Amikor 1914-ben az első kereskedelmi olajkút termelni kezdett a Maracaibo-medencében, Venezuela még alapvetően mezőgazdasági ország volt: kávét, kakaót és marhabőrt exportált, politikai rendszerét pedig a 19. századból örökölt caudillismo határozta meg. Az 1914 és 1958 közötti négy és fél évtizedben az olaj nem csupán a gazdaság szerkezetét fordította ki, hanem új állami kapacitásokat, társadalmi feszültségeket és politikai szereplőket is teremtett. Ez az alfejezet azt mutatja be, hogyan lett Venezuela a világ egyik legnagyobb olajexportőre, miközben a politikai hatalom egyszerre centralizálódott és vált kiszolgáltatottá az olajjövedelmek elosztásáért folyó küzdelemnek. A „szaúdi Venezuela” kifejezés későbbi, az 1970-es évek olajárrobbanása idején vált közkeletűvé, ám az a függőségi szerkezet, amelyre utal, ebben a korszakban alakult ki.
Venezuela olajkészleteinek első jeleit az őslakos népek már a gyarmati kor előtt ismerték: a Maracaibo-tó környéki természetes szivárgásokból nyert szurkot kenőanyagnak vagy tömítőanyagnak használták. A spanyol gyarmati adminisztráció az 1600-as években megadóztatta a szurok kitermelését, de ipari méretű hasznosításra nem került sor. A 19. század végén és a 20. század elején a Maracaibo-tó (Lago de Maracaibo) medencéjében és a tőle keletre húzódó síkságon, valamint a Falcón állam területén több kisebb kitermelési kísérlet is történt. A modern olajipar kezdetét azonban általában 1914-re teszik, amikor a Zumaque I nevű kút a Mene Grande közelében kereskedelmi mennyiségben kezdett termelni. A lelőhely a Royal Dutch Shell érdekeltségébe tartozó Caribbean Petroleum Company koncessziójában feküdt.
A fordulópontot az 1922. decemberi Barroso II kút kitörése jelentette. A La Rosa mezőn mélyített fúrás hatalmas olajoszlopot lövellt a felszínre, és egyes korabeli beszámolók szerint naponta mintegy 100 000 hordó olajat termelt, mielőtt a kitörést ellenőrzés alá vonták. Ez a látványos esemény felkeltette a nemzetközi olajtársaságok figyelmét, és néhány éven belül a Royal Dutch Shell, a Standard Oil leányvállalatai és más brit–holland, illetve észak-amerikai vállalatok egymással versengve szereztek koncessziókat. A kitermelés kezdetben a tó sekély vizében és part menti területein folyt, fából épült fúrótornyokkal, majd megjelentek a tavi fúróplatformok is.
A termelés növekedése rendkívül gyors volt. Venezuela az 1920-as évek végére a világ egyik legnagyobb olajexportőre lett, és a második világháború idején már a nyugati félteke egyik legfontosabb kőolaj-beszállítójának számított. Az adatok pontossága azonban a korai időszakban bizonytalan: a nemzeti statisztikai rendszer gyenge volt, a társaságok eltérő módon jelentettek, és a hordónkénti adatok gyakran nem különítik el a nyersolajat a feldolgozott termékektől. A termelési rangsorok is forrásonként eltérnek, mert egyes összeállítások a Szovjetuniót vagy a közel-keleti termelést eltérően kezelik.
Az olajipar felfutása nagyrészt egyetlen személy, Juan Vicente Gómez hatalmának időszakára esett. Gómez 1908-ban puccsal szerezte meg a hatalmat, és 1935 decemberében bekövetkezett haláláig – rövid, névleges elnöki megszakításokkal – közvetlenül vagy a háttérből irányította az országot. Uralmát a történetírás a gomecismo néven ismeri. Az andoki Táchira államból származó caudillo államát a hadsereg lojalitására, a regionális elit megosztására és a politikai ellenzék kíméletlen elnyomására építette. A 19. századi caudillismo gyakorlatát folytatta, de az olajbevételek új eszközöket adtak a kezébe: a központi állam bevételei megsokszorozódtak, és a vámokból, adókból, majd az olajkoncessziókból származó jövedelem lehetővé tette a hadsereg modernizálását és a regionális caudillók függőségbe szorítását.
A koncessziós rendszer jogi keretei a 20. század elején még a bányászati törvényekből származtak, és a kiadott jogosítványok hosszú időre, gyakran 50–99 évre szóltak, alacsony adó- és járadékfizetés mellett. A Gómez-kormányzat eleinte nagyvonalú feltételekkel csábította a külföldi tőkét. Az 1920-as években megkötött szerződések a kitermelt olaj értékéhez képest csekély állami bevételt biztosítottak. Ennek megítélése ma is vitatott: egyes történészek úgy látják, hogy Gómez az ország fejletlen tárgyalási pozíciója miatt kénytelen volt kedvező feltételeket adni, mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a caudillo saját klientúrájának juttatott földeket és jövedelmeket, miközben a központi állam eladósodott.
A Maracaibo-medence koncesszióinak jelentős része külföldi tulajdonba került. A vállalatok autonóm enklávékat hoztak létre: saját lakótelepekkel, kórházakkal, iskolákkal és üzletekkel, amelyekben a külföldi alkalmazottak magasabb életszínvonalat élveztek, mint a környező vidéki lakosság. Ez a kettősség a korabeli venezuelai társadalom egyik leggyakrabban leírt tapasztalata. A munkások között azonban hamarosan megjelentek a sztrájkok és a szakszervezeti szervezkedés első hullámai, amelyeket a Gómez-rezsim erőszakkal fojtott el. Az 1936. decemberi olajipari sztrájk már a diktátor halála utáni politikai enyhülés időszakában tört ki, és az új kormányzatnak kellett válaszolnia rá.
Az 1943-ban elfogadott szénhidrogén-törvény (Ley de Hidrocarburos) mérföldkő volt a koncessziós rendszer átalakításában. A törvény – Isaac Medina Angarita kormányzata alatt – egységesítette a korábbi, szétszórt szerződési feltételeket, és rögzítette a nyereség 50 százalékos megosztásának elvét a külföldi vállalatok és az állam között. A rendelkezés pontos hatálya és végrehajtása a későbbi évtizedekben jogi viták tárgya volt, de a törvény iránya egyértelmű: az állam a kitermelésből származó jövedelmek nagyobb hányadát kívánta megszerezni. Ez precedensül szolgált más olajtermelő országok számára is, bár az egyes országok közötti közvetlen hatásmechanizmusokat a történetírás óvatosan kezeli.
Az olajexportből származó bevételek gyorsan átformálták Venezuela gazdasági szerkezetét. A korábbi mezőgazdasági exporttermékek – a kávé és a kakaó – fokozatosan háttérbe szorultak. A mezőgazdasági termelés nem tudott lépést tartani a növekvő belső kereslettel, ezért az ország élelmiszerimportra szorult. Ez a folyamat nem volt egyedülálló Dél-Amerikában, de az olaj esetében különösen éles volt, mert a magas exportbevétel tartósan erős valutaárfolyamot eredményezett, ami a mezőgazdasági és ipari termelést a külföldi árukkal szemben hátrányba hozta. A jelenséget később a közgazdasági irodalom „holland kór” néven kezdte tárgyalni, de a kortársak számára elsősorban az importfüggőség mindennapi tapasztalatában jelentkezett.
A városiasodás üteme az olajbevételekkel párhuzamosan gyorsult fel. Caracas lakossága az 1920-as évektől kezdve erőteljesen nőtt, és a város a politikai hatalom mellett a gazdasági döntések központjává is vált. Maracaibo az olajipar kapujaként szintén gyorsan növekedett, de a bevételek nagy része a fővároson keresztül áramlott. A vidéki területekről – különösen az Andokból és a középső síkságokról – tömegesen vándoroltak az emberek a városokba. A bevándorlók jelentős része informális telepeken, barriókban telepedett le, ahol a közművek, az iskolák és az egészségügyi ellátás kiépítése elmaradt a lakosság növekedésétől. A szakirodalom egy része „olajvárosi robbanásról” beszél, de a jelenség nagyságrendjére vonatkozó becslések eltérnek, mert a korabeli népszámlálások pontossága korlátozott.
A társadalmi egyenlőtlenségek növekedtek. Az olajiparban foglalkoztatott szakképzett munkások és a külföldi vállalatok helyi alkalmazottai viszonylag magas béreket kaptak, míg a vidéki mezőgazdasági bérmunkások és a városi szolgáltató szektorban dolgozók jövedelme alacsony maradt. A nők helyzete összetett volt: a városiasodás új munkalehetőségeket teremtett a háztartási alkalmazásban és a kereskedelemben, de a politikai részvételből és a magasabb képzettséget igénylő állásokból továbbra is kiszorultak. Az afrovenezuelai és őslakos közösségek a társadalmi hierarchia alsó rétegeiben helyezkedtek el, bár az olajvárosokban kialakuló új társadalmi tér némileg fellazította a régi gyarmati kategóriákat.
Gómez halála után Eleazar López Contreras hadügyminiszter vette át a hatalmat. Az 1935–1941 közötti időszakban korlátozott politikai nyitás kezdődött: engedélyezték a szakszervezetek működését, és megjelentek az első modern pártok, köztük az Acción Democrática (AD) 1941-ben. Az AD szociáldemokrata irányultságúnak vallotta magát, és a középrétegek, valamint a szervezett munkásság támogatására épített. López Contreras azonban ragaszkodott az erős végrehajtó hatalomhoz, és a politikai részvétel kiszélesítését fokozatosan, a hadsereg ellenőrzése alatt kívánta végrehajtani.
Az utódlás Isaías Medina Angarita elnökségével (1941–1945) folytatódott. Medina legalizálta a politikai pártokat, és 1943-ban elfogadtatta a fent említett szénhidrogén-törvényt. A választójog azonban továbbra is korlátozott maradt: a szavazati jogot általában iskolai végzettséghez vagy vagyoni helyzethez kötötték, bár a pontos kritériumok államonként eltértek. Az AD és más ellenzéki erők számára ez a korlátozott nyitás elégtelen volt, és a párt a hadsereg egyes fiatal tisztjeivel szövetkezve 1945. október 18-án államcsínyt hajtott végre. A puccsot Rómulo Betancourt és az AD vezette, de a hatalomátvételben részt vett a Marcos Pérez Jiménez nevével fémjelzett katonai csoport is.
Az 1945–1948 közötti időszakot az AD által irányított kormányzat uralta. 1947-ben Rómulo Gallegos írót választották elnökké, ami az első olyan választás volt, amelyen a lakosság szélesebb körei vehettek részt. Az AD programja a mezőgazdasági reform, az oktatás kiterjesztése és az olajbevételek nagyobb állami ellenőrzése köré szerveződött. A kormányzat az 1948-as adótörvénnyel tovább növelte az olajvállalatokra kivetett adóterheket, és tárgyalásokat kezdett a koncessziós feltételek újratárgyalásáról. A reformpolitika azonban éles ellenállást váltott ki a konzervatív elitek, az egyház és a nagyvállalatok részéről. 1948. november 24-én katonai puccs döntötte meg Gallegos kormányát. A hatalmat a Pérez Jiménez nevével összefonódó katonai junta vette át, és az AD-t betiltották.
Az 1948–1958 közötti katonai rezsimet két szakaszra szokták osztani. Az első három évben a hatalmat egy háromtagú junta gyakorolta, amelyben Pérez Jiménez a hadsereg részéről kulcsszerepet játszott. 1952-ben választásokat írtak ki, de amikor az eredmények az ellenzéki erők előretörését mutatták, a rezsim megsemmisítette a választást, és Pérez Jiménezt 1953-ban „alkotmányos elnökké” nyilvánította. A diktátor a nuevo ideal nacional (új nemzeti eszmény) jelszavával a rend és a fizikai modernizáció programját hirdette meg.
A Pérez Jiménez-korszak leglátványosabb vonása a nagyszabású közmunkaprogram volt. A kormányzat autópályákat, hidakat, lakótelepeket, kórházakat és iskolákat építtetett, és látványos beruházásokkal igyekezett bizonyítani az ország modernizációját. Caracasban ekkor indult meg a belváros nagyarányú átépítése, amelynek során történelmi negyedeket bontottak le, és helyükre irodaházak, szállodák és középületek kerültek. A rezsim propagandája ezt a fejlődés jeleként mutatta be; a kritikusok viszont korrupcióval, pazarlással és a szegényebb lakosok kitelepítésével vádolták. A modernizációs program megítélése a mai napig vitatott: egyes történészek a korszak infrastrukturális örökségét hangsúlyozzák, mások a politikai elnyomást és a társadalmi egyenlőtlenségek fennmaradását teszik mérlegre.
A rezsim biztonsági apparátusa, a Dirección de Seguridad Nacional (Nemzeti Biztonsági Igazgatóság), rendszeresen üldözte a politikai ellenzéket. A bebörtönzött és megkínzott személyek száma nem ismert pontosan, mert a hivatalos iratok hiányosak, és a későbbi igazságszolgáltatási eljárások során az áldozatok becslései széles skálán mozogtak. A rezsim bukása után létrehozott vizsgálóbizottságok dokumentálták a politikai fogva tartás és a kínzás rendszerét, de a teljes áldozatszám ma is emlékezetpolitikai vita tárgya. Az ellenzék egy része száműzetésbe vonult; Betancourt és az AD vezetői az 1950-es években többnyire külföldön éltek.
Az olajgazdaság ezalatt tovább növekedett. Az 1950-es években Venezuela a keleti félteke országaitól eltérően viszonylag stabil kitermelési feltételekkel rendelkezett, és a nyugati világ számára megbízható beszállítónak számított. A rezsim igyekezett fenntartani a külföldi tőke bizalmát, de az 1943-as törvény által elindított állami részesedés növekedése folytatódott. A bevételeket azonban a diktatúra saját kiépítésére és presztízsberuházásaira fordította, miközben a vidéki szegénység és a városi nyomornegyedek problémája nem oldódott meg. Az adósságállomány növekedett, és a rezsim egyre inkább a jövőbeli olajjövedelmekre számítva költött.
A Pérez Jiménez-rendszer az 1950-es évek végére belső és külső nyomás alá került. A hadseregen belüli elégedetlenség, a polgári ellenzék szervezkedése és az egyetemi mozgalmak tiltakozásai együttesen gyengítették a rezsim stabilitását. 1958. január 23-án a hadsereg egy része, a tömegtüntetésekkel párhuzamosan, megtagadta az engedelmességet a diktátortól. Pérez Jiménez repülőgépen elhagyta az országot, és egy ideiglenes kormányzat vette át a hatalmat.
A bukás utáni hónapokban a fő politikai erők – az AD, a kereszténydemokrata COPEI és a baloldali Unión Republicana Democrática (URD) – tárgyalásokat kezdtek a demokratikus rendszer kereteiről. Az 1958. októberi Punto Fijo-paktum néven ismert megállapodás rögzítette a pártok együttműködésének alapelveit, és kizárta a hatalom megszerzésének erőszakos útját. Ezt a paktumot azonban már a következő alfejezet tárgyalja részletesen, mert a kétpártrendszer és a demokrácia működése az 1959 utáni időszakra esik.
Az 1958-as fordulat nem önmagában állt: a kontinens több országában az 1950-es évek második felében hasonló átmenetek zajlottak a katonai rezsimekből a választott polgári kormányzatok felé. Venezuela esetében az olajbevételek központi szerepe különösen fontos, mert a demokratikus rendszer stabilitása attól függött, hogy az állam képes-e az olajjövedelmeket a politikai osztályok közötti osztalékként kezelni. Ez a mechanizmus az 1914–1958 közötti korszak alatt épült ki, és meghatározta a későbbi évtizedek politikai gazdaságtanát.
Az alfejezet elsősorban venezuelai és angol nyelvű történettudományi munkákra támaszkodik, amelyek a Gómez-korszakot, az olajkoncessziók jogtörténetét és az 1945–1948 közötti demokratikus kísérletet dolgozzák fel. Az olajipari termelési adatok a korabeli bányászati minisztériumi jelentésekből és a vállalati éves beszámolókból származnak, de a nemzeti statisztikai rendszer az 1920-as években gyenge volt, ezért a termelési rangsorok és a bevételi adatok becslési bizonytalansággal terheltek. A Barroso II kút napi hozamára vonatkozó 100 000 hordós szám gyakran idézett, de a kitörés időtartama és a teljes kiömlött mennyiség a forrásokban eltér.
A szövegben bemutatott politikai értelmezések részben vitatottak. A Gómez-rezsim stabilizáló szerepét egyes történészek kiemelik, és azt hangsúlyozzák, hogy a hosszú békés időszak lehetővé tette az olajipar kiépülését; mások a rendszer emberi jogi mérlegét és a jövedelmek egyenlőtlen elosztását állítják a középpontba. Az 1945-ös puccs legitimációja ugyancsak vita tárgya: az AD hívei a korlátozott választójogú rendszer elleni demokratikus felkelést látják benne, míg a kritikusok az alkotmányos folytonosság megszakítását hangsúlyozzák. Pérez Jiménez modernizációs programját illetően sincs egyetértés: a rezsim infrastrukturális öröksége dokumentált, de a beruházások gazdasági hatékonysága és a társadalmi költségei vitatottak.
A korszak politikai fogvatartottainak, áldozatainak száma nem határozható meg pontosan. A rezsim bukása után készült vizsgálati anyagok fontos elsődleges források, de a túlélők beszámolói és a hivatalos iratok közötti eltérések miatt az áldozatszámra vonatkozó közlések emlékezetpolitikai jellegűek, és nem tekinthetők lezárt tudományos konszenzusnak. A szöveg ezért kerüli a számszerű összesítéseket, ahol azok nem ellenőrizhetők.