Ahhoz, hogy megértsük a 20. századi Guyana politikai és társadalmi tagoltságát, először a 19. század második felének alapvető törésvonalait kell rekonstruálnunk. A rabszolgaság 1834-es, majd teljes körű, 1838-as eltörlése után Brit Guyana (British Guiana) társadalma nem vált homogénné; éppen ellenkezőleg, a gyarmati gazdaság munkaerőigénye és a brit adminisztráció politikája egy rendkívül összetett, rétegzett és etnikailag megosztott társadalmat hozott létre.
A felszabadított afrikai rabszolgák és leszármazottaik többsége elhagyta a cukorültetvényeket. Ez a dokumentált tény a gyarmati statisztikákban és a korabeli ültetvényesi panaszokban egyaránt nyomon követhető. Az afro-guyanai lakosság jelentős része a tengerparti sávban vásárolt fel elhagyott ültetvényeket, és létrehozta az úgynevezett faluközösségeket (village movement), amelyek a kisparaszti önellátás és a piacra termelő zöldség-, illetve gyümölcstermesztés bázisai lettek. Ez a folyamat a 19. század végére egy viszonylag független, földtulajdonnal rendelkező afro-guyanai parasztság kialakulásához vezetett. Ezzel párhuzamosan Georgetownban és az Új-Amszterdam környéki városias településeken kialakult egy vékony, de annál befolyásosabb kreol elit, amelynek tagjai tanítóként, lelkészként, hivatalnokként, később orvosként és ügyvédként dolgoztak.
Fontos kiemelni, hogy a „kreol” (creole) kifejezés a guyanai kontextusban nem a fehér telepesekre utal, hanem a gyarmaton született, afrikai származású vagy kevert (mulatt) lakosságra. Ez a kreol középosztály a 19. század végére a brit kultúra és a protestáns egyházak (elsősorban az anglikán és a metodista) értékrendjét tette magáévá. Az oktatás kiemelt szerepet játszott az identitásuk formálásában; a dokumentált egyházi iskolai beszámolók és a gyarmati oktatási jelentések szerint a kreol elit gyermekei számára a brit tananyag és az angol nyelvű műveltség jelentette a társadalmi mobilitás fő csatornáját.
A cukorültetvényesek a felszabadított rabszolgák távozása miatt kialakult munkaerőhiányra a szerződéses munkások (indentured labourers) tömeges behozatalával válaszoltak. Bár érkeztek munkások Madeiráról (portugálok), Kínából és Nyugat-Indiáról is, a legnagyobb csoportot az indiai szubkontinensről, elsősorban a mai Uttar Pradesh és Bihár területéről toborozták. 1838 és 1917 között, amikor is a brit-indiai kormányzat végleg leállította a rendszert, több mint 200 000 indiai szerződéses munkás érkezett Brit Guyanába. Ez az adat a hajónyilvántartásokon alapuló becslés, míg a visszatérők és a gyarmaton maradók aránya kapcsán a szakirodalomban becslések élnek, ám a konszenzus szerint a többség nem tért vissza Indiába, hanem letelepedett.
Az indiai munkások kezdetben az ültetvényekhez kötött, szigorúan szabályozott életet éltek; a szerződések megszegését gyakran büntetőjogi eszközökkel szankcionálták. Ez a jogi keret dokumentált tény a gyarmati törvénytárban. Az indiai közösség belső tagoltsága is jelentős volt: a munkások között hindu és muszlim vallásúak egyaránt voltak, és a kasztrendszer maradványai is jelen voltak, bár a hajóút és az ültetvényi munka körülményei ezt a hierarchiát részben fellazították. A szerződés lejárta után sok indiai munkás a part menti, alacsonyabban fekvő, öntözésre szoruló területeken vásárolt vagy bérelt földet, és rizstermesztésre szakosodott.
Ez a folyamat vezetett a modern guyanai társadalom egyik legtartósabb szerkezeti sajátosságához, a földrajzi és foglalkozási párhuzamossághoz. Az afro-guyanai lakosság nagyobb része a régebbi falvakban, a városokban, a belső területek bányavárosaiban és a közszférában koncentrálódott, míg az indo-guyanai lakosság többsége a vidéki mezőgazdasági zónákban, a cukornád- és rizsültetvények környékén élt. Ez a megosztottság nem volt abszolút, és a két csoport közötti gazdasági kapcsolatok (például a falusi piacokon keresztül) folyamatosak voltak, de a településszerkezet és a munkamegosztás szintjén jól kirajzolódott.
A gyarmati adminisztráció szerepe az etnikai viszonyok alakításában a modern guyanai történetírás egyik legvitatottabb kérdése. A brit hatóságok bizonyos intézkedései dokumentáltak: a választójog és a hivatalviselés korlátozása, a falusi önkormányzatok és az ültetvények eltérő szabályozása, illetve az oktatási és egészségügyi szolgáltatások egyenlőtlen telepítése mind hozzájárultak ahhoz, hogy az egyes csoportok eltérő tapasztalatokat szerezzenek a gyarmati állammal kapcsolatban. Emellett a brit hatóságok a rendfenntartás és a munkaerő-toborzás során gyakran játszották ki az egyik közösséget a másik ellen, például amikor afro-guyanai rendőröket alkalmaztak az indiai munkások szerződésszegéseinek üldözésére.
Ugyanakkor a szakirodalomban komoly vita zajlik arról, hogy a mai etnikai törésvonalak mennyiben vezethetők vissza kizárólag a gyarmati „oszd meg és uralkodj” (divide and rule) politikára. Ez egy vitatott értelmezés, nem pedig dokumentált tény. Egyes történészek szerint a brit politika tudatosan és szisztematikusan etnicizálta a társadalmi konfliktusokat, hogy megakadályozza a szegény afro- és indo-guyanai rétegek közös fellépését a cukorültetvényesek és a gyarmati állam ellen. Mások arra figyelmeztetnek, hogy a két közösség eltérő migrációs története, vallási rendszere, nyelvi öröksége és földrajzi elhelyezkedése önmagában is elegendő volt a párhuzamos társadalmak kialakulásához, és a brit adminisztráció inkább ráerősített ezekre a meglévő különbségekre, mintsem létrehozta volna őket. A legtöbb mai kutató köztes álláspontot foglal el, hangsúlyozva, hogy a strukturális egyenlőtlenségek és a hatalmi technikák együtt formálták a modern guyanai etnikai viszonyokat.
Brit Guyana 1831-től koronagyarmatként (Crown Colony) működött: a törvényhozó tanács (Court of Policy) és az egyesített tanács (Combined Court) tagjait részben a brit korona nevezte ki, részben szűk, vagyonos választói kör választotta. A politikai rendszer a 19. század nagy részében kizárólag a fehér ültetvényesi elitek és a brit hivatalnokok érdekeit szolgálta; az afro- és indoguyanai lakosság túlnyomó többsége kimaradt a formális politikai részvételből. Az 1891-es alkotmányreform azonban a választójogot némileg kiterjesztette, és a kreol középosztályból származó férfiak egy szűk csoportja számára lehetővé tette a bejutást a tanácsokba.
A kreol elit politikai stratégiája ebben az időszakban kettős volt. Egyrészt hangsúlyozta a brit kultúrához való lojalitását, az angolszász jogrend és a protestáns erkölcs iránti elkötelezettségét, hogy ezzel igazolja alkalmasságát a politikai részvételre. Másrészt fokozatosan foglalkozni kezdett a fekete lakosság társadalmi felemelkedésének kérdéseivel: a falusi iskolák fejlesztésével, az orvosi ellátás javításával és a földtulajdon biztosításával. A korabeli kreol sajtó, amelynek példányai részben fennmaradtak, gyakran fogalmazott meg mérsékelt reformköveteléseket, ám a faji megkülönböztetés elleni nyílt támadást kerülte, mivel a szerkesztők és a szerzők többsége a brit birodalmi kereteken belül képzelte el a felemelkedést.
Az indo-guyanai lakosság politikai szerveződése később és más úton indult meg, mint a kreol középosztály mobilizációja. Ennek okai összetettek: a szerződéses munkások jogi helyzete, a nyelvi és vallási sokszínűség, a vidéki szétszórtság és a brit hatóságok korlátozó intézkedései mind nehezítették a közös fellépést. Az 1910-es évek végétől azonban fokozatosan megjelentek az indo-guyanai érdekképviselet első szervezett formái. A legfontosabb ezek közül a Brit Guyana Indiai Egyesület (British Guiana East Indian Association) volt, amely 1916 körül alakult, és elsősorban a középosztálybeli, képzett indiaiak – tanítók, ügyvédek, vállalkozók – érdekeit képviselte. Az egyesület petíciókat nyújtott be a gyarmati hatóságokhoz a szerződéses munkások jogainak védelme, az oktatáshoz való hozzáférés és a diszkriminatív gyakorlatok felszámolása érdekében.
Ezzel párhuzamosan a vidéki indiai munkásság körében is megindult a szervezkedés, elsősorban a cukornád- és rizsültetvények munkakörülményei miatt. Az 1910-es években több helyi sztrájk és tüntetés dokumentálható a gyarmati rendőrségi jelentésekben, bár ezek országos jelentősége korlátozott maradt. Fontos megjegyezni, hogy az indiai közösség politikai vezetői hosszú ideig nem az etnikai alapú mobilizációt, hanem a birodalmi állampolgárságból levezetett jogegyenlőséget hangsúlyozták. Ez részben taktikai döntés volt, részben annak a törekvésnek a jele, hogy az indo-guyanaiakat ne kizárólag munkásként, hanem a gyarmati társadalom egyenrangú tagjaiként ismerjék el.
A 20. század elején a gyarmati társadalom legfontosabb új politikai szereplője a munkásmozgalom lett. A városi kikötőmunkások, a cukornád-vágók és a bányászok körében az első világháború után országszerte megszaporodtak a bérkövetelő mozgalmak. 1919-ben Hubert Nathaniel Critchlow vezetésével megalakult a Brit Guyana Munkásegylet (British Guiana Labour Union, BGLU), amelyet a történeti szakirodalom a karibi térség egyik első, hivatalosan is bejegyzett szakszervezeteként tart számon. Ez a tény a mozgalom korabeli dokumentumaiban és a brit gyarmati hivatal jelentéseiben is szerepel.
A BGLU jelentősége abban állt, hogy először kísérelte meg a faji és etnikai határokon átnyúló szerveződést. A szakszervezet tagjai között afro-guyanai és indo-guyanai munkások egyaránt voltak, bár a tagság többsége a városi fekete munkásságból került ki. A mozgalom követelései alapvetően gazdasági jellegűek voltak: magasabb béreket, rövidebb munkaidőt, a gyermekmunka felszámolását és a munkahelyi biztonság javítását szorgalmazta. Ugyanakkor a BGLU tevékenysége szorosan összekapcsolódott a politikai reformok sürgetésével is; Critchlow és társai a választójog kiterjesztését és a koronagyarmati kormányzás demokratizálását követelték.
A munkásmozgalom korai sikerei ellenére a 1920-as években a BGLU és a hozzá hasonló szervezetek fokozatosan meggyengültek. Ennek okai között említhetjük a gazdasági válságot, a munkaadók ellenállását, valamint a mozgalom belső feszültségeit. A szakszervezeti vezetők egy része hajlott a brit hivatalnokokkal való kompromisszumra, míg mások radikálisabb fellépést sürgettek. Ez a belső vita előrevetítette a későbbi generációk konfliktusait, amelyek a nacionalista mozgalom kibontakozásakor újra felszínre kerültek.
A brit gyarmati adminisztráció az 1920-as évek végén átfogó alkotmányos reformot hajtott végre. Az 1928-as alkotmány felszámolta a korábbi, korlátozott választójogon alapuló tanácsi rendszert, és a koronagyarmati modellt teljes egészében bevezette: a törvényhozó tanács tagjait ezentúl döntően a kormányzó nevezte ki, a választott elemeket pedig minimálisra csökkentették. A reform hivatalos indoklása az volt, hogy a gyarmati kormányzat hatékonyabbá és szakszerűbbé váljon, a gyakorlatban azonban a helyi politikai elitek befolyását drasztikusan visszaszorította.
Az 1928-as reform hatása a modern guyanai történetírásban vitatott. Egyes értelmezések szerint a lépés egyértelműen a demokratikus fejlődés visszafordítása volt, amely megerősítette a fehér ültetvényesi osztály hatalmát és a brit hivatalnokok ellenőrzését. Mások szerint a reform technikai jellegű volt, és a korábbi választójog annyira szűk volt, hogy a változás a lakosság túlnyomó többsége számára gyakorlatilag nem jelentett érdemi különbséget. A kortárs kreol és indiai politikai vezetők mindazonáltal a reformot a brit gyarmati uralom önkényességének bizonyítékaként értékelték; ez a tapasztalat jelentősen hozzájárult az anticolonialista hangulat erősödéséhez.
A fejezet alapvetően három forráscsoportra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a brit gyarmati hivatal (Colonial Office) jelentései, a helyi törvényhozó tanácsok jegyzőkönyvei, a bevándorlási és munkaügyi nyilvántartások, valamint a korabeli újságok, például a The Daily Chronicle és az indo-guyanai közösség kiadványai. Fontos, hogy ezek a dokumentumok a gyarmati adminisztráció perspektíváját tükrözik; az afro- és indo-guyanai lakosság mindennapi tapasztalatai csak közvetetten, például a petíciók, bírósági jegyzőkönyvek vagy a szóbeli hagyomány révén érhetők el. A másodlagos szakirodalomban kiemelkedő szerepet játszanak Walter Rodney, Brian L. Moore, Clem Seecharan és Alan H. Adamson munkái, amelyek eltérő értelmezési kereteket kínálnak.
Jelentős bizonytalanság övezi a demográfiai adatokat. A gyarmati népszámlálások a 19. században nem voltak teljes körűek, és a szerződéses munkások esetében gyakran csak a bevándorlók számát rögzítették, míg a visszavándorlást és a belső mobilitást pontatlanul mérték. Így a mai szakirodalomban található etnikai arányszámok becslésnek tekintendők. Ugyancsak óvatosan kell kezelni a „megosztottság” fogalmát: a dokumentált együttműködés és a mindennapi érintkezés a falvakban, piacokon és munkahelyeken gyakoribb volt, mint ahogy azt a későbbi politikai retorika sugallja. Végül, a gyarmati „oszd meg és uralkodj” tézis kapcsán nincs teljes egyetértés a kutatók között; a fejezetben ezért külön kezeltük a dokumentált politikákat és az azoknak tulajdonított következményeket.