A 2015. decemberi elnökváltás lezárta a 2003 óta tartó, Néstor Kirchner és Cristina Fernández de Kirchner nevéhez kötött kormányzati ciklust. Az új elnök, Mauricio Macri a Cambiemos („Változtassunk”) nevű, jobbközép és centrumpártokból álló koalíció élén a gazdaság „normalizálását”, a nemzetközi pénzpiacokhoz való visszatérést és az infláció letörését ígérte. A következő nyolc év azonban a makrogazdasági instabilitás iskolapéldája lett: két, egymástól nagyon eltérő gazdaságpolitikai irányzat – a Macri-féle piaci nyitás és a Frente de Todos („Mindenki Frontja”) néven induló Alberto Fernández-kormány intervencionistább, IMF-alkudozásokkal terhelt politikája – egyaránt beleütközött az argentin gazdaság régóta fennálló szerkezeti feszültségeibe. Ez az alfejezet a 2015 és 2023 közötti időszakot mutatja be, az előzményeket a Kirchnerizmus és a baloldali hullám alfejezet tárgyalta, a folytatás pedig Milei és a jelen alfejezetben olvasható.
Mauricio Macri 2015. november 22-én nyerte meg az elnökválasztás második fordulóját Daniel Scioli ellen. Győzelmével megtört a 2003 óta kormányzó peronista–kirchnerista erők elnöki szintű hegemóniája, bár a kongresszusban és a tartományokban a peronizmus továbbra is erős maradt. A Macri-kormány első intézkedései közé tartozott a cepo cambiario (valutapiaci korlátozás) eltörlése: 2015 decemberében a peso árfolyamát szabadon lebegtették, ami nagyjából 30%-os leértékelést hozott. A kormány csökkentette a szójára és más mezőgazdasági exporttermékekre kivetett exportadót, ami a nagy termelőknek kedvezett, emellett fokozatosan csökkentette a közüzemi díjak állami támogatását. Ennek következtében a háztartási energia-, víz- és közlekedési díjak jelentősen emelkedtek, ami azonnali feszültséget keltett a középosztályban és az alacsony jövedelmű háztartásokban.
Az infláció mérése önmagában is politikai küzdelem tárgya volt. A kirchnerista kormányzat alatt az INDEC, az argentin statisztikai hivatal fogyasztói árindexe erősen manipuláltnak számított; a magánszféra becslései rendre magasabbak voltak. Macri kormánya 2016-ban új módszertant vezetett be, és a hivatalos adatokat közelítette a független elemzői várakozásokhoz. Eszerint az éves infláció 2016-ban hozzávetőleg 40% volt, 2017-ben körülbelül 25%-ra mérséklődött, de 2018-ban ismét 47% fölé ugrott. A reálbérek 2016-ban és 2018–2019-ben csökkentek, a szegénység pedig a hivatalos INDEC adatok szerint 2015 második félévében mért körülbelül 29%-ról 2019 második felére 35% fölé emelkedett. E számok mögött azonban komoly statisztikai bizonytalanság húzódik: a háztartási felvételek időszakai, az árindex összetétele és a párhuzamos devizapiac torzító hatása miatt a pontos értékek vitatottak.
A Macri-kormány gazdaságpolitikáját két, egymással összefüggő fogalom határozta meg: a fokozatos kiigazítás (gradualismo) és a külső finanszírozás. Az elnök nem vállalt egyszeri, nagy költségvetési sokk-terápiát; inkább fokozatos deficitcsökkentést és a piacok bizalmának visszaszerzését ígérte. A nemzetközi tőkepiacok 2016-ban és 2017-ben valóban nyitva álltak Argentína előtt: az ország dollárban denominált kötvényeket bocsátott ki, és külföldi működőtőke is érkezett, főleg az energia- és agrárszektorba. A gazdaság 2017-ben 2,8%-kal nőtt. Ugyanakkor a folyó fizetési mérleg hiánya nőtt, a külső adósság gyorsan emelkedett, és a kormány nem tudta tartósan csökkenteni az elsődleges költségvetési hiányt. A bankrendszeren kívüli, informális gazdaság – amely a foglalkoztatottak jelentős részét érinti – továbbra is rontotta az adóbevételeket, miközben a nyugdíjak és a szociális programok terhei megmaradtak.
A társadalmi feszültségek már 2017 decemberében kirobbantak, amikor a kormány a nyugdíjak valorizációs képletét módosította. A Buenos Aires-i és más nagyvárosokban tartott tüntetéseken szakszervezetek, baloldali szervezetek és nyugdíjas csoportok vettek részt; a rendőri fellépés erőszakos jelenetekhez vezetett. A tiltakozás rámutatott arra, hogy a piaci reformok társadalmi költségeit a középosztály és a szegényebb rétegek egyaránt megérezték. A női mozgalmak is felerősödtek: 2018-ban a terhességmegszakítás legalizálását követelő országos kampány tömegeket mozgósított, bár a törvényt akkor még a szenátus elutasította.
2018-ban a kedvező nemzetközi környezet hirtelen megfordult. Az Egyesült Államok jegybanki szerepet betöltő Federal Reserve kamatemelései, a feltörekvő piacokról való tőkekiáramlás és az argentin mezőgazdaságot sújtó szárazság egyszerre csapódott le a pesóra. Áprilistól a deviza folyamatosan veszített értékéből, a jegybank tartalékai olvadtak. A kormány hiába emelte a kamatot – 2018. május elején az irányadó kamat rövid időre 40%-ra ugrott –, a spekulációs nyomás nem enyhült. Május 8-án Macri bejelentette, hogy Argentína az IMF-hez fordul pénzügyi mentőöv megállapításáért.
A tárgyalások eredményeként 2018 júniusában egy 50 milliárd dolláros stand-by megállapodást (Stand-By Arrangement, SBA) jelentettek be, amelyet később 57 milliárd dollárra bővítettek. Ez volt a Nemzetközi Valutaalap fennállásának akkori legnagyobb hitelprogramja. A dokumentált feltételek között szerepelt a költségvetési hiány gyors csökkentése, a jegybanki függetlenség erősítése és a peso árfolyamának lebegtetése. Az IMF-program nem állította meg azonnal a válságot: 2018 őszére a peso újabb mélypontra került, az éves infláció 47,6% lett, a GDP pedig 2,6%-kal esett vissza. A program folyósítása feltételekhez kötött volt, és a pénz egy része a devizatartalékok védelmét szolgálta. A kormány a programot szükséges mentőövként, az ellenzék egy része viszont a szuverenitás feladásaként értelmezte, és a kirchnerista táborban a „nemzeti önrendelkezés” retorikája ismét felerősödött.
A válság következményei gyorsan megjelentek a mindennapokban: az élelmiszerárak emelkedtek, a munkanélküliség 9% fölé nőtt, a szegénység 35% körül volt 2018 második félévében. A szakszervezetek sztrájkhullámot hirdettek, a piquetero (útlezáró, szegénységi mozgalmi) szervezetek pedig Buenos Aires fő közlekedési útvonalait blokkolták. A kormány népszerűsége zuhant. A 2019. augusztusi PASO (elecciones primarias, abiertas, simultáneas y obligatorias – nyílt, egyidejű és kötelező előválasztás) elemzésében azonban nem csupán a kormány veresége tűnt ki: a piacok pánikba estek, a peso egy nap alatt több mint 20%-ot esett, a kockázati felárak az egekbe szöktek. Az ország újra valutakorlátozásokhoz folyamodott, és a tőkekivonás felgyorsult.
A 2019. december 10-én hivatalba lépő Alberto Fernández, akinek alelnöke a korábbi elnök, Cristina Fernández de Kirchner lett, a peronizmus szélesebb koalícióját, a Frente de Todost vezette. A kormány önképe szerint a kirchnerista szociális érzékenységet és a peronista nemzeti ipar védelmét kívánta ötvözni; az ellenzék viszont a populista újraosztás visszatérésétől tartott. Az indulásnál a kormány legfontosabb gazdasági kihívása a külső adósság újratárgyalása volt: az ország 2020-ban nem tudta volna törleszteni a magánkötvények esedékes részleteit.
A Covid-19-világjárvány 2020 márciusában érte el Argentínát. A kormány korán, szigorú és hosszan tartó országos karantént vezetett be, amely lassította ugyan a járvány terjedésének első hullámát, de a gazdaságra súlyos csapást mért. A hivatalos adatok szerint a GDP 2020-ban 9,9%-kal esett vissza, ami a legsúlyosabb éves visszaesés volt az ország modern történetében. A szegénységi ráta a 2020 második félévére vonatkozó INDEC-becslés szerint 42% körül volt, a munkanélküliség pedig 11% fölé emelkedett. A karantén alatt az informális munkások – az aktív népesség mintegy 35–40%-a – elveszítették jövedelmüket, ezért a kormány sürgősségi családi jövedelemtámogatást (IFER) vezetett be, amelyet több millió háztartás kapott. Az egészségügyi rendszer a városi központokban komoly terhelés alá került, bár a halálozási adatok pontos értékelését a tesztelési kapacitás és a jelentési rendszer korlátai nehezítik.
A gazdaságpolitika 2020-ban két irányban mozdult el. Egyrészt 2020 augusztusában a kormány megállapodott a magánhitelezők egy részével a külföldi kötvények átütemezéséről, ami átmenetileg csökkentette az azonnali fizetési terhet. Másrészt az államháztartás hiányát a járványkezelés finanszírozása miatt részben jegybanki pénznyomtatással pótolták, ami tovább fűtötte az inflációs várakozásokat. A 2020-as éves infláció 36% volt, 2021-ben 50% fölé emelkedett. A kormány 2020 decemberében elérte a terhességmegszakítás legalizálását (IVG, interrupción voluntaria del embarazo – önkéntes terhességmegszakítás), ami a női mozgalmak évtizedes követelését teljesítette; a lépés ugyanakkor a katolikus és evangéliumi egyházak, valamint a konzervatív politikai erők erős ellenállását váltotta ki.
A 2021. novemberi parlamenti választáson a Frente de Todos elveszítette abszolút többségét a szenátusban, és jelentős képviselőházi pozíciókat is veszített. Az eredmény a kormányon belüli belső feszültségeket is felszínre hozta: nyilvánvalóvá vált, hogy Alberto Fernández elnök és Cristina Fernández de Kirchner alelnök között eltérő politikai stratégiák és súlypontok ütköznek. A kirchnerista balszárny a szociális kiadások növelését, a piacbarátabb gazdasági miniszterek pedig a fiskális konszolidációt és az IMF-megállapodást sürgették. A kormány végül 2022 márciusában írta alá az IMF-fel az új, 45 milliárd dolláros Extended Fund Facility (EFF) hitelprogramot, amely a 2018-as SBA-t váltotta fel. A program hivatalos célja a fiskális hiány fokozatos csökkentése, a reálbérek védelme és a devizatartalékok feltöltése volt; a teljesítést negyedévente ellenőrzi az IMF.
A 2022-es év a gazdasági helyzet további romlását hozta. Az orosz–ukrán háború energia- és élelmiszerár-sokkja, a globális kamatemelkedés és a belföldi aszály együttes hatására az infláció éves szinten 94,8%-ra gyorsult. A szegénységi ráta 39% körül mozgott, a párhuzamos devizapiacon a dólar blue (a nem hivatalos, „kék” dollár árfolyama) egyre távolabb szakadt a hivatalos árfolyamtól. A kormány szigorú importellenőrzéseket és több árfolyamot működtető rendszert alkalmazott, ami a külföldi beszállítók kinnlevőségeit és a mezőgazdasági export elszámolását is torzította. Szeptember 1-jén merényletkísérlet érte Cristina Fernández de Kirchnert Buenos Aires-i otthona előtt; a támadó pisztolya nem lőtt, de az eset mélyítette a politikai polarizációt, és emlékeztetett az 1970-es évek erőszakhullámára. A támadásért számos politikai szereplő a szélsőséges gyűlöletbeszédet tette felelőssé, ami a demokratikus biztonságról szóló vitát is felerősítette.
2023-ban a gazdasági helyzet tovább romlott. Az éves infláció hivatalos, INDEC által közölt mértéke 211,4% lett, ami az 1990-es évek eleji hiperinfláció óta a legmagasabb volt. A szegénység a 2023 első félévében mért 40% fölé emelkedett; a második félévi adatokat részben már az új kormány idején publikálták, és a szegénység 45% közeli szintet is elért. A devizatartalékok nettó állománya gyakorlatilag elfogyott, az ország a nemzetközi fizetésképtelenség közelébe került. A kormány az év során Sergio Massa gazdasági miniszter irányításával kampányszerű jövedelemkiegészítéseket, adócsökkentéseket és ártámogatásokat vezetett be, de ezek nem tudták ellensúlyozni az áremelkedést és a bérek reálértékének csökkenését.
A 2015–2023 közötti időszakot az infláció tartósan magas szintje jellemezte. A jelenség okai összetettek, és a közgazdasági szakirodalomban is vitatottak. Az egyik dokumentált tényező a költségvetési hiány jegybanki finanszírozása, amely a kirchnerista korszakban és a járvány idején is jelentős pénzmennyiség-növekedést okozott. A másik a rendkívül erős indexálás: a bérek, a nyugdíjak, a bérleti díjak és a szolgáltatások árainak szerződéses vagy szokásjogi módon való árhoz kötése miatt az infláció könnyen beépül a várakozásokba. Ehhez járult a külső valutahiány: amikor a pesóval szembeni bizalom meggyengült, a lakosság és a vállalatok dollárba menekültek, ami tovább gyengítette a hazai fizetőeszközt. A párhuzamos árfolyam tartósan magas felára egyszerre jelezte és erősítette az inflációs várakozásokat.
A szegénységi ráta értelmezésekor fontos megkülönböztetni a jövedelmi szegénységet és a szociális programok hatását. Az INDEC háztartási felvételei szerint a szegénység 2015 és 2023 között nagy kilengésekkel, de trendjében emelkedett. A legalacsonyabb értékeket 2017 körül mérték (25% körül), a legmagasabbakat a Covid-válság és a 2023-as inflációs sokk idején (40% felett). Az adatok mögött azonban az is ott van, hogy a gyermekszegénység rendre magasabb a felnőttekénél, és hogy a vidéki, északi tartományokban – például Chaco, Formosa vagy Santiago del Estero – a ráta tartósan meghaladja az országos átlagot. A szociális programok, például a Asignación Universal por Hijo (általános gyermekjuttatás), a segélyek és a munkaerőpiaci programok sokat enyhítettek a jövedelmi sokk hatásán, de a középosztály lecsúszása és az informális munkavállalók kiszolgáltatottsága folyamatos társadalmi feszültségforrás maradt.
A tiltakozások mindkét kormányzati ciklusban visszatérő jelenségek voltak. A Macri-korszakban a szakszervezetek a reálbér-csökkenés és a tarifaemelések, a piquetero szervezetek pedig a szegénység és a szociális támogatások csökkentése ellen tiltakoztak. A Fernández-kormány idején a leglátványosabb megmozdulások a járvány miatti korlátozások és a gazdasági válság miatt robbantak ki: 2020 őszétől demonstrációk sora bélyegezte meg a karanténpolitikát, 2022–2023-ban pedig az élelmiszerárak emelkedése és a bérkövetelések álltak a tiltakozások középpontjában. Fontos megjegyezni, hogy a „társadalmi feszültség” fogalma nem egységes: a szervezett szakszervezeti akciók, a szegénynegyedi útlezárások és a középosztálybeli, interneten szerveződő tüntetések eltérő logikát követnek, és nem mindig ugyanazt a politikai célt szolgálják.
A 2015–2023 közötti ciklus nem csupán gazdasági, hanem politikai értelemben is ingadozó volt. Macri és Fernández kormányai egyaránt a demokratikus intézményrendszer keretei között működtek, mégis a közbeszédben és a politikai identitásokban éles megosztottság alakult ki a „kirchnerizmus” és az „anti-kirchnerizmus” között. A viták nem csupán a gazdaságpolitikáról szóltak; a 2000-es évek örökségének értelmezése, a korrupciós ügyek, a bíróságok és a média helyzete, valamint az emberi jogi múlt megítélése mind része volt a polarizációnak. Cristina Fernández de Kirchner több büntetőeljárásban is érintett volt; a 2022 decemberében megszületett elsőfokú ítélet egy közbeszerzési ügyben hat év börtönt és eltiltást szabott ki rá, azonban az ügy jogerőre nem emelkedett, és a politikai felelősség kérdése erősen vitatott. A kirchnerista tábor az eljárásokat politikai üldöztetésnek nevezte, az ellenzék pedig a korrupció elszámoltatását látta bennük – ez a feszültség a 2023-as választási kampányt is meghatározta.
A 2023-as elnökválasztás a fennálló politikai rendszerrel szembeni elégedetlenség kifejeződése volt. A kormánypárti jelölt Sergio Massa, aki gazdasági miniszterként a viharos időszakot irányította, hiába próbálta a peronista szavazóbázist mozgósítani. A választás második fordulójában, 2023. november 19-én Javier Milei, a libertariánus közgazdász, aki a piaci radikalizmust és az állami kiadások drasztikus csökkentését ígérte, legyőzte Massát. A szavazók többsége a magas inflációt, a szegénységet és a politikai osztályt okolta az ország állapotáért. December 10-én Milei hivatalba lépett, ami a Frente de Todos és a szélesebb értelemben vett kirchnerista kormányzási modell végét jelentette – legalábbis elnöki szinten. Az új korszak elemzése a Milei és a jelen alfejezetben olvasható.
A 2015–2023 közötti időszak rekonstruálásakor elsődleges forrásnak számítanak az INDEC statisztikai közleményei, az IMF-programok hivatalos dokumentumai, a költségvetési törvények, a választási jegyzőkönyvek, valamint a kongresszusi viták jegyzőkönyvei. A makrogazdasági mutatók – infláció, GDP, szegénység, munkanélküliség – elsősorban az argentin statisztikai hivataltól, az IMF-től, a Világbanktól és az ECLAC-tól származnak. A 2015 előtti hivatalos inflációs adatok megbízhatósága azonban erősen vitatott, mert a kirchnerista kormányzat alatt az INDEC módszertana és adatközlése politikai nyomás alatt állt; a 2016 utáni adatokat már hitelesebbnek tekinti a nemzetközi szakma, de az árfolyam-párhuzam és az informális gazdaság torzítása itt is bizonytalanságot hagy.
A szegénységi ráták értelmezésénél figyelembe kell venni, hogy a háztartási felvételek időszakai (féléves vagy éves) nem feltétlenül esnek egybe a válság csúcspontjaival, és hogy a jövedelemstatisztikák a valós fogyasztást csak közelítőleg tükrözik. A Covid-19 halálozási adatai ugyancsak eltéréseket mutattak a hivatalos és a becsült értékek között, így az emberi veszteség pontos mértékét a járványtörténeti kutatások még pontosítják. Az IMF-programok hatását pedig nem lehet egyetlen mutatóval leírni: a támogatók szerint a finanszírozás elkerülte a teljes fizetésképtelenséget, a kritikusok szerint viszont a feltételrendszer súlyosbította a recessziót és a szociális feszültségeket. Ez a vita a tudományos munkákban éppúgy jelen van, mint az argentin közbeszédben.
Végül az emlékezetpolitikai keretezés sem hagyható figyelmen kívül. A kirchnerizmus támogatói a 2003–2015 közötti éveket a szociális felzárkózás időszakaként, a Macri- és Fernández-kormányok kudarcait pedig a „neoliberális” vagy a „ciklus végi” válság részeként mutatják be. Az ellenzéki értelmezés ezzel szemben a kirchnerista gazdaságpolitika szerkezeti hibáit – a túlköltekezést, az árfolyam-torzításokat, a korrupciót – tartja a 2015 utáni ingadozás elsődleges okának. A tankönyvi megközelítésben ezeket az álláspontokat nem igazságként, hanem a politikai viták részeként kell kezelni. A mérhető folyamatok – infláció, adósság, szegénység – egyértelműen mutatják a válság mélységét, de az okok súlyozása és a felelősség megítélése tudományos és politikai vita tárgya.