A mai Ecuador területe az inka Birodalom északi peremvidékén, az Andok és a Csendes-óceán közötti ökológiailag tagolt sávban helyezkedik el, ahol a hegyvidéki medencék, a partvidéki síkságok és az amazóniai lankák eltérő életmódokat és politikai szerveződéseket tettek lehetővé. Az inka hódítás itt nem egyetlen hadjárat, hanem több évtizedes, szakaszos folyamat volt, amely a 15. század végétől a spanyol érkezésig tartott. A régió őslakos népei nem alkottak egységes birodalmat, hanem kisebb főnökségekben, laza konföderációkban éltek; az inkák ezeket győzték le, igazgatták és részben beépítették a Tawantinsuyu („a négy tartomány”) rendszerébe. Ez a fejezet azt mutatja be, mit tudunk a hódítás előtti társadalmakról, hogyan zajlott az inka terjeszkedés, milyen szerepet játszott Quito, és hogyan vezetett az inka uralom belső feszültsége a spanyol érkezés küszöbén kirobbant polgárháborúhoz.
A mai Ecuador területe három markánsan eltérő földrajzi zónára tagolódik: a csendes-óceáni partvidékre (Costa), az Andok hegyi zónájára (Sierra) és az esőerdővel borított keleti lejtőkre (Oriente). Ez a hármasság a prekolumbiánus kortól a jelenig meghatározza a térség társadalom- és gazdaságtörténetét. A hegyvidék nem folytonos fennsík, hanem észak–déli irányú párhuzamos vonulatok és közöttük elhelyezkedő, viszonylag sűrűn lakott medencék sora: a mai Quito környéki medence, a Latacunga–Ambato térsége, a Riobamba-medence északon, majd délebbre a Cañar- és a Cuenca-medence. A partvidék északi és középső része folyóvölgyekkel tagolt, esős, forró síkság, míg délebbre a Guayas-medence és a Santa Elena-félsziget szárazabb, szezonálisan csapadékos terület. Az Oriente az Amazonas-medence felső szakaszának lankás, folyókkal szabdalt erdős vidéke, ahol a megélhetés alapját a kertgazdálkodás, a vadászat és a gyűjtögetés jelentette.
A régészeti kutatások szerint a mai Ecuador területén legalább i. e. 3000-től kimutatható a letelepedett életmód és a kerámiaművesség. A partvidéki Valdivia-kultúra (i. e. 3500–1800 körül) Dél-Amerika egyik legkorábbi kerámiakészítő közösségeként ismert. Ezt követően a formatív és a regionális fejlődés korszakai alakították ki azokat a főnökségeket, amelyek az i. sz. 500 és 1500 közötti, úgynevezett integrációs korszak (período de integración) során a spanyol hódítás előtti politikai térképet meghatározták. Az integrációs korszakban a tengerparton a manteño (más néven manteño-huancavilca) közösségek tengerjáró kereskedelemmel, gyapottermesztéssel, sókitermeléssel és tengeri erőforrások gyűjtögetésével foglalkoztak; nagyobb, központi településeik a mai Manabí és Santa Elena tartományok területén helyezkedtek el.
A felföldön az inka hódítás előtti évszázadokban több, egymástól részben független főnökség és kisebb állam létezett. A mai Quito térségében a quitu és a panzaleo csoportok éltek, Quito neve is a quitu népre vezethető vissza, bár az eredeti nyelv és a név pontos jelentése bizonytalan. Délebbre a puruhá közösségek a Riobamba-medencét, a cañari pedig a mai Cañar és Azuay tartományok területét ellenőrizték. Az északi hegyvidéken a caranqui és a mai kolumbiai határ közelében a pasto csoportok éltek. A déli lejtőkön a paltas és rokon közösségek szintén saját főnökségeket alkottak. A caranqui és cañari területeken a régészeti kutatás pucará néven ismert, magaslati, falakkal védett településeket tárt fel, ami arra utal, hogy ezek a társadalmak hosszú időn át katonai fenyegetettségben éltek, és védekezésre rendezkedtek be. Az ilyen erődítések sűrűsége a caranqui vidéken különösen nagy, ami a későbbi inka hódítás hevességét is érthetőbbé teszi.
Ezek a hegyvidéki és tengerparti közösségek nem alkottak közös politikai egységet, de nem is voltak teljesen elszigeteltek. A kereskedelem, a rokoni szövetségek és a háborúk révén egymással és a mai Kolumbia, valamint az amazonasi területek népeivel is kapcsolatban álltak. A tengerparti manteño kereskedők spondylus-kagylókat, gyapotot és sót cseréltek; a felföldiek a völgyekben termelt kukoricát, burgonyát, quinua- és lóhereféléket, valamint a hegyekből származó fémeket, obszidiánt és állati termékeket. Az Amazónia felé irányuló kapcsolatokat a folyami utak biztosították, de ezekről a hódítás előtti időkből kevesebb régészeti adat áll rendelkezésre. A nyelvi helyzet is tükrözte a széttagoltságot: a mai Ecuador területén több, egymással nem rokon nyelvcsalád képviselőit beszélték, köztük a barbacoai és a jívaro családhoz tartozó nyelveket, valamint a cañari és a quitu ma már kihalt, rosszul dokumentált nyelveit. A quechua az inka hódítás előtt valószínűleg csak korlátozottan vagy egyáltalán nem volt jelen, elterjedése az inka adminisztrációhoz és később a spanyol gyarmati rendszerhez köthető.
Az inka hódítás előtti társadalmi szerveződést a források alapján főnökségekként írhatjuk le, de a részletek bizonytalanok. A krónikák „kis királyságokról” (cacicazgos) beszélnek, a régészeti bizonyíték pedig a települések méretbeli különbségét, a presztízsjavak elosztását és az erődítések meglétét mutatja. A női és férfi munkamegosztás, a rokoni rendszerek és a helyi vallási gyakorlatok csak közvetetten rekonstruálhatók. A későbbi gyarmati összeírások (visitas) gyakran visszavetítik a spanyol hódítás után kialakult adózási és földhasználati viszonyokat, ezért a prekolumbiánus állapotokra vonatkozó adataikat csak fenntartásokkal lehet használni.
Az inka állam, a Tawantinsuyu terjeszkedése a 15. század második felében érte el a mai Ecuador területét. A hódítás nem egyetlen uralkodó egységes hadjárata volt, hanem legalább két, esetleg három fázisban zajlott, és a krónikák – amelyek különböző uralkodói hagyományokat őriztek meg – nem adnak egybehangzó kronológiát. A legtöbb forrás szerint Túpac Yupanqui (kb. 1460–1490) indított először nagyobb hadjáratot északra, amely során az inka hadsereg meghódította a mai Ecuador déli részét, a cañari és puruhá területeket. A cañari ellenállás emléke hosszú ideig fennmaradt, bár a krónikák többsége az eseményeket az inka uralkodó dicsőségét hangsúlyozó keretben beszéli el. A cañari terület a hódítás után fontos közigazgatási és katonai köztes zóna lett, ahonnan az inkák az északibb területek ellen indítottak hadjáratokat.
Az északi irányú terjeszkedés a következő uralkodó, Huayna Capac (kb. 1493–1527) uralkodása alatt teljesedett ki. Huayna Capac a források szerint hosszú időt töltött a mai Ecuador területén, egyes krónikák szerint itt született vagy nevelkedett, és kifejezetten fontosnak tartotta a régiót. Az ő hadjáratai hódították meg a caranqui és pasto népeket, kiterjesztve a birodalmat a mai Kolumbia déli részéig. A caranqui háború különösen kegyetlennek bizonyult: a hegyvidéki erődök hosszú hónapokig, talán évekig ellenálltak, és a krónikák szerint Huayna Capac csak ismételt hadjáratokkal tudta megtörni a caranqui ellenállást. A hagyomány szerint a döntő ütközet a később Yaguarcocha (a quechua „vértó” szóból) néven ismert tó mellett zajlott, ahol az inka hadsereg győzelmet aratott, és állítólag olyan sok caranqui harcost öltek meg, hogy a tó vize vörössé vált. A történet a 16. századi krónikákban és a későbbi nemzeti emlékezetben is erőteljesen él, de régészeti bizonyíték nem erősíti meg a tömeges mészárlás pontos helyszínét és léptékét. A Yaguarcocha-tónál végzett régészeti kutatások során ugyan kerültek elő csontok, de ezek kormeghatározása és értelmezése vitatott; a „vértó” elnevezés tehát elsősorban emlékezetpolitikai konstrukció, nem tényszerű eseményleírás.
A hódítás technikája az egész birodalomban hasonló volt: az inka hadsereg a jól kiépített útrendszeren és a helyi szövetségesek hálózatán keresztül vonult fel, a meghódított területeken pedig közigazgatási központokat, raktárakat és állomásokat hozott létre. A helyi elit egy része megtarthatta pozícióját, amennyiben hűséget esküdött, adót fizetett, és részt vett a munkaszolgálatban (mit’a). Ugyanakkor az inkák a hódítás után gyakran telepítettek át lakosságcsoportokat – az úgynevezett mitmaqkuna (áttelepítettek) intézménye keretében –, hogy a lojálisnak tartott közösségeket a birodalom más részeire vigyék, és megbízható embereket ültessenek a stratégiai területekre. A mai Ecuador területén is kimutathatók ilyen áttelepítések: a cañari vidékről egyeseket a birodalom déli részeire, míg a caranqui területekre más régiókból származó csoportokat telepítettek. Ez a politika erősítette az inka irányítást, ugyanakkor hosszú távon növelte a társadalmi feszültségeket, és a helyi identitások nem olvadtak be teljesen.
A kutatók vitatják, mennyire volt mély az inka uralom a mai Ecuador területén. Egyes értelmezések szerint a hódítás elsősorban a hegyvidéki medencékre és a fő útvonalakra terjedt ki, míg a partvidék és az Oriente nagy része csak lazán vagy egyáltalán nem került inka irányítás alá. Más felfogások hangsúlyozzák, hogy az inka hódítás gazdasági és demográfiai hatása hosszú távon is meghatározó volt, mert a birodalmi adminisztráció, az adórendszer és a quechua nyelv terjedése átformálta a helyi társadalmak belső viszonyait. A régészeti leletek, például az inka stílusú kerámia és az úthálózat szakaszai, a hegyvidék sűrűbb ellenőrzésére utalnak, de a partvidéki területeken az inka jelenlét nyomai gyengébbek.
A hódítás után Quito az inka birodalom északi részének központjává vált. A mai város történelmi magjában és környékén végzett régészeti feltárások inka kerámiát, kőfalakat, teraszokat és útrészleteket tártak fel, amelyek arra utalnak, hogy az inkák a meglévő quitu település mellé vagy fölé saját adminisztratív és vallási központot építettek. A város környéki lelőhelyek között raktárak és udvarházak maradványai ismertek, de a teljes inka kori településszerkezet részletes rekonstrukciója máig hiányos, részben a mai város folyamatos beépítése miatt.
Quito kiemelt szerepét Huayna Capac személyes jelenléte és a birodalom északi felének igazgatása adta. A krónikák szerint az uralkodó sokat tartózkodott a városban, és innen irányította az északi tartományok katonai és közigazgatási ügyeit. A mai Ecuador területén több inka kori központ is kiépült, köztük a Cuenca-medencei Tumipampa (a mai Cuenca közelében), amely jelentős vallási és adminisztratív szerepet kapott. Tumipampa egyes források szerint Huayna Capac születési helye volt, mások szerint csak kedvelt tartózkodási helye; a hagyomány a cañari terület inka központjaként említi. Ez a bizonytalanság jól mutatja, hogy a krónikák az uralkodói legitimációt és a területi igényeket is tükrözhetik.
Quito fontossága különösen élesen rajzolódik ki a Huayna Capac halálát követő dinasztikus válságban. A birodalom két részre szakadt: Atahualpa, aki a források szerint anyai ágon a mai Ecuador területének valamelyik helyi (talán quitu vagy caranqui) elitjéből származott, Quitóból kiindulva ellenőrizte a birodalom északi felét; Huáscar pedig Cuzcóban, a déli központban székelt. A polgárháború gyakorlatilag a mai Ecuador déli és középső hegyvidékén zajlott, több nagy csatával. A döntő ütközetek egy részét a krónikák a Chimborazo térségébe és attól északra helyezik, de a pontos helyszínek és időpontok eltérőek. Atahualpa győzelme után Cuzco felé vonult, amikor a spanyol hódítók Francisco Pizarro vezetésével Cajamarcában elfogták (1532). Ez az esemény már a spanyol hódítás fejezetéhez tartozik, de a polgárháború ténye közvetlenül magyarázza, miért találta a spanyol expedíció gyengének és megosztottnak a birodalmat.
A Quito-centrikus értelmezés a későbbi, 18–19. századi kreol történetírásban fontos szerephez jutott. Az ecuadori nemzetépítés időszakában a „Quitói Királyság” (Reino de Quito) fogalmát gyakran használták arra, hogy a mai Ecuador területének politikai egységét visszafelé kiterjesszék a prekolumbiánus és inka időkre is. Ez a gondolat azonban túlzott leegyszerűsítés: a források nem támasztják alá, hogy a mai Ecuador határainak megfelelő terület valaha is egységes politikai entitást alkotott volna. Quito az inka birodalom jelentős tartományi központja volt, de nem a teljes mai Ecuador elődállama.
Az inka uralom a mai Ecuador területén rövid időtartama és a folyamatos katonai szükséghelyzet miatt soha nem vált teljesen stabilnak. A hódítás után is ismertek felkelések: a cañari csoportok többször fellázadtak, és a caranqui területen az ellenállás emléke a gyarmati korban is fennmaradt. Az inka adminisztráció a meghódított népek hűségét kettős eszközzel próbálta biztosítani: egyrészt adóztatással és munkaszolgálattal, másrészt a helyi elitek kiváltságolásával és a birodalmi kultuszba való beemelésükkel. A mitmaqkuna áttelepítések révén az inkák saját lojális alattvalóikat ültették a stratégiai pontokra, ami egyszerre erősítette az ellenőrzést és növelte a helyi közösségek sérelmeit.
A polgárháború tehát nem légüres térben tört ki. A Huayna Capac halála utáni örökösödési vita az inka elit északi és déli ága közötti törésvonalat is kifejezte. Atahualpa Quitóban alakította ki hatalmi bázisát, és a mai Ecuador területéről származó csapatokra támaszkodott; Huáscar a cuzcói arisztokrácia támogatását élvezte. A helyi lakosság számára a polgárháború egyszerre jelentett terhet (hadjáratok, rekvirálások, erőszak) és lehetőséget (szövetségkötés az egyik vagy a másik oldallal). A spanyolok érkezésekor a mai Ecuador területének egyes népei, különösen a cañari, a spanyolokat az inka uralom alóli lehetséges felszabadítóként kezelték, és később a hódítás során fontos szövetségesei lettek a spanyol csapatoknak. Ez a szövetségi dinamika alapvetően befolyásolta a gyarmati kor első évtizedeit, amint azt a következő alfejezet A spanyol Quito királyság részletesebben tárgyalja.
Az inka polgárháború értelmezése ma is vitatott. Egyes kutatók szerint a konfliktus elsősorban dinasztikus örökösödési háború volt, míg mások szerint a birodalom két gazdasági és politikai központja, a déli Cuzco és az északi Quito közötti strukturális feszültség nyílt ki. A krónikák Atahualpa és Huáscar konfliktusát gyakran erkölcsi és legitimációs keretben beszélik el, ami a spanyol hódítás igazolását is szolgálta. A források tehát kettős torzítást tartalmaznak: egyrészt az inkák belső propagandáját, másrészt a spanyol hódítók utólagos igazolási törekvéseit. Emiatt a polgárháború részleteit – a csaták helyszínét, a felek motivációit, a helyi lakosság részvételét – csak óvatosan lehet rekonstruálni.
A mai Ecuador területének prekolumbiánus és inka kori történetéről szóló tudásunk elsősorban három forrástípusra épül: a 16. századi spanyol krónikákra, a régészeti leletekre és a nyelvészeti rekonstrukciókra. A legismertebb korai szerzők közé tartozik Pedro Cieza de León (1550-es évek), aki bejárta a mai Ecuador területét, és részletesen írt a hódítás előtti és alatti viszonyokról; továbbá Juan de Betanzos, Garcilaso de la Vega és a későbbi összefoglaló Antonio de Herrera. Ezek a krónikák értékes adatokat tartalmaznak, de erősen torzítanak: egyesek az inka uralkodói hagyományt idealizálják, mások a spanyol hódítást igazolják, és mindannyian több évtizeddel az események után, részben másodkézből írtak. A helyi, őslakos népek saját írásos emlékei nem maradtak fenn, mivel az andoki civilizációk nem használtak betűírást; az általuk megőrzött szóbeli hagyományok a gyarmati korban gyakran átszűrve, spanyol krónikások közvetítésével jutottak el hozzánk.
A régészeti bizonyítékok közé tartoznak az erődített települések (pucarák), az inka út- és teraszrendszerek, a kerámia- és fémtárgyak, valamint az emberi maradványok. A mai Ecuador területén az inka hódítás anyagi nyomai legerősebben a hegyvidéki medencékben koncentrálódnak, míg a partvidéki és amazóniai területeken gyengébbek. A régészet azonban nem tudja pontosan datálni az inka hódítás egyes eseményeit, és a krónikák elbeszéléseivel való összeegyeztetés gyakran problematikus. A „vértó” (Yaguarcocha) esete jól mutatja ezt: a tónál feltárt csontok kormeghatározása és azok összefüggése a caranqui háborúval nem egyértelmű, így a krónikák drámai képe nem tekinthető dokumentált ténynek, hanem emlékezetpolitikai hagyománynak.
A legnagyobb bizonytalanság az őslakos népesség létszámára vonatkozik. A hódítás előtti lélekszámra vonatkozó becslések széles skálán mozognak, mert sem összeírások, sem megbízható adólisták nem állnak rendelkezésre. A 16. századi gyarmati visiták és encomienda-összeírások a hódítás utáni, gyakran már járványokkal és kényszermunkával sújtott népességet rögzítik, és nem alkalmasak a prekolumbiánus állapot pontos rekonstruálására. A nyelvészeti adatok a quechua terjedését és a helyi nyelvek visszaszorulását mutatják, de a hódítás előtti nyelvi határokról csak hozzávetőleges képet adnak. Végül fontos megjegyezni, hogy a modern ecuadori nemzeti történetírás időnként a „Quitói Királyság” fogalmát használja a mai Ecuador területének állami elődképéhez; ezt a tudományos konszenzus visszavetítő, nem megalapozott konstrukciónak tartja.