A második világháború utáni Brazíliában két, egymással feszültségben álló folyamat határozta meg a politikai életet: egyrészt az iparosítás és a belső piac kiépítésének államilag támogatott, nacionalista programja, amelyet a Vargas-örökség felvállalójaként a politikai élet számos szereplője képviselt; másrészt a hidegháború logikájából következő antikommunista konszenzus, amely a munkásmozgalom és a baloldali értelmiség megerősödését nem társadalmi kérdésként, hanem nemzetbiztonsági fenyegetésként kezelte. Az 1964. évi katonai puccs e két folyamat összeütközéséből következett be, de a hatalom megszerzése után a katonai kormányzatok nemhogy felszámolták volna, inkább új formában továbbvitték az állami beavatkozáson alapuló fejlesztési politikát. Az 1968–1973 közötti úgynevezett gazdasági csoda (milagre econômico) így éppen a politikai elnyomás legkeményebb éveivel esett egybe, ami a korszak értelmezését mind a mai napig erősen megosztja. A fejezet bemutatja a demokratikus kísérlet válságát, a diktatúra intézményesülését, az ellenállás és az állami erőszak logikáját, valamint az 1970-es évek közepétől kibontakozó, a katonai vezetés által ellenőrzött politikai nyitás (abertura) folyamatát.
A Vargas-korszak 1945-ös lezárulása után Brazília először élt át hosszabb, alkotmányosan szabályozott, többpárti választásokon alapuló időszakot. Az 1946. évi alkotmány helyreállította a föderális rendszert, a szövetségi államok kormányzóinak közvetlen választását és az alapvető polgári szabadságjogokat, ugyanakkor fenntartotta a korporatív szakszervezeti struktúrát és a szavazati jogot továbbra sem terjesztette ki az írástudatlanokra, ami a felnőtt lakosság jelentős részét kizárta a politikai részvételből. A korszak pártrendszerét három nagy erő uralta: a Vargas által alapított Brazil Munkáspárt (Partido Trabalhista Brasileiro, PTB), amely a városi munkásságot és a getúliónus állami alkalmazottakat szólította meg; a Szociáldemokrata Párt (Partido Social Democrático, PSD), amely a vidéki oligarchiák és a helyi politikai gépezetek pártszövetsége volt; valamint a Nemzeti Demokratikus Unió (União Democrática Nacional, UDN), amely a nagyvárosi középrétegekre, a külföldi tőkéhez közel álló üzletemberekre és a közismerten getulismo-ellenes értelmiségre támaszkodott. E pártok nevei megtévesztőek lehetnek: a PSD nem volt szociáldemokrata a mai értelemben, a PTB pedig nem volt marxista jellegű munkáspárt, hanem Vargas személyes politikai örökségének hordozója.
Vargas maga 1951-ben tért vissza az elnöki székbe, ezúttal demokratikus választáson. Második elnökségének gazdaságpolitikáját a gazdasági nacionalizmus (nacionalismo econômico) jellemezte: állami monopóliumot kívánt teremteni a kőolaj-kitermelés és -finomítás területén, korlátozta a nyereség kivitelét, és erőteljes állami beruházásokat szorgalmazott az energiatermelés és a közlekedési infrastruktúra területén. A Petrobras állami olajvállalat 1953-ban jött létre, és hosszú évtizedekre a brazil gazdasági nacionalizmus szimbólumává vált. A második Vargas-korszakot ugyanakkor éles politikai polarizáció kísérte: jobboldali ellenfelei az UDN-ben és a konzervatív sajtó egy részében a kommunizmus felé tett lépésként értelmezték politikáját, míg a munkásokhoz való közeledése miatt a hagyományos elit egy része demagógiának látta. Az 1954 augusztusában bekövetkezett politikai válság, amelyet az elnök testőrségének egy ellenzéki újságíró elleni merénylete robbantott ki, Vargas öngyilkosságához vezetett. Öngyilkossági levele – amelyben a „nemzetközi tőke” és a „reakció erői” áldozatának állította be magát – dokumentáltan létező szöveg, annak politikai felhasználása azonban évtizedeken átívelő emlékezetpolitikai vita tárgya: a PTB és utódpártjai a népi ellenállás mártírjaként, kritikusai pedig a populista vezetési stílus kudarcaként értelmezték.
Vargas halála után a demokratikus rendszer fennmaradt, de a gazdasági és társadalmi feszültségek fokozódtak. Juscelino Kubitschek elnök (1956–1961) a korszak legnagyobb hatású fejlesztéspolitikai programját hirdette meg, amelynek szlogenje „ötven év fejlődést öt év alatt” ígért. A célterv (Plano de Metas) az energiatermelés, a közlekedés, az alapanyag-gyártás, az élelmiszeripar és az oktatás területén fogalmazott meg számszerűsített beruházási célokat. A legismertebb elem a szövetségi főváros áthelyezése volt a part menti Rio de Janeiróból az ország belső területén, szinte a semmiből felépített Brazília városába, amelyet 1960-ban avattak fel. A fővárosépítés dokumentált tény, annak gazdasági racionalitása és társadalmi következményei azonban a mai napig vitatottak: egyes értelmezések a belső piac integrációjának és a nemzeti modernizációnak a szimbólumát látják benne, mások pazarló presztízsberuházásnak tartják, amely súlyosbította az államadósságot és a regionális egyenlőtlenségeket. Az 1960-ban átadott, Oscar Niemeyer és Lúcio Costa által tervezett város a modernista építészet világörökségi emléke, egyúttal a társadalmi kirekesztés tervezett formájának is példája: az építőmunkások számára létrehozott ideiglenes telepekből nőttek ki a főváros környéki, máig alacsony minőségű lakhatást nyújtó szatellitvárosok.
Kubitschek gazdaságpolitikája a külföldi tőke bevonására, a fogyasztási cikkek – elsősorban a személygépkocsi – hazai gyártásának felpörgetésére és a középosztályi fogyasztás bővítésére épült. A GDP növekedése az időszakban évi 7% körül alakult, de az államadósság és az infláció is jelentősen növekedett. Utódja, Jânio Quadros (1961) mindössze hét hónap után lemondott; lemondásának okai a mai napig nem teljesen tisztázottak. A közvetlenül utána hivatalba lépő alelnök, João Goulart – a Vargas-féle PTB politikusa – egy erős munkásmozgalmi és baloldali hálózattal rendelkező politikus volt, akit a katonai vezetés és a konzervatív sajtó egy része már korábban is bizalmatlansággal kezelt. Goulart elnökségét (1961–1964) az elnöki rendszerről a parlamentáris kormányzásra való átmenet kényszere, a gazdasági hanyatlás, a növekvő sztrájkhullám és a vidéki földkérdés kiéleződése jellemezte. A Goulart-kormányzat által 1963–64-ben meghirdetett reformcsomag – amely földreformot, a külföldi vállalatok profitéra korlátozó intézkedéseket, a választójog kiterjesztését és az oktatási rendszer átalakítását ígérte – a demokratikus baloldal reformprogramjának tekinthető, ugyanakkor a konzervatív elitek és a katonai vezetés szemében a tulajdonviszonyokat és az államrendet fenyegető radikalizmusnak tűnt. Vitatott történészi kérdés, hogy Goulart valóban a hatalom felülről történő átszervezésére készült-e, vagy csupán a demokratikus kereteken belül próbálta meg a baloldali nyomást kezelni; az bizonyos, hogy az 1964 tavaszán zajló politikai mozgósítások – köztük a Rio de Janeiró-i nagygyűlések – egyre inkább ellenőrizhetetlenné váltak a kormányzat számára.
A katonai kormányzat intézményesítésének eszköze az intézményi akták (atos institucionais) sorozata volt. Az 1964. áprilisi első intézményi akta felhatalmazta a kormányt politikai jogok felfüggesztésére, a kongresszus hatáskörének korlátozására és a közalkalmazottak szűrésére. Az 1965-ös második intézményi akta megszüntette a korábbi pártokat, és kétpártrendszert írt elő: a kormánypárti Nemzeti Megújulás Szövetség (Aliança Renovadora Nacional, ARENA) és az ellenzéki Brazil Demokratikus Mozgalom (Movimento Democrático Brasileiro, MDB) keretében. Az intézményi akták jogi természete a korabeli brazil jogtudományban is vitatott volt; a katonai kormányzat önértelmezése szerint a „forradalom” eredeti alkotmányozó hatalmából fakadtak, míg a mai alkotmányos demokrácia perspektívájából a jogállam felfüggesztésének dokumentumai.
Az elnyomás 1964 és 1968 között fokozatosan mélyült. Az első években a tisztogatás fő célpontjai a baloldali politikusok, szakszervezeti vezetők, értelmiségiek és a reformista egyházi mozgalmak aktivistái voltak. A kormányzat ugyan nem szüntette meg egyszerre a választásokat, de a jelöltek és a kampány lehetőségeinek korlátozásával, valamint az ellenzéki politikusok mandátumainak megvonásával fenntartotta az irányítást. A gazdaságpolitikai fordulat 1964 után a stabilizáció jelszavával indult: a Castelo Branco-kormányzat csökkentette az állami kiadásokat, szigorította a hitelezést és a bérnövekedést az infláció visszaszorítása érdekében. A reálbérek csökkenése a városi munkásságot különösen érzékenyen érintette, és hozzájárult ahhoz, hogy a katonai rendszer támogatottsága a kezdeti lelkesedés után gyorsan megkopott.
A diktatúra legkeményebb szakaszának kezdetét 1968. december 13-ához köthetjük, amikor a kormányzat kibocsátotta az ötödik intézményi aktát (Ato Institucional Nº 5, AI‑5). Az AI‑5 felhatalmazta az elnököt a kongresszus feloszlatására, a politikai jogok korlátlan felfüggesztésére, a habeas corpus felfüggesztésére politikai bűncselekmények esetén, valamint a cenzúra kiterjesztésére. A rendelkezés időbeli hatálya alatt, 1968 és 1978 között a politikai elnyomás intézményesült formát öltött: a nemzetbiztonsági törvény (Lei de Segurança Nacional) alapján működő katonai bíróságok ítélkeztek politikai ügyekben, a sajtót előzetes cenzúrának vetették alá, az egyetemekről elbocsátották a rendszerrel szemben álló oktatókat. A dokumentált források – köztük a később nyilvánosságra került katonai bírósági periratok és a rendőrségi jelentések – alapján megállapítható, hogy a politikai rendőrség széles körű besúgóhálózatot működtetett, és a letartóztatottak egy részét kínozta. A halálos áldozatok és az „eltűnt” személyek száma vita tárgya: a hivatalos visszaemlékezések és egyes részjelentések mintegy 300–400 halálos áldozatról szólnak, míg a demokratikus átmenet után felállított dokumentációs és emlékezetbizottságok becslései több százra teszik, a kínzás és az illegális fogva tartás pedig ennél jóval nagyobb kört érintett. A pontos szám nem ismert, mivel a katonai kormányzat sok iratot megsemmisített, és a holttestek elrejtése is szándékos gyakorlat volt.
Az AI‑5 korszakában alakultak ki az úgynevezett fegyveres ellenállás (luta armada) csoportjai, amelyek egy része a fennálló rendet gerillaakciókkal, bankrablásokkal és emberrablásokkal próbálta meg destabilizálni. A legismertebb szervezetek közé tartozott a Népi Forradalmi Élcsapat (Vanguarda Popular Revolucionária, VPR), az Október 8. Forradalmi Mozgalom (Movimento Revolucionário 8 de Outubro, MR‑8) és a Nemzeti Felszabadítási Akció (Ação Libertadora Nacional, ALN), amelyet a kommunista mozgalomból kivált Carlos Marighella neve fémjelzett. A gerillacsoportok társadalmi bázisa keskeny volt, és az 1970-es évek elejére a hadsereg és a rendőrség különleges alakulatai felszámolták őket. A fegyveres ellenállás emlékezete ma is megosztó: a diktatúra biztonsági apparátusának önigazolása a nemzetbiztonság védelmében tüntette fel a fellépést, míg az emberi jogi mozgalmak és a demokratikus állam utólagos értékelése a politikai ellenállás egyik, súlyos árat fizető formájaként tartja nyilván. A fegyveres szervezetek taktikája ugyanakkor a kortárs demokratikus baloldal egyes csoportjaiban is vitát váltott ki, mivel a fegyveres akciók erősítették a keményvonalas katonai körök érvelését.
Az 1968 és 1973 közötti időszak gazdasági szempontból a brazil gazdasági csoda (milagre econômico brasileiro) elnevezést kapta. A GDP éves növekedése ezekben az években meghaladta a 10%-ot, az ipari termelés bővülése pedig még ennél is gyorsabb volt. A növekedés mozgatórugói közé tartozott a korábban kiépített ipari bázis kapacitásainak kihasználása, a külföldi hitelfelvétel ugrásszerű növekedése, a nemzetközi folyadékbőség, az exportorientált mezőgazdasági és ipari ágazatok támogatása, valamint a kormányzat nagyszabású infrastrukturális beruházásai – például a transzamazóniai országút építésének megkezdése. A növekedés ugyanakkor a jövedelmek koncentrációjával járt: a reálbérek a szakképzetlen munkások körében stagnáltak vagy csökkentek, miközben a magas jövedelmű rétegek vagyonnövekedése rendkívüli volt. A Gini-együtthatóval mért jövedelmi egyenlőtlenség a korszakban emelkedett, és Brazília a világ egyik legegyenlőtlenebb jövedelemeloszlású országa lett. A „gazdasági csoda” tehát egyszerre dokumentált makrogazdasági tény és élesen vitatott társadalmi értékelés tárgya: a kormányzati propaganda a nemzeti felemelkedés bizonyítékát látta benne, a kritikus közgazdászok és szociológusok pedig a „növekedés a szegények nélkül” (crescimento com exclusão) modelljeként írták le. A fogalom maga is korabeli politikai termék, ezért a tankönyvi használatban nem tényállításként, hanem a korszak gazdasági retorikájának részeként kezelendő.
A rendőri és katonai elnyomás intézményes hátterét az Operação Bandeirante néven ismert, São Paulóban működő koordinációs egység hozta létre, amelyből később az országos hatáskörű DOI‑CODI hálózat nőtt ki. Az elnevezés a hírszerzés, a katonai rendészet és a polgári rendőrség együttműködését fedte; ezen egységek működése során került sor a politikai foglyok szisztematikus kínvallatására és az „eltüntetések” egy részére. A dokumentált források közé tartoznak a túlélők vallomásai, a későbbi orvosi és igazságügyi jelentések, valamint a demokratikus átmenet során napvilágra került hivatalos iratok. A korszak börtönviszonyairól a politikai foglyok visszaemlékezései adnak képet; ezeket a kutatás kritikailag kezeli, mivel a visszaemlékezés műfaja maga is értelmező, nem pedig semleges forrás.
Az állami elnyomás mellett a korszak a kulturális élet erőteljes cenzúrájával párosult. A zeneszerzők, újságírók, filmesek egy része a diktatúra elleni burkolt kritika lehetőségeit kereste; a tropicalismo zenei mozgalom, Caetano Veloso és Gilberto Gil alakjaival, a korszak kultúrtörténetének legismertebb jelensége. A mozgalom tagjai nem alkottak egységes politikai programot, de a modernizáció, a fogyasztói társadalom és a tekintélyuralom viszonyairól alkotott provokatív állításai miatt az AI‑5 időszakában többen rövid időre börtönbe kerültek, majd száműzetésbe vonultak.
A katonai rezsim 1974-től kezdődő fokozatos átalakulásának kulcsszereplője Ernesto Geisel tábornok volt, aki az elnöki székbe lépve a hatalom belső, ellenőrzött megnyitását hirdette meg. A folyamatot a kortársak és a későbbi történetírás is distensão (lazítás) és abertura (nyitás) fogalmaival írta le. A nyitás politikája nem a katonai vezetés demokratikus meggyőződéséből fakadt, hanem a rezsim fenntarthatóságával kapcsolatos belső vitákból: a gazdasági csoda kifulladása, a középosztályi elégedetlenség, a katolikus egyház emberi jogi elköteleződésének erősödése és a nemzetközi nyomás együttesen gyengítette a keményvonalas frakciót. Geisel célja az volt, hogy a politikai nyitást felülről irányítsa, és elkerülje a rendszer hirtelen összeomlását. A nyitás eszközei közé tartozott a cenzúra fokozatos enyhítése, az AI‑5 1978 végi hatályon kívül helyezése, valamint az amnesztiatörvény előkészítése.
Az 1974-es kongresszusi választások a kormánypárti ARENA számára váratlanul súlyos vereséget hoztak: az ellenzéki MDB a szenátusi és képviselőházi helyek jelentős részét megszerezte, ami jelezte, hogy a rendszer a választások korlátozott terepén is elvesztette a társadalmi támogatottságát. A kormány válasza kettős volt: egyrészt tovább lazított a politikai mozgástéren, másrészt választási szabályokat módosított, hogy a végrehajtó hatalom ellenőrzése alatt tartsa a folyamatot. A folyamat másik fontos dimenziója a szakszervezeti mozgalom újjászerveződése volt. Az 1978–1980 közötti nagy sztrájkhullám a São Paulo környéki fémipari munkások körében bontakozott ki, és a katonai rezsim munkaügyi politikájával való szembefordulás jelképes pillanatává vált. A sztrájkok vezetőjeként a fémipari szakszervezeti vezető, Luiz Inácio Lula da Silva vált országosan ismertté. A mozgalom a hagyományos felszíni szakszervezeti struktúra alatt kiépített új, alulról szerveződő gyakorlatot képviselt; ebből nőtt ki 1980-ban a Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores, PT), amely a demokratikus átmenet időszakának legfontosabb új baloldali szereplője lett. A munkásmozgalom megerősödése nem tévesztendő össze a politikai rendszer egészének demokratizálódásával: a korszakban a sztrájkjog továbbra is korlátozott volt, és a rendőrség többször erőszakkal lépett fel a sztrájkőrségekkel szemben.
Az 1979. évi amnesztiatörvény (Lei da Anistia) a politikai foglyok egy részének szabadulását tette lehetővé, és hazatérést biztosított a száműzötteknek. A törvény ugyanakkor – a katonai vezetés értelmezése szerint – az állami erőszak elkövetőire is kiterjedt, ami a mai napig tartó jogi és emlékezetpolitikai vita alapja. A törvény szövege nem határozott meg kivételeket a kínzás és az emberölés tekintetében, így a demokratikus időszak bíróságai nem indíthattak büntetőeljárást a korszak elkövetőivel szemben. A vitatott értelmezés lényege, hogy az amnesztia a politikai bűncselekményekre vonatkozott-e, vagy a nemzetközi jog szerint emberiesség elleni bűncselekménynek minősülő cselekményekre is kiterjedt. Az 2010-es években a brazil legfelsőbb bíróság egyes döntései és az emberi jogi szervezetek beadványai újra napirendre tűzték a kérdést, de a törvény alkotmányosságát a brazil bíróságok – az emberi jogi kritikák ellenére – hosszú ideig fenntartották.
Az 1980-as évek elején a gazdasági helyzet súlyosbodott: a külső adósságválság, az infláció felpörgése és a növekedés megtorpanása a „gazdasági csoda” örökségét terhelővé tette. A rezsim ugyanakkor a politikai nyitást felgyorsította. Az 1982-es választásokon új pártok is megjelenhettek, és az ellenzék több államban kormányzói győzelmet aratott. A nyitás utolsó szakaszának meghatározó kérdése az elnökválasztás módja volt. A közvetlen elnökválasztásért indult, 1984-ben országos mozgalommá nőtt Diretas Já kampány az egyik legnagyobb tömegeket megmozgató politikai eseménysorozat volt a brazil történelemben. A kampány során a nagyvárosokban százezres tüntetéseken követelték a közvetlen választójog visszaállítását, de a kongresszusban a kormánypárti többség elutasította az alkotmánymódosítást. Ennek következtében az 1985-ös elnökválasztásra közvetett módon, egy elektori kollégium (Colégio Eleitoral) szavazásával került sor. Az ellenzék jelöltje, Tancredo Neves – egy régi vágású, a konzervatív és a demokratikus ellenzék közötti szövetséget megtestesítő politikus – megnyerte a választást, de beiktatása előtt megbetegedett és meghalt. Az alelnök, José Sarney vette át az elnöki hivatalt, és az átmenet kormányaként irányította az új alkotmányozás előkészítését.
Az 1985-ös átmenet tehát nem a régi rendszer teljes összeomlásaként, hanem a katonai vezetés által ellenőrzött, tárgyalásos politikai váltásként ment végbe. A katonai testület tagjai megtartották intézményes befolyásukat, a közvetlen elnökválasztást nem sikerült 1985-ben elérni, és az állami erőszak elkövetőinek felelősségre vonása is elmaradt. A demokratizálódás tehát kompromisszumos jellegű volt; a kortárs demokratikus mozgalmak egy része ezt a hiányos átmenet jellegét a mai napig fájó kompromisszumként értékeli. Az 1988-ban elfogadott új alkotmány már a teljes közvetlen választás, a széles körű alapjogi katalógus és a decentralizált föderális rend alapjaira épült, és a mai brazil demokrácia alapdokumentuma.
A korszak rekonstrukciója többféle, eltérő természetű forrásra támaszkodik. Az 1964-es puccshoz vezető politikai folyamatok jól dokumentáltak: az elnöki hivatal iratai, a kongresszusi jegyzőkönyvek, a korabeli sajtó tudósításai és a résztvevők visszaemlékezései egyaránt rendelkezésre állnak. A katonai kormányzat működésének belső dokumentumai azonban töredékesek; az ötödik intézményi akta szövege hivatalos közlönyben megjelent, de a politikai rendőrség belső utasításainak jelentős része megsemmisült vagy soha nem került nyilvánosságra. A kínzás és az „eltűnt” személyek számára vonatkozó becslések emiatt széles skálán mozognak. A hivatalos katonai álláspont hosszú ideig tagadta a szisztematikus kínzást, míg a demokratikus átmenet után felállított Never Again (Brasil: Nunca Mais) projekt – amely a politikai perek bírósági irataiból dolgozva készített dokumentációt – és a későbbi Igazság Bizottság (Comissão Nacional da Verdade, 2012–2014) jelentései a szisztematikus erőszak tényét dokumentálták. A halálos áldozatok számának pontos meghatározása azonban a mai napig nem lezárt kérdés, mivel az iratmegsemmisítés és a temetkezési helyek eltitkolása lehetetlenné teszi a teljes körű feltárást. A brazil diktatúra áldozatainak emlékezete tehát élő emlékezetpolitikai vita, amelyben a „hivatalos” és az „emberi jogi” számok mögött részben eltérő módszertani döntések állnak.
A gazdasági mutatók tekintetében a GDP-re, az inflációra és a bérek alakulására vonatkozó hivatalos statisztikák rendelkezésre állnak, de a korszak statisztikai rendszere a mai nemzetközi szabványokhoz képest kevésbé volt megbízható, és a jövedelemeloszlás becslései módszertani viták tárgyát képezik. A közvetlen elnökválasztásért folytatott Diretas Já mozgalom résztvevőinek száma nem dokumentálható pontosan; a tömegbecslések – mint minden tömegeseménynél – a szervezők és a hatóságok között jelentős eltérést mutatnak.