Az 1980-as évek Kolumbiájában egyszerre mélyült el a hidegháborús ideológiai konfliktus és alakult ki a kokainexportra épülő illegális gazdaság. A tét már nem csupán a politikai hatalom megszerzése volt, hanem a terület, a tőke és az állami erőszak-monopólium feletti ellenőrzés is. Ebben a két évtizedben a gerillamozgalmak, a kábítószer-kartellek, a paramilitáris csoportok és a kolumbiai állam közötti összecsapások olyan tartós válságot idéztek elő, amelynek hatásai a 2020-as évek Kolumbiájában is érezhetők. Az alábbiakban a FARC, az ELN és az M-19 fegyveres baloldali szervezetek átalakulását, a Medellín- és Cali-kartellek felemelkedését, valamint a drogazdaság és az állam meggyengülése közötti összefüggéseket tárgyaljuk.
A kolumbiai gerillamozgalmak gyökerei az 1948 és 1958 közötti La Violencia időszakába nyúlnak vissza, amelyet a liberális és konzervatív elitek közötti vidéki erőszakhullám jellemzett. A h041 – A Violencia és a Frente Nacional alfejezetben tárgyalt hatalommegosztási paktum, a Frente Nacional (Nemzeti Front, 1958–1974) kizárta a két hagyományos párton kívüli politikai erőket, és vidéken nem teremtett valódi földreformot. Ez a kirekesztettség, valamint az 1959-es kubai forradalom példája hozzájárult a baloldali gerillaszervezetek megszületéséhez.
A FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia – Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) 1964-ben alakult meg, amikor a hadsereg megtámadta a kommunista irányítású paraszti önvédelmi körzeteket, az úgynevezett „független köztársaságokat”. A FARC kezdetben vidéki paraszti önvédelmi szervezet volt, amelyet a Kolumbiai Kommunista Párt támogatott. Célja a földreform és a szociális igazságosság volt, de az 1980-as évekre fokozatosan professzionális gerillahadsereggé alakult, amely már nem csupán védelmi, hanem támadó hadműveleteket is végrehajtott. A FARC 1982-es hetedik konferenciáján döntött arról, hogy a hegyvidéki vidéki területekről a városok és a gazdasági központok felé terjeszkedik, és „bolivári kontinentális stratégiát” hirdetett. Ez a stratégiai fordulat időben egybeesett a kokain-gazdaság vidéki térnyerésével.
Az ELN (Ejército de Liberación Nacional – Nemzeti Felszabadítási Hadsereg) 1964-ben alakult, és ideológiája erősen kötődött a kubai forradalomhoz, valamint a felszabadítási teológiához. Az ELN tagsága kezdetben diákokból, értelmiségiekből és radikális katolikus papokból állt, köztük a később meggyilkolt Camilo Torres Restrepo pap-szociológusból. Az ELN a vidéki gerillaharc mellett kiemelt hangsúlyt fektetett a külföldi olajcégek és az „imperialista” gazdasági érdekek elleni szabotázsakciókra. A szervezet a 1980-as években is elsősorban az olajvezetékek, bányászati létesítmények és infrastruktúra ellen hajtott végre támadásokat, ami megkülönböztette a FARC inkább területszerző, paraszti bázisú stratégiájától.
Az M-19 (Movimiento 19 de Abril – Április 19. Mozgalom) 1974-ben jött létre, miután az 1970-es elnökválasztást sokan csalással megnyertnek tekintették Misael Pastrana konzervatív jelölt javára, aki a volt diktátor Gustavo Rojas Pinilla ellenében győzött. Az M-19 neve erre az 1970. április 19-i választási csalásra utal. Az M-19 elsősorban városi gerillaszervezetként működött, amely látványos, médianyilvánosságot kereső akcióiról volt ismert. Ilyen volt például 1974-ben Simón Bolívar kardjának ellopása, vagy 1980-ban a Dominikai Köztársaság nagykövetségének elfoglalása, ahol több tucat diplomatát tartottak túszul. Az M-19 nem vallott hagyományos marxista–leninista ideológiát, hanem nacionalista, populista és antioligarchikus retorikát használt. A szervezet 1985-ben látványos akciót hajtott végre a bogotái Palacio de Justicia (Igazságügyi Palota) ellen, amelynek visszafoglalása során a hadsereg és a gerillák közötti tűzharcban több mint száz ember, köztük a Legfelsőbb Bíróság számos bírája meghalt. Az esemény máig az egyik legvitatottabb pontja a kolumbiai állami erőszak és a gerillák történetének; az áldozatok pontos száma és a felelősség kérdése tudományos vita tárgya.
A gerillák és a kábítószer-gazdaság kapcsolata az 1980-as években fokozatosan alakult át. A FARC és az ELN hivatalosan kezdetben elutasította a kokainkereskedelmet, de a vidéki területek feletti ellenőrzés, a paraszti kokacserje-termesztés megadóztatása és a fegyvervásárláshoz szükséges deviza megszerzése miatt egyre inkább bekapcsolódtak a drogazdaságba. Ez a folyamat nem egységes volt: a FARC a kilencvenes évekre rendszeresítette a „gramaje” nevű adót, amelyet a kokalevél-felvásárlóktól, a laboratóriumoktól és a szállítóktól szedett be a területén, míg az ELN inkább a zsarolásból, emberrablásból és az olajipar megadóztatásából finanszírozta magát. A drogazdaság így nem csupán a kartellek, hanem a fegyveres baloldal bevételi forrása is lett, ami elmosta a határt a politikai és a gazdasági erőszak között.
A kolumbiai kokainkereskedelem az 1970-es években kezdett ipari méreteket ölteni. A kokacserje termesztése hagyományosan az Andok keleti lejtőin és az Amazonas-medence nyugati peremén folyt, de a kokain iránti észak-amerikai és európai kereslet növekedése gyors terjeszkedést hozott. Kolumbia földrajzi helyzete – két óceán partja, a Panama felé vezető dzsungel, a hegyvidéki rejtett völgyek – ideálissá tette a csempészetet. Továbbá az 1970-es évek végén a perui és bolíviai kokapasztát feldolgozó kolumbiai közvetítők megszerezték a kokain-hidroklorid előállításának és a nemzetközi értékesítésnek a tudását, amivel a vertikum legjövedelmezőbb szakaszát vonták ellenőrzésük alá.
A Medellín-kartell az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején Pablo Escobar és társai – köztük a Ochoa testvérek (Jorge Luis, Juan David és Fabio), Carlos Lehder és José Gonzalo Rodríguez Gacha – vezetésével jött létre. A Medellín-kartell nem egyetlen hierarchikus szervezet volt, hanem laza, családi és regionális hálózat, amelyben az egyes főnökök saját szállítási útvonalaikat és fegyveres testületeiket irányították. Escobar azonban fokozatosan a kartell legismertebb és legbrutálisabb vezetőjévé vált. A Medellín-kartell módszerei közé tartozott a korrupció, a fenyegetés, a robbantásos merényletek és a politikai gyilkosságok. Escobar 1982-ben rövid időre a liberális párt színeiben képviselői mandátumot is szerzett a kolumbiai kongresszusban, ami jól mutatta a legitim politika és az illegális gazdaság közötti átjárhatóságot.
A Cali-kartell ezzel szemben az 1980-as évek második felében Gilberto Rodríguez Orejuela és Miguel Rodríguez Orejuela testvérek, valamint José Santacruz Londoño irányításával alakult ki. A Cali-kartell üzleti modellje eltért a Medellínétől: kevésbé látványos erőszakra, inkább a korrupcióra, a törvényes üzleti befektetésekre és a pénzmosásra támaszkodott. A Cali-kartell szakemberei számos törvényes vállalkozást – gyógyszertárakat, ingatlanokat, sportklubokat – hoztak létre, és szoros kapcsolatokat építettek ki a helyi és országos politikával. A két kartell viszonya egyszerre volt versengő és kooperatív; az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején fegyveres konfliktusok is voltak köztük, de a kokain piacán elfértek egymás mellett.
A drogazdaság méretét nehéz pontosan megbecsülni, mivel illegális tevékenységről van szó. A becslések szerint Kolumbia az 1980-as évek végére a világ kokainexportjának mintegy 70–80 százalékát ellenőrizte, a kokainkereskedelemből származó éves bevétel pedig 4–6 milliárd USD körül lehetett, ami akkoriban az ország legális exportjának jelentős részével ért fel. Ezek a számok becslések, és a tudományos irodalomban is vitatottak, mivel a források gyakran közvetettek: lefoglalt szállítmányok, pénzmosási vizsgálatok és amerikai DEA-jelentések alapján készültek. A drogazdaság hatása azonban nem csupán gazdasági volt: a kartellek fegyveres erői, a korrupció terjedése és az erőszak normalizálódása alapjaiban ásták alá az állami intézmények legitimitását.
Az 1980-as évek Kolumbiájában az állami erőszak-monopólium fokozatosan felbomlott. Ennek okai sokrétűek voltak. Először is, a Frente Nacional utáni politikai rendszer nem tudta integrálni a társadalmi elégedetlenséget, így a gerillák vidéki területeken tartósan jelen maradtak. Másodszor, a kábítószer-kereskedelemből származó tőke lehetővé tette a kartellek számára, hogy saját biztonsági szolgálatokat, fegyvereseket és bírósági, rendőri, katonai kapcsolatokat vásároljanak. Harmadszor, a hidegháború logikája az Egyesült Államok számára Kolumbiát a „kommunista felforgatás” elleni harc egyik frontjává tette, ami a biztonsági erőknek nyújtott támogatást, de a civil lakosság védelmét gyakran háttérbe szorította.
A kartellek és a gerillák közötti viszony nem volt egységes. Vidéki területeken a FARC és az ELN gyakran megadóztatta vagy elűzte a koka-feldolgozókat, míg a kartellek saját fegyveres csoportokat, úgynevezett szikarioszt (bérgyilkost) alkalmaztak. Ugyanakkor voltak helyi együttműködések is: a gerillák védelmet adtak a kokatermesztőknek, cserébe a kartellek felvásárolták a pasztát, és fegyverrel fizettek. Ez a kapcsolat a kolumbiai konfliktust fokozatosan összekapcsolta a nemzetközi drogkereskedelemmel, és a 2000-es évekre a „narkogerilla” kifejezés – bár pontatlan és gyakran propagandisztikus – széles körben elterjedt.
Az állam meggyengülésének legbrutálisabb megnyilvánulása a paramilitarizmus térnyerése volt. A paramilitáris csoportok – amelyeket gyakran „önvédelmi erőknek” (autodefensas) neveztek – az 1980-as évek elején földbirtokosok, kábítószer-kereskedők és helyi elitek támogatásával jöttek létre, hogy a gerillák ellen harcoljanak. A legismertebb ilyen csoport az 1997-ben AUC (Autodefensas Unidas de Colombia – Kolumbia Egyesült Önvédelmi Erői) néven egyesült szerveződés volt, de már az 1980-as években is működtek helyi paramilitáris egységek, például a MAS (Muerte a Secuestradores – Halál az Emberrablókra). A paramilitáris csoportok módszerei közé tartozott a civiltámadás, a tömeggyilkosság, a kényszerű eltüntetés és a közösségek elűzése. A kolumbiai állam és a paramilitárisok viszonya tudományos és jogi vita tárgya: vannak dokumentált esetek, amelyekben a hadsereg tisztjei hallgatólagosan támogatták vagy egyenesen együttműködtek a paramilitáris csoportokkal, de a rendszeres, intézményesített együttműködés mértéke vitatott. Az 1990-es évek végére a paramilitáris csoportok a drogkereskedelem jelentős részét is ellenőrizték, ami tovább erodálta az állami ellenőrzést.
A korrupció áthatotta a politikai rendszert. A kartellek pénzzel, fenyegetéssel és zsarolással behatoltak a kongresszusba, a bíróságokba és a rendőrségbe. A legismertebb botrány az úgynevezett Proceso 8000 volt, amely 1995–1996-ban robbant ki, és feltárta, hogy a Cali-kartell pénzzel támogatta Ernesto Samper elnök 1994-es választási kampányát. Az ügy súlyosan aláásta az állam hitelességét, és az Egyesült Államokkal is diplomáciai feszültséget okozott, mivel az amerikai kormányzat hiteltelennek tartotta a kolumbiai drogellenes politikát.
Az 1980-as évek végétől az erőszak minősége megváltozott. A korábbi évtizedben a gerillák és a hadsereg közötti harcok vidéki, gyakran elszigetelt területeken zajlottak. A kábítószer-kartellek megjelenése azonban városi, nyilvános és rendkívül látványos erőszakot hozott. A Medellín-kartell a kiadatási egyezmény elleni harcában – amelyet az Egyesült Államokkal 1979-ben újítottak meg – robbantásos merényleteket, politikai gyilkosságokat és tömeges erőszakot alkalmazott. A kartell szlogenje: „Inkább egy sír Kolumbiában, mint egy cella az Egyesült Államokban.”
A kartell erőszakának legismertebb áldozatai közé tartozott Luis Carlos Galán elnökjelölt, akit 1989-ben gyilkoltak meg, mert kiállt a drogbárók kiadatása mellett. Ugyanebben az évben a kartell felrobbantotta az Avianca 203-as járatát, 107 ember halálát okozva. 1989-ben a Medellín-kartell a bogotái rendőrkapitányság ellen is bombatámadást hajtott végre. Ezek az akciók azt mutatták, hogy a kartell képes az állami intézményekkel szemben nyílt hadviselésre. A Medellín-kartell és a Cali-kartell közötti háború szintén több ezer halálos áldozattal járt az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején.
A kolumbiai állam és a biztonsági erők válasza kettős volt. Egyrészt a kormány – az Egyesült Államok nyomására – fokozta a kábítószer-ellenes műveleteket, és 1989-ben ideiglenesen felfüggesztette a kiadatási tilalmat. Másrészt a hadsereg és a rendőrség gyakran ugyanolyan kíméletlen eszközökkel lépett fel, mint a kartellek, ami a civil lakosság további szenvedéséhez vezetett. A Bloke de Búsqueda (Keresőblokk) nevű speciális egység, amelyet Pablo Escobar kézre kerítésére hoztak létre, a kolumbiai nemzeti rendőrség elit alakulata volt, de működése során emberi jogi visszaéléseket is dokumentáltak. Escobart végül 1993. december 2-án ölték meg Medellínben, egy tűzharc során. Halálával a Medellín-kartell meggyengült, de a drogkereskedelem nem szűnt meg; a Cali-kartell vette át a vezető szerepet, amelyet azonban 1995–1996-ban a kolumbiai hatóságok felszámoltak, és a vezetőket börtönbe zárták. A drogkereskedelem ezt követően kisebb, úgynevezett „boutique” kartellekre és a paramilitáris csoportok kezébe került.
A gerillák és a kartellek elleni harcban a kolumbiai állam egyre inkább a kényszerű eltüntetés, a bírósági eljárás nélküli kivégzés és a civil lakosság kollektív megbüntetése módszereihez nyúlt. A hadsereg és a rendőrség által elkövetett téves pozitív esetek – amikor ártatlan civileket öltek meg, és gerillaként tüntették fel őket – különösen a 2000-es évek elején váltak ismertté, de gyökereik az 1980-as évekre nyúlnak vissza. Ez a jelenség azt mutatta, hogy az állam a fegyveres konfliktusban maga is hozzájárult az erőszak spiráljához, nem csupán annak elszenvedője volt.
A kokainexport bődületes jövedelme átalakította a kolumbiai gazdaság szerkezetét. A kokainból származó deviza beáramlása felértékelte a pesót, ami rontotta a legális export, különösen a kávé és a textil versenyképességét. Ezt a jelenséget holland betegségként ismerik, és a kolumbiai közgazdászok egy része szerint a drogazdaság hozzájárult a feldolgozóipar stagnálásához. A koka és a kokain illegális gazdasága ugyanakkor vidéki területeken sok paraszt számára az egyetlen jövedelmező lehetőség volt, mivel a legális mezőgazdasági termények, mint a kávé, a banán vagy a gabona, ára zuhant, az infrastruktúra hiányos volt, és a földbirtokviszonyok rendkívül egyenlőtlenek maradtak.
A kábítószer-gazdaság a társadalmi szerkezetet is átalakította. A kartellek és a gerillák által ellenőrzött területeken a hagyományos helyi hatalmi viszonyok felborultak. A kokatermesztő parasztok – az úgynevezett campesino cocalero – kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, mert a felvásárlók, a gerillák, a paramilitárisok és a kormányzati felszámoló osztagok egyaránt rajtuk akartak nyerészkedni vagy rajtuk akarták végrehajtani a drogellenes politikát. A városi szegénynegyedekben a kartellek által foglalkoztatott fiatal bérgyilkosok – a sicario – rétege jött létre, akik számára a gyilkolás megélhetést és társadalmi státuszt jelentett. Ez a jelenség a kolumbiai társadalom normáinak mély válságát mutatta: a törvényes munkaerőpiac nem kínált alternatívát, a család és az egyház hagyományos kontrollja meggyengült, a fogyasztói kultúra pedig a gyors meggazdagodást hirdette.
A nők szerepe a konfliktusban és a drogazdaságban sokrétű volt. A gerillák soraiban nők is harcoltak, a kokainüzletben pedig „öszvérekként” (mulas), pénzmosókként és szervezőkként vettek részt. Ugyanakkor a nők a konfliktus áldozatai között is felülreprezentáltak voltak: a paramilitáris csoportok és a fegyveres erők szexuális erőszakot követtek el, a férfiak halála miatt pedig sok nő egyedül maradt a gyermekeivel, gyakran kényszerű lakóhelyelhagyásra ítélve. A kolumbiai konfliktus nemek szerinti hatásairól szóló kutatások az 1990-es évek végétől kezdve dokumentálták ezeket a mintázatokat, de az adatok továbbra is hiányosak, mivel az áldozatok gyakran nem mertek beszélni.
Kolumbia az 1980-as években az Egyesült Államok drogellenes politikájának egyik központi célpontja lett. Az amerikai kormányzat – különösen Ronald Reagan és George H. W. Bush elnöksége alatt – a kokainkereskedelmet nem csupán bűnügyi, hanem nemzetbiztonsági fenyegetésként kezelte. Ez a megközelítés a hidegháború logikájából következett: a kommunista gerillák és a kábítószer-kereskedők közötti kapcsolatokat az Egyesült Államok stratégiai fenyegetésként értelmezte. Ennek következtében az Egyesült Államok jelentős katonai és technikai támogatást nyújtott a kolumbiai biztonsági erőknek, helikoptereket, hírszerzési adatokat és kiképzést biztosított.
A kolumbiai–amerikai drogellenes együttműködés azonban feszültségekkel terhelt volt. A kiadatás kérdése állandó vitát okozott: a kolumbiai társadalom egy része – és számos politikus – a kiadatást a nemzeti szuverenitás megsértésének tekintette. 1991-ben az új alkotmány megtiltotta a kolumbiai állampolgárok kiadatását, ami kifejezetten a kartellek nyomására született kompromisszum volt. A tilalmat később, a Cali-kartell felszámolása során, 1997-ben oldották fel. A drogellenes politika másik súlyos következménye a kényszerű irtás volt: a kokacserje-ültetvények repülőgépes irtása glifozát típusú herbicidekkel komoly egészségügyi és környezeti károkat okozott, és a paraszti ellenállást, valamint a gerillák támogatottságát erősítette. Az irtás hatékonysága is vitatott volt, mivel a termelők új területekre települtek át, és a kokalevél termesztése összességében az 1990-es években sem csökkent tartósan.
Az 1990-es évek végén a kolumbiai állam válsága mélypontra ért. A FARC és az ELN egyesített erővel támadta a katonai létesítményeket, a paramilitárisok vidéki területeket foglaltak el, a drogkereskedelem virágzott, a gazdaság pedig stagnált. Az 1998–2002 közötti Andrés Pastrana elnök béketárgyalásokat kezdett a FARC-cal, és a szervezetnek egy délkeleti demilitarizált zónát, az úgynevezett Zona de Despeje területet engedett át. A tárgyalások azonban kudarcot vallottak, és a FARC a demilitarizált zónát fegyveres csoportok kiképzésére, túszok fogva tartására és kábítószer-kereskedelemre használta. A béke összeomlása az 1999–2002 közötti időszakban az erőszak újabb hullámát hozta, amelyben a kolumbiai állam területi ellenőrzése a mélypontra süllyedt. Ez a válság vezetett a 2002-es elnökválasztáson Álvaro Uribe megválasztásához, aki radikálisan más biztonságpolitikát hirdetett, és ennek tárgyalása a h043 – Uribe, a béke és a jelen alfejezetben folytatódik.
Az 1980–2000 közötti időszak tehát nem csupán a fegyveres konfliktus kiterjedéséről szólt, hanem az állam és a társadalom közötti szerződés eróziójáról is. A gerillák, a kartellek, a paramilitárisok és a korrupt állami szereplők közötti összefonódások olyan tartós mintákat hoztak létre, amelyek a 21. századi Kolumbia politikai és társadalmi feszültségeit is meghatározzák.
Az alfejezetben tárgyalt események forrásbázisa rendkívül egyenetlen. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a kolumbiai igazságszolgáltatás által készített bírósági ítéletek, a biztonsági erők jelentései, az Egyesült Államok Kongresszusának meghallgatásai és DEA-dokumentumok, valamint a fegyveres csoportok saját nyilatkozatai. Az 1980-as évek erőszakhullámáról kiterjedt újságírói irodalom is rendelkezésre áll, de ezek gyakran anekdotikusak, és a szereplők önigazolását tükrözik.
A legnagyobb bizonytalanság a számadatok körül van. A drogból származó bevételek, a kartellek által elkövetett gyilkosságok száma, a paramilitáris csoportok áldozatainak összesítése és a gerillák létszáma mind becslés, amelyek forrásonként jelentősen eltérnek. A kokain-termelésre és -exportra vonatkozó becslések az Egyesült Államok kormányzati szervei, az ENSZ Kábítószer- és Bűnügyi Hivatala (UNODC) és kolumbiai kutatóintézetek adatai alapján készülnek, de ezek módszertani eltérései miatt a pontos számok vitatottak. Hasonlóképpen a politikai erőszak áldozatainak száma is becsült, és a különböző áldozatnyilvántartások – például a kolumbiai Nemzeti Történelmi Emlékezet Központ (Centro Nacional de Memoria Histórica) adatbázisai – folyamatosan frissülnek, ami a korábbi becslések felülvizsgálatát igényli.
A gerillák és a drogkereskedelem kapcsolatának mértéke tudományos vita tárgya. Nincs egyetértés abban, hogy a FARC vagy az ELN mikor és milyen mértékben vált a kokainüzlet részesévé; egyes szerzők szerint a gerillák alapvetően politikai szervezetek maradtak, amelyek csak adót vetettek ki a drogazdaságra, mások szerint a 2000-es évekre a kábítószer-kereskedelem a gerillák elsődleges bevételi forrásává vált, és ez politikai céljaikat is aláásta. A kolumbiai kormány és az Egyesült Államok hivatalos retorikája a „narkogerilla” kifejezést gyakran használta, de a tudományos elemzés ezt a címkét pontatlannak tartja, mert elmossa a különböző szervezetek közötti különbségeket és a politikai konfliktus gyökereit.
A paramilitarizmus és az állam közötti kapcsolat a legvitatottabb kérdések egyike. A kolumbiai igazságszolgáltatás számos esetben állapította meg, hogy katonai és rendőri vezetők támogatták, felfegyverezték vagy irányították a paramilitáris csoportokat. Ugyanakkor a kolumbiai állam hivatalos álláspontja szerint a paramilitarizmus elsősorban magánszerveződés volt, amelyet a gerillák elleni önvédelem motivált. A történeti kutatás ezt a kérdést árnyaltan kezeli: a paramilitáris csoportok és a biztonsági erők közötti együttműködés dokumentált esetei ellenére a rendszeres, országos szintű összeesküvés bizonyítottsága hiányos. Az emlékezetpolitikai vitákban ez a kérdés a mai napig központi szerepet játszik, és a konfliktus áldozatainak igazságszolgáltatási folyamataiban folyamatosan új bizonyítékok kerülnek elő.
Végül fontos megjegyezni, hogy a kolumbiai fegyveres konfliktus története nem csupán a nagy szervezetek krónikája: a legtöbb áldozat civil volt, akik gyakran névtelenül haltak meg. A vidéki közösségek, az afrokolumbiai és őslakos lakosság, valamint a városi szegények tapasztalatai csak az 1990-es évek végétől kezdtek bekerülni a történeti kutatás fősodrába. Ez a folyamat a mai napig tart, és a kolumbiai konfliktus teljes körű feltárása még várat magára.