Az 1852-es caserosi csata után a Juan Manuel de Rosas bukásával záruló hosszú polgárháborús időszak lezárult, de a győztes erők előtt nyitva állt a kérdés: miként lehet a széttagolt, egymással rivalizáló tartományokból egységes, modern államot építeni. Ez az alfejezet azt a folyamatot követi nyomon, amelynek során Argentína az 1853-as alkotmány elfogadásától az 1916-os választójogi reformig egy mezőgazdasági exportra épülő, erősen bevándorló, de politikailag szűk elit által irányított állammá alakult. A korszakot a kortársak és későbbi történészek egyaránt a nemzeti megszerveződés (organización nacional) és a modernizáció időszakaként írták le, ám e fogalmak mögött mély regionális, társadalmi és etnikai egyenlőtlenségek húzódtak meg.
Rosas bukása után a győztes koalíció, amelyet Justo José de Urquiza entre ríosi caudillo vezetett, 1852-ben összehívta a tartományok kormányzóit, hogy megállapodjanak az ország jövőjéről. A Buenos Aires-i elit azonban vonakodott elfogadni a tartományokkal való hatalommegosztást, mivel a kikötőből származó vámbevételek oroszlánrészét magának akarta megtartani. Ennek ellenére 1853-ban Santa Fe városában ülésező alkotmányozó gyűlés – Buenos Aires tartomány küldöttei nélkül – elfogadta az 1853-as alkotmányt (Constitución argentina de 1853), amely nagyrészt az Egyesült Államok alkotmányának mintájára szövetségi köztársasági keretet hozott létre. Az alkotmány kimondta a hatalmi ágak szétválasztását, az elnöki rendszert, a tartományok autonómiáját, valamint a polgári szabadságjogokat, és eltörölte a rabszolgaságot, amely a gyakorlatban ekkorra már csak korlátozottan létezett. A szöveg ugyanakkor a katolikus vallást államvallásként ismerte el, és az elnöknek széles körű beavatkozási jogot adott a tartományok ügyeibe. Ez utóbbi rendelkezés később a központi hatalom megerősítésének eszközévé vált.
Buenos Aires tartomány nem csatlakozott a szövetséghez, hanem különálló államként működött 1852 és 1862 között. Ez az időszak a szeparáció (separación) vagy a „két Argentína” korszaka volt: a Buenos Aires-i kormányzat ellenőrizte a fő kikötőt és a vámbevételeket, míg a szövetségi kormányzat Paraná városából próbálta kormányozni a belső tartományokat. A két fél közötti katonai konfliktusok 1859-ben a cepedai, 1861-ben pedig a pavóni csatában csúcsosodtak ki. A pavóni győzelem után a Buenos Aires-i erők vezetője, Bartolomé Mitre lett az újraegyesített ország elnöke (1862–1868). Mitre kormányzása alatt a szövetségi intézmények fokozatosan megszilárdultak, és a Buenos Aires-i vámbevételeket fokozatosan az államkincstár alá vonták, bár a kikötő gazdasági fölénye megmaradt.
A nemzetépítés egyik legélesebb vitája az volt, hogy hol legyen a szövetségi főváros. Buenos Aires tartomány ragaszkodott ahhoz, hogy a város saját fennhatósága alatt maradjon, míg a belső tartományok attól tartottak, hogy a főváros Buenos Airesben tovább növeli a kikötői elit hatalmát. A kérdés 1880-ban fegyveres konfliktushoz vezetett: Buenos Aires tartomány kormányzója, Carlos Tejedor felkelést robbantott ki Nicolás Avellaneda elnök ellen, mert az a város föderalizálását kezdeményezte. A szövetségi csapatok – élükön Julio Argentino Roca tábornokkal – leverték a felkelést, és még abban az évben elfogadták azt a törvényt, amely Buenos Aires városát a szövetségi kormányzat közvetlen fennhatósága alá helyezte. A tartomány székhelyét La Plata városába helyezték át. Ezzel a lépéssel a szövetségi hatalom végleg megszilárdult, és a „nemzeti megszerveződés” első szakasza lezárult.
A 19. század második felében Argentína gazdasága radikálisan átalakult. A korábbi, főként bőr- és faggyúexportra épülő, alacsony termelékenységű állattenyésztés helyébe fokozatosan a mezőgazdasági exportmodell (modelo agroexportador) lépett. Ennek alapja a termékeny pampák mezőgazdasági művelés alá vonása, valamint a hűtéstechnika fejlődése volt, amely lehetővé tette a hús tengerentúli szállítását. Az 1870-es évektől a gabonafélék – elsősorban a búza és a kukorica –, az 1880-as évektől pedig a fagyasztott és hűtött marhahús kivitele vált a gazdaság motorjává. A termelés bővülését a külföldi, főként brit tőke által finanszírozott vasútépítés és kikötőfejlesztés tette lehetővé. A vasúthálózat hossza az 1870-es évek eleji néhány száz kilométerről 1914-re mintegy 34 000 kilométerre nőtt, ami a becslések szerint a latin-amerikai kontinens egyik legsűrűbb hálózata volt. A vasút azonban nem csupán gazdasági infrastruktúra volt: a pampák benépesítésének, a mezőgazdasági termelés integrálásának és a kikötői export orientációjának is az eszköze lett.
Az exportgazdaság növekedése látványos volt. A becslések szerint Argentína egy főre jutó jövedelme 1870 és 1913 között évente átlagosan 3 százalék körüli ütemben nőtt, ami a korabeli világgazdaság egyik legmagasabb értéke volt. Az 1910-es évekre az ország a világ egyik vezető búza- és marhahús-exportőrévé vált, és a külkereskedelemből származó bevételek lehetővé tették az állami bevételek bővülését, az oktatási és infrastrukturális kiadások emelését. Ugyanakkor a modell erősen függött a világpiaci áraktól és a külföldi tőkebeáramlástól; a gazdasági ciklusok a későbbi évtizedekben súlyos válságokhoz vezettek.
A mezőgazdasági terjeszkedés szorosan összefüggött a földtulajdon koncentrációjával. A kormányzat a katonai és gazdasági elit tagjainak juttatott hatalmas földadományokat, illetve kedvezményes áron értékesített állami területeket. Ennek következtében a pampákon a nagybirtok (latifundio) vált uralkodóvá, és a vidéki társadalom a nagybirtokosok, bérlők, részesművelők és idénymunkások rétegeire tagolódott. A földkérdés a későbbi társadalmi feszültségek egyik alapja lett.
A pampák mezőgazdasági hasznosításának előfeltétele volt az ott élő őslakos népek – elsősorban a mapuche, a ranquel és a tehuelche csoportok – területének elfoglalása. Az 1879–1884 közötti, Roca tábornok vezette hadjáratot, amelyet a kortársak „sivatagi hadjárat” (Campaña del Desierto) néven ismertek, a hivatalos diskurzus a „civilizáció” terjesztéseként és a „barbár” támadásokkal szembeni védekezésként indokolta. A hadjárat során az argentin hadsereg szisztematikusan elfoglalta a pampák és Észak-Patagónia őslakos területeit, a lakosságot elűzte, meggyilkolta vagy fogságba hurcolta. A demográfiai következményekre vonatkozó becslések erősen vitatottak: a 19. század közepi őslakos népességet a mai történészek több tízezer és néhány százezer fő közé teszik, a hadjárat utáni túlélők számát pedig töredékére becslik. A kortárs kormányzati jelentések a hadjáratot sikeres katonai akcióként, a modern argentin történetírás egy része viszont etnikai tisztogatásként vagy népirtásként értékeli. Ez az értelmezés ma is emlékezetpolitikai vita tárgya; a hadjárat neve és emlékezete, valamint az őslakos közösségek földkövetelései a jelenkori Argentína egyik érzékeny pontját alkotják.
A gazdasági növekedés és a munkaerőhiány miatt a kormányzat a 19. század második felétől tudatosan ösztönözte a bevándorlást. Az 1876-os bevándorlási és gyarmatosítási törvény (Ley de Inmigración y Colonización) állami földet és utazási támogatást ígért a bevándorlóknak, bár a gyakorlatban a földhöz jutás lehetősége korlátozott maradt, mivel a jó minőségű területek már magánkézben voltak. Ennek ellenére 1857 és 1914 között – a hivatalos statisztikák szerint – mintegy 4,6–6 millió ember vándorolt be az országba, akiknek többsége Olaszországból és Spanyolországból érkezett, de jelentős számban jöttek Franciaországból, az Osztrák–Magyar Monarchia területéről, Oroszországból és a Közel-Keletről is. A bevándorlók nagy része Buenos Airesben és a part menti városokban telepedett le, míg kisebb hányaduk a pampák mezőgazdasági vidékein próbált földet szerezni vagy bérmunkásként boldogulni. A bevándorlás hatására az ország lakossága az 1869-es első országos népszámlálás idején mért körülbelül 1,7 millióról 1914-re több mint 7,8 millióra nőtt; a növekedés jelentős része a bevándorlásnak és a bevándorlók magas termékenységének volt köszönhető. A statisztikai adatok pontosságát azonban korlátozza, hogy a népszámlálások módszertana ebben az időszakban még kezdetleges volt, és a határátlépések nyilvántartása sem volt teljes.
A bevándorlás gyökeresen átalakította a társadalmi szerkezetet, különösen Buenos Airesben és a partvidéki városokban. A főváros lakossága az 1870-es évekbeli alig 200 000-ről 1914-re több mint 1,5 millióra nőtt, és a lakosok többsége első vagy második generációs bevándorló volt. A városban kialakult egy nagy létszámú, bérmunkából élő munkásosztály, amelynek tagjai a kikötői raktárakban, vasúti műhelyekben, malmokban, feldolgozóüzemekben és a szolgáltató szektorban dolgoztak. A munkakörülmények gyakran rendkívül rosszak voltak: hosszú munkaidő, alacsony bérek, a nők és gyermekek foglalkoztatása, valamint a munkahelyi balesetek magas száma jellemezte a korszakot. A városi lakhatás is súlyos problémákat vetett fel: a bevándorlók tömege zsúfolt bérházakban, az ún. conventillokban élt, ahol a higiéniai és járványügyi körülmények katasztrofálisak voltak.
A 19. század végétől a munkásság önszerveződése egyre erőteljesebbé vált. Az 1870-es évektől szakszervezetek, kölcsönös segélyegyletek, majd politikai szervezetek jöttek létre, amelyekben kezdetben az anarchista és szocialista eszmék domináltak. Az 1901-ben alapított Argentin Munkás Szövetség (Federación Obrera Argentina, FOA, később FORA) az anarcho-szindikalizmus egyik legjelentősebb szervezete lett, míg a mérsékeltebb irányzatok a szakszervezeti tárgyalásokra és a parlamenti képviseletre helyezték a hangsúlyt. A korszakban számos sztrájk és tüntetés rázkódtatta meg a városokat; a munkáltatók és a kormányzat gyakran erőszakkal válaszolt. Az 1902-es tartózkodási törvény (Ley de Residencia) lehetővé tette a külföldi születésű, „rendzavarónak” minősített személyek kiutasítását az országból, az 1910-es társadalomvédelmi törvény (Ley de Defensa Social) pedig tovább szigorította az elnyomó eszköztárat. A dokumentált események közé tartozik az 1909-es május elsejei sortűz Buenos Airesben, amelyben több munkás életét vesztette, valamint az 1919-es tragikus hét (Semana Trágica), amikor a rendőrség és a félkatonai csoportok a sztrájkoló munkások ellen léptek fel, több száz áldozatot hagyva maguk után. Utóbbi esemény már az 1916 utáni időszakra esik, de gyökerei a tárgyalt korszak társadalmi feszültségeiben keresendők.
A bevándorlás nem csak gazdasági és társadalmi, hanem kulturális és politikai következményekkel is járt. A hagyományos kreol elit egy része aggodalommal szemlélte a tömeges bevándorlást, attól tartva, hogy a „latin” és „szláv” tömegek aláássák a nemzeti egységet, és radikális eszméket hoznak be. A századfordulón kibontakozó nacionalista irányzatok a bevándorlók asszimilációját, a spanyol nyelv és a katolikus vallás erősítését, valamint az állami oktatás kiterjesztését sürgették. Ugyanakkor a bevándorlók és leszármazottaik fokozatosan beépültek a társadalomba, és a 20. század elejére a városi lakosság többségét alkották. Az 1912-es választójogi reform éppen annak a felismerésnek a jegyében született, hogy a bevándorló tömegeket be kell vonni a politikai rendszerbe, különben a fennálló elit elveszti az ellenőrzést a társadalom felett.
A pavóni csata utáni évtizedekben a politikai hatalom fokozatosan egy szűk, földbirtokos és kereskedő elit kezében összpontosult. Az 1880-as évektől az ún. konzervatív rendszer (régimen conservador) vagy oligarchikus köztársaság (república oligárquica) jött létre, amelynek fő politikai eszköze a Nemzeti Autonomista Párt (Partido Autonomista Nacional, PAN) volt. A PAN nem modern értelemben vett párt volt, hanem a tartományi kormányzók, a szövetségi elnök és a helyi caudillók közötti informális szövetségek hálózata. A választásokat rendszerint csalással, megfélemlítéssel és a szavazatok nyílt leadásával befolyásolták; a kortársak által is ismert gyakorlat volt a „voto cantado” (éneklő szavazás), amikor a választó a nyilvánosság előtt mondta be, kire szavaz. A hatalomváltásokat gyakran a párteliten belüli egyezségek, nem pedig szabad választások döntötték el.
A rendszer ideológiai alapját a pozitivizmus és a „haladás” eszméje adta. Az uralkodó elit úgy vélte, hogy a bevándorlás, a vasút, az oktatás és az európai tőke beengedése automatikusan modernizálja az országot, és a politikai részvétel kiterjesztése csak zavarná ezt a folyamatot. A korszak egyik legismertebb politikusa és gondolkodója, Domingo Faustino Sarmiento (elnök 1868–1874) a közoktatás fejlesztését és a „civilizáció” terjesztését tekintette a nemzetépítés kulcsának, ám nézetei gyakran párosultak az őslakos népek és a vidéki caudillók iránti mély előítéletekkel. A kortárs liberális elit a „civilizáció és barbárság” dichotómiájában gondolkodott, amely a mai történettudományban már problematizált fogalompár, mivel a „barbárság” kategóriája gyakran az őslakos és a vidéki szegény lakosság megbélyegzésére szolgált.
A konzervatív rendszerrel szemben több ellenzéki irányzat is kialakult. A legjelentősebb a Polgári Radikális Unió (Unión Cívica Radical, UCR) volt, amely 1891-ben jött létre, és a szabad választások, a köztársasági intézmények megtisztítása és a politikai részvétel kiterjesztése mellett állt ki. A radikálisok több alkalommal fegyveres felkelést is kíséreltek meg: az 1890-es, ún. park felkelés (Revolución del Parque) elbukott ugyan, de rákényszerítette az elitet bizonyos reformokra, és hozzájárult a PAN-nel szembeni elégedetlenség növekedéséhez. Az 1905-ös újabb radikális felkelést is leverték, de a rendszer fenntarthatósága egyre inkább megkérdőjeleződött.
A munkásmozgalom a fentebb említett szakszervezeti és politikai szerveződés révén szintén a fennálló rend ellenzékét alkotta. Az anarchisták és szocialisták a munkásosztály érdekeit képviselték, és a sztrájkok, tüntetések, valamint a szaksajtó révén folyamatosan nyomást gyakoroltak a kormányzatra. A szocialista párt 1896-os megalakulása óta részt vett a választásokon, és az 1910-es évekre Buenos Airesben jelentős parlamenti képviseletet szerzett. Az elnyomás ellenére a munkásmozgalom rákényszerítette az elitet bizonyos szociális törvények elfogadására, például a vasárnapi munkaszünet vagy a női és gyermekmunka korlátozása terén, bár ezek végrehajtása gyakran hiányos volt.
A konzervatív rendszer válsága az 1910-es évekre nyilvánvalóvá vált. A bevándorló tömegek politikai kirekesztése, a munkásmozgalom erősödése és a radikálisok kitartó ellenállása aláásta a PAN legitimitását. 1912-ben Roque Sáenz Peña elnök – aki a reform szükségességét felismerte – keresztülvitte a róla elnevezett Sáenz Peña-törvényt (Ley Sáenz Peña), amely bevezette a titkos, kötelező és általános férfi választójogot. A törvény a választói névjegyzék alapjául a katonai összeírásokat tette, ami gyakorlatilag minden felnőtt férfi állampolgárt felvett a névjegyzékbe, és a szavazás titkosságának biztosításával igyekezett kizárni a csalást. A nők továbbra sem szavazhattak, és a bevándorlók közül sokan nem szerezték meg az állampolgárságot, így ők kimaradtak a választójogból; ennek ellenére a reform radikálisan átalakította a politikai mezőt.
Az 1916-os elnökválasztáson – az új törvény alapján megtartott első szabad választáson – a radikális párt jelöltje, Hipólito Yrigoyen győzött. Yrigoyen személye és mozgalma a középosztály, a kispolgárság és a vidéki szegények széles rétegeit mozgósította, és győzelme a konzervatív rendszer végét jelezte. A hatalomátadás békésen zajlott, de a régi elit jelentős része továbbra is ellenőrizte a gazdasági életet és a tartományi intézményeket. A korszak 1916-tal lezárult, de az általa felhalmozott feszültségek – a földkérdés, a regionális egyenlőtlenségek, a munkásmozgalom és az őslakos követelések – a következő évtizedekben is meghatározták Argentína történetét.
Az alfejezet elsősorban az alábbi forrástípusokra támaszkodik: az 1853-as alkotmány szövege, a korszak törvényei (bevándorlási törvény, tartózkodási törvény, Sáenz Peña-törvény), elnöki üzenetek és kormányzati jelentések, parlamenti jegyzőkönyvek, a népszámlálási kötetek (1869, 1895, 1914), valamint a korabeli sajtó és az emigránsok visszaemlékezései. A gazdasági adatok – a vasúthálózat hossza, az exportvolumen, a bevándorlók száma – hivatalos statisztikákon alapulnak, de pontosságukat befolyásolja, hogy a nyilvántartás módszertana a korszakban még fejletlen volt, és egyes adatsorok utólagos rekonstrukciók. A bevándorlók számára vonatkozó 4,6–6 milliós tartomány a különböző becslések szórását tükrözi; a hivatalos statisztikák a belépők számát rögzítik, de a visszavándorlás jelentős volt, így a nettó bevándorlási egyenleg alacsonyabb lehet.
A vitatott értelmezések közé tartozik a „sivatagi hadjárat” jellege: a kortárs kormányzati és katonai források „rendteremtésként” és „a határ biztosításaként” írják le, míg a mai történetírás egy része etnikai tisztogatásként vagy akár népirtásként értékeli. Az őslakos lakosság számára vonatkozó becslések rendkívül bizonytalanok, mivel a prekolumbiánus és a 19. századi demográfiai adatok hiányosak, és a kortárs források gyakran elfogultak. A konzervatív rendszer megítélése is vitatott: egyes történészek a stabilitást és a gazdasági növekedést hangsúlyozzák, míg mások a választási csalásokat, a politikai kizárást és a társadalmi egyenlőtlenségeket helyezik előtérbe. Az 1912-es reformot általában fordulópontnak tekintik, de arról viták folynak, mennyire volt valódi demokratizálódás, hiszen a nők kirekesztése és a végrehajtás hiányosságai korlátozták a részvételt. Emlékezetpolitikai vita övezi a korszak vezető alakjait is: Roca tábornokot egyesek a nemzeti modernizáció megteremtőjeként ünneplik, mások az őslakosok elleni erőszak szimbólumaként bírálják; hasonlóképpen Sarmiento „civilizációs” örökségét is vitatják. Az alfejezet ezért a dokumentált tényeket igyekezett elválasztani az értelmezési keretektől, és ahol a források hiányosak vagy ellentmondóak, ott a bizonytalanságot jelezte.