A 17. század végéig a portugál gyarmat Brazíliáról szóló történetírás elsősorban a tengerparti cukornád-ültetvényekre összpontosított; a 18. század elején azonban a kontinens belsejében olyan változás indult meg, amely átalakította a gyarmat gazdasági súlypontját, társadalmi szerkezetét és a portugál koronához fűződő viszonyát. Az arany és a gyémánt felfedezése Minas Gerais területén nem csupán bányatörténeti epizód volt: a kitermeléshez kapcsolódó bevándorlás, rabszolgaság, adóztatás és közigazgatási centralizáció új korszakot nyitott, és előkészítette a gyarmati rend későbbi feszültségeit. Ez az alfejezet a belterület meghódítását, a bányavidék kialakulását és az úgynevezett aranyciklus jelentőségét vizsgálja, kapcsolódva a korábbi alfejezetekhez, amelyek a cukornád-gazdaság és a rabszolgaság, valamint a gyarmati társadalom és az egyház alapjait tárgyalták.
A portugál gyarmat 16–17. századi terjeszkedésében a São Paulo környéki telepesek sajátos szerepet játszottak. A város a tengerparti ültetvényes gazdaság peremén helyezkedett el, és lakói közül sokan a túléléshez, illetve a munkaerő megszerzéséhez a belső területek felé fordultak. Ebből a közegből indultak ki a bandeirantes néven ismert expedíciók, amelyek elnevezése a portugál bandeira (zászló) szóra utal, és arra a gyakorlatra vezethető vissza, hogy a fegyveres csapatok zászló alatt szerveződtek. A kifejezés ma is vitatott: a 19. század végétől a paulista regionális identitás a bandeirantest a nemzeti terjeszkedés hősévé formálta, miközben a 20. század második felétől a történetírás egyre hangsúlyosabban rámutatott, hogy az expedíciók rendszeresen rabszolgavadászatra indultak az őslakos közösségek ellen.
A bandeirantes korai expedíciói nem aranyat kerestek, hanem elsősorban embert. Az úgynevezett entradas és bandeiras között a korabeli források nem mindig tettek éles különbséget; az előbbi kifejezést gyakran a hivatalosabb, hatóságilag engedélyezett behatolásokra, az utóbbit a magánszervezésű, fegyveres vállalkozásokra használták. A csapatok a portugál kincstár által is támogatott arany- és ezüstkutatással kombinálták a rabszolgavadászatot, és a 17. század folyamán többször is eljutottak a mai Brazília belső területeire, valamint a spanyol fennhatóság alatt álló régiókba. A kortárs jezsuita jelentések és kormányzói levelek dokumentálják az őslakos falvak elleni támadásokat, amelyek során a lakosságot rabszolgasorba vetették, vagy a missziós településekről hurcolták el. E támadások következtében a tupí, guaianá, kaingang és más népek közösségei meggyengültek, többen a gyarmati ültetvények munkaerőpiacára kerültek.
A belterület feltárulása tehát nem volt békés folyamat; a „meghódítás” kifejezés a korabeli portugál és későbbi nacionalista elbeszélésben hódításként jelent meg, de a dokumentált valóság része az őslakos népesség kényszerű áttelepítése, megfogyatkozása és az erőszak. A modern tudományos konszenzus szerint a bandeirantes terjeszkedése egyszerre tágította a portugál korona tényleges ellenőrzését és rombolta a belső területek társadalmi szervezeteit. A 17. század utolsó évtizedeiben ezek az expedíciók fokozatosan új célt találtak: az aranykutatást. A felfedezés pontos helye és időpontja vitatott, de a leggyakrabban hivatkozott források szerint az 1690-es években a Ribeirão do Carmo és a Rio das Velhas mentén bukkantak az első jelentősebb aranylelőhelyekre. A hír gyorsan terjedt, és bevándorlók tömege indult el a tengerpart felől a belső hegyvidékre.
Az arany felfedezésének következményeként a gyarmat gazdasági központja néhány évtized alatt eltolódott az északkeleti cukornád-ültetvényekről a belső bányavidékek felé. A régió neve, Minas Gerais („általános bányák”) a sok kisebb bányakörzet összefoglaló elnevezéséből ered. A portugál korona 1702-ben hozta létre az Intendência das Minas hivatalát, amely a bányarendészet és az adóigazgatás feladatát látta el; az intézmény működése jól dokumentált, és a királyi rendeletek, valamint az intendencia iratai ma is elsődleges forrásai a korszaknak. Az 1710-es évektől több, ma is ismert bányaváros alakult ki: Vila Rica (a későbbi Ouro Preto), Mariana, Sabará, São João del Rei és más települések. A városiasodás folyamatát a bányászatból származó jövedelem és a szolgáltatások iránti kereslet hajtotta, de a demográfiai robbanásról szóló adatok becsléseken alapulnak, mivel az összeírások gyakran hiányosak.
A 18. század első felében Brazília a világ egyik legnagyobb aranytermelőjévé vált. A leggyakrabban idézett becslések szerint a korszakban Európába szállított brazil arany mennyisége több száz tonnára tehető; a pontos szám azonban bizonytalan, mert a hivatalos nyilvántartások csak a bejegyzett és megadóztatott aranyat rögzítik, a csempészet pedig jelentős mértékű volt. A tudományos konszenzus abban egyetért, hogy a kitermelés volumene meghaladta a korábbi perui és mexikói ezüstbányászatból származó nemesfém-bevételek egy részét, és hogy a portugál államháztartás számára az aranyötrészes adó vált meghatározó jövedelemforrássá. A quinto (ötöd) elvileg a kitermelt arany egyötödét illette a koronát; a beszedés gyakorlata azonban változó volt, és a csempészet ellenőrzése folyamatos vitákhoz vezetett.
Az aranyláz idején a bányavidékre áramló népesség rendkívül heterogén volt. A bevándorlók között a portugál királyságból érkező szabad telepesek, a brazíliai tengerparti területekről áttelepült fehérek és felszabadított rabszolgák, valamint a rabszolgaként behozott afrikaiak és afrikai származásúak egyaránt jelen voltak. A bányászat technológiája kezdetben egyszerű volt: a folyómedrek iszapjának mosásával nyerték ki az aranyat, később a hegyoldalakban mélyített aknákban is dolgoztak. A munka fizikailag rendkívül megterhelő volt, és a bányavidéken a rabszolgák aránya becslések szerint elérhette a lakosság felét vagy annál is többet. Az arány pontos meghatározása vitatott, mert a korabeli összeírások a szabad színesbőrűeket és a felszabadítottakat nem mindig különítették el.
A bányavidék társadalmában a rabszolgaság sajátos formái alakultak ki. Egyes rabszolgák – különösen a bányászati ismeretekkel rendelkezők – munkájukért cserébe bizonyos jövedelemhez juthattak, és kedvező esetben megválthatták szabadságukat; ez a gyakorlat dokumentált, de ritkának számított. A bányászatban dolgozó rabszolgák halandósága magas volt, és a belső rabszolga-kereskedelem fellendülése tovább erősítette az afrikai bevándorlást. A rabszolgák ellenállása a szökésekben, a quilombók (szökött rabszolgák közösségei) kialakulásában és időnkénti felkelésekben mutatkozott meg. A bányavidék quilombói kevésbé ismertek, mint a korábbi, 17. századi Palmares, de létezésüket a korszak hivatalos üldözési iratai igazolják.
A korona a bányászatot szigorú szabályozással próbálta ellenőrizni. Az aranykivitelhez a bányavidéken működő öntőházakban (casas de fundição) kellett beolvasztani az aranyat, ahol levonták a quinto adót. Az 1730-as években a korona a csempészet visszaszorítása érdekében áttért a capitação (fejadó) rendszerre, amely a bányászok, illetve a bányászatban foglalkoztatott rabszolgák száma alapján vetette ki az adót. Ez a módszer a kortársak, majd a későbbi történészek szerint is növelte a terheket, és hozzájárult a 18. század közepén kibontakozó adólázadásokhoz. A capitaçãót 1751-ben visszaváltotta a quinto, de a hátralékok kezelése továbbra is konfliktusforrás maradt. A hivatalos adatsorok szerint az aranytermelés az 1730-as években tetőzött, majd fokozatosan csökkent; a hanyatlás üteme azonban vitatott, mert a csempészet mértékének változása torzíthatja a képet.
Az arany mellett a gyémánt felfedezése hozott újabb, még inkább ellenőrzött jövedelemforrást. A lelőhelyet a Serro do Frio környékén, Minas Gerais északi részén találták meg; a felfedezés évére a források általában 1729-et közölnek, de néhány korabeli feljegyzés korábbi dátumot is valószínűsít. A gyémántbányászat kezdetben szinte szabályozatlanul indult, majd a portugál korona fokozatosan monopolizálta a kitermelést. A Distrito Diamantino (Gyémántkörzet) néven elkülönített területre a gyarmati adminisztráció különleges szabályokat vezetett be: a körzet lezárása, a gyémántkeresők engedélyhez kötése és a termelés kiviteli ellenőrzése a korona fiskális érdekeit szolgálta.
A gyémántkereskedelem értékesebb és koncentráltabb jövedelmet ígért, mint az arany, ezért a korona még szorosabban ellenőrizte. A 18. század közepén a gyémántkitermelés kizárólagos jogát időszakosan magánvállalkozóknak adták bérbe, majd a korona visszavette a közvetlen igazgatást. A részletek az eltérő rendeletek miatt bonyolultak, és a történészek között vita van arról, mennyire volt hatékony a központi irányítás. Az azonban dokumentált, hogy a gyémántkereskedelemből származó nyereség jelentős részét a portugál udvar a nemzetközi fizetési kötelezettségeire, különösen a brit kereskedelmi hitelekre fordította. A gyémántbányászatban dolgozó rabszolgák életkörülményeiről a korabeli beszámolók ellentmondásosak: egyes tisztviselők a munkafegyelmet, mások a kimerülést és a betegségeket hangsúlyozták.
A gyémántkörzet a gyarmati bányagazdaságon belül különleges képződmény volt. A lezárás miatt a körzetben a szabad bevándorlás korlátozott volt, és a lakosság összetétele a bányászati munkákhoz igazodott. A korona által felállított igazgatóság anyakönyvei és a szállítási jegyzékek ma is fontos források, de a termelési adatok ugyanúgy alulbecsülhetik a tényleges mennyiséget, mert a gyémántok csempészete rendkívül jövedelmező volt. A 18. század második felében a gyémánttermelés is hanyatló tendenciát mutatott, ami egybeesett az aranykészletek kimerülésével és a bányavidék általános gazdasági nehézségeivel.
A bányavidék társadalma nem írható le egyszerűen a fehér tulajdonosok és az afrikai rabszolgák kettősségével. A korabeli összeírások és anyakönyvek szerint jelentős számú szabad, színesbőrű lakos élt a bányavárosokban, akik kiskereskedelemből, kézművességből, szállításból vagy a bányászat kiegészítő tevékenységeiből éltek. A felszabadított rabszolgák (alforriados) egy része nőként háztartási szolgálatból, piaci árusításból vagy kisebb kölcsönökből szerzett jövedelmet. A nők szerepe a bányavidéki társadalomban a kutatások egyik újabb iránya: az anyakönyvek tanúsága szerint a háztartásfői szerepet betöltő nők aránya egyes városokban magasabb volt, mint a tengerparti ültetvényes régiókban, mert a férfiak egy része a bányászatban dolgozott vagy vándorolt.
A katolikus egyház is jelen volt a bányavidéken, de intézményi hatalma kisebb ütemben nőtt, mint a tengerparti területeken. A bányavárosokban a világi papság és a szerzetesrendek mellett a világi testvérületek (irmandades) szervezetei jelentettek fontos társadalmi hálózatot. A fehér, a felszabadított fekete és a mulatt lakosság számos városban külön-külön testvérületet hozott létre, amelyek temetkezési, vallási és jótékonysági feladatokat láttak el. Ezek az intézmények a társadalmi mobilitás csatornái is lehettek, de egyszersmind tükrözték a faji alapú tagolódást, amelyet a gyarmati társadalomban a származás és a szín kategóriái formáltak.
A bányászat fellendülése a gyarmat szélesebb élelmiszer- és állatkereskedelem-hálózatát is megteremtette. A bányavidékre irányuló élelmiszer-szállítás a São Francisco folyó menti és a déli területek állattenyésztőit kapcsolta be a piacba. A távolsági kereskedelmi útvonalak – az úgynevezett monções – folyami és szárazföldi szakaszokból álltak, és nemcsak árut, hanem híreket, embereket és járványokat is szállítottak. A bányavárosok lakosságának növekedése így a gyarmat belső gazdasági integrációját erősítette, ami hosszabb távon megalapozta a brazil belső piac kialakulását.
A 18. század elején bekövetkező aranyboom a portugál gyarmat egészének súlyát növelte az anyaország számára. A korábbi, elsősorban a cukorexporton alapuló gyarmati gazdaság helyett a bányászati kitermelés vált a legfontosabb bevételi forrássá. A portugál korona az aranyból származó jövedelmeket nem kizárólag a brazil közigazgatásra fordította; jelentős részük az anyaország államadósságának törlesztésére, a királyi udvar költségeire és a birodalom más területeinek finanszírozására került. Ez a kapcsolat a kortárs merkantilista gazdaságpolitika keretében értelmezhető, amely a gyarmat feladatát az anyaországi kincstár feltöltésében látta. Ugyanakkor a mai történetírás vitatja, hogy az aranybevételek hosszú távon mennyiben szolgálták a portugál gazdaság modernizációját, és mennyiben erősítették a külkereskedelmi függőséget, különösen a brit posztóexport és hitelek irányában.
A bányavidéki gazdaság hatása a gyarmat belső szerkezetére is érezhető volt. A tengerparti ültetvényes területek rabszolgakereslete az aranyvidékek munkaerőszükséglete miatt nőtt, ami a rabszolgák árának emelkedéséhez vezetett. A brazil belterület felé irányuló terjeszkedés új adminisztratív és egyházi kerületek létrehozását tette szükségessé. A 18. század folyamán a gyarmat belső határai fokozatosan eltolódtak nyugat felé, és a portugál korona a spanyol birodalommal kötött szerződésekben is igyekezett rögzíteni a ténylegesen elfoglalt területeket. Ez a folyamat később hatással volt a független Brazília területi kiterjedésére.
A bányászat fellendülése azonban nem járt tartós gazdasági diverzifikációval. A bányavidékekről szóló kutatások hangsúlyozzák, hogy a kitermelés technológiája alig fejlődött, a beruházások túlnyomó része a rabszolgák vásárlására és a közvetlen kitermelésre irányult. Amikor a könnyen hozzáférhető aranykészletek fogyni kezdtek, a bányavárosok többsége nem tudott más, fenntartható gazdasági alapra áttérni. A hanyatlás tehát nem csupán az ásványkincs kimerüléséből következett, hanem abból is, hogy a bányagazdaság intézményei nem ösztönözték a mezőgazdasági vagy ipari átalakulást. Ezt a jelenséget a történészek a gyarmati nyersanyag-alapú növekedés egyik tipikus korlátjaként tárgyalják.
Az 1750-es évektől a hivatalos aranytermelési adatok csökkenő tendenciát mutatnak. A csökkenés pontos mértéke vitatott: a hivatalos quinto-bevételek alapján számított termelés zuhanást jelez, de a csempészet fennmaradása miatt a tényleges kitermelés nem feltétlenül esett vissza ugyanolyan arányban. A korona válaszul fokozta az adóbehajtást, és az 1760-as években bevezette a derrama intézményét, amely a hátralékos quinto-összeget a bányavidék lakosságára vetette ki. A derrama a későbbi összeesküvés-mitológiában központi szerepet kapott, de a történeti kutatások szerint a tényleges kivetése időnként elmaradt, és a fenyegetés inkább a kilátásba helyezett adóprés miatt hatott a helyi elitre.
A bányászat hanyatlásával párhuzamosan a gyarmati igazgatás is átalakult. Sebastião José de Carvalho e Melo, a későbbi Pombal márki (Marquês de Pombal) 1750-től a portugál államirányítás meghatározó alakja volt, és reformjaival központosította a gyarmati adminisztrációt. A jezsuiták kiűzése 1759-ben, az oktatás állami kézbe vétele, valamint a kereskedelmi társaságok alapítása a gyarmat és az anyaország közötti gazdasági kapcsolatokat is érintette. Pombal idején a brazil főváros 1763-ban Salvadorból Rio de Janeiróba került, ami a déli és bányavidéki gazdasági súly elismerése is volt. A reformok megítélése ma is vitatott: egyes történészek a modernizáló, felvilágosult abszolutizmus megnyilvánulását látják bennük, mások a gyarmati kizsákmányolás új, bürokratikusabb formáját hangsúlyozzák.
A 18. század végi feszültségek legismertebb dokumentált eseménye az Inconfidência Mineira (Minas Gerais-i „hűtlenség”) néven ismert 1789-es összeesküvés volt. A résztvevők – köztük helyi katonatisztek, értelmiségiek, bányavállalkozók és egyházi személyek – a portugál korona adóztatási és kereskedelmi korlátozásai ellen szervezkedtek; a mozgalom egyik vezető alakja Joaquim José da Silva Xavier, a fogorvosként ismert Tiradentes volt. A szervezkedést a hatóságok felfedték, a résztvevők közül többeket letartóztattak, Tiradentest 1792-ben kivégezték. Az összeesküvés ténye dokumentált, de a résztvevők programja, társadalmi háttere és céljai vitatottak: a későbbi brazil nacionalista történetírás előfutárként, a köztársasági mozgalom hőseként ábrázolta, míg a források szerint a csoport gondolatai eklektikusak voltak, és a rabszolgasághoz való viszonyuk sem volt egységes.
A „gyarmati válság” kifejezés nem egyetlen hirtelen összeomlást jelöl, hanem egy elhúzódó folyamatot, amelyben a bányászat kimerülése, az adóterhek növekedése, a helyi elit elégedetlensége és a portugál központi politika reformjai összekapcsolódtak. Fontos azonban kerülni a teleologikus értelmezést: a 18. század végi válság nem tette automatikussá a függetlenséget, és a gyarmati rendszer 1822-ig fennmaradt. A későbbi fejezetekben tárgyalt események – például a portugál udvar 1808-as átköltözése Brazíliába – új feltételeket teremtettek, amelyekre a bányavidéki feszültségek csak az egyik, bár fontos előzményként hatottak.
Az aranyciklus történetének legfontosabb elsődleges forrásai a portugál királyi rendeletek, az intendencia és a bányahatóságok iratai, az anyakönyvek, a szállítási jegyzékek és a korabeli krónikák. A termelésre vonatkozó adatok elsősorban a quinto-nyilvántartásokból és az öntőházak jegyzékeiből származnak, amelyek a csempészet miatt a tényleges kitermelés alsó határát adják. A demográfiai arányok és a rabszolgák számának becslése az egyházi és polgári összeírásokon alapul, de ezek pontossága régiónként és időszakonként változó; a modern kutatások ezért óvatosan, tartományokban közlik a becsléseket.
A bandeirantes tevékenységének értékelése kifejezetten vitatott terület. A korabeli források részben dicsőítően, részben elítélően írnak róluk; a 19–20. századi paulista regionális identitás a hősi felfedező képét alakította ki, míg a 21. századi történetírás az őslakos közösségek elleni rabszolgavadászatot és az erőszakot állítja középpontba. Ez a vita nem csupán ténykérdés, hanem emlékezetpolitikai konfliktus is, amely befolyásolja, hogy a bandeirantes emlékművei és utcanevei miként maradnak fenn a mai Brazíliában.
A gyémántkörzet termelési adatai még nagyobb bizonytalanságot hordoznak, mint az aranyra vonatkozók. A gyémántok elrejtése és kicsempészése a kis méret miatt könnyebb volt, így a hivatalos nyilvántartások jelentősen alulbecsülhetik a valós kitermelést. Az Inconfidência Mineira résztvevőinek motivációit a kihallgatási jegyzőkönyvek őrzik, de ezek a források a vádhatóság szempontjából torzíthatnak; a történészek ezért óvatosan kezelik a vádlottak vallomásait. Végül a Pombal-korszak reformjainak hatása is vita tárgya: a dokumentumok a központosítást és a jövedelemnövelést igazolják, de a hosszú távú gazdasági következmények megítélésében nincs teljes egyetértés.