Az 1889. november 15-én kikiáltott köztársaság a brazil állam szerkezetét gyökeresen átalakította, és megnyitotta az utat a régi köztársaság (República Velha) néven ismert korszak előtt. Ez az 1889 és 1930 közötti időszak nem egyszerűen a császárság utáni politikai vákuum betöltése volt, hanem a kávégazdaság, a föderatív hatalommegosztás és a helyi oligarchiák összefonódásának időszaka. Ebben a fejezetben a régi köztársaság politikai rendszerét, gazdasági alapjait, társadalmi feszültségeit és bukásának okait vizsgáljuk. A korszak értelmezése ma is vita tárgya: egyes történészek a modern föderalizmus kísérletét, mások az oligarchikus uralom és a választási csalások rendszerét látják benne. Az alábbiakban megkülönböztetjük a dokumentált eseményeket, a statisztikai becsléseket és a történetírásban vitatott értelmezéseket.
A császárság bukását közvetlenül megelőző években a monarchia támogatottsága a rabszolgaságot eltörlő, 1888-as Aranytörvény (Lei Áurea) után tovább csökkent. A nagybirtokos kávéültetvényesek egy része úgy érezte, hogy a császár nem kárpótolta őket megfelelően a rabszolgatartás elvesztéséért, és a hadsereg tisztikara is sérelmezte a monarchiát. A köztársaság kikiáltása 1889. november 15-én Rio de Janeiróban katonai puccs formájában történt, amelyet Deodoro da Fonseca marsall vezetett. Ez a mozzanat dokumentált politikai esemény, de az okok és a szereplők súlya a történetírásban vitatott: egyes szerzők a köztársaságot a katonai elit és a republikánus értelmiség szövetségének, mások a kávétermelő oligarchia hatalomváltásának tekintik.
A köztársaság első lépése a köztársasági ideiglenes kormány felállítása volt, amely elválasztotta az államot az egyháztól, bevezette a polgári anyakönyvezést, és megszüntette a nemesi címeket. Az 1891. február 24-én kihirdetett köztársasági alkotmány a Brazil Császárság centralizált, alkotmányos monarchiáját föderatív, elnöki rendszerrel váltotta fel. Az alkotmány az Egyesült Államokhoz hasonlóan államokra (estados) bontotta az országot, amelyek széles körű autonómiát kaptak, beleértve a saját adók, rendőrség és állami milíciák fenntartásának jogát. A szövetségi elnököt négy évre választották, de újraválaszthatóságát kizárták. A választójogot az írástudó, 21 év feletti férfiakra korlátozták; a nők és az írástudatlanok – akik a felnőtt férfi lakosság többségét alkották – nem szavazhattak. Ez a rendelkezés jogilag rögzítette a politikai részvétel szűkösségét, és a korszak egyik legfontosabb strukturális jellemzőjévé vált.
Az 1891-es alkotmány elfogadása körüli vitákban megjelent a hadsereg és a föderalista csoportok közötti feszültség is. Deodoro da Fonseca – az első elnök – és alelnöke, Floriano Peixoto katonaként értelmezte a hatalmat, és konfliktusba került a parlamenttel. Az 1893 és 1895 közötti föderalista lázadás (Revolução Federalista) Rio Grande do Sulban a központosító kormányzattal szemben a nagyobb állami autonómiát követelte; a lázadás leverése a köztársaság központi hatalmának megerősítését hozta, de a föderatív szerkezetet nem szüntette meg. A lázadás jellegének megítélése vitatott: egyesek pusztán regionális oligarchikus összecsapást látnak benne, mások a korai köztársasági rendszer legitimitási válságát hangsúlyozzák.
A régi köztársaság politikai stabilitásának alapeleme a kormányzók politikája (política dos governadores) volt, amelyet Campos Sales elnök (1898–1902) alakított ki. Ennek lényege, hogy a szövetségi kormány elismerte az egyes államokban uralkodó oligarchiák hatalmát, és cserébe az állami kormányzók biztosították a szövetségi kongresszusban ülő képviselők lojalitását a központi kormányzat iránt. Ez a megállapodás nem volt írott törvény, hanem informális politikai gyakorlat, amelyet a korszak szereplői és a későbbi történészek is dokumentáltak. Ugyanakkor a rendszer tényleges működésének mélysége és az egyes államok közötti különbségek ma is kutatási területet jelentenek.
A helyi szintű hatalmat a coronelismo (szó szerint: „ezredesizmus”) fogalma írja le. A coronel (ezredes) a Nemzeti Gárda hagyományából örökölt rangot viselő helyi földbirtokos-politikai vezető volt, aki a vidéki közösségekben gazdasági és politikai befolyást gyakorolt. A coronelismo a mandonismo (helyi uralom) és a klientelizmus keveredéséből állt: a coronel munkát, védelmet és szívességeket nyújtott a függő helyzetben lévő választóknak, akiktől cserébe szavazatokat várt el. A szavazatvásárlás, a választási csalás és a politikai ellenfelek megfélemlítése gyakori volt; ezt a kortárs újságok, bírósági iratok és a későbbi történészek munkái egyaránt megerősítik. A coronelismo mint fogalom azonban vitatott: egyes történészek szerint túlzottan leegyszerűsíti a helyi hatalmi viszonyokat, és nem veszi figyelembe a városi területek vagy a déli bevándorlótelepek eltérő dinamikáját.
A régi köztársaság egyik legismertebb, de gyakran félreértett kifejezése a „kávé–tej politika” (política do café com leite). Ezt az utólagos értelmezést a történetírás az 1910-es évektől az 1930-as forradalomig terjedő időszakra alkalmazza, amikor a két legerősebb állam, a kávétermelő São Paulo és a tejtermelő Minas Gerais felváltva adta a köztársasági elnököt. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem volt alkotmányos szabály, és nem minden elnök illeszkedett a mintába. Például Hermes da Fonseca (1910–1914) katonai hátterű elnök volt, aki Rio Grande do Sul támogatásával került hatalomra. A „kávé–tej politika” tehát inkább utólagos interpretáció, amely a korszak oligarchikus hatalommegosztását hivatott megragadni; a kortársak nem használták ezt a kifejezést. Ezt a megkülönböztetést a történészek ma már általánosan elfogadják, bár a fogalom továbbra is elterjedt a tankönyvi irodalomban.
A régi köztársaság gazdaságának motorja a kávéexport volt. A 19. század végére a kávé a brazil kivitel mintegy 60–70 százalékát adta – ez a becslés a korabeli külkereskedelmi statisztikákból származik, amelyek pontossága árunemenként változó, de a nagyságrend szakmai konszenzus. A termelés központja a Paraíba-völgyből fokozatosan São Paulo állam nyugati vidékeire tolódott, ahol a termékeny terra roxa talaj és a vasúthálózat bővülése kedvezett a nagyüzemi ültetvényeknek.
A rabszolgaság 1888-as eltörlése után a kávéültetvények munkaerőhiánnyal küzdöttek. A kormány – elsősorban São Paulo állam – ösztönözte az európai bevándorlást, amelyet részben állami támogatással finanszíroztak. A colonato (gyarmati munkarendszer) keretében a bevándorló családok kávéültetvényesi földeken kaptak lakást, földrészletet és részesedést a termésből. Az 1887 és 1914 közötti időszakban körülbelül 2,7–3 millió bevándorló érkezett Brazíliába, elsősorban olaszok, kisebb számban portugálok, spanyolok, németek és 1908-tól japánok. E számok az IBGE (Brazil Földrajzi és Statisztikai Intézet) későbbi népszámlálási feldolgozásaiból származó becslések, és a bizonytalanságot az illegális beszállás, a visszavándorlás és a hiányos nyilvántartás okozza. Az azonban dokumentált, hogy a bevándorlás jelentősen átalakította São Paulo és a déli államok demográfiai arculatát: São Paulo állam lakossága 1872 és 1920 között 837 ezerről mintegy 4,6 millióra nőtt (népszámlálási becslés).
A bevándorlás hatása nem volt egyenletes. A kávéültetvényeken a munkaerő-ellátás javult, de a colonato rendszere sok bevándorlót eladósodott és kényszerből továbbvándorló helyzetbe hozott. A városokban – különösen São Paulóban és Rio de Janeiróban – a bevándorlók egy része az iparosodás korai munkaerejévé vált. A korszakban a textil-, élelmiszer- és fémipar kezdett kiépülni, de az ipar részesedése a GDP-ben még alacsony maradt. A bevándorlás azonban egyben faji és társadalmi feszültségeket is felerősített: a frissen felszabadított afrikai rabszolgák leszármazottai gyakran kiszorultak a jobb fizetésű városi munkahelyekről, és a vidéki területeken is a legkiszolgáltatottabb rétegek közé tartoztak. A köztársaság nem hozott létre földreformot vagy a fekete lakosságot támogató politikát; a korabeli hivatalos retorika gyakran a „fehérítés” (branqueamento) eszméjét hangoztatta, amely a bevándorlást a faji hierarchia átalakításának eszközeként kezelte. Ezt a nézetet a korabeli értelmiség egy része, például João Batista de Lacerda 1911-es írása nyíltan megfogalmazta; a mai történetírás ezt a diszkurzust a rasszizmus és a társadalmi kirekesztés dokumentált példájaként tartja számon.
A kávé árának ingadozása komoly problémát okozott. A kormány az 1906-os Taubaté-egyezmény (Convênio de Taubaté) keretében felvásárlással próbálta stabilizálni a kávé árát. A valorizáció (ártámogatás) politikája vitatott eredményű volt: rövid távon fenntartotta a termelők jövedelmét, hosszabb távon azonban túltermelésre ösztönzött, és a szövetségi költségvetést megterhelte. A taubatéi egyezmény dokumentált kormányközi megállapodás, de annak gazdasági hatása a mai napig elemzés tárgya; egyes közgazdász-történészek szerint elodázta a strukturális válságot, mások azt hangsúlyozzák, hogy a brazil kávégazdaság stabilitásához elengedhetetlen volt.
A föderatív berendezkedés a régi köztársaság idején erős regionális különbségeket konzervált. A délkeleti államok – São Paulo, Minas Gerais és Rio de Janeiro – a kávégazdaság és a politikai központi szerep miatt domináltak. Az északkeleti cukortermelő államok, például Bahia és Pernambuco, gazdaságilag visszaszorultak, és a helyi oligarchiák a szövetségi támogatásokért versengtek. A déli államokban – különösen Rio Grande do Sulban – a katonai hagyomány és a bevándorlótelepek sajátos politikai kultúrát teremtettek, ami időnként fegyveres konfliktushoz vezetett.
A regionális feszültségek egyik példája az 1893–1895-ös föderalista lázadás, amely Rio Grande do Sulban kezdődött, majd a fővárosban a haditengerészet egy részének felkelésével (Revolta da Armada) fonódott össze. A lázadást a központi kormány leverte, de a konfliktus rámutatott arra, hogy az új köztársasági rend legitimitása nem szilárd. A regionális autonómia egyben azt is jelentette, hogy a szövetségi kormányzat gyakran nem tudott beavatkozni az államok belügyeibe, ami a helyi oligarchiák ellenőrzésének megerősödését segítette.
Az Amazonas régióban a gumiboom (1879–1912) időszaka hozott átmeneti fellendülést. A természetes gumi (borracha) iránti kereslet az ipari forradalom és az autóipar növekedésével megugrott; a brazil Amazonas és Acre területén a gumifák nedvének gyűjtése a helyi gazdaságot fellendítette. Ez azonban a gyűjtőmunkások – gyakran kényszerített munkára fogott, őslakos vagy északkeleti migráns személyek – kizsákmányolásával járt. A gumiboom összeomlása után a régió újra perifériára került. A gumigazdaság áldozatainak száma és a munkakörülmények a korszak levelezéseiből, bírósági irataiból és a későbbi történészi munkákból ismertek, de a pontos kizsákmányolási arányok becslések.
A régi köztársaság idején a politikai és gazdasági elit uralmával szemben több társadalmi mozgalom is kibontakozott. A legnagyobb és leginkább dokumentált falusi mozgalmak vallási-messianisztikus jelleget öltöttek.
Canudos 1896 és 1897 között Bahia állam belsejében, a São Francisco folyótól északra fekvő, száraz sertão vidéken alakult ki. Antônio Conselheiro prédikátor követői egy önfenntartó települést hoztak létre, amely a szegény vidéki lakosság – egykori rabszolgák, földnélküli parasztok, elvándorolt őslakos csoportok – számára vallási és társadalmi menedéket jelentett. A köztársasági hatóságok a mozgalmat a központi hatalom elleni lázadásnak minősítették, és három katonai expedíciót indítottak ellene. A harmadik, 1897-es hadjárat a települést teljesen megsemmisítette. A halottak száma nem pontosan ismert: a becslések 5 000 és 25 000 közé teszik, és a hivatalos kormányzati jelentések, valamint a túlélők beszámolói jelentősen eltérnek egymástól. A konfliktust Euclides da Cunha író és mérnök Os Sertões (A puszták) című, 1902-ben megjelent könyve tette széles körben ismertté, amely a köztársasági hadsereg brutalitását és a vidéki szegénységet is bemutatta. A mű a korszak egyik elsődleges forrása is, de irodalmi forrás, ezért a történészek kritikával kezelik.
A Contestado-háború (1912–1916) Paraná és Santa Catarina határvidékén hasonló elemeket mutatott: a vasútépítés, a földfoglalás és a helyi lakosság elűzése ellen lázadó falusi közösség vallásos vezetőket követve ellenállt a szövetségi és állami csapatoknak. A mozgalom elnevezése a vitatott határvidékre (contestado) utal, ahol a földtulajdonjogok rendezetlenek voltak. A háború becsült halálos áldozatainak száma 5 000 és 10 000 közé tehető, de a pontos szám vitatott, mivel a katonai jelentések és a helyi beszámolók jelentősen eltérnek. A Contestado a régi köztársaság egyik legsúlyosabb belső konfliktusa volt, és a vallási mozgalmak, valamint a földkérdés összefonódásának példája.
A városi munkásmozgalom az 1900-as évek elején kezdett szerveződni. A bevándorlók – különösen az olasz anarchisták és szocialisták – szakszervezeteket hoztak létre, és sztrájkokat szerveztek a munkaidő csökkentéséért, a bérek emeléséért és a munkakörülmények javításáért. Az 1917-es általános sztrájk São Paulóban és Rio de Janeiróban a korszak legjelentősebb munkásmegmozdulása volt. A rendőri erőszak során több tucat ember meghalt, de a pontos szám vitatott. A sztrájk nyomán a kormány kénytelen volt tárgyalni a szakszervezetekkel, és egyes munkajogi követeléseket teljesíteni. Ugyanakkor a munkásmozgalom politikai képviselete továbbra is gyenge maradt, mivel a választójogból az írástudatlanok – köztük a munkások jelentős része – ki voltak zárva.
A női választójogi mozgalom szintén ebben az időszakban erősödött meg. Bertha Lutz és a Federação Brasileira pelo Progresso Feminino (Brazil Szövetség a Női Haladásért) 1922-től követelte a nők szavazati jogát. A nők választójogát végül 1932-ben, a Vargas-korszakban vezették be, de a mozgalom gyökerei a régi köztársaság utolsó évtizedére nyúlnak vissza. A fekete lakosság szervezkedése is elindult: a Frente Negra Brasileira (Brazil Fekete Front) hivatalosan 1931-ben alakult meg, de előzményei az 1920-as évek városi fekete klubjai, szakmai szervezetei és sajtótermékei.
Az őslakos népekre vonatkozóan a köztársasági kormány 1910-ben létrehozta a Serviço de Proteção aos Índios-t (SPI – Indiánvédelmi Szolgálat), amelynek célja az asszimiláció és a „védelem” volt. Az SPI gyakorlata azonban sok esetben az őslakos közösségek erőszakos integrációját és földjeik elvételét szolgálta. Ezt a korszak jelentős dokumentumanyaga – a SPI terepjelentései, a helyi hatóságok levelezései és a kortárs kritikák – támasztja alá, bár az SPI tevékenységének megítélése a mai napig vita tárgya.
Az 1920-as években a régi köztársaság politikai rendszere egyre mélyülő válságba került. A fiatal katonatisztek, a tenentes (hadnagyok) mozgalma – a tenentismo – a választási csalásokat, a korrupciót és az oligarchikus uralmat bírálta. A mozgalom első látványos akciója az 1922. július 5-i Copacabana-erőd lázadása volt Rio de Janeiróban. A felkelést a kormány leverte, de a „tizennyolcak” (os dezoito do Forte) példája a későbbi akciók hivatkozási alapjává vált. 1924-ben újabb felkelés tört ki São Paulóban, amelyet a város bombázásával fojtottak el; a lázadók egy része dél felé menekült, és 1925 és 1927 között a Prestes-oszlop (Coluna Prestes) néven ismert fegyveres csoport mintegy 25 000 kilométert tett meg Brazília belsejében, elsősorban Luis Carlos Prestes katonatiszt vezetésével. A hadjárat alatt a kormánycsapatokkal való összecsapások és a menetelés nehézségei miatt a csoport tagjainak száma ingadozott; a becslések néhány száz és mintegy 1 500 fő közé teszik a menetelőket. A Prestes-oszlop katonai vereséget szenvedett, de a tenentismo politikai hatása jelentős maradt.
A gazdasági válság 1929-ben tetőzött. A Wall Street-i tőzsdei összeomlás után a kávé világpiaci ára zuhanni kezdett, ami a brazil exportbevételeket drasztikusan csökkentette. Az 1929-es válság dokumentált gazdasági esemény, de annak brazil politikai következményei az 1930-as választásokkal és az azt követő fegyveres felkeléssel fonódtak össze. A hivatalban lévő elnök, Washington Luís a São Paulo-i Júlio Prestes jelölését támogatta, ami megtörte a hagyományos „kávé–tej” rotációt, és Minas Gerais oligarchiáit elidegenítette. A választást Júlio Prestes nyerte, de az eredményt az ellenzék – amely a Getúlio Vargas vezette Liberális Szövetség (Aliança Liberal) köré szerveződött – választási csalásnak minősítette. Ez a vád a korabeli politikai kampányanyagokban és a későbbi visszaemlékezésekben is megjelenik, de a csalások tényleges mértéke nem számszerűsíthető pontosan.
Az 1930-as forradalom (Revolução de 1930) fegyveres felkeléssel kezdődött, és 1930. november 3-án Getúlio Vargas átvette a hatalmat. A régi köztársaság ezzel véget ért; a hatalomváltás módját a történetírás puccsnak, forradalomnak vagy katonai-civil felkelésnek nevezi, attól függően, hogy a szerző melyik szereplő szerepét hangsúlyozza. A dokumentált tény, hogy Vargas ideiglenes elnökként rendkívüli felhatalmazást kapott, és a régi oligarchikus rendszer intézményei gyorsan átalakultak.
A régi köztársaság történetének megismeréséhez elsődleges források széles köre áll rendelkezésre: az 1891-es alkotmány, az elnöki üzenetek, a szövetségi és állami törvények, a kongresszusi jegyzőkönyvek, a választási iratok, a bírósági dokumentumok, valamint a korabeli újságok. A demográfiai és gazdasági adatok javarészt a későbbi népszámlálásokból és a külkereskedelmi statisztikákból származnak, amelyek pontossága változó: az írástudatlanok és a távoli vidéki régiók alulszámlálása gyakori hibaforrás volt. A bevándorlási statisztikák – különösen a visszavándorlás miatt – csak becsléseknek tekinthetők.
A történetírás számos ponton vitatott. A „kávé–tej politika” fogalma, a coronelismo kiterjedése és a választási csalások mértéke továbbra is értelmezési kérdés. A társadalmi mozgalmak – Canudos, Contestado – áldozatainak száma becslés, és a mozgalmak politikai jellegének megítélése is vitatott: egyes szerzők vallási közösségeknek, mások társadalmi tiltakozó mozgalmaknak tekintik őket. Az 1930-as események értelmezése – forradalom vagy puccs – szintén függ a szerző politikai előfeltevéseitől, amit a tankönyvi összefoglalóknak jelezniük kell. A régi köztársaság időszakának női, fekete és őslakos szereplőire vonatkozó források hiányosabbak, mivel a hivatalos dokumentumok elsősorban az elit politikai és gazdasági tevékenységét rögzítették.