A paraguayi háború (Guerra del Paraguay), ismertebb nevén a hármas szövetség háborúja (Guerra de la Triple Alianza), 1864 és 1870 között zajlott Paraguay és a Brazil Császárság, Argentína, valamint Uruguay alkotta hármas szövetség között. Ez a konfliktus a dél-amerikai függetlenség utáni időszak legnagyobb ember- és területveszteséggel járó háborúja volt, és alapvetően átalakította Paraguay társadalmát, gazdaságát és nemzetközi helyzetét. Az előző alfejezetben tárgyalt Francia-korszak és a korai López-állam viszonylag zárkózott, ám katonailag megerősített Paraguayt hozott létre, amelynek vezetői regionális hatalmi tényezőként léptek fel. A háború kitörésének okai, lefolyása és következményei ma is élénk történetírói és emlékezetpolitikai viták tárgyát képezik; az alábbiakban ezeket a vitákat is bemutatjuk.
A 19. század közepén a Río de la Plata-medence hatalmi egyensúlya törékeny volt. A spanyol gyarmatbirodalom felbomlása után a mai Argentína, Uruguay és Paraguay területén több, egymással versengő államalakulat jött létre. Argentínában a Buenos Aires-i kikötői elit és a belső tartományok közötti ellentét hosszú polgárháborúkhoz vezetett, amelyek során a föderalisták és az unitáriusok küzdöttek a hatalomért. A Brazil Császárság (Império do Brasil) ezt a zűrzavart felhasználva igyekezett kiterjeszteni befolyását a régióban, különösen a stratégiai fontosságú folyami útvonalak felett. Uruguayban a blanco (fehér) és a colorado (vörös) politikai táborok vetélkedése folyamatosan külső beavatkozásra adott lehetőséget: a blancók hagyományosan a szomszédos Paraguay és az argentin föderalisták felé húztak, míg a coloradók Brazília és a Buenos Aires-i liberálisok támogatását élvezték.
Paraguay ebben a közegben a Carlos Antonio López (1844–1862) és fia, Francisco Solano López (1862–1870) irányította állam volt. Az idősebb López – a korábbi Francia-korszak zártságát fokozatosan oldva – modernizációs politikát folytatott: vasutat, távírót, hajógyárat és viszonylag erős, európai mintára szervezett hadsereget épített ki. A paraguayi gazdaság elsősorban a yerba mate (matétea), a dohány és a fa kivitelére támaszkodott, de az állam jelentős szerepet játszott a termelésben és kereskedelemben. Ez a központosított, államilag irányított modell eltért a szomszédos országok liberálisabb, exportorientált gazdaságaitól, és a későbbi nacionalista történetírásban „önálló fejlődési kísérletként” értelmezték, míg a kritikusabb munkák a rendszer diktatórikus vonásait hangsúlyozták.
A háború közvetlen előzménye Uruguayban keresendő. 1864-ben Brazília – arra hivatkozva, hogy megvédi a Rio Grande do Sul-i brazil földbirtokosok érdekeit – katonai beavatkozást indított Uruguayban a blanco kormány ellen, és a colorado Venancio Flores tábornokot támogatta. Francisco Solano López ezt a brazíliai terjeszkedés elfogadhatatlan lépésének tekintette, mert attól tartott, hogy Uruguay bekebelezése után Brazília és Argentína Paraguayt is fenyegetheti. López 1864. november 12-én elfogott egy brazil hadihajót, decemberben pedig hivatalosan is hadat üzent a Brazil Császárságnak. 1865 tavaszán csapatai megszállták a brazil Mato Grosso tartományt, majd engedélyt kért az argentin kormánytól, hogy Corrientes tartományon keresztül Uruguay megsegítésére vonulhasson. Buenos Aires elutasította ezt, mire López 1865. március 18-án Corrientes ellen is támadást indított. Ez a lépés – amelyet a paraguayi vezetés védelmi célúnak állított be, a szövetségesek viszont agressziónak minősítettek – közvetlenül kiváltotta a hármas szövetség megalakulását.
A háború nyitó hónapjaiban Paraguay katonailag kezdeményezőként lépett fel. A Mato Grossó-i hadjárat viszonylag gyorsan elérte célját: a paraguayi csapatok elfoglaltak néhány határ menti települést, és foglyul ejtettek brazil katonákat. A Corrientesbe irányuló támadás azonban nehézkesebbnek bizonyult. López serege behatolt az argentin tartományba, de a helyi lakosság ellenállása és az utánpótlási nehézségek lassították az előrenyomulást. Eközben Brazília, Argentína és a Flores vezette uruguayi erők 1865. május 1-jén titkos szerződésben létrehozták a hármas szövetséget (Tratado de la Triple Alianza). A szerződés – amelynek teljes szövegét a szövetségesek sokáig titokban tartották, és amelynek létezése később heves vitát váltott ki – kimondta, hogy a háborút Paraguay kormányának megbuktatásáig folytatják, és jelentős területi követeléseket fogalmaztak meg Paraguay rovására.
A háború sorsát alapvetően az 1865. június 11-i Riachuelo csata döntötte el a Paraná folyón. A brazil flotta – a Paraguay folyó felől – megsemmisítette a paraguayi hajóhad jelentős részét. Ez a vereség nemcsak a folyami ellenőrzést vette el Paraguaytól, hanem megnyitotta a szövetségesek előtt a belterület felé vezető vízi utat is. A dokumentált események szerint a paraguayi hajók többsége megsemmisült vagy fogságba esett, és a folyami utánpótlási vonal megszakadt. Ezt követően a paraguayi erők Corrientesből is visszavonulni kényszerültek; a szövetségesek 1865 végére kiszorították őket argentin területről, és megkezdték a felkészülést a Paraguay elleni támadásra.
1866 tavaszára a szövetséges erők – elsősorban brazil és argentin csapatok – betörtek Paraguay területére. Áprilisban átkeltek a Paraná folyón, és elfoglalták a déli határvidéket. A háború e szakaszában Paraguay védekező háborúra rendezkedett be, és López a lakosság széles körét mozgósította. A hadsereg létszámát a háború előtti mintegy 38–40 ezer főről fokozatosan 80–100 ezerre emelték, de a későbbi években már gyerekeket és idősebb férfiakat is besoroztak. A paraguayi hadviselés a folyók és mocsarak adta természetes védelmi vonalakra, valamint az erődrendszerekre épült.
A háború legnagyobb és legvéresebb szárazföldi összecsapása az 1866. május 24-i Tuyutí csata volt. A hagyományos adatok szerint a szövetségesek mintegy 35 ezer, a paraguayiak mintegy 25 ezer katonát vonultattak fel; a csata a szövetségesek győzelmével végződött, de mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. A pontos halottak és sebesültek száma vitatott: a kortárs jelentések gyakran eltúlzott adatokat közöltek, és a modern hadtörténeti kutatás is csak becslésekre támaszkodhat. Annyi azonban bizonyos, hogy a paraguayi hadsereg támadó képessége Tuyutínál megtört, és a szövetségesek meg tudták vetni a lábukat Paraguay délnyugati részén.
Ugyanakkor a szövetségesek előrenyomulása lassú volt. 1866. szeptember 22-én a Curupayty csatában a paraguayi tüzérség súlyos vereséget mért a támadó szövetséges erőkre, ami hosszú időre megállította az offenzívát. A háború ezt követően hónapokig tartó, kimerítő állóháborúvá alakult; a szövetségesek soraiban járványok – különösen kolera – tizedelték a katonákat. A paraguayi oldalon a hadianyag, az élelem és a muníció fokozatosan kimerült, mivel a folyami blokád és az ellenséges megszállás elvágta a külvilágtól. A védekezés központja a Paraguay folyó menti Humaitá erődrendszer volt, amelyet López szinte bevehetetlennek tartott.
1867 folyamán a szövetségesek – főleg a brazil hadsereg – módszeres ostrom alá vették Humaitát. Az erőd 1867–1868 folyamán többszöri roham és blokád után elesett; a védők egy része a mocsarakon át próbált kitörni, de sokan fogságba vagy áldozatul estek. A paraguayi hadsereg maradéka észak felé vonult vissza, és 1868 decemberében az avaí-i csatában (Lomas Valentinasnál) gyakorlatilag megsemmisült. A hagyományos elbeszélés szerint a csata után néhány ezer, többnyire nőkből, gyerekekből és sebesültekből álló „hadsereg” maradt López mellett.
A háború végül 1870. március 1-jén, Cerro Coránál ért véget, amikor a brazil csapatok bekerítették és megölték Francisco Solano Lópezt. A halálával kapcsolatos beszámolók szerint López a harcban esett el, miután állítólag megtagadta a kapitulációt. A paraguayi nemzeti emlékezetben ez a végső ellenállás a hazaszeretet és önfeláldozás szimbólumává vált; a kritikus történetírás viszont azt hangsúlyozza, hogy López a végsőkig folytatott háborúval tovább növelte a lakosság szenvedését, és döntései nagymértékben hozzájárultak a katasztrófa mértékéhez.
A háború legtöbbet vitatott következménye Paraguay embervesztesége. A háború előtti lakosság számáról nincsenek megbízható népszámlálási adatok; a becslések 400 és 700 ezer fő között mozognak. A háború utáni első összeírások – amelyeket a megszálló hatóságok és a paraguayi ideiglenes kormány készítettek – 116 ezer és 221 ezer közötti túlélőt regisztráltak, de ezek hiányosak voltak, és a menekültek, rejtőzködők, valamint a gyerekek egy része kimaradhatott belőlük. A modern demográfiai kutatások szerint a paraguayi lakosság a háború alatt és közvetlenül utána 50–70 százalékkal csökkent; egyes becslések 150–300 ezer halottat valószínűsítenek, de a pontos szám ismeretlen. A hagyományos állítás, amely szerint a háború előtti lakosság „kilenctizede” elpusztult, ma már a legtöbb kutató szerint túlzó; mégis a veszteségek arányaiban rendkívül magasak voltak, és különösen a férfiak körében az átlagosnál jóval nagyobbak.
A veszteség okai összetettek: a csatában elesettek mellett a járványok (kolera, tífusz, sárgaláz), az éhezés, a kényszermozgósítás és az ellátási összeomlás is tömegesen szedett áldozatokat. A háború alatti és utáni időszakban a nők aránya a túlélő felnőtt lakosságban rendkívül magasra emelkedett. Paraguayban a nők nem csupán a családok fenntartóivá váltak, hanem a mezőgazdasági termelést is átvették, és a társadalmi újjáépítés központi szereplői lettek. Erre az időszakra vezethető vissza az a későbbi paraguayi nemzeti önkép, amely a nőket a „nemzet újjáépítőiként” jeleníti meg – ez azonban egyszerre tükröz valós társadalmi változást és emlékezetpolitikai idealizálást.
A háború után Paraguay területileg meggyengült és sokáig megszállás alatt élt. A Brazíliával 1872-ben, Argentínával 1876-ban megkötött békeszerződések jelentős területi engedményeket rögzítettek. Paraguay elvesztette a Brazil Császársággal szemben vitatott területek nagy részét a mai Mato Grosso do Sul határvidékén; Argentína pedig megszerezte a Misiones néven ismert északkeleti régiót és a Pilcomayo folyótól délre fekvő területeket. A Gran Chaco – a Paraguay folyótól nyugatra fekvő, ritkán lakott vidék – hovatartozása továbbra is vitatott maradt; ez a kérdés később az 1930-as évek chaco-háborújában robbant ki. A határok rendezése részben a győztes hatalmak katonai jelenlétén, részben nemzetközi döntőbíráskodáson alapult, ezért a folyamatot a paraguayi nacionalista elbeszélés máig igazságtalannak tartja.
Gazdaságilag Paraguay összeomlott. A háború előtt az állam jelentős szerepet játszott a termelésben és a kereskedelemben; a hadiesemények azonban elpusztították a vasútvonalakat, a hajógyárakat, az ültetvényeket és a marhaállomány nagy részét. Az ideiglenes kormány és a későbbi paraguayi államapparátus súlyos külső adósságot örökölt, és a bevételek hosszú évekig nem fedezték a kiadásokat. A földtulajdon is átalakult: a háborúban elpusztult vagy emigrált elit birtokai részben állami kézbe kerültek, és a későbbi földosztási viták – amelyek a 20. században is folytatódtak – erre az állapotra vezethetők vissza. A megszálló brazil és argentin csapatok 1876-ig maradtak az országban; a brazil katonai jelenlét Asunciónban és a keleti határvidéken a paraguayi szuverenitás sérelmeként rögzült a nemzeti emlékezetben.
Társadalmilag a háború a régi elit jelentős részét megsemmisítette vagy kiszorította a hatalomból. A klasszikus gyarmati eredetű földbirtokos réteg meggyengült, ami hosszabb távon lehetővé tette, hogy az állam a 20. században is viszonylag nagy szerepet játsszon a földtulajdonban és a gazdaságban. Ugyanakkor a háború utáni társadalom súlyos demográfiai egyensúlytalansággal küzdött: a férfiak hiánya miatt a családszerkezet, a munkamegosztás és a közélet is átalakult. A nők tömeges részvétele a termelésben és a túlélésben a paraguayi társadalom „női arcát” erősítette, bár ez a szerep a későbbi politikai rendszerekben csak korlátozottan tükröződött.
A háború emlékezete a mai napig megosztott és erősen átpolitizált. Paraguayban a hivatalos emlékezet a konfliktust „a nemzeti hősiesség háborújaként” (Guerra de la heroicidad nacional) jeleníti meg, Lópezt pedig mártírként vagy éppen apoteózisszerű alakként tiszteli. Ez a nacionalista narratíva már a 19. század végén kialakult, és az 1930-as évektől – különösen a chaco-háború idején – felerősödött. A 20. század második felének revizionista történetírása – főleg Paraguayban és részben Argentínában – a háborút a brit imperializmus és a szabadkereskedelmi érdekek által kiprovokált konfliktusként értelmezte, amelyben Paraguay a független, önellátó fejlődés útját védte. Ez az értelmezés azonban ma már erősen vitatott: a nemzetközi történeti kutatás nagyobb hangsúlyt fektet a regionális hatalmi vetélkedésre, a Río de la Plata-medence belső feszültségeire és a szereplők – köztük López – politikai döntéseire.
Brazíliában és Argentínában a háborúról szóló emlékezet hosszú ideig a győzelemre és a „barbárság elleni küzdelemre” koncentrált, de a 20. század végétől egyre több kritikus munka születik, amely a háború emberi költségeit és a civil lakosság szenvedését hangsúlyozza. A „népirtás” fogalmának használata – amely különösen a paraguayi nacionalista beszédmódban gyakori – nemzetközi történészi körökben vitatott: bár a háború alatti tömeges halálozás ténye nem vitatható, a szándékos, teljes megsemmisítésre irányuló politika megléte nem igazolható egyértelműen a forrásokból. Ugyanakkor a háború utáni megszállás, a területi veszteségek és a demográfiai trauma révén a paraguayi kollektív emlékezet valós sérelmekre épül, ezért az emlékezetpolitikai vita nem csupán a múlt értelmezéséről szól, hanem a jelenkori paraguayi identitásról is.
A háborúról rendelkezésre álló források típusai és megbízhatósága jelentősen eltér. Az elsődleges források között katonai jelentések, parancsnoki levelek, kormányzati iratok, békeszerződések és korabeli újságok szerepelnek; ezek azonban gyakran részrehajlóak, és a felek propagandacéljait szolgálták. Különösen kevés megbízható adat áll rendelkezésre a hadseregek létszámáról, a csataveszteségekről és a polgári áldozatokról. A paraguayi oldalról fennmaradt hivatalos iratok töredékesek, mert a háború végén a levéltárak egy része megsemmisült vagy a győztes hatalmak kezébe került. A háború utáni népszámlálási kísérletek – például az 1870-es évek összeírásai – hiányosak, és a túlélők egy része a megszálló hatóságoktól való félelem miatt nem regisztráltatta magát.
A másodlagos szakirodalomban máig élénk vita folyik a háború okairól és a veszteségek nagyságáról. A hagyományos paraguayi nacionalista történetírás a háborút külső agresszióként mutatja be, míg a brazil és argentin kutatások egy része López expanzionizmusát hangsúlyozza. A modern, összehasonlító munkák – amelyek a régió diplomáciai, gazdasági és katonai iratait együttesen vizsgálják – árnyaltabb képet adnak, de a rendelkezésre álló adatok alapján nem minden kérdés zárható le egyértelműen. A lakosságveszteség mértékéről szóló becslések széles sávban mozognak, és a pontos szám valószínűleg soha nem lesz ismert. Hasonlóképpen vitatott, hogy a háború mennyiben tekinthető a modern értelemben vett „totális háborúnak”, illetve hogy López döntései mennyiben voltak kényszerpályán, és mennyiben szándékos túlvállalás következményei.
A forráskritika szempontjából különös figyelmet érdemel a háború utáni első összefoglaló munkák szerepe: ezek gyakran a győztes hatalmak önigazolását szolgálták, és hosszú időre meghatározták a nemzetközi képet Paraguayról. Ezzel szemben a 20. századi paraguayi revizionista irodalom – amely részben a chaco-háború utáni nemzeti identitáskeresésből fakadt – sokszor a másik irányba vitt: a dokumentumok hiányos ismeretében idealizálta a háború előtti Paraguayt és Lópezt. A mai egyetemi tankönyveknek ezért mindkét hagyományt kritikusan kell kezelniük, és a bizonyítékok hiányát, valamint a becslések bizonytalanságát explicit módon jelezniük kell.