A gyarmati Río de la Plata alkirályság széthullása után a mai Argentína területén a függetlenség kivívása és a nemzetállami keretek megteremtése hosszú, erőszakos és többször zsákutcába futó folyamat volt. Az 1810 és 1852 közötti évtizedek nem egyetlen „nemzeti történetként” írhatók le: a területi elitek, a tartományi caudillók, a Buenos Aires-i kikötői érdekcsoportok, a vidéki lakosság, az afro-argentin katonák és az őslakos csoportok egymással versengő elképzelései alakították a politikai teret. Ez az alfejezet azt vizsgálja, miért nem jött létre a függetlenség kikiáltása után azonnal egységes Argentína, és hogyan vezettek a belső konfliktusok a tartományi széttagoltságtól a központosító kísérleteken át a Rosas-korszak hegemóniájáig.
A függetlenségi folyamat közvetlen előzménye a spanyol monarchia válsága volt. 1808-ban Napóleon csapatai megszállták az Ibériai-félszigetet, lemondatták VII. Ferdinándot, és a trónt saját bátyjának, José Bonaparténak adták. A hír nyomán a spanyol birodalom városaiban ún. junták alakultak, amelyek a letartóztatott király nevében követeltek kormányzati jogkört. Buenos Airesben 1810. május 25-én a városi tanács (cabildo) nyílt ülésén a helyi elitek leváltották az alkirályt, és megalakították az első helyi kormányzótanácsot, a Primera Juntát. Fontos hangsúlyozni, hogy ez az esemény nem tömegfelkelés volt: a döntést a városi notabilitások, kereskedők, hivatalnokok és katonatisztek szűk köre hozta meg, bár a folyamat során a városi plebejus rétegek jelenléte és nyomása is érzékelhető volt. A forradalom első heteiben a junta a letartóztatott VII. Ferdinánd iránti hűségét hangsúlyozta, ami részben taktikai, részben legitimációs célokat szolgált.
A junta hadsereget küldött a volt alkirályság belső területeire, hogy kikényszerítse az új hatalom elismerését. A felső-perui (Alto Perú, ma nagyrészt Bolívia) expedíció kudarcot vallott, mert a helyi elitek és a spanyol hivatalnokok ellenálltak, és a hadsereg kényszersorozása, valamint rekvirálásai miatt a vidéki lakosság egy része ellenségesen viszonyult hozzá. A paraguayi expedíció 1811-ben szintén vereséggel zárult, és Paraguay ezzel végleg külön útra lépett. A keleti partvidéken (Banda Oriental, ma Uruguay) José Gervasio Artigas vezetésével a helyi lakosság és a vidéki milíciák a Buenos Aires-i központtal szemben is autonómiát követeltek; ez a konfliktus a későbbi uruguayi függetlenség egyik gyökere lett.
A függetlenséget formálisan csak 1816. július 9-én, a Tucumáni Kongresszuson kiáltották ki, amely az Egyesült Tartományok (Provincias Unidas del Río de la Plata) néven független államként határozta meg a területet. A kongresszus azonban nem tudta ellenőrizni a teljes egykori alkirályságot: Alto Perut a spanyol erők tartották, Paraguay ténylegesen független volt, a Banda Orientalt portugál csapatok szállták meg, és a belső tartományok jelentős önállóságot élveztek. A függetlenség tehát jogi és politikai deklaráció volt, nem pedig egy ténylegesen működő állam megalapítása.
A függetlenségi háború legismertebb szereplője José de San Martín volt. San Martín, aki a spanyol hadseregben szerzett tapasztalatot, az andoki hadsereg megszervezésével, az 1817-es andoki átkeléssel, Chile felszabadításával, majd a perui partraszállással járult hozzá a spanyol uralom meggyengítéséhez Dél-Amerika csendes-óceáni részén. Az argentin történeti emlékezet gyakran hősként, szinte egyedüli „felszabadítóként” ábrázolja, de a modern történetírás hangsúlyozza, hogy a hadjáratok kollektív erőfeszítések voltak, amelyekben a helyi milíciák, a felszabadított rabszolgák, a nők logisztikai munkája és a chilei, perui szövetségesek egyaránt részt vettek. A San Martín-kultusz része az emlékezetpolitikának, és a hősábrázolás időnként eltakarja a hadjáratok emberi és társadalmi költségeit.
Az 1816 utáni központi kormányzat gyengesége hamar nyilvánvalóvá vált. A kongresszus 1819-ben centralista alkotmányt fogadott el, amely a tartományok számára elfogadhatatlan volt, mert a hatalmat a unitarista elit kezébe összpontosította, és nem ismerte el a helyi autonómiákat. 1820. február 1-jén a cepedai csatában a föderalista tartományi erők legyőzték a Buenos Aires-i hadsereget, és a nemzeti kormányzat gyakorlatilag összeomlott. A következő években a terület tartományaiként, szuverén entitásokként működtek: saját kormányzókkal, hadsereggel, vámokkal és külkapcsolatokkal. Ezt az időszakot a történetírás a caudillizmus korának nevezi.
A caudillo (vezető, főnök) fogalma a 19. századi spanyol-amerikai politika jellegzetes szereplőjét jelöli: olyan tartományi vezetőt, aki személyes lojalitáson, patronázs-hálózatokon és gyakran a vidéki milíciák feletti ellenőrzésen alapuló hatalmat épített ki. A caudillo nem egyszerűen „diktátor” a mai értelemben, mert hatalmát a helyi elitek, a birtokosok, a kereskedők és a vidéki közösségek támogatása vagy tűrése legitimálta. Ugyanakkor a caudillizmus gyakran erőszakos versengéssel járt együtt, és a hatalom megtartása érdekében a caudillók nem riadtak vissza a politikai ellenfelek üldözésétől, száműzésétől vagy kivégzésétől. A jelenség megítélése a történetírásban vitatott: egyes kutatók a nemzeti egység akadályát látják benne, mások a helyi autonómia védelmének kifejeződését, megint mások a gyenge állami intézmények és a vidéki társadalmi viszonyok természetes következményét.
A caudillók katonai bázisát gyakran a montonera nevű lovas milíciák alkották, amelyekben a pampai gauchók, a belső tartományok parasztjai és a városi plebejus rétegek szolgáltak. A gauchók nem passzív eszközök voltak: saját érdekeik – a vadmarha-hús, a bőrkereskedelem, a földhöz való hozzáférés – motiválták őket, és a caudillók népszerűsége részben abból fakadt, hogy a helyi közösségek védelmezőiként léptek fel a Buenos Aires-i központtal szemben. Ugyanakkor a caudillizmus nem jelentett társadalmi egyenlőséget: a hatalmi viszonyok a birtokos elitek javára rendeződtek, és a gauchók katonai szolgálata gyakran kényszerű volt.
Buenos Aires helyzete sajátos volt. A kikötő ellenőrzése hatalmas bevételt biztosított a vámokból, de ezt a bevételt a tartományok nem osztották meg. A belső tartományok – például Córdoba, Salta, Mendoza – sérelmezték a Buenos Aires-i monopóliumot, és védővámokat, valamint a kikötői bevételek újraelosztását követelték. Ez a gazdasági feszültség az unitarios (unitaristák) és a federales (föderalisták) közötti politikai ellentét alapját képezte. A unitaristák a központosított, alkotmányos államot és a modernizációt szorgalmazták, elsősorban a Buenos Aires-i művelt elitek körében; a föderalisták a tartományi autonómiát védték, és a vidéki caudillók, valamint a belső tartományok elitjei támogatták őket. Fontos megjegyezni, hogy a 19. századi unitarista–föderalista szembenállás nem azonos a későbbi pártpolitikai törésvonalakkal, és a táborok sem voltak homogének: egyes föderalista caudillók időnként centralizáló politikát folytattak, ha hatalmuk ezt kívánta.
Az 1820-as években Buenos Airesben Bernardino Rivadavia nevéhez fűződik a modernizációs kísérlet. Rivadavia miniszterként, majd 1826–1827-ben az Egyesült Tartományok elnökeként intézményi reformokat hajtott végre: megalapította a Buenos Aires-i Egyetemet, támogatta a sajtót, kereskedelmi szerződéseket kötött Nagy-Britanniával, és földbérleti rendszert (enfiteusis) vezetett be. Az 1826-os alkotmány azonban ismét centralista volt, és a tartományok elutasították. A brazil háború (1825–1828) – amelynek során az Egyesült Tartományok a keleti partvidék felkelőit támogatta Brazília ellen – súlyos anyagi és emberi terheket rótt a tartományokra, és hozzájárult Rivadavia bukásához. A háború végül a Banda Oriental függetlenségével zárult: 1828-ban létrejött Uruguay, részben a brit közvetítés eredményeként, mert a briteknek érdekében állt a Río de la Plata torkolatának kiegyensúlyozott hatalmi viszonya.
A caudillizmus megerősödésének csúcspontja Juan Manuel de Rosas nevéhez fűződik. Rosas, a Buenos Aires tartomány déli részén birtokos, nagy állattenyésztő család sarja, először 1829–1832 között volt Buenos Aires kormányzója, majd 1835-től 1852-ig gyakorlatilag teljhatalommal. Hatalmának alapja a Buenos Aires-i vidéki birtokos elitek (estancieros) támogatása, a kikötői vámbevételek ellenőrzése és a föderalista retorika volt. Formálisan nem hozott létre egységes államot: a tartományok közötti Pacto Federal (1831) alapján Buenos Aires képviselte a tartományokat külpolitikai és vámügyekben, de a tartományi kormányzók többsége Rosas befolyása alatt állt, vagy szövetségese volt.
Rosas kormányzását a kortársak és a későbbi történetírás élesen eltérően értékelte. A liberális hagyomány – különösen a 19. század második felének hivatalos történetírása – zsarnokként, a „civilizáció” ellenségeként ábrázolta. A 20. századi revizionista iskola ezzel szemben a nemzeti szuverenitás védelmezőjét látta benne, aki a külföldi beavatkozással szemben megvédte a tartományok érdekeit. A modern történetírás mindkét leegyszerűsítést árnyalja: Rosas hatalma valóban autoriter és erőszakos volt, de támaszkodott a vidéki alsóbb rétegek egy részének támogatására is, és a Buenos Aires-i elitek gazdasági érdekeit szolgálta.
A politikai erőszak a Rosas-korszakban dokumentáltan jelen volt. A mazorca (szó szerint „kukoricacső”, a „más horca” – „még több akasztófa” – kifejezésből származó gúnynév) a rezsim fegyveres támogatóinak hálózata volt, amely a politikai ellenfeleket megfélemlítette, meggyilkolta vagy száműzte. Az áldozatok pontos száma nem ismert, mert a kortárs források elfogultak, és a rezsim ellenőrzése alatt álló adatok hiányosak. A történeti becslések több száz és több ezer közötti politikai halálesetről szólnak, de ezek a számok erősen vitatottak, és a mai emlékezetpolitikai vitákban is szerepelnek. A rezsim azonban nem csak terrorral működött: a vidéki lakosság egy része valóban védelmet és gazdasági lehetőséget kapott, különösen a bőr- és húskereskedelem révén.
A gazdaság a Buenos Aires-i kikötő monopóliumán alapult. A pampai szarvasmarha-tenyésztés bőre és sózott húsa (a saladeros üzemek) a fő exportcikk volt, és a vámbevételek a Buenos Aires-i kormányzat legfontosabb jövedelemforrását képezték. A belső tartományok ebből alig részesedtek, és a protekcionista vámok hiánya miatt saját iparos tevékenységeik sem tudtak fejlődni. Ez a strukturális egyenlőtlenség a föderalista retorika ellenére folyamatos feszültséget okozott a tartományok és Buenos Aires között.
A külföldi beavatkozás a Rosas-korszak egyik meghatározó eseménysorozata volt. 1838 és 1840 között Franciaország blokád alá vette Buenos Airest, 1845 és 1850 között pedig Nagy-Britannia és Franciaország közösen. A blokádok célja a külkereskedelem és a hajózás szabadságának kikényszerítése volt, de a konfliktus a belső ellenzéket is megerősítette. 1845. november 20-án a Vuelta de Obligado-i ütközetben a konföderációs erők megpróbálták feltartóztatni a külföldi hajóhadat a Paraná folyón; a csata katonai vereséggel zárult, de a rezsim a nemzeti ellenállás szimbólumaként állította be. Az emlékezetpolitikai értelmezés vitatott: egyesek a brit-francia imperializmus elleni hősi ellenállást látják benne, mások egy autoriter rezsim propagandacélú konstrukcióját.
A belső ellenzék több hullámban szerveződött. Az 1837-ben alakult Generación del 37 fiatal értelmiségi csoportja – köztük Domingo Faustino Sarmiento, Juan Bautista Alberdi és Esteban Echeverría – a felvilágosodás eszméi és a liberalizmus alapján bírálta a caudillizmust, és sokan emigrációba kényszerültek. Sarmiento 1845-ben megjelent Facundo című műve a „civilizáció” és a „barbárság” szembenállásának klasszikus megfogalmazása. Ez a dichotómia azonban a kortárs liberális elit saját értékrendjét vetítette a vidéki társadalomra: a gauchók, a montonera és a caudillók világát barbárnak minősítette, miközben a Buenos Aires-i modernizációs projektet civilizációs küldetésként ábrázolta. A modern történetírás ezt az értelmezést kritikusan kezeli, mert eltakarja a vidéki társadalom belső racionalitását és a központosító elitek saját erőszakos eszközeit.
A határvidéken az őslakos csoportokkal – elsősorban a pampai mapuche, ranquel és tehuelche népekkel – való viszony folyamatosan változott. A határ menti erődök (frontera) rendszere a Buenos Aires-i terjeszkedést védte, de a határ nem volt éles vonal: békeidőben intenzív kereskedelem folyt, sót, szarvasmarhát, textíliát és fegyvereket cseréltek, miközben a malón nevű portyák időszakosan pusztításokat okoztak. A Rosas-kormányzat hol tárgyalt, hol hadjáratokat indított a határvidéken; a későbbi „sivatagi hadjárat” (1870-es évek) politikai és katonai előzményei ebben az időszakban gyökereznek.
A rabszolgaság fokozatos megszüntetése a forradalom éveiben kezdődött. Az 1813-as alkotmányozó gyűlés törvényt hozott a rabszolgák gyermekeinek szabadságáról (libertad de vientres), de a tényleges felszabadítás lassan haladt, és sok afro-argentin férfi a függetlenségi háborúkban, majd a caudillók milíciáiban szolgált. A rabszolgaság teljes eltörlését az 1853-as alkotmány mondta ki, de a társadalmi egyenlőség korántsem valósult meg. Az afro-argentinok létszáma a 19. század második felében visszaesett; ennek okai – a háborús halálozás, a járványok, az asszimiláció, vagy a statisztikai alulszámlálás – a történetírásban vitatottak.
Rosas hatalmának megdöntését nem a belső ellenzék egységes fellépése, hanem a tartományi elitek egy részének elpártolása és a külső szövetség tette lehetővé. Justo José de Urquiza, Entre Ríos tartomány kormányzója, aki korábban Rosas szövetségese volt, 1851-ben pronunciamientot hirdetett – vagyis nyílt politikai nyilatkozatban szakított a rezsimtel –, majd szövetségre lépett Brazília császári kormányzatával és az uruguayi felkelőkkel. 1852. február 3-án a caseros-i csatában Urquiza szövetséges erői döntő vereséget mértek Rosas hadseregére. Rosas száműzetésbe vonult, előbb Angliába, majd ott is halt meg 1877-ben.
A caseros-i győzelem után Urquiza és a tartományi kormányzók 1852-ben aláírták a San Nicolási Megállapodást, amely előkészítette az 1853-as alkotmányt. Az alkotmány föderális államszervezetet hozott létre, de Buenos Aires tartomány nem fogadta el, és 1852–1861 között két politikai entitás létezett egymás mellett: a Buenos Aires-i Állam és az Argentin Konföderáció. Ez a kettősség a nemzeti egység megteremtésének elhúzódó küzdelmét jelezte, amelyet a következő alfejezet tárgyal. Az 1810–1852 közötti korszak tehát nem egy egységes állam létrejöttével zárult, hanem a területi, gazdasági és társadalmi feszültségek felszínre kerülésével: a függetlenségi háborúk, a tartományi autonómiák és a caudillizmus küzdelmei előkészítették a későbbi nemzetépítő vitákat.
A korszak történetére vonatkozó elsődleges források sokfélék: a Buenos Aires-i cabildo jegyzőkönyvei, a La Gazeta de Buenos Ayres című hivatalos lap, a tucumáni kongresszus iratai, a hadsereg jelentései, a kormányzati rendeletek, valamint a külföldi blokádok diplomáciai iratai. San Martín, Rosas, Urquiza és más vezetők levelezése fontos, de érdekelt forrás, mert a szerzők saját politikai céljaikat követték. A kortárs elbeszélő irodalom – Sarmiento, Alberdi, Echeverría művei – polemikus célzattal íródott, ezért nem tekinthető semleges leírásnak. A másodlagos irodalomban a 19. századi liberális történetírás (például Bartolomé Mitre) megalapozta a hivatalos nemzeti narratívát, míg a 20. századi revizionista iskola Rosas és a föderalizmus újraértékelését végezte el. A modern társadalomtörténet – például a vidéki birtokviszonyok, a caudillizmus társadalmi bázisa, az afro-argentinok és a nők szerepe terén – jelentős új eredményeket hozott, de a források egyenetlen eloszlása miatt számos kérdés nyitott.
A vitatott értelmezési pontok közé tartozik a függetlenségi mozgalom társadalmi bázisa: mennyire volt a forradalom a népi rétegek ügye, vagy csak a helyi elitek hatalomcseréje. A caudillizmus természete is vita tárgya: vajon a helyi autonómia védelmét, a gyenge állami intézmények kihasználását, vagy a személyes hatalomvágy megnyilvánulását lássuk benne. Rosas megítélése különösen polarizált, és a mai emlékezetpolitikában is feszültségeket okoz. A statisztikai adatok – népesség, katonai áldozatok, gazdasági mutatók – gyakran becsléseken alapulnak, és a korabeli feljegyzések hiányosságai miatt csak tág intervallumokban adhatók meg. A nők, a vidéki szegények, az afro-argentinok és az őslakos csoportok hangja a hivatalos dokumentumokban alulreprezentált, ezért a modern történetírás gyakran közvetett forrásokra, bírósági jegyzőkönyvekre, anyakönyvekre és peranyagokra támaszkodik.