Az uruguayi függetlenség nem egyetlen előre elhatározott nemzeti projekt megvalósulása volt, hanem a Río de la Plata-i forradalom, a spanyol birodalom összeomlása, a portugál–brazil terjeszkedés és a helyi caudillók közötti hatalmi harcok egymásba fonódó következménye. Az 1811 és 1830 közötti két évtizedben a későbbi Uruguay területe többször is gazdát cserélt: előbb a Buenos Aires-i junta, majd José Gervasio Artigas föderalista mozgalma, később a portugál, illetve brazil csapatok tartották ellenőrzésük alatt. A független állam megszületése 1828-ban éppen ezért nem valamiféle „győztes nemzeti háború” eredménye volt, hanem egy olyan nemzetközi kiegyezés terméke, amelyben a Brit Birodalom közvetítő szerepe éppoly fontos volt, mint a helyi felkelők katonai teljesítménye. Az 1830-as alkotmány pedig egy olyan állam alapjait fektette le, amelynek politikai életét már a következő évtizedekben a két nagy caudillo – Fructuoso Rivera és Manuel Oribe – köré szerveződő táborok határozták meg.
A 19. század elején a Banda Oriental – a „keleti part” – a Río de la Plata alkirályság (Virreinato del Río de la Plata) egyik peremterülete volt, amelyet az előző alfejezetben tárgyalt gyarmati viszonyok szerint igazgattak. A térség stratégiai jelentőségét elsősorban Montevideo kikötője adta: a város a spanyol korona által ellenőrzött kereskedelmi útvonalak egyik fontos állomása volt, és a 18. század második felében a portugál terjeszkedéssel szembeni ütközőzónaként is működött. A napóleoni háborúk és a spanyol trón 1808-as megüresedése azonban az egész birodalom politikai rendjét megrendítette. 1810 májusában Buenos Airesben a helyi elit a leváltott VII. Ferdinánd nevében junta felállításával vette át a hatalmat; a Banda Orientalban azonban a reakció nem volt egységes.
Montevideo spanyol kormányzója, Francisco Javier de Elío a Buenos Aires-i junta ellen fordult, és a várost a regenciai hatóságok hűségén tartotta. A vidéki területeken viszont sok földbirtokos, kereskedő és katonatiszt a forradalmi juntához csatlakozott, részben a montevideói központi hatalommal szembeni sérelmeik miatt. A spanyol hatóságok és a forradalmi erők közötti konfliktus 1811-ben fegyveres összeütközéssé szélesedett, és ezzel a Banda Oriental a Río de la Plata-i forradalom egyik legaktívabb hadszínterévé vált. Ez a háború azonban nem „nemzeti felszabadító háborúként” indult: a felek elsősorban a spanyol birodalom jövőjéről, a Buenos Aires-i centralizmusról és a helyi autonómia mértékéről vitatkoztak.
José Gervasio Artigas 1764-ben született egy montevideói származású, vidéki birtokos családban. Fiatalon csatlakozott a lovassághoz, és a 18–19. század fordulóján a portugál csempészet és a határvillongások elleni fellépésben szerzett katonai tapasztalatot. 1811-ben a Buenos Aires-i junta oldalán kapcsolódott be a harcba, és hamarosan a keleti terület forradalmi erőinek legismertebb vezetőjévé vált. A róla szóló későbbi uruguayi történetírás gyakran „a haza atyjaként” (el Padre de la Patria) ábrázolja, de a kortársak számára Artigas legalább annyira megosztó figura volt: hol a vidéki szegények védelmezőjét, hol egy újabb caudillót láttak benne, aki saját hatalmát építi.
Az 1811-es hadjárat kezdeti sikerei után a spanyol csapatok portugál segítséggel ellentámadásba lendültek. 1811 októberében a Buenos Aires-i kormány és a spanyol erők fegyverszünetet kötöttek, és a keleti területet a spanyol hatóságoknak engedték át. Artigas ezt árulásnak tekintette, és elindította az ún. „keleti kivonulást” (éxodo oriental, más forrásokban „redota” néven is említik): a vidéki lakosság jelentős része – a becslések szerint több ezer, de a pontos szám bizonytalan – követte őt a Paraná folyó túloldalára, a mai Argentína területére. Ez az esemény a későbbi uruguayi nemzeti emlékezetben központi helyet kapott, noha a kortárs források elsősorban menekültáradatként írják le.
A száműzetés éveiben Artigas politikai programja is körvonalazódott. Az 1813-as ún. Instrucciones del año XIII című dokumentum, amelyet a keleti terület képviselői számára fogalmaztak meg, a Buenos Aires-i központi hatalommal szemben a tartományok széles körű autonómiáját, a szabad kereskedelem és a köztársasági berendezkedés mellett a „keleti tartomány” különállóságát is hangsúlyozta. A történészek között vitatott, mennyire tekinthető ez a szöveg Artigas személyes programjának, és mennyire a környezetében lévő értelmiségiek művének. Annyi bizonyos, hogy Artigas 1814 és 1816 között a Szabad Népek Ligájának (Liga de los Pueblos Libres) nevezett föderalista koalíció vezetője lett, amely a mai Argentína északkeleti tartományait és a Banda Orientalt is magában foglalta. A Liga alapelvei közé tartozott a tartományi önállóság, a szabad kereskedelem és a vidéki szegényebb rétegek védelme; ugyanakkor a mozgalom nem alkotott egységes államot, és belső ellentétei is jelentősek voltak.
A Río de la Plata-i forradalom belső megosztottsága lehetőséget teremtett a portugál korona számára, hogy a Banda Orientalt tartósan ellenőrzése alá vonja. A portugál udvar 1808 óta Rio de Janeiróban tartózkodott, és a Brazil Birodalom terjeszkedését a déli határvidéken stratégiai célnak tekintette. 1816-ban portugál csapatok vonultak be a Banda Orientalba, arra hivatkozva, hogy a térség „anarchiája” fenyegeti a szomszédos portugál területeket. A valódi ok inkább a területi terjeszkedés és a La Plata-medence feletti ellenőrzés megszerzése volt, ahogyan arra a korabeli diplomáciai iratok is utalnak.
Artigas seregei négy éven át ellenálltak, de a portugál hadsereg fokozatosan felőrölte őket. 1820-ban Artigas vereséget szenvedett, és Paraguayba menekült, ahol élete hátralévő részét – 1850-ben bekövetkezett haláláig – száműzetésben töltötte. A portugál győzelem után a területet 1821-ben hivatalosan is a Brazil Királysághoz csatolták Cisplatina tartomány (Província Cisplatina) néven. Ez a megnevezés a portugál geopolitikai szemléletet tükrözte: a „Cisplatina” a „Plata innenső oldalán” lévő területet jelölte, szemben a spanyol–argentin „Transplatina” régióval.
A brazil uralom alatt a helyi elit egy része együttműködött az új hatóságokkal, más része viszont továbbra is a Buenos Aires-i kapcsolatokat vagy a függetlenséget támogatta. A megszállás nem számolta fel a korábbi feszültségeket; a vidéki birtokosok és a montevideói kereskedők között továbbra is éles ellentétek húzódtak. A cisplatinai időszak tehát nem egyszerűen idegen uralom volt, hanem olyan átmeneti korszak, amelyben a helyi társadalom különböző csoportjai eltérő stratégiákat követtek a túlélésre és az érdekérvényesítésre.
A Brazil Császárság 1822-es megalakulása után a Cisplatina tartomány helyzete is megváltozott: a terület immár I. Péter brazil császár uralma alá tartozott, és a Rio de Janeiró-i központi hatalom egyre kevésbé tűrte a helyi autonómia hagyományait. 1825. április 19-én egy kis létszámú fegyveres csoport szállt partra a Banda Oriental területén, az Uruguay folyó keleti partján, hogy felkelést indítson a brazil uralom ellen. Ez a csoport a későbbi emlékezetben harminchárom orientál (Treinta y Tres Orientales) néven vált ismertté, bár a résztvevők pontos száma és összetétele a történeti forrásokban bizonytalan: a névsort csak évekkel később rögzítették, és a 33-as szám minden bizonnyal szimbolikus, nem pedig pontos katonai létszám.
A felkelést Juan Antonio Lavalleja vezette, aki korábban Artigas oldalán harcolt, majd a brazil uralom alatt emigrációba kényszerült. A partraszállás után a felkelők hamar támogatókra találtak a vidéki lakosság körében, és 1825. augusztus 25-én a floridai kongresszus (Congreso de la Florida) – egy helyi képviselőkből álló gyűlés – kinyilvánította a terület függetlenségét a Brazil Császárságtól, és egyben kimondta a Río de la Plata Egyesült Tartományokhoz (a mai Argentína elődjéhez) való csatlakozás szándékát. Ez a kettős határozat jól mutatja, hogy a „függetlenség” ekkor még nem feltétlenül jelentett önálló uruguayi államiságot: a felkelők egy része Buenos Aireshez kívánt csatlakozni, más része a teljes függetlenséget támogatta, megint mások a brazil uralommal való kiegyezésben gondolkodtak.
A floridai kongresszus döntése közvetlenül háborúhoz vezetett. A Buenos Aires-i kormány elfogadta a Banda Oriental csatlakozási kérelmét, és hadat üzent a Brazil Császárságnak. Az 1825 végétől 1828-ig tartó argentín–brazil háború (Guerra del Brasil, más néven Cisplatina-háború) elsősorban a folyami és tengeri kereskedelem ellenőrzéséért folyt, és a szárazföldi hadműveletek mellett a két fél blokádokkal és pénzügyi nyomásgyakorlással próbálta térdre kényszeríteni a másikat. A háború egyik fél számára sem hozott döntő katonai győzelmet, viszont mindkét állam gazdaságát súlyosan megterhelte.
A konfliktus lezárásában a Brit Birodalom játszotta a döntő szerepet. A brit diplomácia számára a La Plata-medence kereskedelmi útvonalai stratégiai fontosságúak voltak, és a háború elhúzódása veszélyeztette a brit áruk szabad áramlását. Lord John Ponsonby brit követ 1828-ban közvetítésével előkészítette a montevideói egyezményt (Convención Preliminar de Paz), amelyet 1828. augusztus 27-én írtak alá Rio de Janeiro és Buenos Aires képviselői. Az egyezmény értelmében a vitatott területből független állam jött létre Estado Oriental del Uruguay néven. A döntés tehát nem a helyi erők katonai győzelmén alapult, hanem egy olyan nemzetközi kompromisszumon, amely mind a brazil, mind az argentin területi igényeket semlegesítette, és a britek kereskedelmi érdekeit is biztosította.
Az egyezmény kihirdetése után a terület ideiglenes kormányzata hozzálátott az állam intézményeinek kiépítéséhez. 1829-ben felállították az első uruguayi kormányt, és 1830. július 18-án elfogadták az első alkotmányt (Constitución de 1830). Az alkotmány liberális berendezkedést irányzott elő: képviseleti kormányzatot, törvényhozó testületet, elnöki hatalmat, valamint korlátozott politikai jogokat. A választójog azonban nem volt általános: csak a vagyonnal rendelkező, írástudó férfiak szavazhattak, ami a társadalom jelentős részét kizárta a politikai részvételből. A rabszolgaság intézménye sem szűnt meg azonnal; az alkotmány a rabszolgakereskedelmet korlátozta, de a rabszolgatartást fenntartotta, és a teljes eltörlésre csak évtizedekkel később került sor.
Az 1830-as alkotmány tehát nem egy demokratikus forradalom betetőzése volt, hanem olyan kompromisszum, amely a montevideói kereskedőelit, a vidéki nagybirtokosok és a katonai caudillók közötti erőviszonyokat tükrözte. Az állam szuverenitása jogilag rögzített volt, ám a belső politikai stabilitás hiányzott. Fructuoso Rivera és Manuel Oribe – a függetlenségi harc két katonai vezetője – hamarosan egymás ellen fordult, és az őket támogató csoportokból formálódott ki a későbbi colorado és blanco (más néven nacional) párt. Ez a kétpárti szembenállás a következő alfejezetben tárgyalt 19. századi uruguayi politika egyik legfontosabb kerete lett.
Az 1811–1830 közötti időszak dokumentáltsága egyenetlen. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a spanyol és portugál kormányzati iratok, a Buenos Aires-i junta és a brazil udvar diplomáciai levelezése, valamint az 1828-as montevideói egyezmény szövege. Artigas személyére vonatkozóan fennmaradtak levelei és a kortársak beszámolói, de ezek sok esetben politikai elfogultságot tükröznek. A „harminchárom orientál” névsora és a partraszállás pontos körülményei szintén bizonytalanok: a névsort először évekkel az események után rögzítették, és a 33-as szám inkább jelképes, mint történeti tény.
A történészi viták középpontjában elsősorban az áll, hogy mennyire tekinthető Artigas mozgalma „uruguayi” nemzeti mozgalomnak. A mai uruguayi historiográfia egy része Artigast a nemzeti függetlenség előfutáraként értelmezi, míg mások szerint az ő projektje föderalista és regionális jellegű volt, és nem feltétlenül irányult egy önálló uruguayi állam megteremtésére. Hasonlóképpen vitatott, hogy az 1828-as függetlenség mennyiben a helyi akarat, és mennyiben a brit, brazil és argentin érdekek eredménye. Az 1830-as alkotmány értékelése sem egységes: egyes történészek liberális vívmánynak tekintik, mások a vagyonos elit hatalmának alkotmányos rögzítését hangsúlyozzák.
A demográfiai adatok esetében különösen óvatosnak kell lenni: az 1811-es kivonulás résztvevőinek számára, a háborús veszteségekre és a Banda Oriental lakosságának nagyságára vonatkozó becslések eltérnek egymástól, mivel a korabeli összeírások hiányosak vagy nem megbízhatóak. A pontos számok helyett ezért célszerű nagyságrendi becslésekkel dolgozni.