Brazília gyarmati társadalma nem írható le a spanyol Amerikában elterjedt kasztrendszer pontos megfelelőjeként. A portugál korona ugyan jogi kategóriákkal szabályozta a születés, a származás és a szolgaság viszonyait, a mindennapi hierarchiát azonban sokkal inkább az ültetvényes háztartás, a helyi tanács és az egyházi intézményrendszer alakította. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan szerveződött a patriarchális nagycsalád, miért félrevezető a „kreol” kifejezés kritikátlan átvétele a portugál viszonyokra, milyen szerepet töltött be a katolikus egyház és a jezsuita missziós hálózat, valamint miben különbözött a gyarmati város a vidéki ültetvényes világtól. A fejezet az előző részben tárgyalt cukornád-gazdaságra és rabszolgaságra épít, és előre mutat a belterület meghódítása felé.
A portugál gyarmati társadalom egyik legismertebb intézménye a nagy birtok, amely a sesmaria (királyi földadomány) jogán jött létre. A 16. században a Korona a part menti cukortermelést ösztönözte, így a birtokos ültetvényes úr (senhor de engenho) hatalma elsősorban a cukormalom (engenho) köré szerveződött. A birtok magja a nagy ház (casa-grande), ahol az úr családjával, rokonával, olykor papjával és a legbelsőbb házicselédekkel élt. Ettől térben is elkülönült a rabszolgák szálláskörzete (senzala), amely a rabszolgatartó Brazíliában a munkaerő újratermelésének és ellenőrzésének színtere volt.
A casa-grande és a senzala együttes képe a brazil társadalmi önértelmezés egyik legfontosabb toposza lett. Gilberto Freyre 1933-ban megjelent Casa-grande & senzala című műve ezt a patriarchális világot olyan rendként mutatta be, amelyben a portugál gyarmatosító állítólag rugalmasabban viszonyult a rabszolgákhoz, mint az észak-amerikai vagy a spanyol gyarmati elitek. Freyre szerint a portugál családformák, a meleg éghajlat és a katolikus vallás olyan közeget teremtett, amelyben a fehér úr és a rabszolga közötti kapcsolat „közelibb” volt. Ezt az értelmezést azonban a későbbi történetírás élesen bírálta, elsősorban azért, mert a patriarchális háztartásban a nemi és faji hierarchiát szinte természetesnek mutatta be, és ezzel eltakarta a kényszermunka erőszakos valóságát.
A mai szakirodalom konszenzusa szerint a senhor de engenho jogi és tényleges hatalma kiterjedt a földre, a rabszolgákra, a családtagokra és a háznéphez tartozó szabad szegényekre. A birtok belső fegyelmezése, a rabszolgák megbüntetése, a házasságok engedélyezése és a kápolna fenntartása mind az úr döntésén múlt. Fontos ugyanakkor, hogy a patriarchális rend nem jelentett korlátlan egyéni uralmat: a Korona adóztatási, hadseregszervezési és egyházi szabályai, valamint a helyi elitek közötti vetélkedés korlátozhatta a legnagyobb birtokosok mozgásterét. A nők formális közjogi szereppel nem rendelkeztek, ám a férj távollétében vagy halála után egyes özvegyek vagyonkezelőként, sőt ültetvény irányítóként is felléphettek; a kolostorba vonuló tehetős lányok pedig a hozomány és a családi vagyon stratégiai kezelésének egyik eszközét jelentették. A női műveltség és a vallásos műveltség ritka útja is a kolostori oktatáson keresztül nyílhatott, ám ez nem vonatkozott a rabszolga nőkre, akiknek helyzetét a ház körüli munka, a szexuális kizsákmányolás és a gyermeknevelés egyszerre határozta meg.
A gyarmati Brazíliában a társadalmi helyzetet nem csupán a bőrszín, hanem a születési hely, a jogi állapot, a vallási hovatartozás és a foglalkozás együttese, a korabeli portugál qualidade („minőség”) jelölte ki. A legfelső réteget a Portugáliában született reinóis (királyságbeliek) és a Brazíliában született fehér telepesek alkották. Ez utóbbiakat gyakran filhos da terra („a föld fiai”) vagy pejoratívan mazombos néven említették; ők alkották a helyi birtokos-kereskedő elitet, de a legmagasabb királyi hivatalokba – különösen a 17. századig – gyakran a Portugáliában született hivatalnokok kerültek.
A magyarul „kreolként” emlegetett csoport megnevezése itt félrevezető lehet. A spanyol gyarmatokon a criollo a helyben született fehér réteget jelölte, a portugál Amerikában azonban a crioulo elsősorban a Brazíliában született afrikai származású rabszolgát vagy szabad színes embert jelentette. A fehér helyi elit tehát nem „kreolként”, hanem filhos da terra vagy mazombos néven azonosította magát. Ez a terminológiai eltérés arra figyelmeztet, hogy a spanyol és a portugál gyarmati társadalmakat nem célszerű azonos kategóriákkal, például a spanyol kasztrendszer merev sémájával leírni.
A szabad színesek (pardos livres, ideértve a vegyes afrikai-európai származású mulatos és az őslakos-európai származású mamelucos réteget), a felszabadított rabszolgák (libertos) és a szabadon élő őslakosok a társadalom köztes, rendkívül heterogén csoportjait alkották. A rabszolgák (escravos) jogilag tulajdonnak számítottak, gyermekeik pedig anyjuk jogállását örökölték. A felszabadulás (alforria) módjai közé tartozott a végrendeleti felszabadítás, a megváltás saját megtakarításból, valamint a kereszteléskor tett úri ígéret, ám ezek betartatása gyakran a helyi bíróságtól függött. A felszabadított rabszolga nem vált a portugál fehérekkel egyenlő jogú alattvalóvá; továbbra is ki volt zárva a városi tanácsból (câmara municipal) és a magasabb egyházi tisztségekből.
A társadalmi rétegződés azonban nem volt merev. A 18. századi bányavidéken, különösen Minas Gerais városaiban a szabad színesek aránya magasabb volt, és a felszabadulás is gyakoribbá vált, mint a tengerparti cukorvidéken. A libertos réteg tagjai közül egyesek mesterséget, kiskereskedést, sőt rabszolgatartást is folytathattak, ami mutatja, hogy a brazil gyarmati társadalom mobilitási lehetőségei korlátozottak voltak ugyan, de régióról régióra eltértek. A jogi szabadság azonban nem szüntette meg a szín és a származás szerinti megkülönböztetést; a társadalmi felemelkedés útja a gyakorlatban lassú és esetleges volt.
A katolikus egyház Brazíliában a portugál Korona királyi kegyurasága (padroado real) alatt működött. Ez azt jelentette, hogy az uralkodó nevezte ki a püspököket, engedélyezte az egyházi építkezéseket, ellenőrizte a tized beszedését, és az egyházi intézmények egy részét a gyarmati adminisztráció eszközeként használta. Az egyház tehát nem független vallási szervezet volt, hanem a portugál gyarmati állam egyik alrendszere. A világi papság képzettsége egyenetlen volt; a plébánosok gyakran a helyi fehér elitek tagjai közül kerültek ki, és jövedelmük is a helyi birtokosokkal való jó kapcsolattól függött.
Az egyházmegyei hálózat lassan épült ki. Az első püspökség 1551-ben Salvador da Bahiában jött létre; a 17. század folyamán Rio de Janeiro, Olinda, Maranhão és más központok is püspöki székhellyé váltak. A plébániák anyakönyvei a kereszteléseket, házasságokat és temetéseket rögzítették, így ma a gyarmati demográfia egyik legfontosabb forrását jelentik. Az anyakönyvekben a rabszolgákat gyakran csak tulajdonosuk nevével együtt tüntették fel, ami a történeti kutatást is tükrözi: a rabszolga egyéni identitásáról gyakran csak közvetett adatokból tudunk.
A katolikus egyház intézményesen nem kérdőjelezte meg a rabszolgatartást. A zsinati és püspöki rendelkezések a rabszolgák vallási oktatását, keresztelését és a vasárnapi misén való részvételét követelték, de a szentségek kiszolgáltatása a gyakorlatban attól függött, hogy a rabszolgatartó hajlandó volt-e erre időt és forrást adni. A rabszolgák házasságát egyes tulajdonosok akadályozták, mert az a családi egységet erősítette, és így veszélyeztethette a munkaerő rugalmas felhasználását. Ugyanakkor a keresztszülői intézmény (compadrio) a gyarmati társadalom egyik legfontosabb vertikális kapcsolata volt: a fehér úr gyakran vállalt komaságot rabszolgája gyermeke mellett, ami spirituális köteleséget és további függőséget teremtett egyszerre. A szabad színesek és a felszabadítottak a compadrio révén beépülhettek a helyi társadalmi hálózatokba, ám ez a kapcsolat általában megerősítette, nem pedig lazította a hierarchiát.
A világi papság mellett a szerzetesrendek – elsősorban a ferencesek, a bencések, a karmeliták és a jezsuiták – a gyarmati társadalom kiemelkedően fontos intézményei voltak. A rendek birtokaihoz rabszolgák és városi ingatlanok tartoztak, így gazdasági hatalmuk is számottevő volt. A rendek közül a jezsuita Jézus Társasága 1549-ben érkezett a gyarmatra, és hosszú időre az oktatás és az őslakos missziók meghatározó szereplőjévé vált.
A jezsuiták a part menti városokban kollégiumokat, az őslakos területeken pedig aldeiamentókat (a korona által engedélyezett őslakos falvakat) hoztak létre. Az atyák a tupí és guaraní nyelveken katekizáltak, és a missziós telepeken közös termelést, szigorú liturgiai rendet és belső irányítást szerveztek. Az őslakosok védelme a jezsuita missziók egyik hivatkozott célja volt; a rend tagjai többször szembekerültek a telepesekkel, mert utóbbiak az őslakosokat rabszolgamunkára akarták fogni. Ez a konfliktus különösen élessé vált a bandeirantes rabszolgavadászó expedícióival szemben, amelyekről a belterület meghódítása című alfejezet szól részletesebben.
A jezsuita missziók megítélése a történetírásban vitatott. A dokumentált tény az, hogy a jezsuiták jelentős iskolahálózatot és őslakos közösségeket hoztak létre; a konszenzus az, hogy ezek a telepek soha nem voltak az egyenlőség terei. A vitatott kérdés az, hogy a jezsuita védelem mennyiben szolgálta az őslakosok érdekeit, és mennyiben a rend saját teológiai, gazdasági és területi érdekeit. A 17. századi déli missziókban a guaraní közösségek bizonyos belső önigazgatást kaptak, de ezt a jezsuita atyák szigorúan ellenőrizték. A telepesek és a helyi hatóságok a jezsuita aldeiamentókat sokszor a munkaerő elvonásaként értelmezték, ami folyamatos jogi és fegyveres összeütközésekhez vezetett. A jezsuita missziók felszámolására végül a 18. század közepén, a Pombal-korszakban került sor; ezt azonban a Arany, gyémánt és a belterület meghódítása tárgyalja részletesen.
A gyarmati Brazília városai nem csupán demográfiai központok voltak, hanem a királyi adminisztráció, az egyházi hierarchia és a kereskedelmi élet csomópontjai. A 16. századi part menti városok – Salvador da Bahia, Olinda, Recife, majd később Rio de Janeiro – kikötői szerepüknél fogva kötötték össze a gyarmatot a Portugál Királysággal és az atlanti világgal. A 17. század végétől a belső bányavidék központjai, Vila Rica (a mai Ouro Preto), Mariana és Diamantina is gyorsan városiasodtak, és sajátos bányavárosi társadalmat hoztak létre. A városokban a hivatalos hatalmat a városi tanács (câmara municipal) képviselte, amelynek tagságát a helyi fehér birtokos-kereskedő elit, a homens bons („jó emberek”) alkotta. A tanács szabályozta a piacokat, a közrendet, a helyi adókat és az ünnepek rendjét, így a korona adminisztrációja mellett a helyi elitek önigazgatásának legfontosabb fóruma volt.
A városi társadalom sokszínűbb volt, mint az ültetvényes vidék. A városi rabszolgák egy része ganhador (napszámos) volt, aki ura nevében a piacon dolgozott, és keresménye egy részét kötelezően átadta tulajdonosának. Ez a munkavégzési forma bizonyos mozgásteret adott a rabszolgáknak, és olykor a felszabadítási pénz összegyűjtését is lehetővé tette, de jogi szempontból a rabszolga teljes mértékben ugyanannak a magánhatalomnak maradt alávetve. A városokban éltek továbbá szabad színesek, felszabadított rabszolgák, kiskereskedők, kézművesek, tengerészek és katonák is. A városi munkaerő női része – szabad és rabszolga egyaránt – házicselédként, mosónőként, utcai árusként vagy piaci árusként tartotta fenn magát.
A városi vallásosság sajátos intézményei voltak a testvérületek (irmandades). A fehér elit mellett a fekete rabszolgák és a szabad színesek is saját testvérületeket hoztak létre, leggyakrabban Nossa Senhora do Rosário (Rózsafüzéres Szűz Mária) vagy São Benedito védnöksége alatt. A testvérületek biztosították a tagok temetkezését, miséit, alamizsnagyűjtését, és gyakran felszabadítási alapot is működtettek. Az ünnepeken afrikai eredetű zenei, táncos és rituális elemek is megjelentek, amelyek a katolikus formákkal keveredtek. A mai kutatás ezeket a jelenségeket nem a faji harmónia bizonyítékának tekinti, hanem a korlátozott autonómia és a kulturális túlélés szerkezetének, amely a gyarmati hierarchián belül teremtett közösségi teret. A barokk templomok, a körmenetek és a testvérületi ünnepek így egyszerre mutatják a gyarmati város látványos vallásosságát és annak mély társadalmi különbségeit.
A gyarmati Brazília vidéke korántsem volt egységes. A tengerparti cukorvidéken a nagy ültetvények uralták a tájat, de mellettük mindig éltek kisebb birtokosok, bérlők, szabad szegények és gazdasági szolgálatot teljesítő, úgynevezett moradores (helyben lakó szabad családok). A nagy ültetvények gyakran nem termelték meg a teljes élelmiszer-szükségletet; a fehér családok saját roçá-n (kis művelésű parcellán) vagy a rabszolgák szombat-vasárnapi munkájával kiegészítő termesztést folytattak. Egyes kutatók ezt a jelenséget brecha camponesa (paraszti rés) néven írják le, arra utalva, hogy a rabszolgáknak olykor saját parcelláik is voltak, ahol saját szükségletükre termelhettek; ennek gyakoriságát és jelentőségét a történetírás vitatja.
A belső területek, a sertão (félszáraz, ritkán lakott belső vidék) állattenyésztő gazdasága más társadalmat termelt ki: a fazenda de gado (marhatartó birtok) középpontjában nem a cukormalom, hanem a pásztorok és az állatállomány állt. Itt a szabad szegények aránya magasabb volt, a rabszolgamunka szerepe pedig kisebb, mint a part menti ültetvényeken. A városok élelmiszerellátása, a hústermelés és a bőr- és szárított hús exportja a belső területekhez kötötte a part menti központokat, így a „város és vidék” kettősségét nem lehet egyértelműen az „elit város – ültetvényes vidék” ellentétre redukálni. A gyarmati városok jogi és kulturális értelemben a királyi hatalom és az egyházi központ szerepét töltötték be, ám a legnagyobb vagyon és a legtöbb rabszolga gyakran a vidéki ültetvényeken koncentrálódott.
A helyi fehér elitek számára a városi tanács tagsága és az egyházi patrónusi pozíciók egyaránt a vidéki gazdasági hatalom kiterjesztését szolgálták. A gyarmati társadalom tehát nem városi és vidéki szektorra szakadt, hanem egy olyan hálózatra, amelyben a birtokos elit tagjai egyszerre voltak ültetvényes urak, városi tanácsnokok és egyházi testvérületi elöljárók. Ez a személyi átfedés a gyarmati Brazília egyik legfontosabb társadalmi sajátossága volt.
A gyarmati Brazília társadalmára vonatkozó ismereteink elsősorban a portugál adminisztráció és az egyházi intézményrendszer írásos anyagaira épülnek. Elsődleges források közé tartoznak a jezsuita misszionáriusok levelei, elsősorban Manuel da Nóbrega és José de Anchieta írásai, az egyházmegyei vizitációk és a lisszaboni inkvizíció brazil látogatásainak jegyzőkönyvei, a végrendeletek, a városi tanácsok határozatai, valamint a keresztelési, házassági és temetési anyakönyvek. A közvetlen rabszolga- és női hangok ritkák; a rabszolgák és a szabad színesek nézőpontját többnyire közvetett forrásokból, bírósági iratokból, feljegyzésekből és végrendeletekből rekonstruálhatjuk.
A demográfiai adatokat illetően a 16–18. századi összeírások töredékesek, és a korabeli statisztikák nem tekinthetők pontos méréseknek. A történészek a lakosságszámot, a rabszolgák arányát és a szabad színesek létszámát becslésekből és visszavetítésből igyekeznek meghatározni, ezért a kiadványokban közölt számok széles sávban szórnak. Ugyanez vonatkozik a felszabadulási arányokra, a városi–vidéki megoszlásra és az őslakos lakosság csökkenésére. Az olvasónak ezért minden pontos számszerű adatnál érdemes ellenőriznie, hogy az becslés-e, és milyen forrásból származik.
A másodlagos szakirodalomban meghatározó Gilberto Freyre említett műve, Casa-grande & senzala (1933), amely a brazil nemzeti önreprezentációra hosszú ideig nagy hatást gyakorolt. Kritikai szempontból alapvető Caio Prado Júnior Formação do Brasil Contemporâneo (A mai Brazília kialakulása, 1942) című munkája, amely a gyarmati társadalmat a gyarmati gazdaság termékeként, nem pedig harmonikus patriarchális rendként mutatja be. Az angol nyelvű szakirodalomból Stuart B. Schwartz Sugar Plantations in the Formation of Brazilian Society (1985) és A. J. R. Russell-Wood The Black Man in Slavery and Freedom in Colonial Brazil (1982) című művei adnak részletes elemzést az ültetvényes társadalomról és a szabad színesek helyzetéről. A „faji demokrácia” képzetét a mai kutatás emlékezetpolitikai állításként kezeli, amely a 20. századi brazil nemzeti identitásban gyökerezik, és nem a gyarmati valóság leírása.