Az 1958-as venezuelai átmenet utáni negyven év történetét a korszak kortársai és a későbbi történetírás egyaránt a Punto Fijo rendszer (spanyolul: Pacto de Punto Fijo) kifejezéssel írta le. A fogalom nem csupán az 1958. október 31-én megkötött pártközi egyezményre utal, hanem arra a politikai rendre is, amelyben a két nagy párt, a Demokratikus Akció (Acción Democrática, AD) és a Szociális Kereszténydemokrata Párt (Comité de Organización Política Electoral Independiente, COPEI) váltogatta egymást a hatalomban, miközben az olajjövedelmek elosztása biztosította a rendszer társadalmi békéjét. Ez az alkotmányos demokrácia Latin-Amerika akkori mércéjével mérve kivételesen tartós volt, ám az 1980-as évektől az olajárak zuhanása, az adósságválság és az 1989-es Caracazo (el Caracazo) néven elhíresült társadalmi robbanás aláásta a pártrendszer legitimitását. Az alfejezet ezt a negyven évet vizsgálja: hogyan épült fel a kétpárti demokrácia, milyen gazdasági és társadalmi szerkezetre támaszkodott, és miért omlott össze az 1990-es évek végére, utat nyitva Hugo Chávez felemelkedésének.
Venezuela 1958. január 23-án döntötte meg Marcos Pérez Jiménez katonai diktatúráját. Az átmenetet széles polgári és katonai koalíció irányította, amelynek célja a demokratikus rendszer visszaállítása volt. Az 1958. december 7-i elnökválasztást már a korábbi diktatúra bukása után tartották; a győztes Rómulo Betancourt (AD) a szavazatok mintegy 49%-át szerezte meg, a COPEI jelöltje, Rafael Caldera körülbelül 16%-ot, a Demokratikus Köztársasági Unió (Unión Republicana Democrática, URD) jelöltje, Wolfgang Larrazábal ellentengernagy pedig valamivel 30% felett végzett. A választási adatok dokumentáltak, bár a korabeli választói névjegyzék pontatlansága miatt a pontos arányoknál érdemes óvatossággal kezelni a tizedesjegyeket.
A stabilitás kulcsa az 1958. október 31-én aláírt Punto Fijo paktum volt. Az egyezmény – amelyet az AD, a COPEI és az URD vezetői írtak alá – arra kötelezte a résztvevőket, hogy a választás eredményét közösen elismerik, koalíciós kormányzást alakítanak, és tartózkodnak a szélsőséges retorikától. A paktum gyakorlatilag kizárta a hatalomból a kommunistákat és más baloldali erőket, amelyek a diktatúraellenes harcban részt vettek. Ez a kirekesztés már rövid távon fegyveres konfliktushoz vezetett: 1961-től a Fegyveres Erők Nemzeti Felszabadító Frontja (Fuerzas Armadas de Liberación Nacional, FALN) néven ismert gerillaszervezet kezdett vidéki és városi akciókba. Betancourt kormánya a gerillák elleni fellépést a hidegháborús „kommunistaellenes” keretben értelmezte, és – a korabeli amerikai szövetségesek támogatásával – katonai eszközökkel is fellépett ellenük.
Az 1961-es alkotmány megerősítette a képviseleti demokráciát, ugyanakkor a politikai rendszer gyakorlata fokozatosan eltért a jogi normáktól. A pártok, különösen az AD és a COPEI, erős pártközi alkukon alapuló egyeztetést alakítottak ki, amelyben a parlamenti ellenzéket nem feltétlenül vonták be a döntéshozatalba, de a hatalomváltás békés jellege megmaradt. Az 1963-as választásokon Betancourt utódja, Raúl Leoni (AD) nyert; az URD időközben kilépett a paktumból, és a választási verseny egyre inkább kétpólusúvá vált. Az 1968-as választásokon azonban az AD elveszítette a többséget, és a COPEI jelöltje, Rafael Caldera került hatalomra – ezzel először jött létre békés hatalomváltás két rivális párt között, ami a demokratikus konszolidáció fontos mérföldköve volt.
Caldera elnöksége (1969–1974) a „zárkózott” gazdaságpolitika és a gerillákkal való fokozatos megbékélés időszaka volt. Kormánya tárgyalásokat kezdett a FALN egyes csoportjaival, és amnesztiát hirdetett; több egykori gerilla később legális politikai pályára lépett. Ez a nyitás azonban nem számolta fel a hadseregen belüli keményvonalas csoportokat, amelyek a későbbi konfliktusokban ismét szerepet kaptak.
Az 1973-as olajárrobbanás gyökeresen átalakította Venezuela gazdasági helyzetét. Carlos Andrés Pérez (CAP) első elnöksége (1974–1979) alatt az állami olajbevételek hirtelen megsokszorozódtak. A döntő lépés az olajipar fokozatos államosítása volt: 1975–1976-ban létrehozták a Petróleos de Venezuela, S.A. (PDVSA) állami vállalatot, amely átvette a korábbi koncessziós rendszerben működő, többségében külföldi tulajdonú társaságok eszközeit. Az államosítás dokumentált, de a tárgyalások kimenetelének – például a kárpótlás mértékének – gazdaságtörténeti értékelése máig vitatott; egyes elemzések szerint a kormány túlfizette a külföldi vállalatokat, mások szerint az államosítás hosszú távon biztosította a nemzeti ellenőrzést.
A Pérez-korszak a megbékélt demokrácia és a „szaúdi Venezuela” (Venezuela Saudita) képzetének időszaka volt. A kormány nagyszabású infrastrukturális beruházásokat indított, bővítette a felsőoktatást, és kiterjedt jóléti programokat finanszírozott. A társadalom széles rétegei érzékelhették az életszínvonal javulását: az urbanizáció felgyorsult, a középosztály bővült, és a fogyasztási javakhoz való hozzáférés nőtt. Ugyanakkor ez a modell már ekkor magában hordozta a későbbi válság elemeit. Az állami kiadások az olajárak függvényévé váltak, a mezőgazdaság és az ipar elhanyagolása növelte az importfüggőséget, a korrupció pedig – elsősorban a közbeszerzéseknél és az állami vállalatoknál – rendszerszintűvé kezdett válni. Az 1970-es évek adatai a GDP növekedését és a szegénységi mutatók javulását mutatják, de a hosszú távú fenntarthatóságról már a kortárs közgazdászok is vitatkoztak.
Az 1978-as választásokat a COPEI jelöltje, Luis Herrera Campins nyerte, ami ismét megerősítette a pártközi váltógazdaság rendszerét. A két nagy párt együtt a szavazatok mintegy 80–90%-át szerezte meg, ami a kétpártrendszer „befagyásának” jele volt.
Herrera Campins elnökségét (1979–1984) az olajárak 1980-as évek eleji csökkenése és a nemzetközi kamatok emelkedése sodorta válságba. Az államadósság az előző évtized fejlesztési hiteléhsége miatt már magas volt; a kamatfizetések a költségvetés egyre nagyobb részét emésztették fel. 1983. február 18-án a kormány kénytelen volt jelentősen leértékelni a bolívart, és bevezette a többszintű árfolyamrendszert. A nap a venezuelai emlékezetben Viernes Negro („fekete péntek”) néven rögzült; a leértékelés előtti tőkekimenekítés és a devizahiány dokumentált tény, bár a döntés közvetlen résztvevőinek motivációi ma is vitatottak.
A válságot súlyosbította a RECADI néven ismert árfolyamhatóság körüli botránysorozat, amelyben politikai kapcsolatokkal rendelkező cégek kedvezményes árfolyamon jutottak devizához, majd a piaci áron értékesítették azt. A korrupció pontos mértékét nem lehet megbízhatóan számszerűsíteni, mivel a bírósági iratok és a vizsgálati jelentések nem teljes körűek; a történetírás ezért a RECADI-ügyet a rendszer intézményesült korrupciójának példájaként kezeli, nem pedig pontos összegű ellopott vagyonként.
Jaime Lusinchi (AD, 1984–1989) elnöksége alatt folytatódott az adósság újratárgyalása, és a gazdaság stagnált. A hivatalos statisztikák szerint a szegénységi ráta emelkedett, az informális szektor bővült, és a reálbérek csökkentek. A pártok közötti vetélkedés azonban nem szűnt meg; Lusinchi kormánya egyre inkább pártérdekek szerint osztotta el a szűkös erőforrásokat. A pártarchia (partidocracia) kifejezés ekkor vált a közbeszéd részévé: a politikai pártok vezetőit azzal vádolták, hogy az államot pártfőnökök és klientúrák hálózataként működtetik, nem pedig közjóként. Ez az értelmezés a kortárs közvéleményben és a későbbi szakirodalomban is gyakori, de a pártrendszer válságának okairól nincs egységes magyarázat: a hanyatlást egyesek a gazdasági kényszereknek, mások a politikai elit zártságának, megint mások a hidegháború utáni ideológiai vákuumnak tulajdonítják.
Carlos Andrés Pérez 1988-as újraválasztását a szavazók az 1970-es évek jóléti korszakának visszatérésére adott felhatalmazásnak tekintették. Második elnöksége azonban egészen más irányt vett. Amikor 1989 februárjában hivatalba lépett, az államháztartás gyakorlatilag fizetésképtelen volt; a kormány – a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) egyeztetett – kiigazító csomagot (paquete económico) hirdetett, amely tartalmazta a benzinár emelését, a közszolgáltatási díjak növelését és a közkiadások lefaragását.
A Caracazo nem csupán humanitárius trauma volt, hanem a Punto Fijo rendszer legitimációs alapjának összeomlása. A korábban stabilitást és jólétet ígérő pártok most a megszorítások és a katonai erőszak arcát mutatták. A politikai közvélemény egy része a rendszer egészét kérdőjelezte meg; mások a kiigazítást elkerülhetőnek tartották, és a kormányt hibáztatták. A következő években ez a legitimitásvesztés fegyveres és választási formában is megnyilvánult.
1993-ban a Kongresszus korrupciós vádakkal elmozdította Carlost Andrés Pérezt az elnöki tisztségből, és ideiglenes elnökként Ramón J. Velásquezt választotta. Ez az eljárás alkotmányos szempontból példátlan volt, és tovább erősítette azt az érzést, hogy a politikai rendszer már nem képes saját működését fenntartani.
Az 1993-as választásokat – amelyen az AD és a COPEI jelöltjei mellett több új szereplő is indult – a volt COPEI-vezér, Rafael Caldera nyerte, aki ezúttal a Nemzeti Konvergencia (Convergencia Nacional) nevű pártszövetség élén indult. Caldera második elnöksége (1994–1999) a pártrendszer szétesésének időszaka volt. Kormánya kezdetben felfüggesztette a bankrendszer egy részét, ami bankválságot és jelentős állami kármentést eredményezett; a bankmentés költségei máig vitatott gazdaságtörténeti kérdések. A szegénység tovább nőtt, az olajbevételek nem álltak helyre, és a hagyományos pártok támogatottsága zuhant.
A rendszer legitimációs válságát jelzi, hogy az 1990-es években megerősödtek azok a politikai csoportok, amelyek a Punto Fijo paktum alapjait kívánták lebontani. A baloldali gerillák egy része – elsősorban az MBR-200 (Movimiento Bolivariano Revolucionario 200) és a chávezi mozgalom – a parlamenten kívüli, „bolivári” átalakulást hirdetett; mások a civil társadalom felől sürgették az alkotmányos reformot. A nők politikai részvétele a korábbi évtizedekhez képest nőtt, de a vezető pozíciókban továbbra is alacsony maradt; a szakszervezetek, a szomszédsági szervezetek és a vidéki szegények mozgalmai pedig egyre inkább a pártokon kívül kerestek képviseletet.
1998 decemberében Hugo Chávez – az 1992. februári puccskísérlet egykori vezetője – a szavazatok mintegy 56%-ával megnyerte az elnökválasztást. Győzelme a Punto Fijo rendszer választási összeomlását jelezte: az AD jelöltje alig 9% körül, a COPEI jelöltje pedig még kevesebb szavazatot kapott. Az új elnök alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását ígérte, és ezzel egy olyan politikai ciklust nyitott meg, amelyben a korábbi kétpárti demokrácia intézményei nagyrészt felszámolódtak. (Ezt a folyamatot a következő alfejezet tárgyalja.)
A Punto Fijo korszak tanulmányozásának forrásai több szinten állnak rendelkezésre. Elsődleges források: a venezuelai választási hatóság (később Consejo Nacional Electoral, CNE) levéltári anyagai, a kongresszusi jegyzőkönyvek, a kormányzati rendeletek, az IMF-fel és a Világbankkal kötött megállapodások szövegei, valamint a korabeli sajtó (El Nacional, El Universal, Últimas Noticias). A Caracazo esetében a bírósági iratok, a hadsereg jelentései és emberi jogi szervezetek (például a Provea, a COFAVIC) dokumentumai mérvadóak, de ezek eltérő áldozatszámokat közölnek, és a katonai iratokhoz való hozzáférés továbbra is korlátozott.
A gazdasági adatoknál a CEPAL és a nemzetközi pénzügyi intézmények statisztikái használhatók, ám ezek is módszertani eltéréseket rejthetnek: az infláció és a szegénységi ráta számítása különböző években különböző meghatározásokon alapult. Az adósságválság és az 1983-as leértékelés pontos gazdasági hatásait a szakirodalom eltérően értékeli: a monetarista magyarázatok a fiskális lazaságot, a strukturalista elemzések a külső sokk és a nemzetközi kamatpolitika szerepét hangsúlyozzák.
A legnagyobb vita a Punto Fijo rendszer megítélését övezi. A korabeli szociáldemokrata és kereszténydemokrata szereplők a demokratikus stabilitást és a polgári jogok megőrzését emelik ki; kritikusaik a klientelizmust, a korrupciót és a szegény többség kirekesztését hangsúlyozzák. A Caracazo emlékezetpolitikai értelmezése is megosztott: egyes politikai erők – később a chávezi kormányzat is – a népi felkelés és a rendszer elleni igazságos lázadás emlékét ápolták, míg mások a fegyveres erők áldozataira és a közbiztonság összeomlására helyezik a hangsúlyt. A tudományos konszenzus annyit mond ki: a Caracazo a Punto Fijo rendszer igazságtalanságainak és a kiigazító politika társadalmi költségeinek robbanásszerű megnyilvánulása volt, amely után az alkotmányos pártrendszer legitimitása visszafordíthatatlanul meggyengült.