A 2002-es elnökválasztás fordulópontot jelentett Colombia történetében: a választók a béketárgyalások kudarca és a gerillák, valamint a paramilitáris erők által okozott erőszak közepette egy olyan jelöltet juttattak hatalomra, aki a keménykezű biztonságpolitikát ígért. Ez az alfejezet a 2002 és 2024 közötti időszakot tárgyalja: a Plan Colombia katonai megerősítését, a FARC elleni offenzívát, a 2016-os békeegyezmény létrejöttét és végrehajtásának nehézségeit, az ELN folytatódó tevékenységét, valamint a 2020-as évek elején kitörő társadalmi tiltakozásokat. A cél annak bemutatása, hogy a biztonsági politika és a békeépítés feszültségében miként alakult Colombia állami és társadalmi rendje. A fejezet szorosan kapcsolódik a korábbi, a gerillák és az állam válságát tárgyaló részhez, és előkészíti a békeegyezmény végrehajtását és a jelenkori kihívásokat elemző későbbi alfejezeteket.
Álvaro Uribe Vélez 2002-es megválasztása a kolumbiai politika irányváltását jelezte. A konzervatív-liberális hagyományon kívülről érkező politikus, egykori Antioquia kormányzója a demokratikus biztonság politikája (Política de Seguridad Democrática) jelszavával kampányolt. Ennek lényege az volt, hogy az állam katonai és rendőri erőinek megerősítésével visszaszorítja a gerillacsoportokat, különösen a FARC-ot (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia – Ejército del Pueblo), és visszaállítja az állam jelenlétét a vidéki területeken. Uribe megválasztását sokan a korábbi béketárgyalások – Andrés Pastrana elnök 1998 és 2002 közötti kísérletének – kudarcára adott válaszként értelmezik; ez az értelmezés azonban vitatott: a békefolyamat összeomlása részben a felek bizalomhiányából és a katonai erőviszonyok félreértéséből is fakadt.
A Plan Colombia elnevezésű együttműködés az Egyesült Államokkal már 2000-ben elindult, de Uribe alatt teljesedett ki. A program eredeti célja a kábítószer-kereskedelem és a benne érintett fegyveres csoportok elleni fellépés volt, ám 2002 után hangsúlyosan eszközzé vált a gerillák elleni hadviselésben is. Az amerikai támogatás nagy része katonai felszerelésre, kiképzésre és hírszerzésre irányult, miközben a kolumbiai hadsereg létszáma és mobilitása jelentősen nőtt. A dokumentált tény, hogy a 2000-es évek közepére a FARC elleni katonai nyomás erősödött, és a gerillaszervezet területi ellenőrzése több térségben összeomlott. A tudományos konszenzus szerint a folyamatban szerepet játszottak a fokozott légi csapások, a hírszerzési együttműködés és a paramilitáris erők lefegyverzése is, bár az okok súlyozása vita tárgya.
A paramilitarizmus visszaszorítása Uribe elnökségének egyik legvitatottabb eleme. A 2003-ban aláírt Santa Fe de Ralito-i megállapodás keretében az Autodefensas Unidas de Colombia (AUC) ernyőszervezet mintegy 30 000 tagja adta le fegyverét 2006-ig. A demobilizáció ténye dokumentált, de a folyamat értékelése erősen vitatott. Az igazságügyi eljárások, az áldozatok kárpótlása és a paramilitáris hálózatok továbbélése miatt emberi jogi szervezetek, például a Human Rights Watch vagy az ENSZ, bírálták a kormányt. A “parapolitika” néven ismert botrány során több kongresszusi képviselőről és helyi politikusról derült ki, hogy kapcsolatban állt a paramilitáris csoportokkal; 2008-ra több tucat politikust tartóztattak le vagy vontak felelősségre. A “Falsos positivos” (hamis pozitív eredmények) botrány pedig azt mutatta, hogy egyes katonai egységek polgári személyeket gyilkoltak meg, és gerillaként tüntették fel őket, hogy javítsák statisztikáikat. A 2021-es igazságügyi jelentés szerint az áldozatok száma legalább 6 402 lehetett 2002 és 2008 között; ez a szám vita tárgya, egyes becslések magasabbak, és a felelősségre vonás sokáig vontatottan haladt.
A FARC elleni háború legfontosabb katonai eseményei közé tartozott a 2008-as Operación Jaque, amelyben a kolumbiai hadsereg kiszabadította Ingrid Betancourt volt elnökjelöltet és több más túszt, valamint a szervezet második emberének, Raúl Reyesnek a halála egy határon átnyúló támadásban, amely diplomáciai feszültséget okozott Ecuadorral és Venezuelával. A dokumentált tények mellett a hírszerzési műveletek részletei, például a vöröskeresztes embléma állítólagos használata az Operación Jaque során, továbbra is vitatottak. A katonai sikerek ellenére a konfliktus nem ért véget: a gerillaszervezet létszáma és támadóképessége csökkent, de a vidéki erőszak, a kábítószer-kereskedelem és a belső menekültek száma nem csökkent a remélt mértékben.
Juan Manuel Santos, Uribe korábbi védelmi minisztere, 2010-ben nyerte meg az elnökválasztást. Kezdetben sokan Uribe politikájának folytatását várták tőle, ám elnöksége alatt fokozatosan a béketárgyalások felé fordult. 2012-ben bejelentették a titkos előzetes megbeszélések után a hivatalos tárgyalások megkezdését a FARC-kal Havannában, Norvégia és Kuba, valamint a kísérő országok, Venezuela és Chile közreműködésével. A tárgyalási napirend hat pontból állt: vidékfejlesztés, politikai részvétel, a konfliktus lezárása, kábítószer-probléma, áldozatok és az egyezmény végrehajtásának ellenőrzése.
A békefolyamat során fontos volt, hogy a felek nem kívántak hagyományos fegyverszünetet, hanem a tárgyalásokat a harcok folytatása közben tartották, ami a lakosság szkepticizmusát növelte. A 2016. június 23-i, Havannában aláírt tűzszüneti megállapodás azonban már a békeegyezmény előkészítését jelentette. A végső megállapodást 2016. augusztus 24-én írták alá, majd népszavazásra bocsátották. A 2016. október 2-án tartott népszavazáson a “Nem” szűk többséget szerzett (50,2 százalék a 49,8 százalék ellenében). A visszautasítás elsősorban a konzervatív és vallási csoportok, valamint Uribe híveinek mozgósításának eredménye volt; a részvételi arány viszonylag alacsony, a külföldön élő kolumbiaiak és a konfliktus sújtotta területek lakóinak részvétele korlátozott volt. Ez a tény maga is emlékezetpolitikai vita tárgya, mert az áldozatok és a vidéki lakosság egy része úgy érezte, kimaradt a döntésből.
A kormány és a FARC az elutasítást követően újratárgyalta a megállapodás egyes pontjait, figyelembe véve a “Nem” tábor kifogásait, majd 2016. november 24-én aláírták a módosított szöveget. Ezt a kongresszus ratifikálta, így elkerülték az újabb népszavazást. A békeegyezmény (Acuerdo Final para la Terminación del Conflicto y la Construcción de una Paz Estable y Duradera) főbb elemei: a FARC fegyverletétele és politikai párttá alakulása; egy átmeneti igazságszolgáltatási rendszer (Sistema Integral de Verdad, Justicia, Reparación y No Repetición), amely magában foglalja az igazságfeltáró bizottságot, a különleges békebíróságot és az eltűntek felkutatását; egy vidékfejlesztési program; a kábítószertermesztés önkéntes helyettesítése; és a politikai részvétel szélesítése. A megállapodás szövege nyilvános, részletes, de a jogi kötelezettségek és a politikai megvalósíthatóság közötti feszültség a végrehajtás során folyamatosan kiéleződött.
A békefolyamat értékelése a kolumbiai társadalomban rendkívül megosztott. A támogatók szerint a 2016-os egyezmény véget vetett a FARC mint fegyveres szervezet több mint ötven éves működésének, és intézményes keretet adott az áldozatok elismerésének. A kritikusok szerint az egyezmény túl engedékeny volt a gerillákkal szemben, nem adott elég erős büntetőjogi elszámoltatást, és nem kezelte kellőképpen a kábítószer-kereskedelemből és a paramilitarizmusból fakadó erőszak szerkezeti okait. A szakirodalom egy része hangsúlyozza, hogy a békefolyamat a hidegháború utáni “liberális békeépítés” keretébe illeszkedik, amely a fegyverletételre és az intézményi átalakításra koncentrált, de kevésbé a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására. Ez az értelmezés vitatott: más szerzők szerint a kolumbiai megállapodás éppen az áldozatok bevonása és a vidéki reformok miatt jelentős újítás volt a globális békeépítés gyakorlatában.
A FARC fegyverletételének folyamata 2017-ben zárult le: a szervezet mintegy 13 000 fegyverest regisztrált, és leadta fegyvereit az ENSZ ellenőrzése mellett. A szervezet politikai párttá alakult Fuerza Alternativa Revolucionaria del Común (FARC) néven, később Comunes néven. A dokumentált tény, hogy a fegyverletétel technikai értelemben megtörtént, és az ENSZ hitelesítette a folyamatot. Ugyanakkor a biztonsági helyzet nem javult egyenletesen: egyes területeken a volt gerillák egy része nem csatlakozott a békemegállapodáshoz, vagy később kilépett, és FARC-disszidens csoportokként folytatta a fegyveres tevékenységet. Más területeken a paramilitáris hálózatok utódszervezetei, gyakran BACRIM (bandas criminales) néven, vették át az erőszak és a kábítószer-kereskedelem ellenőrzését.
A társadalmi vezetők és emberi jogi aktivisták elleni gyilkosságok száma a békeszerződés után is magas maradt. Az ENSZ és az emberi jogi szervezetek adatai szerint 2016 és 2022 között több száz társadalmi vezetőt öltek meg; a számok évenként és forrásonként jelentősen eltérnek, mert a “társadalmi vezető” definíciója nem egységes. Ez a jelenség a békeegyezmény egyik legnagyobb kudarcának tekinthető, és rámutat arra, hogy a vidéki közösségeket fenyegető erőszak szerkezeti okai fennmaradtak. A kábítószertermesztés önkéntes helyettesítésének programja is felemás eredményt hozott: egyes gazdálkodók önként felszámolták plantázsaikat, de az állami támogatás késedelme és a fegyveres csoportok fenyegetései sokakat visszavittek a kokacserje-termesztéshez.
Az ELN (Ejército de Liberación Nacional), a második legnagyobb gerillaszervezet, nem volt részese a 2016-os békeszerződésnek. Santos elnöksége alatt kezdődtek tárgyalások az ELN-nel is, de ezek 2019-ben, Iván Duque elnök alatt megszakadtak, miután az ELN bombatámadást hajtott végre egy rendőrakadémia ellen Bogotában. A dokumentált tény, hogy a tárgyalások összeomlottak, és az ELN azóta is folytatja a fegyveres akciókat, emberrablásokat és a kábítószer-kereskedelemben való részvételt. A szervezet ideológiai és szervezeti struktúrája tagoltabb, ezért a kormányzati erőfeszítések nehezen találtak egységes tárgyalópartnert.
A 2018-as elnökválasztást Iván Duque, Uribe politikai szövetségese nyerte, ami a békeegyezmény ellenzőinek politikai megerősödését jelezte. Duque kormánya hivatalosan nem utasította el a megállapodást, de a végrehajtás üteme lelassult, és a kongresszusban a volt elnök párthívei megpróbálták gyengíteni az átmeneti igazságszolgáltatás intézményeit. A kormány hangsúlyt helyezett a katonai biztonságra és a kábítószer-ellenes harcra, de a kokacserje-termesztés területe a 2017-es csúcs után is magas maradt. A Duque időszakot a társadalmi elégedetlenség növekedése jellemezte, ami a 2019-es és 2021-es országos tiltakozásokban csúcsosodott ki.
A 2019-es társadalmi tiltakozás november 21-én kezdődött, eredetileg a kormány adóreform-terve ellen, majd szélesebb követelésekké bővült: a békeegyezmény hatékonyabb végrehajtása, a társadalmi vezetők védelme, a rendőri erőszak elleni fellépés, az oktatás és egészségügy finanszírozása. A tüntetések országos méretűvé váltak, és összekapcsolták a városi középosztályt, a diákokat, az őslakos közösségeket és a szakszervezeteket. A rendőrség válaszlépései emberi jogi aggályokat vetettek fel; a dokumentált jogsértések és a halálos áldozatok száma vita tárgya, de több nemzetközi szervezet, köztük az ENSZ emberi jogi főbiztosa, elítélte a túlzott erőszak alkalmazását. A 2019-es tiltakozás nem hozott közvetlen politikai változást, de jelezte a kormány társadalmi támogatottságának erózióját.
A 2021-es országos sztrájk és tiltakozássorozat még nagyobb mértékű volt. Az áprilisi adóreform-javaslat, majd a világjárvány gazdasági hatásai és a rendőri erőszakkal kapcsolatos esetek hatalmas mobilizációt váltottak ki. A városi tüntetések mellett vidéki blokádok is bénították az országot, különösen Cali városában és az ország délnyugati részén. A tiltakozókkal szembeni erőszak során több tucat ember halt meg, és a felelősség kérdése éles politikai vitát váltott ki. A kormány és a szervezők közötti tárgyalások lassan haladtak, de a nyomás hozzájárult a politikai tér átalakulásához.
A 2022-es elnökválasztást Gustavo Petro nyerte meg, ami történelmi fordulatot jelentett, mivel ő lett az első baloldali elnök az ország modern történetében. Az egykori M-19 gerillaszervezet tagja, majd bogotái polgármester és szenátor, a “teljes béke” (paz total) politikáját hirdette meg. Ennek középpontjában az állt, hogy ne csak a gerillaszervezetekkel, hanem a paramilitáris utódszervezetekkel, a kábítószer-kereskedő hálózatokkal és a városi bűnszervezetekkel is tárgyalásokat kezdjenek, illetve felszámolásukat a bűnügyi eljárások mellett szociális programokkal segítsék. A dokumentált tény, hogy a Petro-kormány 2023-ban tárgyalásokat kezdett az ELN-nel, és fegyverszüneti megállapodást kötött, amelyet többször meghosszabbítottak, de megszegések is történtek. A tárgyalások 2024-re elakadtak, és a biztonsági helyzet továbbra is romlott egyes területeken.
Petro elnökségét a békepolitika mellett a társadalmi reformok ígérete jellemezte: adóreform, egészségügyi és nyugdíjreform, valamint a földosztás. Ezek a kezdeményezések azonban erős politikai ellenállásba ütköztek a kongresszusban, ahol a kormánykoalíció törékeny. A társadalmi tiltakozások 2023-ban és 2024-ben is folytatódtak, részben a reformok lassúsága, részben helyi sérelmek miatt. A biztonsági helyzet továbbra is összetett: a FARC-disszidens csoportok és az ELN továbbra is aktívak, a kokacserje-termesztés nem csökkent jelentősen, és a venezuelai migráció kezelése komoly kihívást jelent a városoknak és a határ menti régióknak.
A venezuelai migráció hatása különösen fontos a 2015 utáni időszakban. A szomszédos ország humanitárius válsága miatt több millió venezuelai érkezett Kolumbiába, ami az egészségügyi, oktatási és munkaerőpiaci rendszerekre nehezedett. A kolumbiai kormány ideiglenes védelmi státuszt vezetett be, ami regionális szinten elismert modell lett. Ugyanakkor a migráció feszültségeket is keltett egyes városi negyedekben, és a politikai vitákban gyakran összekapcsolódott a biztonság és a munkaerőpiac kérdéseivel. A migráció és a belső erőszak miatt a belső menekültek száma továbbra is magas, ami a konfliktus és a társadalmi kirekesztés hosszú távú folytatódását jelzi.
A 2024-es helyzet értékelése során a szakirodalom óvatos: a békeegyezmény megállította a FARC mint egységes fegyveres szervezet működését, de nem szüntette meg a fegyveres erőszakot, a kábítószer-gazdaságot és a társadalmi egyenlőtlenségeket. A demokratikus intézmények formálisan működnek, de a politikai polarizáció, a korrupció és a rendőri erőszak kérdése aláássa a bizalmat. A fiatalok, az őslakosok és a vidéki közösségek politikai mozgósítása viszont a társadalmi követelések új formáit hozta létre, amelyek a jövőbeli politikai folyamatokat alakíthatják. A kolumbiai eset így egyszerre mutatja a békeépítés lehetőségeit és korlátait a 21. századi Latin-Amerikában.
Ennek az időszaknak a forrásbázisa rendkívül gazdag, de egyenetlen. A dokumentált tények közé tartoznak a kormányzati közlemények, a kongresszusi törvények, a békeegyezmény szövege, az ENSZ és az emberi jogi szervezetek jelentései, valamint a bírósági ítéletek. A katonai műveletek, a tárgyalások és a tiltakozások eseményei nagyrészt dokumentáltak, bár a felek közleményei gyakran egymásnak ellentmondóak. A másodlagos szakirodalom: a kolumbiai és nemzetközi akadémiai művek, például a konfliktus elemzésével foglalkozó szerzők (Francisco Gutiérrez Sanín, Mauricio Archila, María Emma Wills) munkái, valamint a Truth Commission (Comisión para el Esclarecimiento de la Verdad) 2022-es zárójelentése, amely nagy hatású forrás.
A bizonytalanságok elsősorban a számadatoknál jelentkeznek. A FARC fegyvereseinek száma, a demobilizált paramilitárisok létszáma, a “hamis pozitív” áldozatok száma, a társadalmi vezetők elleni gyilkosságok éves adatai, a kokacserje-termesztés területi statisztikái mind különböző forrásokból származó becsléseken alapulnak. Az ENSZ Kábítószer- és Bűnügyi Hivatala (UNODC) és a kolumbiai kormány adatai gyakran eltérnek, és a definíciós különbségek miatt az összehasonlítás nehéz. A tiltakozásokkal kapcsolatos halálos áldozatok száma is heves vita tárgya: a hivatalos jelentések, az emberi jogi szervezetek és a független megfigyelők adatai eltérnek, és a felelősség politikai jelentősége miatt az emlékezetpolitikai csatározások folytatódnak.
A legfontosabb vitatott értelmezések közé tartozik a demokratikus biztonság politikájának öröksége, a békeegyezmény igazságossága és hatékonysága, valamint a Petro-kormány békepolitikájának esélyei. A “béke” fogalma maga is vitatott: egyesek a fegyverletételre, mások a társadalmi igazságosságra helyezik a hangsúlyt. A szakirodalom egy része a kolumbiai konfliktust a hidegháború utáni “új háborúk” keretében értelmezi, amelyben a politikai ideológia mellett a bűnözői hálózatok és a természeti erőforrások ellenőrzése a meghatározó. Ez az értelmezés vitatott, mert leegyszerűsítheti a gerillaszervezetek belső motivációit és a vidéki közösségek politikai törekvéseit.