Amikor I. Péter 1831-ben lemondott a trónról, a Brazil Császárság (Império do Brasil) fennmaradása korántsem volt magától értetődő. A kiskorú II. Péter nevében kormányzó régensek alatt a tartományi lázadások, a rabszolgatartó elit érdekellentétei és a külső nyomás egyaránt veszélyeztették a fiatal monarchiát. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan sikerült mégis megszilárdítani a császárságot, miként kapcsolódott össze a kávégazdaság a rabszolgasággal, és miért vezetett a rabszolgaság 1888-as eltörlése – minden humanitárius érdeme ellenére – alig másfél évvel később a monarchia bukásához. A kérdés azért is fontos, mert a 19. századi brazil „liberális” és „konzervatív” viszony, a rabszolgaság felszámolása és a hadsereg politikai szerepe máig meghatározza a brazil történetírás vitáit. A jelen fejezet a függetlenség és I. Péter császársága történetére épül, és előkészíti a „régi köztársaság” és az oligarchia időszakát.
I. Péter 1831. április 7-i lemondása után a trónörökös, a mindössze ötéves II. Péter helyett kezdetben háromtagú régensség kormányzott. Az 1831–1834 közötti időszakban a központi hatalom meggyengült, a tartományok pedig egyre nagyobb autonómiát követeltek. Az 1834-es alkotmánykiegészítés, az Ato Adicional (kiegészítő törvény) egyetlen választott régens irányítására bízta a végrehajtó hatalmat, és tartományi törvényhozó gyűléseket hozott létre. Ez egyszerre volt kísérlet a decentralizációra és új viták forrása: a tartományi elitek gyakran a központi adóztatás és kinevezési gyakorlat ellen fordultak.
A régensség korszakát több fegyveres lázadás fémjelezte. A Cabanagem (Pará, 1835–1840) a szegény vidéki lakosság, őslakosok és felszabadított rabszolgák részvételével zajlott; a Balaiada (Maranhão, 1838–1841) hasonló társadalmi elégedetlenséget tükrözött; a Sabinada (Bahia, 1837–1838) pedig városi és katonai csoportok lázadása volt. A leghosszabb, Farroupilha néven ismert felkelés (Rio Grande do Sul, 1835–1845) részben a déli határvidék állattenyésztő elitjének adó- és vámvitáiból fakadt, és időszakosan kikiáltotta a független Riograndensei Köztársaságot. A lázadások jellege különbözött, és a történetírás vitatja, hogy mennyiben tekinthetők „nemzeti” vagy „társadalmi” mozgalmaknak, de együttesen rámutattak a központi hatalom törékenységére.
A kormányzat 1840-ben a helyzetet a nagykorúsítási puccs (Golpe da Maioridade) révén oldotta meg: a parlament július 23-án a 14 éves II. Pétert nagykorúsította, és ezzel megszüntette a régensséget. A döntés mögött a konzervatívabb körök azon törekvése húzódott, hogy a császár személye körül erősítsék meg a rendet, és véget vessenek a tartományi lázadásoknak. A nagykorúsítás dokumentált tény, ám a kortárs értelmezések különböztek: egyesek szerint a császár törvényes hatalmának helyreállítása, mások szerint az alkotmányos rend megkerülése volt.
A konszolidáció az 1850-es évekre vált egyértelművé. A lázadásokat rendre leverték, a központi adminisztráció megerősödött, és a tartományi elitek fokozatosan elismerték a császári kormányt. A stabilitást nem kis részben a kávégazdaság növekvő jövedelme tette lehetővé, amely a délkeleti tartományokat a birodalom motorjává emelte.
A Brazil Császárság politikai berendezkedését az 1824-es alkotmány négyszeres hatalommegosztása határozta meg. A törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom mellett a Poder Moderador (mérséklő hatalom) kizárólagos császári jogkör volt, amely lehetővé tette a parlament feloszlatását, a miniszterek kinevezését és a tartományi gyűlések felügyeletét. Ez a szerkezet sajátos brazil „parlamentáris monarchiát” eredményezett, amelyben a minisztertanács felelősséggel tartozott ugyan a parlamentnek, de a császár mérséklő hatalma révén döntő befolyást gyakorolt a kormányváltásokra.
A politikai életet az 1837 körül intézményesült Liberális Párt (Partido Liberal) és Konzervatív Párt (Partido Conservador) versengése határozta meg. A korabeli elnevezések azonban nem feleltethetők meg a mai bal- és jobboldali pártpolitikának. A liberálisok között ugyanúgy voltak rabszolgatartó földbirtokosok, mint a konzervatívok között, és a két csoport közötti különbség leginkább a központosítás, a tartományi autonómia és a császári előjogok kérdéseiben mutatkozott meg. A konzervatív saquarema és a liberális luzia csoportosulások társadalmi bázisa nagyrészt azonos volt: jómódú, nagybirtokos, rabszolgatartó és magas rangú bürokratákból álló réteg, amely a választójog szűkítésével kizárta a szegény szabad lakosságot, a nőket és természetesen a rabszolgákat.
A választójog vagyon- és jövedelemcenzushoz, valamint írni-olvasni tudáshoz volt kötve; a ténylegesen választók aránya a felnőtt férfi lakosság töredékét tette ki. A politikai rendszer így a monarchia stabilitását a földbirtokos elitek és a császári bürokrácia együttműködésére építette. A katolikus egyház és az állam viszonyát a padroado (főkegyúri jog) szabályozta, amely a császárnak egyházi kinevezési és felügyeleti jogokat biztosított, később azonban éppen ez a viszony vált a monarchia egyik válságtényezőjévé.
A brazil gazdaság 19. századi átalakulását a kávé világpiaci árának emelkedése és az ültetvényes terjeszkedés határozta meg. A kávé először a Rio de Janeiro és Minas Gerais közötti Paraíba-völgyben (Vale do Paraíba) hozott látványos fellendülést, majd az 1860-as évektől egyre inkább São Paulo nyugati területein (Oeste Paulista) összpontosult. Az exportbevételek növekedése megerősítette a délkeleti ültetvényes réteget, miközben a korábban cukornádon alapuló északkeleti gazdaság viszonylagos hanyatlásnak indult.
A kávégazdaság alapja a rabszolgatartó munkaerő volt. A transzatlanti rabszolga-kereskedelem elvileg már 1831-ben tiltva volt, de a törvényt évtizedekig nem hajtották végre, amit a korabeli köznyelv „para inglês ver” (hogy az angolok lássák) kifejezéssel jellemzett. A brit flotta nyomására az 1845-ös Aberdeen Act lehetővé tette a brit hadihajóknak a brazil rabszolga-hajók feltartóztatását, majd az 1850-es Eusébio de Queirós törvény (Lei Eusébio de Queirós) ténylegesen leállította a transzatlanti kereskedelmet. A rabszolgaság intézménye azonban fennmaradt, és a betiltás után a belső rabszolga-kereskedelem felerősödött: az északkeleti gazdaságokból tömegesen adták el a rabszolgákat a délkeleti kávéültetvényekre.
A rabszolgák számáról csak becslések állnak rendelkezésre. Az első országos népszámlálás, az 1872-es összeírás mintegy 1,5 millió rabszolgát regisztrált, de a korabeli adminisztráció hiányosságai miatt a szám bizonytalan, és egyes történészek szerint a teljes rabszolgatartó népesség ennél nagyobb is lehetett. A 19. század végére a rabszolgák aránya fokozatosan csökkent, részben a felszabadítási törvények, részben a születések alacsony száma miatt. Amikor 1888-ban a rabszolgaságot eltörölték, a felszabadított rabszolgák száma hozzávetőleg 700–800 ezer lehetett, de ez is becslés.
A rabszolgatartó társadalom nem csupán gazdasági intézmény volt, hanem társadalmi és jogi hierarchiák rendszere. A rabszolgák mozgását, vallásgyakorlását és családi életét korlátozták, a szökött rabszolgák pedig quilombókba (szabad fekete közösségekbe) menekültek. A brazil történetírás az 1970-es évek óta egyre nagyobb figyelmet fordít arra, hogy a rabszolgák és leszármazottaik nem passzív elszenvedői, hanem aktív alakítói voltak a mindennapi ellenállásnak és a felszabadulási folyamatnak. A dokumentált események – periratok, szökési hirdetések, egyházi anyakönyvek – mellett a rabszolgák saját hangja csak töredékesen maradt fenn, ami a történeti rekonstrukció egyik legnagyobb módszertani nehézsége.
A császárság külpolitikai stabilitását a dél-amerikai régió hatalmi viszonyai tették próbára. A paraguayi háború (Guerra do Paraguai, 1864–1870) Brazília, Argentína és Uruguay szövetségének fegyveres konfliktusa volt Paraguayjal, Francisco Solano López elnök vezetése alatt. A háború okai között területi és hajózási viták, a Río de la Plata-torkolat ellenőrzéséért folytatott versengés és a szövetségi politika összecsapásai szerepeltek. A kortárs és későbbi értelmezések erősen vitatottak: egyes történeti munkák Paraguay agresszív terjeszkedését hangsúlyozzák, mások a három szövetséges hatalmi érdekeit és a paraguayi lakosság kollektív szenvedését állítják középpontba.
Brazília számára a háború hatalmas emberi és pénzügyi árat jelentett. A hadsereg létszáma gyorsan nőtt, a harcokban részt vett szabad szegények, felszabadított rabszolgák és önkéntesek, akiknek egy része a háború után katonai veteránként politikai súlyt követelt. A konfliktus következményei közé tartozott a brazil hadsereg szervezeti megerősödése, a tisztikar hivatásosodása és az pozitivizmus (Auguste Comte eszméinek brazil változata) terjedése a katonai körökben. A pozitivista tisztek a monarchiát elavultnak, a társadalmi reformokat viszont szükségesnek tekintették, ami hosszú távon a császári rend ellen fordította a hadsereg jelentős részét.
A paraguayi háború emlékezete ma is érzékeny kérdés. Paraguayban a lakosság becsült veszteségei rendkívül magasak, de a pontos szám vitatott, és a történetírás óva int attól, hogy egyetlen „mért” adatként kezeljék. Brazíliában a háború egyszerre volt a nemzeti kohézió és a hadsereg presztízsének forrása, de a kormány pénzügyi terhei és a veteránok helyzete miatt a monarchia legitimációját is gyengítette.
A rabszolgaság felszámolásához vezető út nem egyetlen törvényen, hanem egymással versengő társadalmi nyomásokon, parlamenti vitákon és utcai mozgalmakon keresztül vezetett. Az abolicionista mozgalom (abolicionismo) az 1870-es évektől erősödött meg, és sokszínű koalíciót hozott létre: értelmiségiek, városi középosztálybeliek, újságírók, jogászok, valamint fekete aktivisták egyaránt részt vettek benne. Kiemelkedő alakjai közé tartozott Joaquim Nabuco, aki a rabszolgaságot erkölcsi és társadalmi kérdésként is tárgyalta, José do Patrocínio, fekete újságíró és szónok, valamint Luís Gama, aki maga is rabszolgaként született, később pedig jogi úton szabadított fel sok rabszolgát.
A törvényhozási lépések fokozatosak voltak. Az 1871-es Lei do Ventre Livre (a „szabad méh” törvény) kimondta, hogy a rabszolga anyák újszülött gyermekei szabadnak számítanak, ám a gyakorlatban a gyermekek többnyire nyolcéves korukig a tulajdonosnál maradtak, aki ezért állami kárpótlást kaphatott. Az 1885-ös Lei dos Sexagenários a hatvan év feletti rabszolgákat nyilvánította szabaddá, de egyúttal szolgálati kötelezettséget is előírt, ami korlátozta a felszabadítás valódi hatását. Végül 1888. május 13-án Izabella régens hercegnő aláírta a Lei Áurea (Arany törvény) néven ismert törvényt, amely a rabszolgaságot teljes egészében, kárpótlás nélkül eltörölte.
A Lei Áurea megítélése a történetírásban összetett. A törvény dokumentáltan véget vetett a jogszerű rabszolgatartásnak, ám nem járt földreformmal, oktatási vagy foglalkoztatási programmal, és a felszabadított emberek többsége továbbra is mély társadalmi és gazdasági kiszolgáltatottságban élt. Az emlékezetpolitikai viták ma is arról szólnak, hogy a törvényt a monarchia humanitárius érdemeként vagy a felszabadítottak elégtelen integrációját elfedő jogi aktusként értékeljék-e. A rabszolgatartó elitek számára a kárpótlás nélküli felszabadítás hatalmas vagyonvesztést jelentett, ami közvetlenül aláásta a monarchia iránti lojalitásukat.
A császárság válsága az 1880-as évek végére több irányból mélyült. A rabszolgatartó földbirtokosok jelentős része elfordult a monarchiától a Lei Áurea miatt, és a köztársasági mozgalomban keresett új politikai keretet. Az egyház és a kormány viszonya is megromlott az 1870-es évek „vallási kérdése” (Questão Religiosa) nyomán, amikor két püspököt letartóztattak, mert engedelmességre kötelező pápai utasításokat hajtottak végre. A hadsereg tisztikara a paraguayi háború óta politikai tényezővé vált, és a pozitivista republikánus eszmék terjedése egyre inkább a császári rend ellen hatott.
A republikánus propaganda az 1870-es Republikánus Kiáltvány (Manifesto Republicano) óta folyamatosan erősödött, bár társadalmi bázisa sokáig szűk maradt. A döntő lépést 1889. november 15-én Deodoro da Fonseca marsall tette meg: katonai puccsal eltávolította a kormányt, majd a köztársaság kikiáltására kényszerítette a császári intézményeket. II. Péter családjával együtt száműzetésbe vonult Európába. A puccs jellege katonai volt, és a lakosság széles körei alig vettek részt benne; a kortárs visszaemlékezések szerint a köztársaság kikiáltása inkább a hadsereg és a republikánus elitek akciója volt, mint népi forradalom.
A monarchia bukása így nem a rabszolgaság eltörlésének közvetlen következménye volt, hanem több tényező – a rabszolgatartó elitek sérelmei, az egyházi konfliktus, a hadsereg politikai öntudata és a republikánus eszmék terjedése – együttes hatása. A köztársaság kikiáltása után a császárság intézményeit felszámolták, és kezdetét vette a „régi köztársaság” és az oligarchia korszaka, amely a szövetségi állam és a kávéoligarchia hatalmára épült.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak az 1824-es alkotmány és annak 1834-es kiegészítése, a rabszolgaságra vonatkozó 1831-es, 1850-es, 1871-es, 1885-ös és 1888-as törvények, a parlamenti viták jegyzőkönyvei, az 1872-es népszámlálás összeírása, valamint a korabeli sajtó és politikai röpiratok. A régensségi lázadásokról és a paraguayi háborúról katonai jelentések, periratok és kortárs visszaemlékezések állnak rendelkezésre. A rabszolgaság mindennapjairól a hagyatéki leltárak, szökési hirdetések és egyházi anyakönyvek adnak részleges képet.
A másodlagos irodalomban a brazil történetírás klasszikusai – például Emília Viotti da Costa, Boris Fausto, Lilia Moritz Schwarcz és Thomas Skidmore munkái – eltérő hangsúlyokkal tárgyalják a császárság konszolidációját és a rabszolgaság felszámolását. A fő viták a következők: a régensségi lázadások társadalmi jellege és jelentősége; a rabszolgák számának pontos becslése; a felszabadítási törvények tényleges hatása; a paraguayi háború okai és áldozati számai; valamint a monarchia bukásában szerepet játszó tényezők súlya. A Lei Áurea utáni társadalmi integráció elmaradásának értékelése szintén erősen vitatott, és összekapcsolódik a mai brazil emlékezetpolitikai vitákkal a faji egyenlőtlenségekről és a jóvátételről.