A quitoi térség a spanyol hódítás után nem vált a peruihez hasonló ezüstbányászati központtá, mégis a gyarmati Andok egyik legsűrűbben lakott, sajátos gazdasági és társadalmi szerkezetű régiója lett. A spanyol igazgatás a területet hosszú időn át Quitói Audiencia (Audiencia de Quito) néven ismerte; a korabeli források olykor Quito királyságaként (Reino de Quito) is emlegették, de ez nem önálló monarchiát, hanem a spanyol összetett monarchia egyik igazgatási egységét jelentette. Az audiencia 1563-ban jött létre, és 1809-ig állt fenn a spanyol gyarmati rend keretei között, amikor a quitoi elit egy része az első helyi kormányzótanácsot alakította meg. Ez az alfejezet a gyarmati Quito belső viszonyait vizsgálja: az encomienda, a textilipari obraje, az egyház és a missziók, valamint a helyi társadalom rétegződésének kérdésein keresztül.
A spanyol hódítás Quito térségében nem egyetlen hadjárat, hanem hosszabb, konfliktusokkal tarkított folyamat volt. A terület az Inka Birodalom északi részéhez tartozott, és a spanyolok érkezésekor még elevenek voltak az inka polgárháború és az őslakos ellenállás emlékei. A korábbi alfejezetben tárgyalt inka hódítás után a spanyol expedíciók dél felől, a mai Peru irányából hatoltak be. A Quito városát 1534-ben alapító spanyolok – a hagyomány szerint Sebastián de Benalcázar vezetésével – egy már meglévő, sűrűn lakott andoki településhálózatra épültek rá. A spanyol források dokumentálják, hogy a konkvisztádorok a városalapítást követően azonnal szétosztották az őslakos közösségeket az első telepesek között, létrehozva a korai encomienda-rendszer alapjait.
A hódítást követő évtizedeket a spanyol hódítók közötti belháborúk is meghatározták. A Pizarro és Almagro közötti konfliktus, majd Gonzalo Pizarro 1540-es évekbeli lázadása Quitóban is éreztette hatását: a városi elit egy része a koronával szembeni ellenállás oldalára állt, mások a királyi hatalmat képviselő erőkkel tartottak. A korona végül katonai és jogi eszközökkel is megerősítette ellenőrzését. Az 1542. évi úgynevezett Új Törvények (Leyes Nuevas) – amelyek korlátozták az encomendero jogait – Quitóban is feszültséget okoztak, bár a térségben nem vezettek akkora fegyveres ellenálláshoz, mint Peruban. A korona 1563-ban hozta létre a Quitói Audienciát, amely a limai alkirályság alá tartozott, de saját bírósági és igazgatási hatáskörrel rendelkezett. Ez a dokumentált esemény mérföldkő volt, mert Quitót leválasztotta a perui közvetlen igazgatásról, és elismerte a térség különálló politikai súlyát.
A hódítás és a járványok demográfiai következményei alapvetően átalakították a helyi társadalmat. A spanyol források, a későbbi adóösszeírások és a régészeti vizsgálatok egybehangzóan arra utalnak, hogy a 16. században az őslakos lakosság drasztikusan csökkent, elsősorban a behurcolt fertőző betegségek miatt. A pontos arány vitatott: a becslések tág határok között mozognak, mert a prekolumbiánus népesség száma is bizonytalan, és az első összeírások csak töredékesen maradtak fenn. A demográfiai összeomlás azonban nemcsak szenvedést hozott, hanem hosszú távon is meghatározta a munkaerőhiányt, a termelés átszervezését és a spanyol elitek stratégiáit.
A Quitói Audiencia igazgatási határai a mai Ecuador területénél tágabbak voltak. Északon a mai Dél-Kolumbia egy részét, délen a mai Észak-Peru egyes területeit is magában foglalta, északnyugaton a csendes-óceáni partvidéket, keleten pedig az Amazonas-medence nyugati peremét. A határok a gyarmati évszázadok alatt többször módosultak, és a terepen gyakran vitatottak voltak. Az audiencia vezetője a presidente volt, aki egyszerre töltött be bírói, igazgatási és katonai feladatokat; mellette az oidores (bírák) döntöttek a jogvitákban. A városi cabildo (városi tanács) a helyi elit érdekképviseletének fontos intézménye volt, bár a tisztségek egy részét pénzért lehetett megvásárolni, ami a kreol családok befolyását növelte.
A gazdaság alapja nem a nemesfémbányászat volt, hanem a magasföldi mezőgazdaság és a textilipar. A Quito környéki medencékben búzát, árpát, kukoricát és burgonyát termesztettek, a haciendákon pedig szarvasmarhát, juhot és lámát tartottak. A tengerparti Guayaquil térségében már a 17. századtól jelentős kakaóültetvény-gazdaság alakult ki, amely azonban a késő gyarmati időszakban vált igazán meghatározóvá. A magasföld és a partvidék közötti gazdasági kapcsolat sokáig korlátozott volt: a szállítás nehézkes, az érdekcsoportok pedig elkülönültek, ami a későbbi Ecuador regionális feszültségeinek gyarmati előzményét adta.
A quitoi gazdaság legismertebb sajátossága a textilmanufaktúra, az obraje volt. Az obraje műhelyekben gyapjúból és gyapotból durva posztót, gyapjúszövetet és más ruházati alapanyagot állítottak elő, elsősorban a belső gyarmati piacra. A quitoi textíliák eljutottak Limába, Popayánba, sőt a Potosí bányavidékére is, ahol a bányamunkások és a helyi piacok ruházati igényeit elégítették ki. A műhelyek egy része városokban, más része vidéki haciendákon működött, és gyakran kapcsolódott az encomienda vagy a későbbi adórendszer munkaerő-szolgáltatásaihoz. A termelés mérete és jövedelmezősége a szakirodalomban vitatott: egyes történészek a quitoi obraje-t a gyarmati Andok egyik dinamikus ipari ágazatának tekintik, mások szerint a magas termelési költségek, a munkaerőhiány és az európai konkurencia miatt hosszú távon inkább válságágazat volt. A dokumentált adatok azt mutatják, hogy az obraje-k száma és kapacitása időről időre ingadozott, és a 17. század végén sok műhely hanyatlott, míg a 18. században egyes vidékeken újraalapították őket. A bizonytalanság oka, hogy az üzemekről fennmaradt adó- és vámiratok hiányosak, és nem mindig különböztetik meg a házi szövést az ipari méretű termeléstől.
A kereskedelem a gyarmati rend szabályai szerint korlátozott volt. Quito áruit elsősorban Limán keresztül, illetve a panamai útvonalon keresztül kapcsolták az atlanti kereskedelembe. A 18. században, amikor az audienciát a Új-Granada alkirályság (Virreinato de Nueva Granada) alá rendelték – először 1717-ben, majd hosszabb időre 1739-ben –, a kereskedelmi kapcsolatok részben Cartagena felé tolódtak. Ennek hatása vitatott: egyes értelmezések szerint Quito magasföldi gazdasága veszített a limai kereskedelmi hálózatból, mások szerint a változás új lehetőségeket nyitott, és a guayaquili kakaóexport fellendülését segítette. A források alapján annyi bizonyos, hogy a 18. század folyamán a partvidék gazdasági súlya növekedett a magasföldhöz képest.
Az encomienda a spanyol gyarmati rendszer egyik alappillére volt, de tartalma régiónként és időben változott. A hódítók egy-egy őslakos közösség adóját és munkaerejét kapták meg, elvileg azért, hogy megvédjék és keresztény hitre térítsék a rájuk bízott lakosságot. Quitóban az encomienda a kezdeti évtizedekben a spanyol elit vagyonának és presztízsének fő forrása volt, de nem kapcsolódott nagy ezüstbányákhoz, mint Potosíban vagy Új-Spanyolországban. Ezért a quitoi encomendák jövedelme inkább a mezőgazdasági termelésből és a textilipari munkaerő biztosításából származott.
Az Új Törvények és a későbbi koronai szabályozások fokozatosan korlátozták az encomendero hatalmát. Az encomienda nem volt örökölhető földtulajdon, és a kihaló családok birtokai a koronára szálltak vissza. Quitóban a 17. századra az encomienda szerepe jelentősen csökkent; a helyi elitek figyelme a földbirtok és az obraje-tulajdon felé fordult. Ez nem jelentette azt, hogy az őslakos közösségek terhei megszűntek volna: a koronának fizetendő tributo (fejadó) és a különböző kényszermunka-formák továbbra is súlyos terheket róttak rájuk. A tudományos konszenzus szerint az encomienda eltűnése után a munkaerő ellenőrzése inkább a földbirtokhoz és az adóssághoz kötődött.
A mita (kényszermunka-szolgáltatás) Quitóban elsősorban nem bányamunkát, hanem textilipari, mezőgazdasági és közmunkát jelentett. Az őslakos közösségek meghatározott számú munkást voltak kötelesek kiállítani az obraje-k számára. A források szerint a textilüzemekben a munkakörülmények gyakran kemények voltak: hosszú munkanapok, alacsony bérek vagy csupán ellátás, és korlátozott mozgásszabadság. A mita rendszere az őslakos közösségek belső szervezetére is hatott, mivel a helyi elöljáróknak kellett biztosítaniuk a munkáscsoportokat. A 17. század végétől a mita helyett vagy mellett egyre inkább elterjedt a concertaje (adósság-munka), amelyben a munkás előleget vagy földhasználatot kapott, és adóssága fejében volt köteles dolgozni. A concertaje a gyakorlatban gyakran örökletes függéssé vált, bár jogilag nem volt rabszolgaság. A rendszer megítélése a szakirodalomban vitatott: egyesek a gyarmati kizsákmányolás késői formáját látják benne, mások hangsúlyozzák, hogy az őslakos közösségek nem passzív áldozatok voltak, hanem tárgyalásos úton igyekeztek korlátozni a terheket.
Az afrikai rabszolgaság Quitóban kisebb szerepet játszott, mint a karibi vagy a brazil partvidéken. A dokumentált adatok szerint a magasföldi városokban viszonylag kevés rabszolga élt, elsősorban háztartási szolgaként vagy kézművesműhelyekben. A tengerparti Guayaquil környékén a kakaóültetvényeken és a kikötői munkákban több afrikai származású rabszolgát foglalkoztattak, de számuk a perui és új-granadai területekhez képest is mérsékelt maradt. A rabszolgaság intézménye azonban így is meghatározta a partvidék társadalmát, és a szabad színes bőrű lakosság jelenléte már a gyarmati időszakban is jelentős volt a kikötővárosokban.
A katolikus egyház a spanyol gyarmati hatalom egyik legfontosabb intézménye volt. A quitói püspökséget 1545-ben alapították, és hosszú időn át a limai érsekség alá tartozott. A püspök mellett a szerzetesrendek – a ferencesek, domonkosok, mercedáriusok, ágostonosok, majd 1586-tól a jezsuiták – tartották fenn a hitélet, az oktatás és a missziók nagy részét. Az egyház a diezmo (tized) révén rendszeres jövedelemhez jutott, és adományok, hagyatékok, valamint vásárlások révén hatalmas földbirtokokra tett szert. A források azt mutatják, hogy a 17. század végére az egyházi intézmények Quito legnagyobb földbirtokosai közé tartoztak. Ez a gazdasági hatalom egyszerre erősítette a hitéletet és tette az egyházat a helyi elit oszlopává.
A városi plébániákon és a vidéki doctrinákon (az őslakos lakosságot ellátó egyházközségekben) a papok nemcsak a szentségeket szolgáltatták ki, hanem a mindennapi élet szabályozásában is részt vettek. A keresztelési, házassági és temetési anyakönyvek ma is a történeti kutatás legértékesebb forrásai közé tartoznak. A korai evangelizáció gyakran épített a korábbi andoki vallási gyakorlatokra, ugyanakkor az egyházi bíróságok üldözték a „bálványimádásként” értelmezett szokásokat. A spanyol inkvizíció limai törvényszéke Quitóban is rendelkezett megbízottakkal, de az őslakos lakosság vallási ügyei jórészt az egyházi bíróságok hatáskörébe tartoztak. A források alapján a hit átadása soha nem volt egyirányú: az őslakos közösségek számos elemet megtartottak, átértelmeztek vagy rejtett formában gyakoroltak tovább. Ezt a folyamatot a szakirodalom vallási hibriditásként vagy vallási alkudozásként írja le, de az értelmezések vitatottak.
A missziók a gyarmati terjeszkedés keleti és részben csendes-óceáni határvidékein játszottak kulcsszerepet. Az Amazonas-medence nyugati peremén, az úgynevezett Maynas tartományban a jezsuiták a 17. század első felétől kezdve hoztak létre redukciókat (reducción): olyan településeket, amelyekben a korábban szétszórtan vagy vándorló módon élő őslakos csoportokat igyekeztek letelepíteni, keresztény hitre téríteni és mezőgazdasági termelésre szoktatni. A redukciók egyszerre szolgáltak hitbéli és gazdasági célokat: védték a spanyol terjeszkedés keleti határát a portugál behatolással szemben, és munkaerőt, valamint termékeket biztosítottak a missziós rendnek. A missziók története azonban nem csak a jezsuiták sikertörténete: a források dokumentálják a járványok pusztítását, a kényszerű áttelepítéseket, a szökéseket és a fegyveres ellenállást is. 1767-ben a spanyol korona kiűzte a jezsuitákat az amerikai birtokairól; ez a dokumentált intézkedés a Maynas missziókban is vákuumot hagyott, amelyet részben ferences szerzetesek töltöttek be. A missziók hosszú távú öröksége máig vitatott: egyesek a kulturális pusztítás eszközét látják bennük, mások a túlélés és az új közösségi identitás kialakulásának keretét hangsúlyozzák.
Az oktatás szintén egyházi kézben volt. A szerzetesrendek kollégiumai és egyetemi rangú intézményei képezték a quitoi elit fiait, és a 18. századra a felvilágosodás eszméi is beszivárogtak ezekbe a körökbe, gyakran éppen az egyházi értelmiség közvetítésével. A nők számára a kolostorok nyújtottak képzést és társadalmi szerepet, bár a lehetőségek szűkek voltak. A kolostorok gazdasági szerepe sem elhanyagolható: hitelnyújtásukkal és ingatlanjaikkal a városi gazdaság fontos szereplői voltak.
A spanyol gyarmati jog két nagy csoportra osztotta a lakosságot: a república de españoles (spanyolok köztársasága) és a república de indios (őslakosok köztársasága) elvileg elkülönült igazgatás és jogrend alatt élt. A gyakorlatban azonban a két „köztársaság” soha nem volt zárt: a házasságok, a vándorlás, a munkaviszonyok és a városi együttélés folyamatosan átjárták a határokat. A spanyol korona által használt casta (kaszt) kategóriák – mint a mestizo, a mulato vagy a zambo – jogi és adózási célokat szolgáltak, de nem tükrözték a mindennapi önazonosítás bonyolultságát. A szakirodalom ezért óvatosan kezeli ezeket a címkéket: nem biológiai valóságot, hanem gyarmati osztályozási rendszert jelöltek.
A gyarmati Quito társadalmának csúcsán a peninsulares – az Ibériai-félszigeten született spanyolok – álltak, akik a legmagasabb világi és egyházi tisztségeket töltötték be. Alattuk, de gazdaságilag gyakran velük egyenrangúan, a kreolok (Amerikában született spanyol származásúak) helyezkedtek el. A kreol családok birtokolták a haciendák, obraje-k és kereskedőházak nagy részét, és a városi tanácsokban is jelentős befolyással bírtak. A 18. századra a kreol identitás egyre inkább összekapcsolódott a helyi autonómia igényével, ami a 1809-es események előtörténetének fontos eleme.
Az őslakos lakosság sem volt homogén. A cacique (helyi örökletes elöljáró, más néven curaca) réteg a spanyol uralom alatt is megőrizte helyi hatalmát: adót szedett, igazságot szolgáltatott kisebb ügyekben, és közvetített a közösség és a gyarmati hatóságok között. A cacique-ok egy része spanyolosodott, spanyol ruhát viselt, és kihasználta a gyarmati jog nyújtotta lehetőségeket, miközben saját közössége tiszteletét is meg kívánta őrizni. Az őslakos közemberek – a tributariók – adót fizettek, munkajáradékot teljesítettek, és a gyarmati bíróságok előtt elvileg jogokat élveztek, de a gyakorlatban gyakran kiszolgáltatottak voltak a földesurakkal és a helyi tisztviselőkkel szemben. A bírósági iratok azt mutatják, hogy az őslakos közösségek ismerték a jogot, és panaszokat nyújtottak be a zaklatások, a túlzott adók és a földfoglalások ellen. Ez a jogi aktivitás a szakirodalom szerint azt jelzi, hogy az őslakosok nem passzív áldozatok, hanem aktív szereplők voltak a gyarmati rendszerben.
A mestizo (spanyol és őslakos szülőktől származó) lakosság a gyarmati évszázadok alatt növekvő számú, de jogilag bizonytalan helyzetű csoport volt. Gyakran a városokban éltek, kézművesként, kiskereskedőként, szolgaként vagy bérmunkásként dolgoztak. A gyarmati törvények sok tisztségtől és kiváltságtól eltiltották őket, ugyanakkor adókötelezettségük is eltérő volt az őslakosokétól. A 18. századra a mestizók egy része a középrétegbe emelkedett, mások a vidéki szegénységbe süllyedtek. Az afrikai származású rabszolgák és szabad színes bőrűek – gyakran negros libres vagy mulatos – főként a partvidéken és a nagyobb városokban voltak jelen. A szabad színes bőrű férfiak egy része a milíciákban szolgált, ami a társadalmi mobilitás egyik csatornája volt, a nők pedig a kiskereskedelemben és a háztartási munkában találtak megélhetést.
A nemek közötti viszonyokat a gyarmati jog és a katolikus egyház normái szabályozták. A családi hierarchia formálisan férfiközpontú volt, de a vagyoni és öröklési szabályok lehetővé tették, hogy özvegyek és hajadon nők földet, műhelyt vagy üzletet birtokoljanak. A forrásokban számos példa van nők által vitt vállalkozásokra és peres ügyekre, ami árnyalja a kizárólag férfiak által uralt társadalom képét. Ugyanakkor az őslakos nők kettős terhet viseltek: adókötelezettségük mellett a háztartási és mezőgazdasági munka nagy részét is ők végezték. A gyarmati iratok azonban elsősorban a férfi háztartásfőket rögzítik, így a női munka és jövedelem nagy része rejtve marad a statisztikákban.
A 18. század második felében a spanyol Bourbon-dinasztia reformjai Quitóban is mélyreható változásokat indítottak el. A reformok célja a korona bevételeinek növelése, az igazgatás központosítása és az egyházi hatalom visszaszorítása volt. Új adókat vezettek be, és állami monopóliumot (estanco) hoztak létre az alkohol, a dohány és más termékek forgalmazására. A reformok a helyi elitek és a városi köznép körében egyaránt ellenállást váltottak ki. Az 1765-ös quitoi felkelés – amelyet a szakirodalom Estanco-lázadásként vagy a „barriók lázadásaként” ismer – a dokumentált események szerint a városi negyedek lakosságának széles körű megmozdulása volt az új adók és a helyi tisztségviselők ellen. A felkelésben kreolok, mestizók és őslakos városlakók is részt vettek, ami azt mutatja, hogy a Bourbon-reformok egyszerre sértették a helyi elitek autonómiáját és a szegényebb rétegek megélhetését. A hatóságok végül kénytelenek voltak visszavonni egyes intézkedéseket, de a felkelés alapvetően nem változtatta meg a gyarmati rendet.
Az 1770-es és 1780-as években az Andok egészét – így Quito környékét is – őslakos felkelések hulláma érte el. A perui Túpac Amaru II-felkelés (1780–1781) eseményei Quitóban is visszhangot keltettek, de a helyi megmozdulások okai elsősorban a magas adók, a mita és a concertaje terhei, valamint a földfoglalások voltak. A források több kisebb, gyorsan elfojtott felkelést dokumentálnak a magasföldi tartományokban. Ezek a mozgalmak nem a függetlenséget tűzték ki célul, hanem a gyarmati rendszeren belüli sérelmek orvoslását követelték. A szakirodalomban vitatott, hogy ezek a felkelések mennyire kapcsolódtak egymáshoz, és mennyire voltak „nemzeti” jellegük – a fogalom visszavetítése itt is kerülendő.
A 18. század gazdasági változásai fokozatosan átrendezték a regionális erőviszonyokat. A magasföldi textilipar a század második felében egyre inkább szenvedett az európai – elsősorban brit – gyapjúszövetek versenyétől és a csempészett áruk beáramlásától. Ezzel párhuzamosan a Guayaquil környéki kakaóültetvények termelése és exportja növekedett, ami a partvidéki elit gazdasági súlyát erősítette. A magasföld és a partvidék közötti gazdasági és politikai feszültség a későbbi Ecuador történetének egyik tartós strukturális jellemzője lett.
A felvilágosodás eszméi a quitoi elit egy részénél is megjelentek. Az orvos és író Eugenio Espejo – aki maga is a kasztrendszerben született, mestizo vagy pardo származásúként – kritizálta a gyarmati társadalmi egyenlőtlenségeket, az oktatás hiányosságait és a gazdasági elmaradottságot. Írásai, valamint a rövid életű újságok, amelyek az 1790-es években jelentek meg Quitóban, a helyi művelődés és gazdaság megújítását sürgették. Espejo alakja ma az ecuadori nemzeti emlékezet fontos alakja, de a szakirodalom óvatosságra int: a 18. század végi gondolkodók nem feltétlenül a spanyol koronától való elszakadást akarták, hanem inkább a birodalmon belüli reformokat. Utólagos „előfutárrá” avatása ezért részben emlékezetpolitikai konstrukció.
A gyarmati Quito történetére vonatkozó ismereteink többféle forrástípusból származnak. A spanyol hódítás eseményeiről elsősorban konkvisztádorok és hivatalnokok levelei, jelentései, valamint korai krónikák – például Pedro de Cieza de León Peruról és Quitóról szóló munkája – tudósítanak. Az igazgatás működését a királyi rendeletek, az audiencia jegyzőkönyvei és a cabildo üléseinek iratai dokumentálják. A gazdaságtörténet számára a vám- és adóiratok, az obraje-számadások, a földbirtok-összeírások és a kereskedelmi levelezés a legfontosabbak, bár ezek töredékesen maradtak fenn. A társadalomtörténet kutatói a keresztelési, házassági és temetési anyakönyveket, a végrendeleteket, a közjegyzői jegyzőkönyveket és a bírósági pereket használják. Az őslakos közösségek szempontja elsősorban a bírósági beadványokból, a cacique-ok levelezéséből és a gyarmati tisztviselők által készített összeírásokból ismerhető meg, de ezek a források mindig a spanyol nyelvű, írásos kultúra közvetítésével születtek.
A legnagyobb bizonytalanság a demográfiai adatokban rejlik. A prekolumbiánus és a 16. századi népesség számát csak becsülni lehet, és a kutatók becslései jelentősen eltérnek egymástól. A 17–18. századi adóösszeírások pontosabbak, de az adóelkerülés, a vándorlás és a kategóriák változása miatt ezek is torzíthatnak. Az obraje-k termelési kapacitására és jövedelmezőségére vonatkozó számadatok szintén hiányosak, és a szakirodalomban vita folyik arról, hogy a textilipar a gyarmati gazdaság motorja volt-e, vagy inkább mesterségesen fenntartott, alacsony hatékonyságú ágazat. A missziók történetében az egyházi jelentések bőségesek, de gyakran a rendek saját érdekeit tükrözik, ezért az őslakos tapasztalatok rekonstruálásához más forrásokat is be kell vonni. A 1809-es junta társadalmi bázisának megítélése szintén nyitott kérdés: a résztvevők névsora ismert, de a szélesebb támogatottság mértékéről kevés közvetlen adat áll rendelkezésre. Végül a gyarmati kasztkategóriák értelmezése is folyamatos tudományos vita tárgya: a korabeli jogi osztályozás és a mindennapi önazonosítás gyakran nem fedte egymást.