Az alábbi alfejezet a 2026-ban lezárt könyv keretei között tárgyalja a venezuelai chavizmus utóbbi évtizedét: a választási vitákat, a belső ellenzék meggyengülését, a párbeszéd kudarcait, a nemzetközi elszigeteltség rétegződését és a 2024. évi elnökválasztás körül kialakult legitimitásválságot. A szöveg épít a megelőző alfejezetekre – elsősorban a Hugo Chávez és a bolivári forradalom és a Maduro, gazdasági összeomlás és humanitárius válság című részekre –, de az itteni hangsúly a politikai túlélés, a választási verseny és a külső szereplők dinamikáján van.
Nicolás Maduro hatalmának formális alapját a 2013. áprilisi, Hugo Chávez halála után tartott rendkívüli elnökválasztás adta. A hivatalos választási tanács (CNE) szerint Maduro a szavazatok 50,61 százalékát, a később ellenzéki egységjelöltként fellépő Henrique Capriles Radonski pedig 49,12 százalékát szerezte meg. A különbség mintegy 220 ezer szavazat volt, ezért Capriles azonnal kérte a teljes szavazatszámlálást, és az ellenzék választási csalásra hivatkozott. A választási folyamat dokumentált tény, a két tábor közötti számkülönbség nagysága azonban a mai napig vita tárgya: a hivatalos eredményt független megfigyelők nem erősítették meg teljes körűen, és a választási jegyzőkönyvek maradéktalan nyilvánosságra hozatala ekkor sem történt meg.
A 2014. év elején a bizonytalan gazdasági helyzet, a növekvő infláció és a bűnözési ráta miatt országos tiltakozási hullám bontakozott ki. A tüntetéseket a kormányzati oldal puccskísérletnek nevezte, az ellenzék viszont a demokratikus jogok védelmét hangsúlyozta. A „La Salida” (a kivezető út) nevű ellenzéki stratégia célja a kormány lemondatása volt, részben utcai mobilizációval. A 2014. február és június közötti konfliktusban dokumentáltan legalább 43 ember vesztette életét; az áldozatok számát illetően azonban a nem kormányzati szervezetek és az állami szervek között eltérő adatok keringenek. A tiltakozók letartóztatása, majd bírósági elítélése – különösen Leopoldo López ügye – az ellenzék melletti nemzetközi szolidaritást erősítette, miközben a kormány a belpolitikai feszültséget a külső beavatkozás bizonyítékaként keretezte.
A 2015. decemberi nemzetgyűlési választás valódi fordulópontot hozott: a kormányellenes erőket összefogó Demokratikus Egység Kerekasztala (Mesa de la Unidad Democrática, MUD) a szavazatok 56,2 százalékával és a mandátumok kétharmados többségével győzött. A chavista PSUV és szövetségesei ezzel elvesztették a törvényhozás ellenőrzését, ami a chavizmus egyik legnagyobb választási veresége volt. A választási eredmény maga dokumentált, ám a mandátumszámok jogi értelmezése körül azonnal vita alakult ki: a Legfelső Bíróság (Tribunal Supremo de Justicia, TSJ) egyes döntései a választás után több, főként vidéki körzetben a szavazatok újraszámlálását rendelték el, és a MUD számára végül nem minden vitatott mandátumot erősítettek meg. Az alkotmányos konfliktus ettől kezdve állandósult.
A kormányzati válasz a 2017. évi Nemzeti Alkotmányozó Gyűlés (Asamblea Nacional Constituyente, ANC) összehívása volt. A testületet a kormánypárt kezdeményezte, létrehozását azonban az ellenzék és számos nemzetközi szereplő alkotmányellenesnek tartotta, mert a gyűlés jogköre gyakorlatilag felülírta a frissen megválasztott, ellenzéki többségű Nemzetgyűlést. A 2017. júliusi választáson a kormány által közölt részvételi adatokat az ellenzék és a független becslések is vitatták. A következő hónapokban az ANC törvényhozói hatáskört vont el, több ellenzéki politikust eltiltott a közügyektől, és megkezdte az állami intézmények átszervezését. Ettől fogva a végrehajtó hatalom gyakorlatilag párhuzamos intézményrendszerrel kormányzott, amelyben a választott Nemzetgyűlés formálisan létezett, de tényleges hatásköre minimálisra zsugorodott.
A 2018. évi elnökválasztást a kormány az alkotmányos rend szerint törvényesnek hirdette, a fő ellenzéki jelölteket azonban bírósági határozatokkal vagy adminisztratív eszközökkel kizárták, és a legnagyobb ellenzéki koalíció bojkottra szólított fel. A CNE szerint Maduro a szavazatok mintegy 68 százalékát szerezte meg, miközben a részvételi arány a hivatalos adatok szerint is csupán 46 százalék körüli volt. A választást az Amerikai Államok Szervezete (OAS), az Európai Unió, az Egyesült Államok, valamint a Lima csoport több tagja nem ismerte el szabad és tisztességes választásként. A kormányzati álláspont szerint a bojkott és a szankciók révén az ellenzék maga zárta ki magát a versenyből. A választás legitimitásának megítélése tehát nem dokumentált tény, hanem eltérő alkotmányos és politikai értelmezések ütközése.
A 2018-as választás után az ellenzék stratégiai vitái felerősödtek. A mérsékelt irányzat a fokozatos demokratikus nyomásgyakorlásban, a radikálisabb csoportok a kormány azonnali megbuktatásában hittek. A megosztottságot tetézte, hogy a chavista kormány a Nemzetgyűlés elnökségét megpróbálta átvenni, ezt azonban az ellenzék elutasította, és 2019. január 5-én Juan Guaidót, a magát demokratikusnak valló Voluntad Popular párt fiatal politikusát választotta a testület élére.
A kormányzati hatalomgyakorlás kulcsa a fegyveres erők lojalitása maradt. A Maduro-kormányzat a hadsereg vezetőit rendszeresen gazdasági pozíciókkal, állami vállalati igazgatói helyekkel és katonai előléptetésekkel kötötte magához, így a legfőbb erőszakszervek egysége fennmaradt. A 2019. áprilisi „Operación Libertad” néven meghirdetett katonai felkelési kísérlet nem terjedt ki a hadsereg egészére, és néhány órán belül összeomlott. A kudarc dokumentált esemény, de az azt kiváltó okokat és a résztvevők indítékait a mai napig eltérően magyarázzák: a kormányzati narratíva szerint a puccs kívülről szervezett akció volt, az ellenzéki értelmezés szerint a katonai vezetők utolsó pillanatban hátráltak meg.
A Guaidó-kísérlet egyik fontos következménye az lett, hogy a nemzetközi elismerés és a szankciók kérdése elvált a tényleges hatalmi helyzettől. Az Egyesült Államok 2019-től kezdve szigorú olajszektort érintő szankciókat vezetett be, befagyasztotta a venezuelai állami vagyon egy részét, és a venezuelai központi bank külföldi eszközeit zárolta. A kormányzat ettől függetlenül ellenőrzése alatt tartotta a fő állami intézményeket, az olajipart és a kikötőket. A gazdasági nyomás tehát súlyosbította a humanitárius válságot, de nem váltotta ki a várt politikai fordulatot – ezt a következtetést mind a kormánypárti, mind a kritikus elemzések elfogadják, bár az okozati súlyozásban jelentősen eltérnek.
A belső ellenzék helyzete tovább romlott a 2020. decemberi nemzetgyűlési választáson. A kormány által meghirdetett választást a fő ellenzéki koalíció bojkottálta, így a chavista PSUV a szavazatok hivatalos 69 százalékával visszaszerezte a törvényhozás irányítását. A választási részvétel a CNE adatai szerint 31 százalék körül alakult, ami a legalacsonyabb volt a chavizmus történetében. Az Európai Unió, az OAS és az Egyesült Államok a választást nem ismerte el szabadnak. A 2021-ben megalakult új Nemzetgyűlés tehát kormánypárti többségű volt, míg az ellenzéki oldal az úgynevezett „delegitim” vagy párhuzamos Nemzetgyűlés fenntartásával próbálta megőrizni a folytonosságot. Ez a kettős intézményi struktúra 2023 elején az ellenzéki párhuzamos testület feloszlatásával ért véget, miután a legtöbb mérsékelt ellenzéki szereplő a választási részvétel új stratégiáját fogadta el.
A venezuelai politikai válság rendezésére több nemzetközi közvetítési kísérlet született, amelyek részben átfedik egymást. 2016-ban a Vatikán és a volt spanyol, panamai és dominikai elnökök által létrehozott úgynevezett „baráti csoport” próbált kormányzati és ellenzéki párbeszédet kialakítani. A tárgyalások azonban néhány hónap után megszakadtak; a felek kölcsönösen egymást vádolták a feltételek be nem tartásával. A 2017. évi dominikai, majd a 2018. évi norvég és barbadosi tárgyalási hullám ugyancsak nem hozott tartós megállapodást: a kormány a szankciók eltörlését, az ellenzék pedig szabad választásokat és a politikai foglyok szabadon bocsátását követelte. A tárgyalások dokumentált tényét tehát nem a kompromisszum hiánya jellemzi, hanem az a strukturális aszimmetria, hogy a kormány a tárgyalások alatt is fenntartotta a belpolitikai ellenőrzés eszközeit, az ellenzék pedig nem rendelkezett azzal a politikai vagy katonai erővel, amely a követelések érvényesítéséhez kellett volna.
A legjelentősebb tárgyalási fordulatot a 2021 augusztusában Mexikóvárosban újraindult folyamat hozta. A norvég közvetítéssel zajló megbeszélések célja a választási garanciák, a politikai jogok és a humanitárius enyhítés összekapcsolása volt. 2022 novemberében a felek aláírtak egy, az ENSZ által kezelt humanitárius alapról szóló megállapodást, amely lehetővé tette nagyjából 3 milliárd amerikai dollár befagyasztott venezuelai vagyon fokozatos felszabadítását élelmiszer-, gyógyszer- és infrastrukturális programokra. A megállapodás ténye dokumentált, de annak végrehajtásáról a mai napig kevés független ellenőrzött adat áll rendelkezésre, és a kormányzati kezelés átláthatósága kritizált.
A fordulópontot a 2023. októberi, Barbadoson aláírt részleges választási megállapodás jelentette. A dokumentum a 2024-es elnökválasztás keretfeltételeiről szólt: a jelöltek számára lehetővé kellett volna tenni a választási részvételt, beleértve a korábban eltiltott ellenzéki politikusokat is, biztosítani kellett a független megfigyelők jelenlétét, és rendelkezni kellett a szavazatszámlálás átláthatóságáról. A megállapodás aláírásáért cserébe az Egyesült Államok 2023 végétől átmenetileg enyhített egyes olajszankciókat. A dokumentált tény tehát a szerződés aláírása, azonban annak végrehajtása részleges maradt: az ellenzéki Maria Corina Machado továbbra is eltiltva maradt, az uniós megfigyelő misszió meghívását a kormány 2024 májusában visszavonta, és a választási regiszterből több millió, főként külföldön élő venezuelait kizártak. A párbeszéd kudarca így a 2024-es választási vita előjátékává vált.
A chavista kormányzat nemzetközi helyzete nem egyetlen homogén elszigeteltséget jelent, hanem rétegzett kapcsolatrendszert. A nyugati államok – elsősorban az Egyesült Államok, Kanada, az Európai Unió tagállamai – a 2017-es alkotmányozó gyűlés óta fokozatosan szankciókkal és diplomáciai elmarasztalással válaszoltak. Az Egyesült Államok már 2015-ben bevezetett célzott büntetőintézkedéseket venezuelai tisztségviselők ellen, majd 2017-től a pénzügyi és olajszektort érintő korlátozások követték. 2019-től a PDVSA amerikai leányvállalata, a Citgo feletti rendelkezés is vita tárgya lett, és az Egyesült Államok a venezuelai állami vagyonelemek egy részét az ellenzéki párhuzamos kormány rendelkezésére próbálta bocsátani. Az intézkedések ténye dokumentált, hatásuk azonban vitatott: a kormányzati propaganda szerint a szankciók okozzák a nélkülözést, a kritikus elemzések szerint a gazdasági összeomlás elsődleges oka a chavista makrogazdasági politika és a korrupció, a szankciók pedig csak súlyosbító tényezők.
Az Európai Unió 2017-től utazási tilalmat és vagyonbefagyasztást vezetett be venezuelai vezetőkkel szemben, de nem ismerte el Guaidót ideiglenes elnöknek, hanem a demokratikus átmenet és az új választások szükségességét hangsúlyozta. Az EU álláspontja a dokumentált nyilatkozatok szintjén követhető, a tagállamok közötti eltérések (például Spanyolország nyitottsága a párbeszédre, a kelet-európai államok óvatossága) miatt azonban az uniós politika nem egységes.
A latin-amerikai kormányok reakciói is megosztottak voltak. A 2017-ben létrejött Lima csoport (Grupo de Lima) tizennégy, többségében jobbközép kormányzatú országot tömörített, és a venezuelai demokrácia visszaállítását követelte. A csoport tagjai – köztük Argentína, Brazília, Chile, Kolumbia, Peru – elismerték Guaidó ideiglenes elnökségét, és támogatták a szankciókat. A 2019 után Latin-Amerikában lezajlott baloldali kormányváltások azonban meggyengítették ezt az egységet: Mexikó például semleges álláspontot képviselt, és nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat, míg a 2022-től hivatalba lépett baloldali kormányok – például a kolumbiai Gustavo Petro, a chilei Gabriel Boric, a brazil Luiz Inácio Lula da Silva – bírálták ugyan az autoriter tendenciákat, de a párbeszédet és a választási megfigyelést részesítették előnyben a teljes elutasítással szemben.
Ezzel párhuzamosan Venezuela kiépítette a maga informális szövetségi hálóját. Kuba és Nicaragua nyíltan támogatta a chavista kormányt, Oroszország pénzügyi, katonai és technológiai együttműködést biztosított, Kína pedig hosszú lejáratú hiteleket nyújtott olajszállítások fejében. Törökország és Irán szintén kereskedelmi és logisztikai partnerként jelent meg. Ezek a kapcsolatok dokumentált tények, ám a kölcsönös függőség mértékéről és a valós gazdasági haszonról a nyilvános adatok hiányosak, ezért a szakirodalom becslései eltérnek. A nyugati szankciók tehát nem jelentettek teljes elzártságot: Venezuela képes volt alternatív piacokra és pénzügyi csatornákra szert tenni, miközben a hagyományos nyugati partnerekkel fenntartott kapcsolatai fokozatosan leépültek.
A nemzetközi büntetőjogi eljárás is a nyomásgyakorlás egyik eszközévé vált. A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) 2021-ben hivatalosan vizsgálatot indított a venezuelai emberi jogi jogsértések ügyében, különös tekintettel a 2017-es tüntetések leverésére és a fogvatartottakkal való bánásmódra. A vizsgálat ténye dokumentált, ám annak kimenetele 2026-ig nem zárult le, és a venezuelai kormány együttműködési hajlandósága minimális volt. Emellett az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága több jelentésben dokumentálta a kínzás, az önkényes fogva tartás és a bírósági eljárások politikai befolyásolásának eseteit; ezek a jelentések a nemzetközi közösség által elfogadott források, de a venezuelai kormány elutasítja őket, és szelektív adatkezelést vet a szervezet szemére.
A 2024. július 28-i elnökválasztás a chavizmus történetének legnagyobb legitimitási válságát hozta. A választáson a kormánypárti oldal Nicolás Madurot, az ellenzéki egység pedig Edmundo González Urrutia volt diplomatát indította, miután a felméréseken esélyesebb Maria Corina Machadót a hatóságok eltiltották. A kampányt az egyenlőtlen feltételek jellemezték: a kormány a közmédiát és az állami erőforrásokat nyíltan a saját jelöltje mellett mozgósította, az ellenzéki gyűléseket helyenként akadályozták, és a külföldön élő venezuelaiak jelentős része nem tudott regisztrálni vagy szavazni.
A választás éjszakáján a CNE azt közölte, hogy Maduro a szavazatok 51,2 százalékát, González pedig 44,2 százalékát szerezte meg. A testület azonban nem tette közzé a szavazóhelyiségenkénti jegyzőkönyvek teljes adatbázisát, és a bejelentést nem követte független választási megfigyelői megerősítés. Az ellenzék ezzel szemben azt állította, hogy a szavazatszámláló jegyzőkönyvek mintegy 80 százalékának digitalizált másolatait összegyűjtötte, és azok alapján González a szavazatok közel 67 százalékát, Maduro pedig valamivel több mint 30 százalékát kapta. A két eredmény közötti különbség nem csupán statisztikai vita: az ellenzéki állítás szerint a hivatalos bejelentés meghamisította a valós szavazati arányokat.
A 2024-es választási vita forráskritikai szempontból kiemelt jelentőségű. A hivatalos CNE-közlemény dokumentált tény, annak tartalma azonban nem igazolható független jegyzőkönyvekkel, mert a hatóság az ellenzék és a nemzetközi megfigyelők kérése ellenére sem hozta nyilvánosságra a teljes adatsort. Az ellenzék által közzétett jegyzőkönyvek valódiságát más, független szereplők – például a Carter Center, amely e választáson nem volt hivatalos megfigyelő, de a nyilvános adatokat elemezte – részben megerősítették, de a dokumentumok teljes körű auditálására nem került sor. A választási eredmény valós száma ezért a tudományos konszenzus hiánya miatt jelenleg nem állapítható meg, és mindkét fél állítása politikai érdekektől terhelt.
A bejelentést követő napokban országszerte tiltakozások törtek ki. A kormány a tüntetéseket külföldről szervezett erőszakos akcióknak minősítette, és a biztonsági erők – helyenként a fegyveres kollektívák (colectivos) – erőszakkal léptek fel. Az ENSZ Tényfeltáró Missziója 2024 őszén közzétett jelentése szerint a választás utáni hetekben legalább 25 halálos áldozat követelőzött, és több mint 2 400 embert vettek őrizetbe. Az áldozati és fogvatartotti számok azonban nem véglegesek, mivel a kormányzati hivatalos adatok eltérnek a civil szervezetek becsléseitől, és a helyszíni független ellenőrzés korlátozott volt.
A nemzetközi reakciók megosztottak voltak. Az Egyesült Államok, az Európai Unió, valamint több latin-amerikai ország – köztük Argentína, Chile, Peru és Uruguay – elutasította a hivatalos eredmény legitimitását, és több állam (például az Egyesült Államok, Argentína, Peru) Edmundo Gonzálezt ismerte el Venezuela törvényes elnökének. Ezzel szemben Oroszország, Kína, Kuba, Nicaragua, Bolívia, Honduras és néhány karibi állam gratulált Madurónak, és a választást érvényesnek ismerte el. A dokumentált tény tehát a diplomáciai állásfoglalások sora; az elismerések mögötti politikai motiváció és a nemzetközi jogi értékelés azonban vita tárgya.
A választás utáni hónapokban a kormányzat fokozta az ellenzékkel szembeni nyomást. Edmundo González 2024 szeptemberében előbb a venezuelai spanyol nagykövetségre menekült, majd Spanyolországba távozott, ahol politikai menedékjogot kapott. Maria Corina Machado bujkálásra kényszerült, de időnként nyilvános felhívásokat tett közzé. A hatóságok több ellenzéki politikust, újságírót és civil aktivistát letartóztattak, és a közösségi média ellenőrzését fokozták. A 2025. január 10-én megtartott elnöki beiktatáson Maduro harmadik ciklusát kezdte meg; a ceremóniát a demokratikus országok többsége bojkottálta, miközben a szövetséges kormányok képviselői részt vettek rajta.
A 2026-os jelenkori állapot szerint a venezuelai politikai rendszer autoriter konszolidációja megszilárdult: a választási verseny formálisan megmaradt, de a hatalom tényleges alternálásának feltételei nem adottak. A kormányzati intézményeket a chavista párt és a hadsereg ellenőrzi, a bíróságok és a választási hatóságok nem függetlenek. Az ellenzék fragmentált, egy része a választási részvétel stratégiáját támogatja, más része teljes bojkottot hirdet. A gazdasági válság és a humanitárius katasztrófa – amelyet a Maduro, gazdasági összeomlás és humanitárius válság című alfejezet részletesen tárgyal – továbbra is a mindennapi élet meghatározó kerete. A nemzetközi közösség megosztott: a nyugati szankciók fennmaradtak, de hatékonyságuk korlátozott, míg a szövetséges országokkal fenntartott kapcsolatok biztosítják a rezsim túlélését.
Az alfejezet alapvetően három forrástípusra támaszkodik: hivatalos állami közleményekre és választási adatokra (CNE, TSJ, elnöki rendeletek), nemzetközi szervezetek jelentéseire (ENSZ Emberi Jogi Főbiztosság, ENSZ Tényfeltáró Misszió, OAS, Nemzetközi Büntetőbíróság), valamint nem kormányzati szervezetek és független újságírók által közzétett dokumentációkra. Az elsődleges források esetében mindig figyelembe kell venni a kibocsátó politikai érdekeit: a CNE 2024-es adatai nem tekinthetők pártatlannak, mert az intézmény vezetése a kormányhoz kötődik, és a teljes jegyzőkönyvi adatbázis nem nyilvános. Az ellenzéki jegyzőkönyvek szintén pártos forrásnak minősülnek, még akkor is, ha egyes független elemzések a dokumentumok jelentős részét hitelesnek találták.
A legnagyobb bizonytalanság a 2024-es választási eredmény valós száma. A hivatalos eredményt a CNE bejelentette, de a jegyzőkönyvek hiánya miatt a demokratikus ellenőrzés nem volt lehetséges. Az ellenzéki adatok meggyőző ereje a dokumentumok számán és a közzétett mintán alapul, de a teljes lakosságra vetített arányok becslés jellegűek. A tudományos közösségben e sorok írásáig nem alakult ki egyértelmű konszenzus arról, hogy a választás tényleges győztese ki volt; a nemzetközi szervezetek többsége azonban a folyamat tisztaságának hiánya miatt nem ismerte el a hivatalos eredményt.
A tiltakozások áldozati és letartóztatási adatai szintén bizonytalanok. Az ENSZ-jelentések a hozzáférhető bizonyítékokra támaszkodnak, de a helyszíni független megfigyelés korlátozott, és a kormányzati nyilvántartások nem nyilvánosak. A civil szervezetek által közölt számok gyakran magasabbak, mint a hivatalos adatok, ezért minden esetben jelezni kell a forrás jellegét és az adatgyűjtés időpontját.
A párbeszéd kudarcainak értelmezése is vitatott. A kormányzati narratíva szerint a tárgyalások azért hiúsultak meg, mert az ellenzék és a külföldi szereplők lehetetlen feltételeket szabtak; az ellenzéki álláspont szerint a kormány a tárgyalásokat időnyerésre használta, és soha nem állt szándékában a hatalom tényleges megosztása. A dokumentált tények – a találkozók időpontja, a résztvevők, az aláírt szövegek – nem vitatottak, de a felek szándékaira vonatkozó következtetések értelmezés kérdése.