A második világháború utáni Brit Guyanában a politikai életet alapvetően három, egymást erősítő folyamat alakította: a gyarmati alkotmányos reform iránti brit és karibi nyomás, a hidegháború idején felerősödő antikommunista beavatkozás, valamint a cukorültetvényes gazdaság örökölte etnikai munkamegosztás politikai versennyé válása. Az 1945 és 1966 közötti két évtizedben e három szál fonódott össze, és vezetett el ahhoz, hogy Brit Guyana – a kontinens egyetlen angol nyelvű gyarmata – 1966. május 26-án független állammá vált. A függetlenséghez vezető út azonban nem a nemzeti egység története volt: a dekolonizációt etnikai pártosodás, utcai erőszak és külső hatalmi beavatkozás kísérte.
A második világháború alatt és után a Brit Birodalom karibi gyarmatain fokozatosan bővült a választójog, és megjelentek a tömegpártok. Brit Guyanában az 1928 óta érvényes, szűk választójogra épülő alkotmányos rendet fokozatosan lazították. Az 1943-as szakszervezeti törvény lehetővé tette a munkásszervezkedést, az 1945-ös választási reform pedig mérsékelten kiterjesztette a választójogot, bár a vagyoni és írni-olvasni tudáshoz kötött feltételek továbbra is kizárták a lakosság jelentős részét.
Ebben a nyitási időszakban vált ismertté Cheddi Jagan (1918–1997), egy cukorültetvényesi munkáscsaládból származó, indo-guyanai orvos. Jagan az Egyesült Államokban, a Northwestern Egyetemen tanult, és feleségével, Janet Jagannal együtt tért vissza Brit Guyanába. 1946-ban alapította meg a Politikai Ügyek Bizottságát (Political Affairs Committee), amely marxista elemzést és szakszervezeti szervezést kapcsolt össze. 1950-ben Jagan és támogatói létrehozták a Népi Progresszív Pártot (People’s Progressive Party, PPP), amelynek egyik alapítója és elnöke a fiatal, londoni jogi végzettségű, afro-guyanai Forbes Burnham (1923–1985) lett.
A PPP kezdetben tudatosan több etnikumú, osztályalapú mozgalomként határozta meg magát: követelései között szerepelt az általános választójog, a munkakörülmények javítása, a cukoripar állami ellenőrzése és a gyarmati önkormányzat kiterjesztése. A párt felhívása különösen a cukornádültetvényeken dolgozó indo-guyanai munkások és a városi afro-guyanai munkásság körében talált visszhangra. Etnikai szempontból a PPP vezetősége tudatosan kettős volt: Jagan az indo-guyanai, Burnham az afro-guyanai szavazókat szólította meg, de mindketten a gyarmati kizsákmányolás elleni közös harcot hirdették.
Az 1953-as választás volt az első olyan brit gyarmati választás, amelyen a felnőtt lakosság szélesebb köre általános választójoggal szavazhatott. A PPP elsöprő győzelmet aratott: a megválasztott képviselői helyek többségét megszerezte, Jagan pedig főminiszter lett. A PPP kormánya rövid idő alatt radikális programot hirdetett: minimálbér-emelést, földreformot, a cukoripari monopóliumok megadóztatását, valamint a gyarmati hivatalnokok jogkörének csökkentését. A brit kormányzat és a helyi ültetvényes elit ezt egyszerre tekintette kommunista veszélynek és a gyarmati rend elleni támadásnak.
1953 őszén a brit kormány – Winston Churchill kabinetje – felfüggesztette Brit Guyana alkotmányát, eltávolította a PPP-kormányt, és átmeneti, Londonból irányított kormányzást vezetett be. A hivatalos indoklás szerint a Jagan-kormány „kommunista összeesküvést” hajtott végre, amely a brit gyarmati uralom megdöntésére irányult. A brit hatóságok katonai erőt is bevetettek a rend fenntartására, és letartóztatásokat foganatosítottak.
A történészszakma ma általában úgy értékeli, hogy az 1953-as beavatkozás nem pusztán belbiztonsági intézkedés volt, hanem hidegháborús ideológiai döntés is. A brit levéltári anyagok alapján a gyarmati hivatal és a titkosszolgálat beszámolói felnagyították a PPP marxista retorikáját, és kevés dokumentált bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy a párt fegyveres felkelést tervezett volna. Ugyanakkor az is dokumentált, hogy Jagan és több vezetőtársa valóban kapcsolatban állt a korabeli nemzetközi kommunista mozgalommal, és hogy a PPP baloldali frakciója hivatalosnak tekintette a marxista átalakulás programját. A vitatott kérdés nem a kapcsolatok léte, hanem azok súlya és a brit reakció arányossága.
Az alkotmány felfüggesztése után a PPP-t nem tiltották be, de a politikai teret beszűkítették. A brit hatóságok igyekeztek mérsékelt, együttműködő politikai erőket támogatni, és közben új alkotmányos modellt dolgoztak ki. Az 1953-as válság maradandó következménye az volt, hogy a gyarmati politika ettől kezdve a hidegháború logikája szerint is működött: a brit és az amerikai kormányzat attól tartott, hogy egy független Brit Guyana kubai vagy szovjetbarát állammá válhat.
A PPP-n belüli feszültségek az 1950-es évek közepén nyílt szakadáshoz vezettek. A törésvonal részben ideológiai, részben személyi, de egyre inkább etnikai jellegű volt. Jagan a marxista, indo-guyanai bázisú irányvonalat képviselte, míg Burnham fokozatosan mérsékeltebb, nyugatbarát pozícióba mozdult, és egyre inkább az afro-guyanai városi szavazókra támaszkodott. 1957-ben Burnham kilépett a PPP-ből, és megalapította a Népi Nemzeti Kongresszust (People’s National Congress, PNC).
A szakadás után a guyanai politika gyakorlatilag két, etnikailag egyre inkább meghatározott párttá szerveződött: a PPP az indo-guyanai vidéki lakosság, a PNC az afro-guyanai városi lakosság pártjaként működött. Ez a felosztás nem volt teljesen merev – mindkét pártban voltak más etnikumú tagok –, de a választási eredmények és a mozgósítási minták egyértelműen mutatták az etnikai választóvonalat. A kortárs megfigyelők és a későbbi kutatók is hangsúlyozzák, hogy az etnikai politizálást nem lehet visszavetíteni a háború előtti időszakra: a szakadás és a választási rendszer sajátosságai felerősítették a csoportos identitásokat, és a pártok maguk is tudatosan használták az etnikai retorikát a mobilizációhoz.
Az 1957-es és 1961-es választásokat a PPP nyerte, Jagan pedig ismét főminiszter lett. Az 1961-es alkotmányos rendezés belső önkormányzatot adott Brit Guyanának, de a kül- és védelmi ügyek továbbra is London kezében maradtak. Jagan kormánya az 1960-as évek elején ismét államosítási, adóemelési és földreform-programot hirdetett, ami éles ellenállást váltott ki a cukorültetvényes elitből, a városi afro-guyanai szakszervezetek egy részéből és az Egyesült Államokból.
Az 1960-as évek elején Brit Guyana belpolitikáját egyre erősebben befolyásolta az amerikai kormányzat. A Castro-kubai forradalom 1959-es győzelme után a karibi térség a hidegháború frontvonalává vált, és Washington attól tartott, hogy Jagan baloldali kormánya újabb szovjetbarát államot hoz létre a nyugati féltekén. Az amerikai és brit levéltárakból előkerült dokumentumok alapján dokumentált tény, hogy az Egyesült Államok kormányzati szervei – köztük a CIA – pénzügyi és logisztikai támogatást nyújtottak a Jagan-ellenes szakszervezeti mozgalmaknak, sztrájkoknak és politikai csoportoknak. A támogatás mértékéről és pontos csatornáiról azonban a források részben hiányosak, részben még ma is minősítettek, ezért a teljes kép nem ismert.
1962-ben és 1963-ban általános sztrájkok bénították meg a fővárost, Georgetown-ot, és a politikai feszültség utcai erőszakba torkollott. A sztrájkokat részben a Jagan-kormány adópolitikája és a takarékossági intézkedések váltották ki, részben pedig a PNC-hez közel álló szakszervezetek szervezték őket politikai célzattal. A sztrájkok idején a cukoripar és a kikötői forgalom leállt, az élelmiszerellátás akadozott, és fegyveres incidensekre is sor került. A halálos áldozatok és a sérültek számát a korabeli jelentések eltérően adták meg; a történészi feldolgozások hangsúlyozzák, hogy a pontos áldozatszám máig bizonytalan, mert a gyarmati hatóságok és a pártok is érdekeltek voltak a számok manipulatív közlésében.
A brit kormányzat 1963-ban – a munkáspárti Harold Macmillan, majd később Alec Douglas-Home kormánya idején – a válság kezelésére alkotmányos konferenciát hívott össze Londonban. A tárgyalásokon a brit fél, a PPP, a PNC és más guyanai erők vettek részt. A brit kormány a választási rendszer megváltoztatását javasolta: a többségi választási rendszerről áttértek a listás arányos képviseleti rendszerre, amelyben a pártok a megszerzett szavazatarányuknak megfelelően jutottak parlamenti helyekhez. Ezt a brit fél azzal indokolta, hogy a rendszer jobban tükrözi a társadalom sokszínűségét, és megakadályozza az egypárti túlhatalmat. A PPP ellenezte a változtatást, mert abban a saját választási esélyeinek gyengítését látta; támogatói szerint a brit kormányzat valójában arra használta a választási reformot, hogy megfossza Jagant a hatalomtól.
A történészi értékelés ezen a ponton vitatott. Egyes kutatók szerint az arányos képviselet bevezetése indokolatlan beavatkozás volt, amelyet a hidegháborús érdekek motiváltak; mások szerint a rendszer a guyanai körülmények között éppen az etnikai kisebbségek védelmét szolgálta, és a PPP 1961-es győzelme is a választási földrajz sajátosságainak köszönhetően adott aránytalanul nagy parlamenti többséget. A források alapján azonban nem vitatható, hogy a brit és amerikai kormányzat aktívan törekedett Jagan elmozdítására.
Az 1964 decemberében megtartott választásokon az új, arányos választási rendszerben a PPP a szavazatok legnagyobb arányát szerezte meg, de nem szerzett parlamenti többséget. A PNC és a konzervatív, vállalkozói érdekeket képviselő Egyesült Erő (United Force, UF) koalíciót kötött, és a brit kormányzó Forbes Burnhamet nevezte ki miniszterelnöknek. Jagan és a PPP soha nem ismerte el teljes mértékben a választás legitimitását, és a koalíciós kormányzást a gyarmati hatalom által támogatott puccs következményének tekintette.
Burnham kormánya 1965–1966-ban a függetlenség előkészítésére összpontosított. Fontos hangsúlyozni, hogy Burnham korábban maga is baloldali, antikolonialista politikusként volt ismert, és a PNC programjában is szerepeltek állami fejlesztési, oktatási és szociális követelések. A hidegháborús logika azonban fokozatosan a nyugati szövetségesek felé tolta: Burnham pragmatikus módon elfogadta a brit és amerikai támogatást, cserébe hajlandó volt korlátozni a szovjet és kubai kapcsolatokat. Ezt a fordulatot a kortárs baloldali kritikusok elvtelen opportunizmusként, más értelmezések a kis állam mozgásterének reális felméréseként értékelték.
A függetlenségi tárgyalások 1965–1966-ban Londonban folytatódtak. A fő vitapontok a választási rendszer, az állampolgárság, a határok és a védelmi együttműködés voltak. Különösen érzékeny volt a szomszédos Venezuelával fennálló területi vita, amely az 1899-es párizsi döntőbírósági ítélet óta időről időre felszínre tört. A brit fél a függetlenség feltételeként a guyanai kormány tudomására hozta, hogy a területi kérdést a nemzetközi jog keretei között kell kezelni, de a vita rendezése nem volt előfeltétele a függetlenségnek.
A Guyana függetlenségéhez vezető időszakot a történetírás többféleképpen értelmezi. A dokumentált események – az 1953-as alkotmányfelfüggesztés, a PPP szakadása, az 1962–1963-as sztrájkok, a választási rendszer megváltoztatása, az 1964-es koalíció és az 1966-os függetlenség – nem vitatottak. Vita tárgya viszont az okok súlyozása: mennyiben volt a brit politika hidegháborús beavatkozás, mennyiben a gyarmati hatalom hagyományos ellenőrzési reflexe, és mennyiben befolyásolták az eseményeket a guyanai belső társadalmi és etnikai feszültségek.
Az emlékezetpolitikai viták ma is élnek Guyanában. A PPP és Jagan örökségét ápoló politikai körök szerint a függetlenség előtti brit–amerikai beavatkozás megfosztotta az országot egy igazságosabb, szocialista orientációjú kezdettől. A PNC és Burnham örökösei viszont arra hivatkoznak, hogy a párt a nemzeti egységet és a függetlenséget képviselte a kommunista kalandorsággal szemben. A mai történészi konszenzus óvatosabb: a források alapján a külső beavatkozás valós és jelentős volt, de a brit gyarmati társadalom etnikai törésvonalai és a két vezető személyes rivalizálása is önálló tényezőként hatott.
Az 1945–1966 közötti időszak kutatása elsősorban brit gyarmati hivatali iratokra, amerikai külügyminisztériumi és hírszerzési levéltári anyagokra, parlamenti jegyzőkönyvekre, valamint a korabeli guyanai sajtóra támaszkodik. Különösen fontos forráscsoportot alkotnak a londoni Nemzeti Levéltár (The National Archives) gyarmati ügyosztályának jelentései, valamint az Egyesült Államokban a Freedom of Information Act alapján nyilvánosságra került CIA- és külügyminisztériumi dokumentumok. Cheddi Jagan és Forbes Burnham beszédei, pamfletjei és későbbi visszaemlékezései elsődleges forrásként használhatók, de érdekelt felek által írt szövegekként forráskritikával kezelendők.
Több lényeges ponton bizonytalan a kép. A CIA guyanai tevékenységének teljes körét nem ismerjük, mert az iratok egy része megsemmisült vagy még mindig titkosított; a nyilvános dokumentumokból azonban egyértelműen látszik, hogy a Jagan-ellenes sztrájkok és szakszervezeti mozgalmak számottevő amerikai támogatást kaptak. Az 1962–1964 közötti erőszak áldozatainak száma nem állapítható meg pontosan, mert a hatósági és pártjelentések eltérő adatokat közölnek, és nem készült független, minden esetet rögzítő vizsgálat. Az 1964-es választási eredmény számszerűen dokumentált, de a választás tisztaságával és a koalíciós kormányzás legitimitásával kapcsolatos politikai vita a mai napig nem zárult le.