Az 1985 és 2002 közötti brazil „új köztársaság” korszaka egyetlen sűrű ívben sűríti magába a hidegháború végének dél-amerikai dilemmáit: hogyan lehet a katonai diktatúrából jogállamba átmenni, miközben a gazdaság a hiperinfláció szorításában vergődik; hogyan lehet a stabilizációt úgy végrehajtani, hogy az ne csupán a pénzügyi elitnek kedvezzen; és hogyan lehet a demokratikus intézményeket megtölteni tartalommal akkor, amikor a szegénység, az egyenlőtlenség és a rendőri erőszak a régi rend örökségeként tovább él. A korszak nem érthető meg az 1964–1985 közötti katonai diktatúra és az azt követő demokratizálódás nélkül: az ott kialakult államszerkezet, adósságválság és társadalmi sérelmek határozták meg az új köztársaság mozgásterét. Az alábbi alfejezet az 1988-as alkotmány megszületését, a hiperinfláció évtizedét, a Real-terv stabilizációs fordulatát és az 1990-es évek privatizációs vitáit tárgyalja, különös tekintettel arra, hogy e folyamatok hogyan érintették a különböző társadalmi csoportokat.
A brazil katonai rezsim az 1970-es évek végétől fokozatos, a hadsereg által ellenőrzött politikai nyitást kezdett. Az 1984-ben kirobbant Diretas Já („Közvetleneket most!”) kampány tömegeket mozgósított a közvetlen elnökválasztásért, de a kongresszus 1984. áprilisi szavazásán a kormánypárti többség elutasította az alkotmánymódosítást. Ezért az első civil elnököt 1985 januárjában közvetett úton, elektori kollégium választotta meg: Tancredo Neves ellenzéki politikust, aki a rendszerrel szembeni mérsékelt ellenzék és a kormánypárt egy részének szövetségét képviselte. Neves azonban a beiktatás előestéjén megbetegedett, és 1985. április 21-én meghalt; a hivatalt alelnöke, José Sarney vette át. Sarney a katonai rendszer korábbi szövetségese volt, ami kezdettől fogva megkérdőjelezte az átmenet „civil” jellegét, és a korszak politikai elemzésében máig visszatérő vita tárgya: vajon a demokratizálódás a társadalom győzelme volt, vagy a katonai és polgári elitek közötti alkufolyamat, amely a régi hatalmi viszonyokat konzerválta.
A katonai rezsim öröksége három szinten nehezedett az új kormányra. Egyrészt a külső adósságválság: Brazília az 1980-as évek elején a fejlődő világ egyik legnagyobb adósává vált, és a nemzetközi valutaalap (IMF) hitelfeltételei a megszorítások irányába terelték a gazdaságpolitikát. Másrészt a belső elnyomás intézményei – a katonai hírszerzés, a cenzúra maradványai, a rendőrség militarizált struktúrái – tovább éltek. Harmadrészt a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek a diktatúra éveiben fokozódtak: a jövedelmi koncentráció nőtt, a vidéki földtulajdon szerkezete változatlan maradt, a nagyvárosi peremkerületek pedig a vidéki elvándorlás és az ipari válság következtében duzzadtak. Az új köztársaság tehát nem tiszta lappal indult, hanem egy olyan állammal, amelynek alapjait a katonai időszak rakta le.
Az új köztársaság első nagy jogalkotási vállalkozása az 1987–1988-ban ülésező Nemzeti Alkotmányozó Gyűlés (Assembleia Nacional Constituinte) volt. A testületet az 1986-os választásokon demokratikusan választották, és a katonai rezsim 1967-es alkotmányát váltotta fel. Az 1988. október 5-én kihirdetett 1988-as alkotmány (Constituição de 1988) széles körű állampolgári, politikai és szociális jogokat rögzített, és a diktatúrával való szimbolikus szakítást testesítette meg.
Az alkotmány legfontosabb rendelkezései közé tartozott: a szólás- és sajtószabadság, a gyülekezési jog, a sztrájkjog, a szakszervezeti szabadság, a politikai pártok szabad alapítása, valamint a választójog kiterjesztése az írástudatlanokra – utóbbi a vidéki szegények és az afro-brazil lakosság jelentős részét érintette, számukra először vált lehetővé a részvétel a választásokon. Az alkotmány rögzítette az egészségügyhöz és az oktatáshoz való jogot, létrehozta a Sistema Único de Saúde (SUS) egységes egészségügyi rendszert, és a szociális biztonságot állampolgári jogként, nem pedig a munkaviszonyhoz kötött juttatásként határozta meg. Az őslakos népek számára az alkotmány elismerte a hagyományos földjeikhez való jogot, és elutasította az asszimilációs szemléletet; a 231. cikkely elismerte a földhöz való jogot, bár a későbbi gyakorlatban a területek kijelölése és védelme folyamatos konfliktusforrás maradt.
Az alkotmányozás folyamata korántsem volt egységes. A testületben konzervatív agrárius érdekcsoportok, katonai körökhöz kötődő képviselők, baloldali szakszervezeti és mozgalmi aktivisták, valamint a demokratikus centrum képviselői vitatkoztak. A mezőgazdasági elit sikeresen akadályozta meg a radikális földreformot: a földtulajdon „társadalmi funkcióját” kimondó cikkelyt a gyakorlatban nehéz volt érvényesíteni a nagybirtokos érdekekkel szemben. A katonaság megtartotta alkotmányos szerepét a „belső rend” fenntartásában, és az 1979-es amnesztiatörvény – amely a diktatúra idején elkövetett állami erőszak elkövetőit is mentesítette a felelősségre vonás alól – nem került felülvizsgálatra. Így az 1988-as alkotmány egyszerre volt a demokratikus remények dokumentuma és a régi elitekkel kötött kompromisszum lenyomata; ezt a kettősséget a brazil alkotmányjogi és történeti irodalom máig vitatja.
Az 1980-as évek Brazíliáját a gazdaságtörténet gyakran „elveszett évtizedként” emlegeti. A növekedés megtorpant, a külső adósság kamatai elszívták a beruházási forrásokat, és az éves infláció 1985-re három számjegyűvé, 1988–1994 között pedig négy számjegyűvé vált. A hivatalos fogyasztói árindexek szerint az éves infláció 1989-ben hozzávetőleg 1400–1800% között mozgott, az 1990-es évek elején pedig időszakosan meghaladta a 2000%-ot; a különböző indexek (például a brazil IGP-DI és az INPC) eltérő értékeket mutatnak, és a hónapok közötti ingadozás miatt az éves adatok önmagukban félrevezetők lehetnek. A hiperinfláció a mindennapi életet is meghatározta: a fizetések értéke napok alatt elolvadt, az árakat napi, sőt óránkénti ütemben igazították, a lakosság a pénzhelyettesítő eszközökhöz és a dollárhoz menekült.
A kormányok sorra hirdettek stabilizációs terveket, amelyek átmeneti sikerek után kudarcot vallottak. Sarney 1986-os Cruzado-terve (Plano Cruzado) befagyasztotta az árakat és a béreket, új fizetőeszközt, a cruzadót vezette be, és átmenetileg látványos népszerűséget hozott a kormánynak. A terv azonban nem kezelte a mögöttes államháztartási hiányt és a pénzkínálat növekedését, így a fogyasztói kereslet felpörgése után az árbefagyasztás kijátszhatóvá vált, és 1987-re az infláció újra elszabadult. A gyors egymásutánban következő Bresser-terv (1987) és Verão-terv (1989) hasonló sorsra jutott: az árfagyasztás és a valutareform rövid távú hatását a strukturális egyensúlytalanságok felőrölték.
A hiperinfláció társadalmi hatása aszimmetrikus volt. A szegényebb rétegek, amelyek nem fértek hozzá a banki indexált megtakarításokhoz és a dollárhoz, nagyobb mértékben veszítettek: a bérek reálértékének eróziója gyorsabb volt, mint a magasabb jövedelműek vagyonának inflációs védelme. A nagyvárosok peremkerületeiben a hiperinfláció a szegénység elmélyüléséhez, a vidéki térségekben pedig a termelői jövedelmek kiszámíthatatlanságához vezetett. Ugyanakkor a pénzügyi szektor virágzott: a brazil bankok a napi inflációs jövedelemből, a „floatból” hatalmas bevételekre tettek szert, ami a stabilizáció egyik rejtett akadályává vált.
Az 1989-es elnökválasztás volt az első közvetlen elnökválasztás 1960 óta. A második fordulóban a konzervatív Fernando Collor de Mello és a baloldali Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores, PT) jelöltje, Luiz Inácio Lula da Silva mérkőzött meg. Collor a modernizációt, a korrupció elleni harcot és a gazdasági nyitást ígérte, Lula pedig a munkások, a szegények és a szakszervezetek érdekeit képviselte. Collor szűk többséggel győzött; kampánya jelentős üzleti és média támogatást élvezett, és a választási kampányban a PT-t a „fennálló rend” radikális fenyegetéseként állította be. A választás maga is jelezte a politikai mező átalakulását: a katonai korszak kétpárti örökségét felváltotta a szélsőségesen fragmentált pártrendszer, amelyben a személyes vezérek és a klientelista hálózatok legalább olyan fontosak voltak, mint a programok.
Collor 1990 márciusában iktatott be egy drasztikus stabilizációs programot, a Collor-tervet. A kormány átmenetileg befagyasztotta a bankszámlákon és megtakarításokban lévő összegek nagy részét, új fizetőeszközt vezetett be, és megkezdte a külkereskedelem liberalizálását, valamint az állami vállalatok privatizációjának előkészítését. A számlabefagyasztás sokkolta a társadalmat, és bár átmenetileg visszafogta az inflációt, a likviditási sokk mély recessziót okozott: a GDP 1990-ben jelentősen visszaesett, a munkanélküliség nőtt, és a terv népszerűsége gyorsan elolvadt. A bankszámlák befagyasztása a kis megtakarítókat aránytalanul sújtotta, miközben a vagyonosabb szereplők gyakran meg tudták kerülni a szabályokat; ez a társadalmi igazságtalanság a Collor-korszak egyik legismertebb kritikája lett.
Collor elnökségét nem a gazdasági teljesítmény, hanem a korrupciós botrány törte derékba. A sajtó 1992-ben feltárta, hogy az elnök környezetében működő kampányfinanszírozási kör, Paulo César Farias irányításával, közpénzeket és kenőpénzeket csatornázott be. A kongresszus vizsgálóbizottságot állított fel, és országszerte tömegtüntetések követelték az elnök elmozdítását. A tüntetők – köztük nagy számban fiatalok, diákok és középosztálybeliek – arcukat feketére festve vonultak utcára, ami a brazil politikai kultúrában a civil társadalom nyomásának emblematikus pillanata lett. Collort 1992 decemberében a képviselőház alkotmányos eljárásban, korrupció vádjával felfüggesztette, majd a szenátus ítélete nyomán elmozdította hivatalából. Ez volt az első alkalom, hogy Brazíliában demokratikus úton, alkotmányos eljárással távolítottak el egy közvetlenül választott elnököt; az eljárás jogi értelemben a képviselőházi vádemelést követően a szenátus ítéletével zárult, és a brazil alkotmányos gyakorlatban mérföldkőnek számít.
Collor bukása után alelnöke, a kívülálló Itamar Franco vette át az elnökséget. Franco kormányzása kezdetben bizonytalannak tűnt, de 1993 májusában pénzügyminiszterré nevezte ki Fernando Henrique Cardosót, aki korábban szociológusként a latin-amerikai fejlődés és függőség kérdéseivel foglalkozott. Cardoso és csapata – amelyben közgazdászok, köztük a későbbi jegybankelnökök is részt vettek – egy fokozatos stabilizációs programot dolgozott ki, amelynek középpontjában nem az árbefagyasztás, hanem a költségvetési egyensúly, a pénzügyi átláthatóság és egy új, a dollárhoz részben rögzített értékű fizetőeszköz bevezetése állt.
A Real-terv (Plano Real) 1993 végén indult el egy átmeneti elszámolási egységgel, a URV-vel (Unidade Real de Valor), amely lehetővé tette az árak és bérek folyamatos átváltását egy stabil referenciaértékhez. 1994. július 1-jén vezették be az új fizetőeszközt, a bradzil reált (real). A terv nem támaszkodott kizárólag a valutaleértékelésre vagy az árbefagyasztásra, hanem a pénzügyi rendszer átláthatóságát, a költségvetési hiány csökkentését és a jegybanki függetlenség irányába tett lépéseket kombinálta. Az infláció néhány hónap alatt drámaian visszaesett: 1994-ben az éves infláció még négy számjegyű volt, 1995-ben már 20% alá csökkent, és 1996-tól évi 10% alatt mozgott, bár a célérték elérése hosszabb folyamat volt.
A Real-terv sikerének okairól élénk szakmai vita folyik. A támogatók szerint a terv a gazdaságpolitika hitelességét állította helyre, és a stabil pénz megteremtette a hosszú távú beruházások feltételeit. A kritikusok szerint a stabilizáció kezdeti sikere részben a nyitott gazdaság, a magas kamatok és a felértékelt valuta kombinációján nyugodott, ami a hazai ipart importversenynek tette ki, és fenntarthatatlanná tette a külső egyensúlyt. A vita nem pusztán technikai: azt a kérdést érinti, hogy a stabilizáció valóban megtörte-e az inflációs várakozásokat, vagy csupán a nemzetközi tőkebeáramlás kedvező időszakára támaszkodott.
A Real-terv társadalmi hatása is összetett volt. Az infláció megszűnése a szegényebb rétegek számára is érzékelhető reáljövedelem-növekedést hozott, mert megszűnt a napi áremelkedés elszívó hatása. Ugyanakkor a magas kamatok és a felértékelt valuta a feldolgozóipart válságba sodorta, ami egyes ipari körzetekben munkanélküliséget okozott. A stabilizáció első éveiben a szegénységi mutatók mérsékelten javultak, de az egyenlőtlenség – amelyet a Gini-index mér – továbbra is a világ legmagasabbjai között maradt. Azt, hogy a Real-terv pontosan milyen hatást gyakorolt a jövedelemeloszlásra, a kutatások eltérően értékelik, mert más tényezők, például a demográfiai átmenet és az oktatási expanzió is közrejátszottak.
Fernando Henrique Cardoso az 1994-es elnökválasztást a Real-terv sikerére építve nyerte meg. Elnöksége (1995–2002) alatt a gazdaságpolitika három tengely köré szerveződött: a makrogazdasági stabilizáció fenntartása, az állami tulajdonú vállalatok privatizációja, valamint a szociális programok fokozatos kiépítése. A privatizáció a katonai korszakban megkezdődött, Collor alatt felgyorsult folyamat volt, de Cardoso idején vált a gazdaságpolitika központi elemévé. A kormány privatizálta a telekommunikációs rendszert (a Telebrás anyavállalatot 1998-ban), a bányászati óriást (Companhia Vale do Rio Doce, 1997), a villamosenergia-szektor jelentős részét, valamint több állami bankot és vasúti társaságot. A privatizációval párhuzamosan a kormány deregulálta a piacokat, és a külföldi tőke előtt megnyitotta a korábban védett ágazatokat.
A privatizáció megítélése a brazil közélet egyik legélesebb vitája. A támogatók azzal érveltek, hogy az állami vállalatok alultőkésítettek és hatékonytalanok voltak, a magánbefektetők bevonása pedig javította a szolgáltatások minőségét és a termelékenységet. A kritikusok – köztük a szakszervezetek, a baloldali pártok és az értelmiség egy része – a közvagyon kiárusítását, a stratégiai ágazatok külföldi kézbe adását és a munkahelyek megszűnését rótták fel. A telekommunikációs privatizációt követően a telefonszolgáltatások elterjedése gyorsan nőtt, de a szolgáltatás minősége és ára a kezdeti években vegyes megítélést kapott. A Vale privatizációjának hosszú távú hatásait máig vitatják: a vállalat globális bányászati óriássá vált, de tevékenysége környezeti és társadalmi konfliktusokkal járt, különösen az Amazonas vidékén.
Cardoso második ciklusát (1999–2002) gazdasági válságok árnyékolták be. Az ázsiai pénzügyi válság (1997–1998) után a feltörekvő piacokról tőkét vontak ki, és a brazil reál árfolyama fenntarthatatlanná vált. 1999 januárjában a kormány feladta a valuta sávos árfolyamrendszerét, és a reált lebegő árfolyamra engedte, ami hirtelen leértékelődést okozott. A leértékelés javította az export versenyképességét, de a külső adósság devizában számolt terhe megnőtt. A kormány az IMF-fel hitelmegállapodást kötött, és a költségvetési fegyelem szigorításával próbálta megőrizni a befektetői bizalmat. 2001-ben brazíliai energiaválság alakult ki, mert az aszályos időszak csökkentette a vízerőművek kapacitását, és az áramellátás korlátozása miatt a kormány racionalizálási programot hirdetett. Az energiaválság rávilágított a privatizáció és a szabályozás hiányosságaira: a brazil villamosenergia-rendszer nagyrészt vízenergiára épül, és az alacsony vízszint a termelés drasztikus visszaesését okozta.
A gazdasági válságok ellenére Cardoso második ciklusában megszilárdult a demokratikus intézményrendszer. A választásokat rendben tartották, a sajtó szabadon működött, és a politikai váltógazdaság normává vált. Ugyanakkor a szociális feszültségek nem csökkentek: a nagyvárosi erőszak, a kábítószer-kereskedelemhez kötődő bűnözés és a rendőri brutalitás elleni tiltakozások folyamatosan napirenden voltak. A MST (Movimento dos Trabalhadores Rurais Sem Terra, Földnélküli Vidéki Munkások Mozgalma) földfoglalásokkal követelt radikális földreformot, és a kormány időnként tárgyalásos, máskor rendőri úton válaszolt. Az afro-brazil mozgalmak a faji egyenlőtlenségek ellen tiltakoztak, a női szervezetek pedig a reprodukciós jogok és a munkahelyi egyenlőség terén értek el részleges eredményeket. Az őslakos népek földjogainak kijelölése lassan haladt, és a területfoglalások a gazdasági érdekekkel ütköztek.
A 2002-es elnökválasztás előtt Brazília egyszerre volt stabilabb és politikailag megosztottabb, mint 1985-ben. A hiperinfláció megszűnt, a demokratikus intézmények működtek, a sajtó és a civil társadalom szabadon tevékenykedett. Ugyanakkor a gazdasági növekedés alacsony maradt, az adósságterhek magasak voltak, és a szociális mutatók – a szegénység, az egyenlőtlenség, a regionális különbségek – alig javultak. A választást Lula da Silva nyerte meg, ami a PT és a baloldali mozgalmak számára történelmi fordulatot jelentett; ezt a következő alfejezet tárgyalja.
A korszak fő öröksége az a felismerés, hogy a demokratizálódás és a gazdasági stabilizáció nem oldotta meg automatikusan a társadalmi igazságtalanságokat. Az 1988-as alkotmány jogi keretet adott a befogadóbb állampolgársághoz, de a jogok érvényesítése a mindennapi gyakorlatban egyenetlen maradt. A Real-terv véget vetett a hiperinflációnak, de a gazdasági stabilitás ára – a magas kamatok, a fiskális megszorítások, a privatizáció – egyes csoportokat jobban sújtott, mint másokat. A privatizáció és a piaci reformok vitája pedig a 21. századi brazil politika egyik meghatározó törésvonalává vált: a baloldal a közszolgáltatások és az állami szerepvállalás megerősítését, a jobbközép és a liberális irányzat a piaci hatékonyságot és a fiskális fegyelmet hangsúlyozta.
Az 1985–2002 közötti brazil időszakról szóló történeti és társadalomtudományi irodalom bőséges, de a források típusa és megbízhatósága erősen változó. Az elsődleges források közé tartoznak az alkotmányozó gyűlés jegyzőkönyvei, az 1988-as alkotmány szövege, a stabilizációs tervek törvényi és rendeleti anyagai, a jegybanki közlemények, az IMF-fel kötött megállapodások, valamint a kongresszusi vizsgálóbizottságok jelentései. A másodlagos szakirodalom a gazdaságtörténeti elemzésektől a politikai szociológián át az emlékezetpolitikai munkákig terjed.
Az állítások bizonyossági foka eltérő. Az alkotmány elfogadásának időpontja, a Collor elleni eljárás főbb állomásai és a Real-terv bevezetésének dátuma dokumentált tények. A hiperinfláció mértéke azonban indexfüggő: a különböző brazil árindexek eltérő értékeket produkálnak, és a havi infláció évre vetítése torzíthat; ezért a szövegben közölt éves értékeket kifejezetten hozzávetőleges becslésként kell kezelni. A GDP-visszaesés és a szegénységi mutatók szintén becslések, amelyek a statisztikai hivatal módszertani változásai miatt utólag módosulhatnak. A Real-terv sikerének okairól és a privatizáció hatásairól szóló tudományos vita nem lezárt: a támogatók és a kritikusok eltérő modelleket és adatokat használnak, és a hosszú távú hatások – például a termelékenységre vagy a jövedelemeloszlásra gyakorolt befolyás – továbbra is kutatás tárgyát képezik.
Az emlékezetpolitikai vita különösen az amnesztiatörvény örökségénél éles. Az 1988-as alkotmány nem számolta fel az 1979-es amnesztiatörvényt, így a diktatúra idején elkövetett állami erőszak elkövetői jogilag nem voltak felelősségre vonhatók. Ez a kérdés az új köztársaság egész időszakában, majd a későbbi évtizedekben is visszatérő feszültségforrás maradt, és a brazil igazságszolgáltatás, valamint az emberi jogi szervezetek értelmezése eltér. A Collor-ügy megítélése is részben emlékezetpolitikai kérdéssé vált: egyesek a demokratikus intézmények erejének bizonyítékát látják benne, mások a médiaháború és a politikai leszámolás példáját.