Javier Milei 2023 decemberi hivatalba lépése Argentína modern történelmének egyik legradikálisabb gazdaságpolitikai fordulatát hozta el. Az előző alfejezetben tárgyalt kirchnerizmus, majd a Macri- és Fernández-kormányok gazdasági ingadozása után a választók többsége egy olyan jelöltet juttatott hatalomra, aki nem egyszerűen kiigazítást, hanem az állami szerepvállalás drasztikus leépítését, a munkajogi és szociális rendszer átalakítását, valamint a politikai elit – az általa „kasztnak” nevezett csoport – delegitimálását ígérte. Az alfejezet az elnökség első éveit, a reformok tartalmát, a társadalmi ellenállást és a politikai következményeket tárgyalja a 2026-os könyvzárás időpontjáig, kiemelve a források bizonytalanságát és az értelmezési vitákat.
A 2010-es évek végén Argentína gazdasága ismét fizetésképtelenségi válságba sodródott, amit a COVID–19-járvány és a 2022–2023-as aszály tovább súlyosbított. A hivatalos statisztikai hivatal, az INDEC (Instituto Nacional de Estadística y Censos) adatai szerint 2023 végén az éves infláció meghaladta a 200%-ot, a szegénységi ráta pedig a lakosság több mint 40%-át érintette; ezek a mutatók azonban módszertani viták tárgyát képezik. Ebben a környezetben Javier Milei, a libertárius közgazdász és televíziós kommentátor a La Libertad Avanza (A Haladás Szabadsága) elnevezésű koalíció élén a politikai rendszer egészének radikális bírálatával szerzett országos ismertséget. Önmeghatározása szerint anarchokapitalista volt, ami az argentin közbeszédben a piac elsődlegességét, az állami beavatkozás visszaszorítását és a központi bank megszüntetését jelentette. A „kaszt” (casta) kifejezést a hagyományos pártok, szakszervezeti vezetők és állami hivatalnokok megjelölésére használta, akiket a gazdasági hanyatlás elsődleges haszonélvezőinek állított be.
A 2023-as választási kampányban Milei a dollárosítást (dolarización) – a peso amerikai dollárral való felváltását – helyezte programja középpontjába, emellett a központi bank felszámolását, a minisztériumok számának radikális csökkentését és a szociális kiadások lefaragását ígérte. Az augusztusi előválasztáson a kormányzó peronista koalíció és a jobbközép ellenzék mellett a La Libertad Avanza is jelentős támogatottságot szerzett, ami előrevetítette a hárompólusú versenyt. Az októberi első fordulóban Sergio Massa gazdasági miniszter, a peronista Unión por la Patria jelöltje végzett az élen, Milei a második helyen jutott tovább; a jobbközép Juntos por el Cambio jelöltje kiesett. A novemberi második fordulóban Milei a választási jegyzőkönyvek szerint a szavazatok mintegy 55,7%-át szerezte meg, ami a rendszerváltás utáni időszak egyik legnagyobb választási felhatalmazását jelentette. A győzelem mögött a gazdasági válság iránti elégedetlenség, a peronista kormányzás elfáradása és a Milei által képviselt „rendbontó” retorika iránti nyitottság állt; a választói bázis földrajzilag és társadalmilag egyaránt heterogén volt, a szegényebb városi kerületektől a vidéki középosztályig terjedt.
Milei 2023. december 10-én lépett hivatalba, és kormánya már az első hetekben bejelentette a sokkterápia (terapia de shock) néven emlegetett gazdasági csomagot. A program központi eleme a peso hivatalos árfolyamának több mint 50%-os leértékelése volt, amit a jegybanki tartalékok kimerülése és a feketepiaci árfolyam elszabadulása tett szükségessé. A kormány befagyasztotta a központi bank devizatartalékait érintő egyes műveleteket, csökkentette a szövetségi transzfereket a tartományoknak, és bejelentette a szubvenciók – különösen az energia- és közlekedési támogatások – fokozatos kivezetését. Az intézkedések célja a költségvetési hiány gyors csökkentése és a külföldi befektetői bizalom helyreállítása volt; a kormány az IMF-fel kötött korábbi megállapodás felülvizsgálatát is kezdeményezte.
A reformok jogi alapját a 2024 tavaszán benyújtott, majd többhetes parlamenti vita után elfogadott Ley de Bases y Puntos de Partida para la Libertad de los Argentinos („az argentinok szabadságának alapjairól és kiindulópontjairól szóló törvény”) jelentette. A törvénycsomag széles körű felhatalmazást adott a végrehajtó hatalomnak gazdasági, adó-, energia- és közigazgatási ügyekben, lehetővé tette az állami vállalatok privatizációját, és átalakította a munkaügyi szabályozást. A kongresszusi vita során a kormány jelentős engedményekre kényszerült: az eredeti javaslat egyes elemeit – például a személyi jövedelemadó módosítását – kivették vagy módosították, hogy a szövetségesek támogatását megszerezzék. A törvény elfogadása azonban így is mérföldkő volt, mivel a Milei-kormány első nagyobb jogalkotási győzelmét jelentette, és jelezte, hogy a kisebbségi kormány képes lehet koalíciókat építeni a kongresszusban.
A gazdasági sokkterápia azonnali társadalmi következményei súlyosak voltak. A leértékelés és a szubvenciók csökkentése az élelmiszer-, energia- és közlekedési árak gyors emelkedését okozta; a havi infláció 2023 decemberében meghaladta a 25%-ot. Az INDEC által közölt szegénységi ráta 2024 első félévére meghaladta az 50%-ot, bár a mutató számítási módja és a jövedelmi küszöb meghatározása vitatott. A reálbérek csökkentek, a fogyasztás visszaesett, és a gazdaság recesszióba süllyedt. A kormány ezt a folyamatot a „fájdalmas kiigazítás” elkerülhetetlen részeként mutatta be, hangsúlyozva, hogy a korábbi populista politika fenntarthatatlan volt. A kritikusok ezzel szemben arra hívták fel a figyelmet, hogy a kiigazítás aránytalanul sújtja a legszegényebb rétegeket, miközben a nagyvállalati és pénzügyi szektor terhei enyhébbek.
A reformokkal szembeni ellenállás már 2023 decemberében utcai demonstrációkban öltött testet. A CGT (Confederación General del Trabajo) – a legnagyobb szakszervezeti szövetség – és a piquetero (útlezáró, tiltakozó) szervezetek többször hirdettek országos sztrájkot és tüntetést; a tiltakozások során a résztvevők a nyugdíjak, a munkajogok és a szociális programok védelmét követelték. A kormány válasza a rendfenntartás szigorítása volt: Patricia Bullrich biztonsági miniszter új protokollt vezetett be a közterületi tiltakozások kezelésére, amely lehetővé tette a rendőrség számára az útlezárások felszámolását és a résztvevők azonosítását. Az intézkedés nemzetközi és hazai emberi jogi szervezetek bírálatát váltotta ki, amelyek a gyülekezési jog korlátozását és aránytalan rendőri fellépést kifogásolták.
Különösen éles konfliktus bontakozott ki az egyetemek finanszírozása körül 2024 tavaszán. A kormány reálértéken befagyasztotta az állami egyetemek költségvetését, mire hallgatók, oktatók és rektorok országos tüntetéseket szerveztek. A tiltakozás – amelyet a közvélemény jelentős része támogatott – arra kényszerítette a kormányt, hogy tárgyalásokat kezdjen, és részben módosítsa a finanszírozási döntést. Az eset megmutatta, hogy a Milei-kormány reformprogramja nem pusztán gazdasági kérdés, hanem a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés és az állami intézmények jövője körüli értékvitába is átcsapott.
A tiltakozások egyik visszatérő formája volt a cacerolazo – az edénycsörömpöléses tüntetés –, amely Buenos Aires középosztálybeli negyedeiben a középosztály elégedetlenségét fejezte ki. A kormány támogatói ezzel szemben azt hangsúlyozták, hogy a korábbi peronista kormányok idején a szegénység és az infláció még magasabb volt, és hogy a rövid távú fájdalom elengedhetetlen a hosszú távú stabilitáshoz. A társadalom így élesen polarizálódott: a közvélemény-kutatások – amelyek módszertana és megbízhatósága maga is vitatott – a kormány támogatottságának ingadozását mutatták, de Milei személyes népszerűsége a reformok ellenére is viszonylag stabil maradt.
A sokkterápia első évének gazdasági eredményei ellentmondásosak voltak. A havi infláció a 2023 decemberi csúcsról fokozatosan csökkent, 2024 közepére egy számjegyűre mérséklődött; a kormány ezt a program sikerének bizonyítékaként állította be. A költségvetési egyenleg – a hivatalos közlések szerint – 2024 első negyedévében először mutatott elsődleges többletet évek óta, ami a nemzetközi pénzügyi intézmények részéről óvatos elismerést váltott ki. Ugyanakkor a gazdasági aktivitás visszaesett, a foglalkoztatás csökkent, és a reáljövedelmek tovább zsugorodtak. Az elemzők között vita alakult ki arról, hogy a stabilizáció tartósnak bizonyul-e, vagy a csökkenő infláció csupán a mély recesszió és a visszafogott fogyasztás átmeneti következménye.
A dollárosítás kérdésében a kormány gyakorlati szempontból visszafogottabb álláspontra helyezkedett. A kampányban hangoztatott radikális terv – a peso azonnali felváltása dollárral – a hivatalba lépés után háttérbe szorult, mert a jegybanki tartalékok szintje és a politikai realitások nem tették lehetővé a gyors végrehajtást. Ehelyett a kormány az árfolyam-politikát crawling peg (kúszó rögzítés, spanyolul flotación administrada) keretében működtette, ami a peso havi előre meghatározott ütemű leértékelését jelentette. A piaci szereplők egy része ezt a dollárosítás előkészítéseként értelmezte, mások szerint a kormány gyakorlatilag feladta az eredeti célt. A kérdés a 2024–2026 közötti időszakban nyitott maradt, és a befektetői bizalom szempontjából kulcsfontosságú volt.
A mezőgazdasági export – különösen a szója, a kukorica és a búza – 2024-ben a korábbi aszály után részben helyreállt, ami a devizabevételek szempontjából enyhítette a nyomást. A kormány emellett ösztönözte a szénhidrogén-kitermelést, különösen a Vaca Muerta palaolaj- és palagázmezőn, ahol külföldi befektetések érkeztek. A gazdasági fellendülés azonban lassú volt, és a 2024–2025-ös időszakban a lakosság jelentős része továbbra is romló életszínvonallal szembesült. A nyugdíjak reálértéke csökkent, a szociális programok átalakítása pedig a legkiszolgáltatottabb csoportokat érintette.
A Milei-kormány első két éve alatt az ellenzék – különösen a peronista mozgalom – komoly belső válságon ment keresztül. A 2023-as vereség után a különböző peronista frakciók – a mérsékelt, a radikális és a szakszervezeti szárny – között kiéleződtek a stratégiai viták; a korábbi elnök, Alberto Fernández és Cristina Fernández de Kirchner közötti feszültség nyilvánosságra került. A mozgalom nem tudott egységes alternatívát felmutatni, és a közvélemény-kutatások szerint a Milei-kormánnyal szembeni ellenállás nem alakult át koherens politikai projektté. A jobbközép ellenzék – a korábbi Juntos por el Cambio utódpártjai – ugyancsak lavírozott: egyes szektorai támogatták a kormány gazdasági reformjait, mások a demokratikus intézmények védelmét hangsúlyozták.
A 2025. évi félidős választás – amelynek pontos időpontja és eredménye a könyv lezárásakor, 2026-ban értékelendő – a kongresszusi erőviszonyok szempontjából döntő jelentőségű volt. A Milei-kormány kisebbségi helyzetből kormányzott, ezért a választás kimenetele meghatározta, hogy a reformprogram folytatható-e, vagy a kormány kénytelen-e további kompromisszumokat kötni. A választási kampányban a kormány a gazdasági stabilizáció kezdeti eredményeire, az ellenzék pedig a társadalmi költségekre és a demokratikus intézmények leépítésének veszélyére helyezte a hangsúlyt. A választási eredmények értelmezése a könyv lezárásakor még nem zárult le; a különböző elemzői értékelések eltérő következtetésekre jutottak a kormány társadalmi támogatottságának mélységéről.
Milei külpolitikája éles szakítást jelentett az előző kormányok több évtizedes, részben déli féltekei szolidaritásra és a regionális integrációra épülő irányvonalával. A kormány a BRICS-csatlakozási folyamatot – amelyet a Fernández-kormány írt alá – 2023 decemberében hivatalosan visszavonta, azzal érvelve, hogy Argentína számára a nyugati szövetségi rendszerrel való együttműködés élvez elsőbbséget. A külügyminiszter, Diana Mondino és Milei többször hangsúlyozta az Egyesült Államokhoz és Izraelhez fűződő viszony stratégiai jelentőségét; az elnök 2024-ben többször is az Egyesült Államokba és Izraelbe utazott, utóbbi esetében jelezve a jeruzsálemi nagykövetség áthelyezésének szándékát. E lépések belpolitikai üzenete az volt, hogy a kormány szakít a „globalista” és „szocialista” orientációval, amelyet a korábbi peronista kormányoknak tulajdonított.
A szomszédos országokkal való viszony feszültté vált. A brazil Luiz Inácio Lula da Silva kormányával a kapcsolat a választási kampány személyes támadásai után hűvös maradt; Milei nem vett részt a dél-amerikai regionális csúcstalálkozókon, és a Mercosur (Déli Közös Piac) jövőjét is megkérdőjelezte, éles bírálatot fogalmazva meg a szervezet protekcionista jellegéről. Chile és Uruguay kormányaival pragmatikusabb viszony alakult ki, de a regionális integráció egésze – amely a 21. század első évtizedeiben amúgy is meggyengült – további erodálódásnak indult. A nemzetközi pénzügyi szervezetekkel való kapcsolat ugyanakkor javult: az IMF 2024-ben új hitelmegállapodást hagyott jóvá, ami a piacok számára a kormány hitelességének jele volt, bár a hitelfeltételek társadalmi hatása vitatott.
A könyv lezárásának időpontjában, 2026-ban a Milei-kormány első ciklusának második felénél tartott. A gazdasági stabilizáció kérdése – az infláció tartós csökkenése, a növekedés beindulása, a szegénység enyhítése – továbbra is eldöntetlen maradt. A hivatalos statisztikák szerint az infláció 2025-re éves szinten is jelentősen mérséklődött, de a fogyasztói árak szintje a kiigazítás előttihez képest rendkívül magas maradt, és a reáljövedelmek még nem érték el a 2010-es évek szintjét. A kormány a „gazdasági szabadság” és a „kis állam” retorikáját változatlanul fenntartotta, de a gyakorlati politika – a szociális programok egy részének fenntartása, a tartományi kormányzókkal való alkuk – bonyolultabb volt, mint a kampány radikalizmusa sugallta.
A demokratikus intézményekkel kapcsolatos aggodalmak rendre felmerültek. A kormány a törvényhozás megkerülésére szükségrendeletek (decretos de necesidad y urgencia) útján is törekedett, amit az ellenzék és jogvédő szervezetek a hatalommegosztás sérelmeként értékelt. A legfelsőbb bíróság és a kormány közötti feszültség – különösen a bírák kinevezése és a bírósági döntések végrehajtása körül – tovább mélyült. Ugyanakkor a választási rendszer, a sajtószabadság és a civil társadalom működése nem omlott össze; a demokrácia minősége inkább fokozatosan, vitatott módon változott. A „demokrácia” fogalma maga is csatatérré vált: a kormány a közvetlen népakarat és a „kaszt” elleni harc nevében lépett fel, míg kritikusai a fékek és ellensúlyok védelmét tekintették a demokrácia ismérvének.
A nemzetközi porondon Argentína helyzete 2026-ra átértékelődött. A Nyugathoz való közeledés ellenére az ország gazdasági mozgástere továbbra is szűkös maradt; a kínai hitelfüggőség – a svap-megállapodások és a mezőgazdasági exportpiacok révén – ellentmondásban állt a kormány deklarált geopolitikai irányváltásával. A regionális integráció jövője nyitott maradt: a Mercosur reformja, a csendes-óceáni szövetségekhez való közeledés és a déli féltekei együttműködés lehetősége mind napirenden volt, de a Milei-kormány alatt a regionális intézmények jelentősége tovább csökkent.
Végül a Milei-jelenség tágabb jelentése is vita tárgya. Egyes értelmezések szerint a Milei-kormány a dél-amerikai „populizmus” új változata, amely a liberális retorikát a személyes vezérkultusszal és a politikai ellenségképzéssel ötvözi. Mások szerint Argentína végre szakított a „peronista örökséggel”, és a piacgazdasági modernizáció útjára lépett; e két álláspont között a tudományos konszenzus még nem alakult ki. A történészi értékelést nehezíti, hogy az események a könyv lezárásakor is folyamatban vannak, és a források – különösen a kormányzati statisztikák – politikai célok által befolyásoltak lehetnek. A Milei-korszak megítéléséhez ezért elengedhetetlen a dokumentált tények, a rövid távú gazdasági mutatók és a hosszú távú intézményi változások megkülönböztetése.
Az alfejezet elsődlegesen az alábbi forrástípusokra támaszkodik: az INDEC hivatalos statisztikái, a kongresszus által elfogadott törvények szövegei, a választási jegyzőkönyvek, a kormányzati közlemények és rendeletek, valamint a nemzetközi szervezetek – elsősorban az IMF – jelentései. A társadalmi tiltakozások leírása nagyrészt újságírói beszámolókon és emberi jogi szervezetek dokumentációján alapul. A másodlagos szakirodalom – különösen a politikai gazdaságtan és a latin-amerikai tanulmányok területén – folyamatosan bővül, de a Milei-kormány első éveiről még nem áll rendelkezésre átfogó, lezárt történeti monográfia.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. Először, a gazdasági mutatók – infláció, szegénység, GDP – számítási módszertana vitatott; az INDEC hitelességét a korábbi kormányok idején többször megkérdőjelezték, és a jelenlegi kormány is átalakította az intézmény egyes eljárásait. Másodszor, a 2025–2026-os események – különösen a félidős választás kimenetele és annak következményei – a könyv lezárásakor még nem teljes körűen dokumentáltak; az itt közölt értékelés ezért ideiglenes. Harmadszor, a Milei-kormány megítélése rendkívül polarizált: a támogatói narratíva szerint a kormány a gazdasági szabadság és a nemzeti modernizáció élharcosa, míg a kritikusok szerint a demokratikus intézmények gyengítése és a társadalmi igazságtalanság növelése zajlik. A tudományos konszenzus hiányában az alfejezet mindkét álláspontot bemutatja, de egyiket sem fogadja el kész tényként.