A hármas szövetség háborúja (Guerra de la Triple Alianza, 1864–1870) Paraguay számára nem csupán katonai vereség volt, hanem a társadalom és a gazdaság csaknem teljes összeomlása. A hagyományos becslések szerint az ország lakosságának több mint fele, egyes források szerint akár 60–70%-a is odaveszett a harcok, az éhínség és a járványok következtében, bár a pontos számok a korabeli összeírások hiányosságai miatt erősen vitatottak. A területi veszteségek – mintegy 140 000 km² átengedése Brazíliának és Argentínának – mellett a háború megsemmisítette a korábbi állami irányítású gazdaság alapjait, amelyet a Francia (Francia) család és Carlos Antonio López elnök épített ki az 1810-es évektől. Ez a fejezet azt vizsgálja, hogyan épült újjá az ország 1870 után, milyen társadalmi és gazdasági átalakulások mentek végbe a bevándorlás és a földprivatizáció révén, és hogyan vezetett a területi viták kiújulása a chaco-háborúhoz (Guerra del Chaco, 1932–1935), amely a 20. század első felének meghatározó nemzeti tapasztalatává vált.
A háborút lezáró 1870-es alkotmány formálisan helyreállította a köztársasági intézményeket, de a valós hatalom a megszálló brazil és argentin csapatok árnyékában működő helyi frakciók kezébe került. A gazdaság alapvetően mezőgazdasági jellegűvé vált: a korábbi állami monopóliumok – például a dohány- és a yerba mate-kereskedelem – összeomlottak, az infrastruktúra nagy része elpusztult, a vasút pedig, amelyet még López idején kezdtek építeni, részben hadizsákmány lett vagy használhatatlanná vált. A főváros, Asunción lakossága a háború végére néhány ezer főre zsugorodott, bár a pontos számok itt is becsléseken alapulnak.
A legégetőbb kérdés az állam fizetőképessége volt. A háborús jóvátétel és a külső adósság törlesztése mellett a kormányzatnak nem volt megbízható adóbevétele. A megoldást a földprivatizáció jelentette: az 1880-as években törvények sora – köztük az 1883-as és 1885-ös földtörvények – annullálta a korábbi állami földbirtokok közösségi és állami tulajdonát, és lehetővé tette azok kedvezményes eladását hazai és külföldi befektetőknek. Ennek következtében Paraguayban a földbirtoklás koncentrációja rendkívül magas fokú lett: néhány tucatnyi család és külföldi vállalat – elsősorban argentin és brit érdekeltségű – szerezte meg a termőterületek jelentős részét. Ez a folyamat később a 20. század egyik állandó társadalmi feszültségforrásává vált, mivel a paraszti közösségek és az őslakos guaraní (guaraní) csoportok elvesztették hagyományos földjeiket.
A politikai életet az 1870-es évektől fokozatosan két párt uralta, amelyek eredete a háború utáni frakcióharcokra vezethető vissza. A Colorado Párt (Asociación Nacional Republicana, Partido Colorado) az 1880-as években alakult meg, és elsősorban a katonai elitre, a nagybirtokosokra és a fővárosi tisztviselői rétegre támaszkodott. A Liberális Párt (Partido Liberal) a szabadkereskedelem és a polgári jogok híveként lépett fel, bázisa inkább a vidéki középrétegek, az értelmiség és a kisebb birtokosok körében volt. Fontos hangsúlyozni, hogy a „liberális” és a „konzervatív” jelzők a 19. századi Paraguayban nem azonosak a mai európai politikai skálával, hanem az állami beavatkozás, a külföldi tőke és a központosítás kérdéseiben elfoglalt álláspontokat jelölték.
A két párt közötti váltógazdaság gyakran erőszakos úton zajlott: 1870 és 1936 között Paraguayban több tucat kisebb-nagyobb felkelés, puccs és polgárháborús esemény következett be. A politikai stabilitást tovább nehezítette a caudillismo helyi öröksége, vagyis a személyes lojalitáson alapuló, földrajzilag meghatározott hatalmi hálózatok működése. A hadsereg szerepe is átalakult: a háború utáni átszervezés során a tisztek önálló politikai tényezővé váltak, és gyakran döntötték el, hogy a két párt közül melyik kerül hatalomra.
A háborús emberveszteség hosszú távú demográfiai károkat okozott. A kormányzat a 19. század végétől tudatos bevándorláspolitikát folytatott: 1881-ben törvényt fogadtak el, amely ingyenes földet, adómentességet és utazási támogatást ígért a betelepülőknek. A bevándorlás mértéke azonban elmaradt a várakozásoktól, különösen Argentínához és Brazíliához képest. A legnagyobb csoportokat német, olasz, spanyol és szláv telepesek alkották, akik főként a keleti és déli határvidékeken, valamint Asunción környékén telepedtek le. A németajkú mennonita közösségek a 20. század elején Kanadából és Oroszországból érkeztek, és a központi Chaco gyéren lakott területein hoztak létre mezőgazdasági kolóniákat.
A bevándorlás hatása kettős volt. Egyrészt hozzájárult a lakosság lassú növekedéséhez és a mezőgazdasági termelés bővüléséhez. Másrészt a bevándorlók gyakran „üresnek” minősített földeket kaptak, amelyek valójában őslakos közösségek vagy guaraní-parasztok használatában álltak, így a betelepítés társadalmi feszültségeket mélyített. A korszakra vonatkozó népszámlálási adatok hiányosak: az első viszonylag megbízható összeírás 1886-ban készült, de az ország távoli, vidéki területein a népesség számát csak becsülni lehetett. A történészek ma is vitatják, hogy a századfordulóra a lakosság elérte-e a háború előtti szintet; a legvalószínűbb becslések szerint 1900 körül Paraguayban 500 000–700 000 ember élt, szemben a háború előtti, bizonytalanul becsült 800 000–1 milliós lélekszámmal.
A háború utáni gazdaság két fő pillérre épült: a yerba mate (Ilex paraguariensis) gyűjtésére és a szarvasmarha-tenyésztésre. A yerba mate, amelyet Paraguayban és a szomszédos Misiones területén vadon gyűjtöttek, a 19. század végén még fontos exportcikk volt, ám jelentősége fokozatosan csökkent az argentin és brazil ültetvényes termelés térnyerésével. A gyűjtőmunka embertelen körülményei – a mensú (peonok, adósrabszolgák) rendszere – a korabeli állami és üzleti iratokban is dokumentáltak: a munkásokat előlegekkel és bolthálózattal láncolták a munkáltatóhoz, a tartozást pedig gyakran örökletes adósságként örökítették tovább. Ez a munkaforma a 20. század eleji szociális irodalom és a későbbi emlékezetpolitika egyik központi témája lett, bár a pontos kiterjedését és brutalitását a történészek vitatják.
A szarvasmarha-tenyésztés a keleti és déli legelőkön koncentrálódott, és szoros kapcsolatban állt az argentin exportpiaccal. A húskonzerv-gyártás és a bőr kivitele a századfordulón vált jelentőssé, de Paraguay továbbra is elmaradt a szomszédos országoktól a feldolgozóipar és az infrastruktúra fejlettségében. A vasúthálózat bővítése lassan haladt; az 1907-ben megnyitott Asunción–Encarnación vonal összekötötte a fővárost a déli mezőgazdasági területekkel, de a belső régiók megnyitása még a 20. század közepéig váratott magára.
A Gran Chaco – a Paraguay és Bolívia közötti, valamint Argentína északi részére is kiterjedő, félszáraz, bozótos síkság – a 19. században periférikus, ritkán lakott területnek számított. A spanyol gyarmati közigazgatás bizonytalan határai miatt sem a paraguayi, sem a bolíviai állam nem tudta egyértelműen bizonyítani a területre vonatkozó jogcímét. A 19. század végéig a kérdés nagyrészt elvi vitaként létezett, mivel a terület gazdasági értéke kicsi volt. A helyzet akkor változott meg, amikor a századfordulón felmerült, hogy a Chaco alatt jelentős kőolajkészletek húzódhatnak.
A feltételezést a 20. század elején végzett geológiai vizsgálatok táplálták, amelyeket többnyire külföldi vállalatok – például a Standard Oil – finanszíroztak. Fontos hangsúlyozni, hogy a chacoi olaj létezése a háború előtt nem volt bizonyított; csak az 1930-as évek végén és később találtak gazdaságosan kitermelhető készleteket Bolíviában és Paraguayban egyaránt, de ezek mérete akkor is alatta maradt a korabeli várakozásoknak.
A két ország közötti tárgyalások során Paraguay az uti possidetis iuris elvét hangoztatta, vagyis hogy a terület a gyarmati korszakban a paraguayi közigazgatáshoz tartozott. Bolívia ezzel szemben arra hivatkozott, hogy a Chaco a régi Audiencia de Charcas területéhez tartozott, és hogy a terület gazdasági megnyitásához folyami kijáratra van szüksége. A feszültség az 1920-as években fokozódott: mindkét oldal erődöket épített a vitatott zónában, kisebb összecsapások történtek, és a tárgyalások – többek között az 1928-as, Buenos Airesben megrendezett konferencia – nem hoztak tartós megoldást.
A helyzetet bonyolította, hogy a Paraguay-folyó nyugati partján, a Chaco peremén már félkatonai telepesek, paraguayi katonai állomások és néhány mennonita település is működött. A bolíviai kormányzat a területet „bolíviai Amazonasnak” tekintette, amelyet állami támogatással kellene integrálni. A hadseregek modernizálása mindkét oldalon külső segítséggel zajlott: Bolívia német tanácsadókat, Paraguay pedig részben francia és később argentin szakértőket alkalmazott, bár a korszak katonai dokumentációjának értékelése vitatott, egyes források szerint a német befolyás mértékét a kortárs propaganda felnagyította.
A háború hivatalos kezdetét 1932. június 15-ére teszik, amikor bolíviai csapatok támadást indítottak a paraguayi erőd, Fortín Carlos Antonio López ellen. A harcok azonban már ezt megelőzően, kisebb határvillongások formájában folytak. A háború a 20. századi Latin-Amerika egyik legvéresebb konfliktusa volt: a becsült áldozatszám – a harctéri halottak, a betegségek és az éhezés okozta halálozások együttesen – a legóvatosabb szakirodalmi becslések szerint 50 000–100 000 főre tehető, bár a pontos számok ma is vitatottak, mivel a bolíviai és paraguayi kormányzati nyilvántartások hiányosak, és a háborús propaganda mindkét oldalon torzította az adatokat.
A hadműveletek három szakaszra oszthatók. Az első szakaszban (1932–1933) a bolíviai hadsereg – amelynek létszáma és felszerelése összességében felülmúlta a paraguayit – előrenyomult a Chaco déli és középső részén. A bolíviai hadsereg gyengesége azonban a logisztikában mutatkozott meg: a csapatok utánpótlását a magas Andokon át, hosszú, kiépítetlen utakon kellett eljuttatni, míg a paraguayi erők a Paraguay-folyó mentén viszonylag közelebbi bázisokról tudtak utánpótlást szerezni. A második szakaszban (1933–1934) a paraguayi hadsereg – amelynek tisztikara jobban ismerte a terepet és a bozótos környezetben való harcot – ellentámadásba ment át, és visszafoglalta a vitatott területek nagy részét. A harmadik szakaszban (1934–1935) a frontvonal már a háború előtti bolíviai állások közelében húzódott; a paraguayi erők elfoglalták a fontosabb katonai támaszpontokat, köztük Villamontes és Camiri térségét, de a további előrenyomulás katonailag és politikailag is kockázatossá vált.
A chaco-háború Paraguayban rendkívüli mozgósítást váltott ki. A hadseregbe szinte a teljes felnőtt férfi lakosságot besorozták, beleértve a vidéki szegényeket és az őslakos csoportokat is. A háborús propaganda a nemzeti összetartozás erejét hangsúlyozta, és a konfliktusban való helytállást a nemzeti identitás próbájaként állította be. Ez az emlékezetpolitikai keret a későbbi évtizedekben is fennmaradt: a chaco-háborút a paraguayi állami narratíva gyakran úgy ábrázolja, mint a nemzet felnőtté válásának pillanatát, amelyben a különböző társadalmi csoportok közösen védték meg a hazát. A történészek azonban rámutatnak, hogy ez az egységkép részben utólagos konstrukció: a háború alatt is voltak dezertálások, belső politikai konfliktusok, és a hátországban a nők, az idősek és a gyerekek viselték a termelés terheit.
A háború következményei között kiemelkedik a hadsereg politikai szerepének megerősödése. A konfliktus után a katonai vezetők – köztük az a José Félix Estigarribia ezredes, aki a hadjáratok irányításában kulcsszerepet játszott – nemzeti hőssé váltak, és a hadsereg önálló politikai tényezővé alakult. A háborús tapasztalat járult hozzá ahhoz is, hogy a későbbi évtizedekben a katonai rezsimek – így Alfredo Stroessner 1954-től fennálló diktatúrája – a chaco-háborúban szerzett érdemekre hivatkozva legitimálták hatalmukat.
A háborút formálisan az 1935. június 12-én aláírt fegyverszünet, majd az 1938-as buenos aires-i béke zárta le, amelyet Argentína, Brazília, Chile, Peru, Uruguay és az Egyesült Államok közvetítésével kötöttek meg. A béke Paraguaynak ítélte a vitatott terület mintegy 75%-át, míg Bolívia keskeny folyosót kapott a Paraguay-folyóhoz. A határvonal a mai napig érvényben van, bár a folyami hozzáférés részletei később is vita tárgyát képezték.
A béke értelmezése ma is történészi vita tárgya. Egyes értelmezések szerint Paraguay katonai sikereket ért el, és a tényleges birtoklás elve alapján jogot formálhatott a területre. Más értelmezések szerint a háború mindkét fél számára katasztrofális volt, és a békét az akkori nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok és az argentin külügyminisztérium – kényszerítették ki, hogy megakadályozzák a bolíviai teljes összeomlást. A háború emberi költsége és értelmetlensége a későbbi latin-amerikai irodalomban – például Augusto Roa Bastos paraguayi író műveiben – visszatérő motívummá vált.
A chaco-háború a társadalmi nemek viszonyait is átalakította. A férfiak tömeges mozgósítása miatt a nők vették át a mezőgazdasági munkák, a családi gazdaságok és a helyi közösségek irányításának jelentős részét. A városokban a nők a jótékonysági szervezetekben, a háborús segélyezésben és a propaganda munkájában vettek részt. A női szerepek megváltozása azonban a háború után nem vezetett azonnali politikai jogkiterjesztéshez: Paraguayban a nők választójogát csak 1961-ben vezették be, ami jól mutatja, hogy a háborús helyzet által kikényszerített szerepváltozás és a formális jogi emancipáció között hosszú késedelem lehet.
A chaco-háború különösen súlyos következményekkel járt a területen élő őslakos népekre, köztük a nivaclé (chulupí), ayoreo, maká és guaraní-nyelvű csoportokra. A harcok során több közösséget erőszakkal telepítettek ki vagy kényszerítettek arra, hogy a hadsereg felderítőjeként, teherhordójaként és idegenvezetőjeként szolgáljon. A konfliktus után a paraguayi állam a Chaco „integrációját” hirdette, ami a gyakorlatban a bennszülött közösségek rovására történő földfoglalást és a missziós tevékenység fokozódását jelentette. Az őslakos népek háborús szerepe és szenvedése a paraguayi nemzeti emlékezetben sokáig alig jelent meg; a téma csak az 1980-as évektől, az emberi jogi mozgalmak megerősödésével került be a nyilvános diskurzusba.
A háború gazdasági értelemben is ambivalens örökséget hagyott. A katonai győzelem és a területszerzés nem hozta meg a várt gazdasági fellendülést, mivel a megszerzett területek infrastrukturálisan fejletlenek maradtak, az olajkitermelés pedig nem indult meg azonnal. A háborús költségek növelték az államadósságot, a hadsereg fenntartása pedig a költségvetés állandó terhévé vált. Ugyanakkor a háború hozzájárult a központosított államapparátus megerősödéséhez, hiszen a hadsereg ellátása, a mozgósítás és a propaganda megszervezése egy aktívabb végrehajtó hatalmat igényelt. Ezt a folyamatot erősítette, hogy 1936-ban egy katonai-polgári mozgalom megdöntötte a Liberális Párt addigi kormányát, ami a fejezetben később tárgyalandó politikai korszakváltás előjátéka volt.
A háború utáni újjáépítés és a chaco-háború történetére vonatkozó források egyenetlenek. A demográfiai adatok – különösen a háborús emberveszteségre és a 19. század végi népességre vonatkozók – erősen becslés jellegűek; a korabeli összeírások és egyházi anyakönyvek hiányosan maradtak fenn. A gazdasági mutatók, például a földeladások volumene, az adóbevételek és a yerba mate-kivitel mennyisége hivatalos állami nyilvántartásokból és külföldi konzuli jelentésekből rekonstruálhatók, de az egyes számok megbízhatósága változó.
A chaco-háború katonai eseményeit mindkét hadviselő fél hivatalos hadijelentései és a későbbi memoárok dokumentálják, ám ezek gyakran elfogultak, és az áldozatszámokra vonatkozó adatok máig vita tárgyát képezik. A háború okait illetően a történészi konszenzus abban áll, hogy a területi vita és a feltételezett olajkészletek együttesen vezettek a konfliktushoz, de abban már nincs egyetértés, hogy a külföldi olajvállalatok – például a Standard Oil és a Royal Dutch Shell – milyen mértékben befolyásolták a szembenálló felek döntéseit. Ez utóbbi kérdésben a szakirodalom megoszlik, és a vitatott értelmezések közé tartozik.
A nemzeti emlékezetpolitika a chaco-háborút gyakran dicsőséges, egységes nemzeti vállalkozásként mutatja be, különösen Paraguayban. Ez a narratíva azonban nem fedi le a lakosság megosztottságát, a dezertálások mértékét, az őslakos csoportok kényszerű részvételét és a hátország társadalmi terheit. A történészi munkának ezért különbséget kell tennie a dokumentált katonai események, a becsült emberi veszteségek, a diplomáciai döntések és az emlékezetpolitikai állítások között.