A terület, amelyet ma Uruguaynak nevezünk, a gyarmati korban nem alkotott külön igazgatási vagy nemzeti egységet. A spanyol közigazgatás a Río de la Plata északi partvidékét Banda Oriental (spanyolul Banda Oriental, azaz „keleti part”) néven tartotta számon. Ez a megnevezés a folyó déli partján fekvő Buenos Aires felől nézve jelölte ki a spanyol fennhatóság alá tartozó, de a portugál Brazília és a belső őslakos területek közé ékelődő peremvidéket. A korábbi alfejezetben tárgyalt spanyol–portugál versengés Őslakosok és a spanyol–portugál versengés döntően meghatározta e térség 18. századi intézményeit: a spanyol korona a portugál Colonia do Sacramento ellensúlyozására hozta létre Montevideo erődjét, és ettől kezdve a Banda Oriental gazdasága és társadalma a Río de la Plata déli partjának világához kapcsolódott. Ez a fejezet a gyarmati Uruguay belső működését vizsgálja: a kikötőváros szerepét, a hato-gazdaság és a bőrkereskedelem kialakulását, a rabszolgaság helyi sajátosságait, valamint a gyarmati társadalom rétegződését.
A spanyol jelenlét a Banda Orientalban hosszú ideig katonai és missziós jellegű volt, nem pedig városalapító. A 17. században a terület jórészt a katolikus missziók, a portugál kereskedők és az őslakos csoportok, mindenekelőtt a charrúa, a guenoa és a guaraní nyelvű közösségek mozgásterének számított. A fordulópont az 1680-as portugál városalapítás, Colonia do Sacramento létrehozása volt, amely a Río de la Plata északi partján nyitott portugál kikötőt, és veszélyeztette a spanyol kereskedelmi monopóliumot. A spanyol válasz a katonai jelenlét megerősítése lett, és ennek részeként Montevideo (spanyolul Montevideo) természetes kikötőjét 1724-ben spanyol katonai különítmény szállta meg. A polgári betelepítést 1726-ra teszik, amikor a spanyol hatóságok telepescsaládokat hoztak a déli partról és a Kanári-szigetekről; a városalapítás dátuma ezért a forrásokban gyakran 1724 és 1726 között ingadozik, attól függően, hogy a katonai megszállást vagy a polgári közigazgatás megindulását tekintik „alapításnak”.
A város funkciója kezdettől fogva kettős volt: egyszerre volt erődváros (spanyol plaza fuerte) és kikötő. A városfalak és a citadella a portugál támadások ellen védték a Río de la Plata bejáratát, míg a kikötő a térség bőrének, később más terményeinek kivitelét bonyolította. A spanyol hatóságok a 18. század elején a városi tanács (cabildo) intézményét is megszervezték; a cabildo tagjai a helyi spanyol és kreol elitet képviselték, és felügyelték a legelőhasználatot, a kézműves céheket, valamint a város körüli földek elosztását. Montevideo a század közepéig viszonylag kicsi maradt: a lakosság néhány ezer főre tehető, bár a pontos számok bizonytalanok, mert az összeírások nem terjedtek ki minden társadalmi csoportra.
A spanyol uralom intézményi kerete 1776-ban változott meg, amikor a spanyol korona létrehozta a Río de la Plata alkirályságot (Virreinato del Río de la Plata), amelynek a Banda Oriental is része lett. Az 1777-es San Ildefonso-i szerződés a spanyol–portugál határvitákban megerősítette a spanyol fennhatóságot a terület nagy részén, és Colonia do Sacramento véglegesen spanyol kézre került. Ez a rendezés csökkentette a közvetlen portugál katonai fenyegetést, és lehetővé tette, hogy Montevideo a bőrkereskedelem egyik legfontosabb spanyol kikötőjévé növekedjék. A város az alkirályság déli, atlanti kijárataként kiegészítette Buenos Aires szerepét: utóbbi a szárazföldi kereskedelem és a belső területek adminisztrációjának központja volt, míg Montevideo mélyebb kikötője az óceáni hajózás számára volt alkalmas.
A 18. század utolsó harmadában a spanyol Bourbon-reformok tovább erősítették Montevideo helyzetét. Az 1778. évi szabad kereskedelem (comercio libre) rendelet a spanyol birodalom kikötői között közvetlen kereskedelmet engedélyezett, megtörte a kizárólagos andalúziai kikötői monopóliumot, és a Río de la Plata térségét szorosabban bekapcsolta az atlanti gazdaságba. Montevideo vámadatai és kikötői iratai ettől az időszaktól kezdve mutatják a növekvő kivitelt, főként nyersbőrök formájában. A város lakossága a század végére több ezer fős kikötővárossá bővült, de a mai értelemben vett nagyvárosi méreteket nem érte el; a bizonytalan összeírások miatt a konkrét lélekszám becslés.
A Banda Oriental gazdasági átalakulásának alapja a szarvasmarha volt. A szarvasmarhát a spanyol telepesek a 16–17. század folyamán vitték be a Río de la Plata vidékére, majd a folyó északi partjának természetes gyepterületein a csordák nagyrészt felügyelet nélkül elszaporodtak. A 18. század elejére a Banda Oriental füves pusztái hatalmas, vadon élő marhaállománynak adtak otthont; a korabeli utazók és hivatalnokok több tízezer, egyes beszámolók szerint ennél is jóval nagyobb állatcsordáról írtak, de ezek az adatok nem tekinthetők pontos statisztikának, mert a vadon élő állatok megszámlálása nem volt lehetséges. A modern történetírás ezt a vadmarha-állományt becslésnek tekinti, nem dokumentált ténynek.
A kitermelés első formája a vadmarha-hajtás (vaquería, spanyol vaquería) volt. A cabildo engedélyeket adott magánszemélyeknek és társaságoknak arra, hogy meghatározott területen vadmarhákat hajtsanak fel, leöljenek és megnyúzzanak. A résztvevők, a vaqueros, lóháton dolgoztak, és a céljuk elsősorban a bőr megszerzése volt. A húst a 18. század első felében gyakran a helyszínen elvesztegették, mert a friss húst nem lehetett tartósítani, és a belső piac kicsi volt. Ez a gyakorlat az európai szemlélők számára pazarlónak tűnt, de a korabeli spanyol gyarmati gazdaság logikája szerint a bőr volt a nemzetközi piacon értékesíthető nyersanyag, a hús pedig csak helyi fogyasztásra szolgált. A forrásokból az is kiderül, hogy a vaquería nem volt szigorúan szabályozott: a legelőterületek használatáról, az engedélyek kiterjedéséről és a vadmarhák tulajdonjogáról folyamatos viták folytak a cabildo, a magánvállalkozók és a spanyol hivatalnokok között.
A 18. század második felében a vadmarha-állomány fokozatosan apadni kezdett a túlzott leölés és a legelőterületek zsugorodása következtében. Ezzel párhuzamosan a gazdaság átmenete megindult a hato (spanyol hato, ’marhacsorda, majd legelőbirtok’) rendszer felé. A szó a spanyol nyelvben kezdetben magát az állatcsordát jelentette, a 18. század végére azonban egyre inkább azt a nagy kiterjedésű legelőbirtokot jelölte, amelyen a marhákat már nem vadon hajtották, hanem meghatározott területen tartották. Ez a változás nem egyetlen rendelet eredménye volt, hanem több évtizedes folyamat, amelynek időrendje a történetírásban vitatott. Egyes történészek szerint a hato mint magánbirtok a gyarmati kor utolsó évtizedeiben már jelen volt, mások szerint a teljes birtokrendezés csak a függetlenség utáni időszakban zárult le. Ez a vita fontos, mert a magántulajdon kialakulásának időpontja befolyásolja, hogyan értelmezzük a későbbi földkoncentrációt és a gaucho társadalmi helyzetét.
A hato-gazdaság fő terméke a nyersbőr (cuero) maradt, de a 18. század második felétől új árucikk jelent meg: a szárított, sózott hús (charque, a Río de la Plata vidékén tasajo). A marhahúst sózták és szárították, hogy hosszabb távon tárolható legyen; a készítmény elsődleges felvevőpiaca Brazília volt, ahol a rabszolgák élelmezésére használták, de a karibi ültetvényekre is szállítottak belőle. A charque készítése nagyobb és állandóbb munkaerőt igényelt, mint a pusztán bőrért folytatott vaquería, mert a húst fel kellett darabolni, sózni, szárítani és csomagolni. A termelés fellendülése a 18. század végére tehető, de a pontos mennyiségek és a termelőegységek száma ismét csak becslésekből ismert. A fennmaradt vám- és kikötői iratok azt mutatják, hogy a bőr dominanciája mellett a szárított hús a századfordulóra komoly exporttétel lett, különösen a brazil és a spanyol-amerikai piacokon.
A bőrkereskedelem a spanyol gyarmati monopólium és a csempészet (contrabando) közötti feszültségben működött. A spanyol korona elvileg megtiltotta a közvetlen kereskedelmet idegen hatalmakkal, a gyakorlatban azonban a Río de la Plata partvidéke nagy vonzerőt gyakorolt a portugál, brit és francia hajókra. A portugál Colonia do Sacramento évtizedekig a csempész bőrkereskedelem csomópontja volt, és a spanyol hatóságok katonai eszközökkel is keveset tudtak tenni a fekete kereskedelem ellen. A bőrök egy része így sohasem jelent meg a spanyol vámnyilvántartásokban, ezért a kivitel tényleges nagyságát a történészek csak alsó becslésként tudják megadni. Az 1778-as szabad kereskedelem nem szüntette meg a csempészetet, de legalizálta a spanyol kikötők közötti közvetlen forgalmat, és ezzel növelte Montevideo legális forgalmát. A bőrkereskedelem haszna elsősorban a montevideói kereskedőházak, a nagy legelőbirtokosok és a spanyol kincstár között oszlott meg, de a vaquerók és a későbbi gauchók is részesedtek a jövedelemből, részben bér, részben természetbeni juttatás formájában.
A hato-gazdaság munkaerő-szükséglete alacsony volt, és ez alapvetően megkülönböztette a Banda Orientalt a brazil cukorültetvényektől vagy a karibi rabszolgatartó gyarmatoktól. A legeltető állattartáshoz kevés állandó munkás kellett, a vaquería időszakos munkacsúcsaihoz viszont sok lóháton dolgozó, a pusztát jól ismerő emberre volt szükség. Ez a környezet teremtette meg a gaucho (spanyol gaucho) alakját: a folyó partvidékén élő, lóháton közlekedő, a marhák hajtásában és a bőrnyúzásban jártas pásztorét. A gyarmati források a gauchókat gyakran „csavargóként” (spanyol vagabundo) vagy „törvényen kívüli” elemként írták le, mert mozgékony életmódjuk nehezen fért bele a telepes társadalom és a városi közigazgatás kereteibe. Ebből a korabeli leírásból azonban nem következik, hogy a gauchók ténylegesen bűnözők lettek volna; a kategorizálás a spanyol hatóságok rendfenntartó szemléletét tükrözi. A gaucho későbbi nemzeti mitizálása, amely a 19. század végétől az uruguayi identitás jelképévé tette, egy másik, emlékezetpolitikai folyamat eredménye, és nem a gyarmati korszak közvetlen forrásanyagából következik.
A nők szerepe a hato-gazdaságban a fennmaradt forrásokban alig jelenik meg. A vaquería és a legeltető állattartás férfiközpontú világ volt, de a városokban, a kisebb településeken és a birtokok peremén nők is dolgoztak: szőttek, varrtak, élelmiszert készítettek, háztartást vezettek, rabszolgákat irányítottak. Az afrikai rabszolganők és a szabad színes nők a kikötőváros szolgáltató tevékenységeiben – mosásban, piaci árusításban, konyhai munkában – is jelen voltak. A forráshiány azonban óvatosságra int: a nők alulreprezentáltsága a korabeli összeírásokban nem bizonyítja, hogy gazdasági szerepük elhanyagolható lett volna, csupán azt, hogy a gyarmati adminisztráció a férfi adófizetőket és birtokosokat tartotta nyilván elsősorban.
Az afrikai rabszolgák jelenléte a Río de la Plata térségében a 16. századtól dokumentálható, és a 18. századi gazdasági növekedéssel párhuzamosan a Banda Orientalban is állandósult. A rabszolga-kereskedelem fő elosztó központja Buenos Aires volt, de Montevideo kikötője is részt vett az atlanti rabszolgakereskedelemben: hajók érkeztek afrikai rabszolgákkal, akiknek egy része a városban maradt, más részüket továbbvitték a belső területek, Chile vagy Peru felé. A behozott rabszolgák származási régiói változatosak voltak; a spanyol gyarmati okiratok gyakran csak a rabszolgák afrikai kikötő vagy etnikai kategória szerinti besorolását őrzik, amelyek a történeti kutatásban vitatottak, mert a kereskedők nem feltétlenül a tényleges etnikai hovatartozást rögzítették.
A Banda Orientalban a rabszolgaság elsősorban városi rabszolgaság volt, nem ültetvényes rabszolgaság. Montevideóban a rabszolgák háztartási szolgaként, kézműves segédként, kikötői rakodóként, árufuvarozóként és a városi elit kíséretének tagjaként dolgoztak. A vízellátás, a piaci áruszállítás és az építőmunka is részben rabszolgákra hárult. A spanyol gyarmati jog a rabszolgát tulajdonnak tekintette, ugyanakkor ismerte az önmegváltás (coartación) lehetőségét: a rabszolga a tulajdonosával megállapodhatott saját ára megtérítéséről, és részletekben megválthatta szabadságát. Ez a jogintézmény a spanyol-amerikai gyakorlatban széles körben ismert volt, de Montevideóban a fennmaradt közjegyzői és egyházi iratok tanúsága szerint a megváltás esélyei erősen függtek a városi környezettől, a rabszolga nemétől, korától és foglalkozásától. A női rabszolgák gyakran ház körüli munkát végeztek, és szexuális kizsákmányolásnak is ki voltak téve, amit a korabeli források csak ritkán, közvetett módon rögzítenek.
A vidéki hato-gazdaságban a rabszolgák száma kisebb volt, mint a városban, és szerepük inkább kiegészítő jellegű. A nagy legelőbirtokokon élő rabszolgák felügyelték a ház körüli gazdaságot, szolgálták a birtokos családot, és időnként a marhahajtásnál is dolgoztak, de a legeltető állattartás alapvetően nem igényelt nagy számú rabszolgamunkát. A gauchók és a vaquerók munkája részben szabad, részben kötelezettség vagy adósság alapú volt, és ez a helyi társadalomban más munkaviszonyt eredményezett, mint a brazil cukornádültetvényeken vagy a bányavidékeken. Ez az eltérés azonban nem csökkentette a rabszolgaság brutalitását a városi háztartásokban, és a rabszolgatartás a montevideói elit presztízsének is fontos eleme volt: a rabszolgák száma és megjelenése a társadalmi rangot jelezte.
A rabszolgák mellett szabad afrikai és afro-uruguayai közösségek is éltek Montevideóban és a környező településeken. A spanyol gyarmati városokban a felszabadított rabszolgák (spanyolul libertos) és leszármazottaik részben a városi foglalkozásokban, részben a milíciákban találtak megélhetést. A városi védelemben és a határőrizetben szerepet játszó, részben színes bőrű katonákból álló milíciák létezése dokumentált; ezek a szabad afro-uruguayaiak számára a társadalmi felemelkedés egyik ritka, ám korlátozott csatornáját jelentették. A szabad színes nők piaci árusítóként, mosónőként és háztartási alkalmazottként gyakran önállóbb mozgástérrel rendelkeztek, mint a rabszolganők, de jogi és társadalmi helyzetük a spanyol rendi hierarchiában továbbra is alacsony volt. A 18. század végi egyházi anyakönyvekben a „negro”, „mulato”, „pardo” és más kasztkategóriák jelzik a színes lakosság összetettségét, de e kategóriák jelentése és használata nem volt egységes.
A gyarmati társadalom a Banda Orientalban a spanyol-amerikai világ általános vonásait mutatta, de a határvidéki helyzet és a legeltető gazdaság sajátos dinamikát adott neki. A formális jogi rend a kasztrendszer (sistema de castas) logikáját követte, amely a származás, a „vér tisztasága” (spanyol limpieza de sangre) és az etnikai keveredés fokozatai szerint rendezte el az embereket. A spanyol gyarmati szóhasználatban a peninsuláris spanyolok, a kreolok, a meszticek, a szabad színesek, a rabszolgák és az őslakosok különböző kategóriákba tartoztak, és elvileg különböző jogokkal, adóterhekkel és társadalmi megbecsüléssel bírtak. A gyakorlatban azonban a Banda Oriental kicsi és fiatal városi társadalmában e kategóriák sokkal átjárhatóbbak voltak, mint a nagy alkirálysági központokban. A házassági anyakönyvek, keresztelési bejegyzések és végrendeletek azt mutatják, hogy a határvidéken a spanyol, afrikai, őslakos és mesztic családok közötti kapcsolatok gyakoriak voltak, még akkor is, ha a jogi nyelv továbbra is a kasztkategóriákat használta.
A társadalom csúcsán a spanyol születésű hivatalnokok, a katonai parancsnokok és a nagykereskedők álltak, akik közvetlen kapcsolatot tartottak a Río de la Plata déli partjának központjaival. Alattuk a helyben született kreolok (spanyol criollos) helyezkedtek el, akik fokozatosan szerezték meg a legelőbirtokokat és a városi ingatlanokat. A kreol elit a 18. század második felében egyre inkább a cabildo és a milícia tiszti karát adta, és ez a pozíció a későbbi függetlenségi mozgalom szempontjából meghatározóvá vált. A városi középréteghez a kisebb kereskedők, a kézművesek, a kikötői vállalkozók és a szabad színes iparosok tartoztak, bár a „középréteg” kifejezés itt nem a mai értelemben vett társadalmi osztályt jelöl, hanem a rendi hierarchia egy köztes sávját, amelynek belső különbségei is jelentősek voltak.
A vidéki társadalom gerincét a gauchók, a vaquerók és a hato-birtokok szolgálói alkották. A gauchók többsége szabad ember volt, de gazdasági függőségben élt a legelőbirtokosoktól, akik a márkázatlan marhákhoz, a legelőterülethez és a munkalehetőséghez való hozzáférést ellenőrizték. A gyarmati közigazgatás többször megkísérelte a vidéki szegényeket letelepített mezőgazdasági munkássá alakítani, de ezek a kísérletek a legeltető gazdaság igényeivel és a határvidéki mozgásszabadsággal ütköztek. A gaucho életmód tehát nem egyszerűen szabad választás volt, hanem a gyarmati gazdaság és a birtokviszonyok által kialakított kényszerű alkalmazkodás is.
Az őslakos népek a gyarmati társadalom peremén helyezkedtek el. A charrúa és más csoportok a 18. század folyamán fokozatosan veszítették el területeiket a legelőbirtokok terjeszkedése miatt, és a spanyol hatóságok hol katonai szövetségesként, hol ellenségként kezelték őket. A jezsuita és ferences missziók a guaraní nyelvű közösségek egy részét letelepített falvakba szervezték, de a Banda Oriental belső területein a missziós jelenlét kevésbé volt tartós, mint Paraguayban vagy a mai Argentína északkeleti részén. Az őslakosok demográfiai adatai rendkívül bizonytalanok, mert a gyarmati összeírások gyakran csak a missziós falvak lakóit rögzítették, a szabadon mozgó csoportokat nem. A 18. század utolsó harmadában a spanyol–portugál határharcok és a legelőterületek elkerítése tovább szűkítette az őslakosok életterét, ami erőszakos konfliktusokhoz és a korábbi életmód visszaszorulásához vezetett. E folyamat áldozatközpontú bemutatása fontos, de a források töredékessége miatt a részletek rekonstruálása korlátozott.
Az egyház a gyarmati társadalom mindennapjaiban meghatározó intézmény volt. A Banda Oriental egyházi szempontból a Buenos Aires-i püspökség alá tartozott, és Montevideóban a 18. század során plébániatemplom, szerzetesrendi jelenlét és vallási társulatok szerveződtek. Az anyakönyvek nemcsak a kereszteléseket, házasságokat és temetéseket rögzítették, hanem a kasztkategóriák, a tulajdonviszonyok és a családi kapcsolatok történetének is elsődleges forrásai. Az egyház az oktatásban és a szegénygondozásban is szerepet játszott, ugyanakkor a missziós politika részeként az őslakos népek kulturális átalakításának egyik eszköze volt. A spanyol gyarmati egyház szerepének értékelése a szakirodalomban vitatott: egyes kutatók a védelmi és integrációs funkciókat, mások a kényszerítés és a kulturális rombolás vonásait hangsúlyozzák.
A gyarmati társadalom feszültségei nem robbantak ki nagy lázadásokban a Banda Orientalban, de a helyi viták a legelőhasználatról, a cabildo hatalmáról, a kereskedelmi monopóliumról és a rabszolgák bánásmódjáról folyamatosak voltak. A 18. század végi Bourbon-reformok a közigazgatás és az adózás központosításával növelték a korona bevételeit, de egyben a kreol elit és a spanyol hivatalnokok közötti érdekellentéteket is kiélezték. Ezek a feszültségek a 19. század első évtizedében, a Río de la Plata alkirályság válságával összekapcsolódva vezettek el a függetlenségi mozgalmakig Függetlenség és a 19. századi állam.
A gyarmati Uruguay történetéről alkotott képünk elsősorban spanyol gyarmati hivatali dokumentumokra, városi tanácsi jegyzőkönyvekre, egyházi anyakönyvekre, vám- és kikötői iratokra, valamint korabeli utazók beszámolóira épül. Félix de Azara spanyol mérnök és megfigyelő 18. század végi leírásai a Río de la Plata vidékének állatvilágáról és településeiről a legfontosabb elsődleges források közé tartoznak, de leírásai sem mentesek a korabeli európai szemlélet és a spanyol hivatalnok érdekvezérelt nézőpontjától. A bírósági ügyek, a hagyatéki leltárak és a földadományozási iratok segítenek a hato-birtokok és a rabszolgatartás kiterjedésének rekonstruálásában, ugyanakkor a vidéki népesség többsége kevés írásos nyomot hagyott maga után. Az őslakos csoportokról szóló ismereteink ezért gyakran a spanyol katonai jelentéseken és missziós iratokon keresztül szűrődnek át, ami torzíthatja arányukat és szándékaik ábrázolását.
Számos alapvető adat becslés jellegű: a vadmarha-állomány nagysága, a városi lakosság összetétele, a rabszolgák száma, a bőrkivitel tényleges mennyisége és a hato-birtokok elterjedésének üteme nem ismert pontosan. A spanyol gyarmati statisztikák időbeli és területi lefedettsége egyenetlen, a csempészet pedig eleve kivonta a forgalom egy részét a hivatalos nyilvántartásból. A modern szakirodalom ezért gyakran intervallumokat és óvatos alsó-felső becsléseket közöl, nem pedig „mért” adatokat. A történeti viták közé tartozik a hato-birtokrendszer kialakulásának időrendje, a gaucho gazdasági és jogi helyzetének értelmezése, a spanyol monopólium hatékonysága, valamint a rabszolgaság tényleges súlya a helyi gazdaságban. Ezeket a kérdéseket a források eltérő olvasatai alapján a kutatók különbözőképpen válaszolják meg.
Az emlékezetpolitikai állítások elkülönítése a gyarmati történelemben különösen fontos. A gaucho alakja a 19. század végétől az uruguayi nemzetépítés központi szimbólumává vált, és a későbbi politikai diskurzusok a gyarmati korszakba visszavetítve is „szabad, önellátó pásztorokat” ábrázoltak. A gyarmati források ezzel szemben gyakran rendfenntartó, letelepítendő, adóztatandó személyekként írták le őket. A gaucho képének történeti vizsgálata tehát nem a gyarmati múlt közvetlen leírása, hanem annak utólagos kulturális és politikai kisajátítása. Hasonló óvatosság szükséges a rabszolgaság és az őslakos elűzés ábrázolásánál: a modern emberi jogi fogalmak visszavetítése nélkül is elmondható, hogy a gyarmati rendszer erőszakos és kizsákmányoló intézményekre épült, de ennek részleteit az áldozatok saját hangján gyakran nem tudjuk megismerni.