A 2013 tavaszán bekövetkező hatalomváltás Venezuelában nem egy jól előkészített utódlási terv szerint ment végbe, hanem egy hirtelen, érzelmi és politikai bizonytalansággal terhelt időszak közepén. Hugo Chávez 2013. márciusi halála után Nicolás Maduro, aki alelnökként és külügyminiszterként is a chavista mozgalom belső köréhez tartozott, ideiglenes elnökként vette át az állam irányítását. Az áprilisi rendkívüli elnökválasztás hivatalos végeredménye szerint a hatalmon lévő Venezuela Egyesült Szocialista Pártja (Partido Socialista Unido de Venezuela, PSUV) jelöltje, Maduro a szavazatok 50,62 százalékát szerezte meg az ellenzéki jelölt, Henrique Capriles Radonski 49,12 százalékával szemben. Ez a különbség alig több mint 200 000 szavazat volt, és az ellenzék, valamint számos független választási megfigyelő azonnal csalást vagy legalábbis szabálytalanságot gyanított. A választási hatóság azonban ragaszkodott az eredményhez, és Maduro megkezdhette elnöki ciklusát. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan járult hozzá a chavizmus intézményi öröksége, a világpiaci olajár esése, a kormányzati gazdaságpolitika, valamint a nemzetközi szankciók együttes hatása ahhoz, hogy az ország 2020-ra a nyugati félteke egyik legsúlyosabb gazdasági és humanitárius válságát élje át.
A 2013–2020 közötti összeomlás nem érthető meg a Hugo Chávez által kiépített politikai és gazdasági rendszer öröksége nélkül. Az 1999-től regnáló Chávez kormányzása alatt az állami bevételek döntő része továbbra is az olajexportból származott, ám a kormányzat jelentős társadalmi programokat finanszírozott ebből a bevételből. A magas olajár időszakában (különösen 2004–2008 és 2010–2014 között) a szociális kiadások növelése, az élelmiszer- és lakhatási támogatások, valamint a kubai orvosokra és venezuelai olajra épülő külpolitikai megállapodások együttesen a chavista blokk szavazói bázisának megszilárdítását szolgálták. Ugyanakkor a kormány nem használta fel ezt az időszakot a gazdaság diverzifikálására: a mezőgazdasági termelés, a feldolgozóipar és az élelmiszer-feldolgozás fejlesztése elmaradt, az importfüggőség pedig folyamatosan nőtt. A 2013 előtti években már megjelentek az ár- és devizakontroll torzító hatásai, a hiányjelenségek (különösen alapvető élelmiszerekből) és a párhuzamos árfolyamok terjedése. A chavista kormányzat ezeket a nehézségeket gyakran a „gazdasági háború” (guerra económica) keretbe helyezte, és az üzleti szféra, illetve az ellenzék szabotázsaként értelmezte. A tudományos elemzések egy része ezt a narratívát részben a kormányzati felelősség elhárításának tekinti, míg más értelmezések szerint az ellenzéki spekuláció és a tőkekivonás valóban hozzájárult a hiányokhoz. Az bizonyított, hogy a kormány 2013-ra már jelentős adósságot halmozott fel, és a PDVSA (Petróleos de Venezuela, S.A.), az állami olajvállalat műszaki és pénzügyi helyzete folyamatosan romlott.
Maduro elnökségének első évében, 2014-ben az olaj világpiaci ára még viszonylag magas volt – hordónként 90–100 USD körül mozgott az év nagy részében –, mégis az ország már ekkor recesszióba süllyedt. A kormány által bevezetett árfolyamrendszer (a különböző hivatalos és félhivatalos árfolyamok bonyolult hálózata) lehetővé tette ugyan az importált alapvető áruk állami támogatását, de a fedezet nélküli devizaosztás hatalmas nyomást gyakorolt a jegybank tartalékaira. A kormány a válságra kezdetben fiskális megszorítások nélkül, a pénzkínálat növelésével válaszolt, ami a későbbi hiperinfláció egyik előfeltétele volt.
A sorsdöntő fordulatot a nemzetközi olajpiac változása hozta. 2014 második felében a kőolaj ára meredeken zuhanni kezdett: a 2014 közepi 100 USD feletti hordónkénti ár 2015 elejére 50 USD alá esett, majd 2016-ban időszakosan 30 USD körüli szintre süllyedt. Ez egy, a kőolajexporttól szinte kizárólagosan függő állam számára katasztrofális bevételkiesést jelentett. A venezuelai kormány 2015-re kénytelen volt drasztikusan csökkenteni az importot, ami azonnali hiányt okozott az élelmiszerek, gyógyszerek és alkatrészek piacán.
A bevételkiesés hatását súlyosbította az állami olajvállalat, a PDVSA belső állapota. A vállalatnál a Chávez-korszak óta folytatott foglalkoztatáspolitika és a politikai lojalitáson alapuló vezetői kinevezések miatt a műszaki szakértelem erodálódott, a karbantartási beruházások elmaradtak, a korrupció pedig rendszerszintűvé vált. A kitermelés már 2014 előtt is csökkent a 2000-es évek eleji csúcsokhoz képest, de a zuhanás 2015 után felgyorsult. A független becslések (például az OPEC havi jelentései és iparági elemzők adatai) szerint Venezuela napi nyersolajtermelése 2014-ben még 2,7–2,9 millió hordó körül mozgott, 2018-ra 1,5 millió alá esett, 2020 közepére pedig egyes hónapokban 0,4–0,6 millió hordóra zuhant. A pontos számok forrásonként eltérnek, mivel a hivatalos venezuelai statisztikák gyakran késve és módszertanilag megkérdőjelezhető módon jelentek meg. A tendencia azonban egyértelmű és dokumentált: az olajipar infrastruktúrája műszakilag és pénzügyileg is összeomlott.
A PDVSA összeomlásának közvetlen következménye volt az állami bevételek további csökkenése, ami lehetetlenné tette a szociális programok fenntartását. A kormány erre részben a pénzmennyiség növelésével válaszolt: a jegybank egyre nagyobb ütemben finanszírozta a költségvetési hiányt. A nominális árak emelkedése ezzel párhuzamosan elszabadult, és az ország 2017–2018-ra a hiperinfláció állapotába került.
A venezuelai hiperinfláció a 21. század eddigi egyik legsúlyosabb ilyen eseménye. A hivatalos statisztikák 2015 után egyre ritkábban és megbízhatatlanabbul jelentek meg: a központi bank (Banco Central de Venezuela, BCV) és a statisztikai hivatal több éven át nem tett közzé inflációs adatokat, vagy nyilvánvalóan alacsony értékeket közölt. A független közgazdászok és a venezuelai parlament (amelyet 2015-től az ellenzék ellenőrzött) saját becsléseket készített, amelyek szerint az éves infláció 2018-ban meghaladta az 1 000 000 százalékot, 2019-ben pedig egyes időszakokban a havi infláció is két számjegyű volt. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) becslései hasonló nagyságrendet mutattak, bár a módszertani bizonytalanságok miatt a pontos érték vitatott. A lényeg azonban nem a tizedesjegyeken van, hanem azon, hogy a pénz vásárlóereje napok vagy hetek alatt jelentősen csökkent, a háztartások készpénzvagyona elértéktelenedett, és az emberek a tranzakciókhoz egyre inkább külföldi valutákra, főként az amerikai dollárra tértek át. A kormány 2018 augusztusában megpróbálta a valutát átnevezni és öt nullát levágni a bolivarból (bolívar soberano), de a reform nem állította meg az árak emelkedését, mert a költségvetési hiány és a pénznyomtatás folytatódott.
A hiperinfláció hatására az állami fizetések és nyugdíjak értéke gyakorlatilag megsemmisült. A minimálbér nominálisan többször emelkedett, de reálértéke drámaian zuhant. A lakosság jelentős része a formális gazdaságból kiszorulva az informális kereskedelem, a cserekereskedelem, a hazautalások és a dollárhasználat felé fordult. A kormány 2019-től hallgatólagosan tűrte, 2020-ra pedig gyakorlatilag legalizálta a dollárban történő tranzakciókat, ami a bolivar szerepének további visszaszorulásához vezetett.
A venezuelai válság értelmezésében az egyik legélesebb politikai vita a nemzetközi szankciók szerepét érinti. Az Egyesült Államok 2015 márciusában hirdetett először célzott szankciókat venezuelai tisztségviselők ellen, arra hivatkozva, hogy a kormány megsérti az emberi jogokat és aláássa a demokratikus intézményeket. A szankciók 2017 után fokozatosan szigorodtak: előbb pénzügyi tranzakciókat korlátoztak, majd 2019 januárjában az USA a PDVSA-val szemben bevezetett olajembargóval gyakorlatilag megakadályozta a venezuelai olaj exportját az amerikai piacra, és befagyasztotta a vállalat amerikai eszközeit. Az Európai Unió és más nyugati országok is hoztak embargó jellegű intézkedéseket, bár azok mértéke és hatálya eltérő volt.
A Maduro-kormány és számos kritikai elemző a szankciókat tekinti a gazdasági összeomlás elsődleges okának, hangsúlyozva, hogy a pénzügyi tranzakciók tilalma és az olajexport korlátozása megfosztotta az államot a devizabevételektől, és ellehetetlenítette a gyógyszerek és élelmiszerek importját. Ezzel szemben a független közgazdászok többsége és az ENSZ egyes jelentései rámutatnak arra, hogy a válság már a szankciók 2017–2019-es fokozódása előtt is súlyos volt: az olajtermelés csökkenése, a hiperinfláció és az élelmiszerhiány 2014–2016 között indult meg, amikor az USA még csak korlátozott, személyek elleni büntetőintézkedéseket alkalmazott. A dokumentált tény az, hogy a szankciók súlyosbították az állam pénzügyi helyzetét és az importképességet, de önmagukban nem magyarázzák a PDVSA műszaki leépülését, a korrupciót vagy a fiskális politika hibáit. A szankciók hatásának pontos számszerűsítése továbbra is vitatott, és a politikai értelmezés erősen függ attól, hogy a kutató a kormányzati vagy az ellenzéki narratívát fogadja el.
A gazdasági összeomlás legsúlyosabb társadalmi következménye a humanitárius válság volt, amelyet a nemzetközi szervezetek 2016-tól kezdtek rendszeresen dokumentálni. Az élelmiszerhiány már 2014–2015-ben tömegessé vált: a kormány által ellenőrzött áruházakban és a támogatott áron értékesítő állami hálózatban (CLAP, Comités Locales de Abastecimiento y Producción) hosszú sorok alakultak ki, és a polcok gyakran üresek voltak. Az alapvető termékek – kukoricaliszt, rizs, olaj, tej, hús, tojás – beszerzése napi túlélési stratégiává vált. A kormány 2016-ban bevezette az élelmiszerjegy-rendszert, de az ellátási lánc szétesése miatt ez sem tudta megoldani a hiányt.
A gyógyszerhiány legalább ugyanilyen súlyos volt: az import 80–90 százalékkal visszaesett, és a kórházakban, gyógyszertárakban hiányoztak a legalapvetőbb antibiotikumok, fájdalomcsillapítók, inzulinok, vérnyomáscsökkentők, valamint a kemoterápiás szerek. A krónikus betegek – cukorbetegek, szívbetegek, daganatos betegek – közül sokan nem jutottak kezeléshez, és a dialízishez vagy műtétekhez szükséges anyagok is kifogytak. A venezuelai egészségügyi rendszer, amely korábban is forráshiányos volt, gyakorlatilag összeomlott; a kórházakban áramkimaradások, vízhiány és elszivárgó orvosok jellemezték a mindennapokat. A kubai orvosok egy része is távozott, miután a kormány nem tudta fizetni a szolgáltatások ellenértékét.
A humanitárius mutatók romlása jól dokumentált, bár a pontos számok becslések. Az ENSZ és más nemzetközi szervezetek szerint a csecsemőhalandóság és az anyai halálozás 2015 után emelkedni kezdett, és visszatértek olyan, korábban visszaszorított betegségek, mint a malária, a diftéria és a kanyaró. Az élelmiszer-fogyasztás csökkenése miatt a gyermekek alultápláltsága nőtt, és egyes felmérések szerint a lakosság jelentős része napi egy-két étkezésre szorult vissza. A pontos adatok azonban bizonytalanok, mert a hivatalos venezuelai egészségügyi statisztikák évekig nem jelentek meg, a független felmérések pedig mintavételi korlátokkal küzdöttek.
A humanitárius válság kifejezést a Maduro-kormány sokáig elutasította, és a nehézségeket az amerikai szankciók és az „imperialista blokád” következményének nevezte. A nemzetközi jogi és segélyszervezetek egy része azonban már 2018-tól „komplex humanitárius vészhelyzetről” beszélt, amit az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosa és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) is megerősített. Az okok közötti vita – mennyiben a külső nyomás, mennyiben a belső kormányzás – a mai napig politikai tétje a venezuelai konfliktusnak.
A gazdasági és humanitárius válsággal párhuzamosan a politikai intézményrendszer is szétesett. A 2015. decemberi parlamenti választásokon az ellenzéki Demokratikus Egység Kerekasztala (Mesa de la Unidad Democrática, MUD) elsöprő többséget szerzett a Nemzetgyűlésben, ami a chavizmus 1999 óta először elveszítette a törvényhozói irányítást. A kormány azonban a legfelsőbb bíróságon keresztül igyekezett semlegesíteni a parlamentet: 2016-ban a bíróság több ellenzéki képviselő mandátumát felfüggesztette, 2017 elején pedig rövid időre megpróbálta a parlament jogköreit is átvenni. A nemzetközi tiltakozás hatására a bíróság visszakozott, de a konfliktus folytatódott.
A Maduro-kormány 2017 májusában alkotmányozó nemzetgyűlés (Asamblea Nacional Constituyente) összehívását jelentette be, amelyet júliusban választottak meg. Az ellenzék bojkottálta a választást, és a részvételi arány hivatalosan is alacsony volt; független becslések szerint a választópolgárok töredéke jelent meg. Az új alkotmányozó gyűlés, amelyet a chavista vezetés ellenőrzött, gyakorlatilag átvette a Nemzetgyűlés törvényhozói funkcióit, és a kormányzat célja az volt, hogy az ellenzéki többségű parlamentet megkerülve uralja a közjogi teret. A 2017-es év közepétől heves utcai tüntetések rázták meg az országot, amelyek halálos áldozatokat is követeltek; a pontos áldozatszám vitatott, de független jelentések szerint 2017 áprilisa és júliusa között több mint száz ember halt meg, és többezren sebesültek meg.
A 2018. május 20-i elnökválasztás a chavista hatalomgyakorlás újabb szakaszát jelezte. Az ellenzék nagy része bojkottálta a szavazást, mivel a választási feltételeket nem tartotta tisztességesnek: a legfőbb ellenzéki pártokat betiltották vagy ellehetetlenítették, a média nem volt szabad, és a szavazatszámlálás nem volt függetlenül ellenőrizhető. A hivatalos eredmény szerint Maduro a szavazatok 67,8 százalékát szerezte meg, ám a részvételi arányt a kormány 46 százalékra becsülte, míg független elemzők 20–25 százalék közé tették. A nemzetközi közösség – az USA, az EU, a Lima-csoport legtöbb tagja – nem ismerte el a választást szabadnak és tisztességesnek, és több ország szankciókat vezetett be a venezuelai vezetés ellen.
A politikai konfliktus 2019 januárjában csúcsosodott ki, amikor Juan Guaidó, a Nemzetgyűlés újonnan megválasztott elnöke – hivatkozva az alkotmány azon rendelkezésére, amely szerint az elnök távolléte vagy lemondása esetén a parlament elnöke veheti át az ideiglenes államfői szerepet – ideiglenes elnökké kiáltotta ki magát. Guaidó lépését az Egyesült Államok, az EU legtöbb tagállama, valamint számos latin-amerikai ország azonnal elismerte, míg Oroszország, Kína, Kuba, Törökország és más államok továbbra is Madurót tekintették törvényes elnöknek. A helyzet kettős hatalomhoz vezetett: Guaidó nem rendelkezett tényleges végrehajtó hatalommal belföldön, de ellenőrzött bizonyos külföldi eszközöket (például a venezuelai állam amerikai bankszámláit és a Citgo nevű leányvállalatot), és jelentős nemzetközi támogatást élvezett.
A Guaidó-féle átmeneti kormányzat azonban nem tudta megtörni a Maduro-rezsim hatalmi szerkezetét. A hadsereg, a bíróságok, a választási hatóság és a rendőrség a chavista vezetés oldalán maradt. A 2019. február 23-án a kolumbiai határon megkísérelt humanitárius segélyszállítmány beengedése erőszakos összecsapásokba torkollott, és a kormány a hadsereggel záratta le a hidakat. A többször is meghirdetett tömegtüntetések nem vezettek hatalomváltáshoz, és a nemzetközi elismerés ellenére Guaidó befolyása 2020-ra fokozatosan erodálódott.
A 2020. decemberi parlamenti választást a kormánypárt nyerte, mivel az ellenzék nagy része bojkottálta a szavazást, vagy nem tudott indulni. A chavista erők így visszaszerezték a Nemzetgyűlést, és Guaidó „ideiglenes elnöksége” formálisan is megszűnt. A nemzetközi közösség egy része továbbra sem ismerte el a választás tisztaságát, de a gyakorlati hatalmi viszonyokat ez nem változtatta meg.
A 2013–2020 közötti időszak a venezuelai társadalom szövetét is szétfeszítette. Az élelmiszer- és gyógyszerhiány, a bűnözés, az áramkimaradások és a közszolgáltatások összeomlása miatt a lakosság jelentős része elhagyta az országot. Az UNHCR és a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) becslései szerint 2015 és 2020 között több mint ötmillió venezuelai hagyta el az országot, elsősorban Kolumbiába, Peruba, Ecuadorba, Chilébe, Brazíliába és a karibi szigetekre. Ez a tömeges exodus a későbbiekben külön fejezetben tárgyalandó Venezuelai migráció és a jövő kérdései keretében nyer részletes bemutatást, de fontos kiemelni, hogy a migráció gyökerei éppen az itt tárgyalt gazdasági összeomlásban és humanitárius válságban keresendők.
A társadalmi egyenlőtlenségek nőttek, bár a válság minden réteget sújtott. A középosztály egy része is elszegényedett, és sokan az informális gazdaságból éltek. A nők különösen kiszolgáltatottá váltak: a családfenntartói szerep, a gyermekellátás és a reproduktív egészségügyi ellátás hiánya együttesen súlyos terhet rótt rájuk. A gyermekek alultápláltsága és az iskolai lemorzsolódás nőtt, miközben a kormányzati szociális programok szétestek.
A 2013–2020 közötti venezuelai válság rekonstrukcióját nehezíti, hogy a hivatalos statisztikai rendszer szinte teljesen leállt vagy módszertanilag megbízhatatlanná vált. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a venezuelai állami intézmények közleményei, törvényei és rendeletei, a PDVSA jelentései (amennyiben elérhetők), valamint a nemzetközi szervezetek – az IMF, a Világbank, az ECLAC, az OPEC, az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosa, az UNHCR és az IOM – adatsorai és jelentései. Másodlagos forrásként az akadémiai kutatások, a venezuelai egyetemek független elemzései, a nemzetközi sajtó tudósításai, valamint az olyan civil szervezetek jelentései szolgálnak, mint a Caritas Venezuela vagy a Médicos por la Salud.
A legnagyobb bizonytalanságok a következő területeken vannak. Egyrészt a hiperinfláció pontos mértéke vitatott: a független becslések nagyságrendje megegyezik (éves szinten 1 000 000 százalék feletti 2018-ban), de a pontos értékek hónapról hónapra eltérnek, és a hivatalos adatok hiánya miatt a kutatók keresztszámításokra kényszerülnek. Másrészt az olajtermelés csökkenésének üteme forrásonként változik, mert a PDVSA hivatalos közlései gyakran késnek, és az OPEC másodlagos forrásból származó becsléseket használ. Harmadrészt a humanitárius mutatók (csecsemőhalandóság, alultápláltság, betegségek előfordulása) esetében a hivatalos venezuelai adatok évekig nem voltak hozzáférhetők, a független felmérések pedig korlátozott mintákon alapulnak. Negyedrészt a politikai erőszak áldozatainak száma – a 2014-es, 2017-es és 2019-es tüntetések halálos áldozatai – erősen vitatott, mivel a kormány és az ellenzék eltérő számokat közöl, és a független igazságügyi vizsgálatok akadályokba ütköznek.
Végül fontos kiemelni, hogy az ok-okozati összefüggés – mennyiben a szankciók, mennyiben a belső gazdaságpolitika és a korrupció okozta a válságot – a mai napig politikai vita tárgya. A tankönyv célja nem az, hogy egyoldalúan állást foglaljon, hanem az, hogy a dokumentált tényeket, a tudományos konszenzust és a vitatott értelmezéseket elkülönítve mutassa be.