Suriname gyarmati története nem a holland érkezéssel kezdődik. A mai állam területe a Guyanai-felföld és az Atlanti-óceán közötti, keskeny partvidéki sávból és a mögötte húzódó, trópusi esőerdővel borított belső területből áll. A folyók – mindenekelőtt a Suriname, a Commewijne és a Saramacca – a partvidék és a belső terület közötti közlekedés és kereskedelem természetes útvonalai voltak. Ez a földrajzi adottság alapvetően meghatározta a gyarmatosítás irányát: az európai települések és az ültetvények a folyók alsó szakaszain, a part menti sávban koncentrálódtak, miközben a belső, erdős terület hosszú ideig az őslakos közösségek és később a szökött rabszolgákból alakult maroon közösségek ellenőrzése alatt maradt.
A holland gyarmatosítás előtt a mai Suriname területén több, egymástól nyelvileg és kulturálisan különböző őslakos csoport élt. A partvidéken és a folyók alsó szakaszán arawak (lokono) nyelvű csoportok, keletebbre és délebbre karib (kari’na) nyelvű közösségek laktak. A belső területeken trio (tiriyó) és wayana csoportok éltek, amelyekről a gyarmati kori források kevesebb információt őriztek meg. Az őslakosok életmódja a természeti környezethez igazodott: a partvidéken halászat, vadászat és a manióka termesztése, a belső területeken a vadászat, gyűjtögetés és kisebb kertek művelése volt jellemző. A települések általában kisebb falvakból álltak, amelyeket rokonsági és cserekapcsolatok kötöttek össze; a folyók nemcsak közlekedési útvonalak, hanem a partvidék és a belső terület közötti cserehálózatok gerincei is voltak.
A prekolumbiánus népességszámot a történészek csak becsülni tudják, mert írott források hiányoznak, a régészeti feltárások pedig egyenetlenek. A becslések a mai Suriname területén a 15. század végére tízezres nagyságrendű, de nem pontosan meghatározható lakosságot feltételeznek; ezt a könyv a források bizonytalanságaként kezeli. Az európaiak megjelenése után a járványok, a kényszermunka és a konfliktusok következtében a partvidéki őslakosok száma jelentősen csökkent, és a megmaradt közösségek egy része a belső területekre vagy a szomszédos gyarmati területekre húzódott. A „karib” kifejezés a gyarmati forrásokban különösen problematikus: a spanyolok „caribes” néven gyakran ellenségesnek vagy kannibálnak bélyegzett csoportokat értettek, nem pedig egységes etnikumot, és a nyelvészeti értelemben vett karib nyelvcsalád sem fed le minden, a forrásokban „karibnak” nevezett közösséget.
A 16. században a spanyol és portugál hajósok a dél-amerikai partvidéket Vad part (hollandul Wilde Kust) néven emlegették, utalva a kevéssé feltárt, mocsaras és erdős sávra, amelyet a nagy gyarmatbirodalmak peremterületként kezeltek. A holland kereskedők a 17. század elején kezdtek érdeklődni a terület iránt, elsősorban a só, a festékfák és a dohány miatt. 1621-ben az Egyesült Tartományokban megalakult a Nyugat-indiai Társaság (West-Indische Compagnie, WIC), amely monopóliumot kapott a nyugat-afrikai és amerikai kereskedelemre, beleértve a rabszolga-kereskedelmet is. A WIC katonai és kereskedelmi jogosítványokkal rendelkezett, és a holland gyarmatbirodalom egyik fő eszköze volt, bár jelentősége kisebb volt, mint a kelet-indiai társaságé (VOC).
A mai Suriname területén az első tartós európai települést angol telepesek hozták létre 1650 körül, amikor Francis Willoughby, a brit Barbados kormányzója a Suriname folyó partján megalapította a Fort Willoughby nevű erődöt és a környező ültetvényes települést. Ez az angol jelenlét azonban rövidnek bizonyult. A második angol–holland háború idején, 1667-ben a holland Abraham Crijnssen parancsnoksága alatt álló flotta elfoglalta a telepet, és az erődöt Fort Zeelandia névre keresztelte át. Az 1667-es bredai béke (Treaty of Breda) a hollandoknak ítélte a Suriname folyó menti gyarmatot, miközben az angolok megtarthatták az észak-amerikai Új-Amszterdamot (a mai New York területét). Ezt a területcserét a köznyelv gyakran leegyszerűsítve „Suriname New Yorkért” üzletként említi; valójában a békeszerződés számos gyarmati terület sorsát rendezte, és a felek nem egyetlen cserét hajtottak végre, hanem átfogó rendezést kötöttek. A „csere” elbeszélés tehát utólagos leegyszerűsítés, még ha a lényegi eredmény – Suriname holland kézre kerülése – dokumentált tény is.
A holland fennhatóság megszilárdítása után a gyarmat igazgatását 1683-tól a Suriname Társaság (Sociëteit van Suriname) vette át. E részvénytársaságban a WIC mellett Amszterdam városa és a Van Aerssen van Sommelsdijck család szerzett tulajdonrészt. A társaság irányította a földek eladását, a hajózást és a gyarmati közigazgatást; ez a modell a holland gyarmati rendszer sajátossága volt, és eltért a spanyol alkirályságok közvetlen koronai igazgatásától. A társaság által kinevezett kormányzó (gouverneur) képviselte a legfőbb végrehajtó hatalmat, mellette működött a Politikai Tanács (Raad van Politie) és a Bíróság (Raad van Justitie). A tulajdonosok Hollandiában tartózkodtak, ezért a helyi ültetvényesek és tisztviselők a gyakorlatban jelentős autonómiára tettek szert, ami a 18. században ismétlődő hatásköri vitákhoz vezetett.
A gyarmat központja Paramaribo lett, amely a Suriname folyó bal partján, a folyó torkolati szakaszától beljebb feküdt. A település az egykori angol erőd körül alakult ki, és a holland uralom alatt a gyarmati igazgatás, a kereskedelem és a katonai védelem központjává vált. Paramaribo lakossága a 17–18. században sokszínű volt: holland és más európai tisztviselők, ültetvényesek, kereskedők, portugál zsidó telepesek, szabad színesek (hollandul vrije lieden), valamint rabszolgák éltek egymás mellett. A város építészete a holland gyarmati mintákat követte, de a trópusi éghajlathoz igazodott: a faházak, a csatornák és a rakpartok a holland városi formákat idézték, de az anyaghasználat és az elrendezés a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott.
A gyarmati igazgatás írott szabályai, az úgynevezett plakátok (plakkaten) rendezték a gazdasági életet, a rabszolgatartást és a lakosság jogi helyzetét. A bíróságok a holland jog alapján ítélkeztek, de a gyakorlatban az ültetvényesek és a társasági tisztviselők érdekei erősen befolyásolták a döntéseket. Az egyházi életet a Holland Református Egyház szervezte, de a gyarmaton a vallási tolerancia viszonylag szélesebb volt, mint más európai gyarmatokon; ez részben a holland kereskedő- és ültetvényes elit érdekeit tükrözte, részben a portugál zsidó közösség jelenlétéből fakadt. A városi háztartásokban is számottevő volt a rabszolgák jelenléte, akik a házi munkát, a kikötői rakodást és a kézműipari feladatokat végezték; a városi rabszolgaság jellege azonban eltért az ültetvényes mezőgazdaságban megszokottól, mert nagyobb mozgásszabadsággal járt, ugyanakkor a jogi kiszolgáltatottság itt is teljes volt.
A holland gyarmat gazdasági alapja az ültetvényes mezőgazdaság (plantagegazdaság) volt. A partvidéki alluviális talaj és a csapadékos trópusi éghajlat lehetővé tette a cukornád termesztését, amely már a 17. században a legfontosabb exporttermékké vált. A 18. században a kávé termesztése is elterjedt, és a kávé időnként a cukrot is megelőzte a kivitel értékében. A termelés az európai piacokra irányult; a suriname-i cukor és kávé Amszterdam élelmiszer- és luxuscikk-kereskedelmébe kapcsolódott be, hasonlóan a karibi gyarmatok termelési mintáihoz. A cukornád feldolgozása a víz- vagy állati erővel hajtott malmokban történt, és rendkívül munkaigényes volt: a nád vágásától a lé kifőzéséig minden munkafázis emberi erőt igényelt. A kávétermesztés szintén folyamatos kézi munkát követelt a palántázástól a szemek szárításáig.
Az ültetvények a folyók alsó szakaszain, a part menti sávban helyezkedtek el, mert a szállítás és a vízellátás itt volt a legkedvezőbb. A munkaerő kezdetben az őslakosok kényszerített munkájára épült, de az őslakosok ellenállása és a járványok miatt ez hamar kudarcot vallott. A 17. század végétől a hollandok a nyugat-afrikai rabszolga-kereskedelemre támaszkodtak; a WIC és magánkereskedők szállították a rabszolgákat Suriname-ba. A rabszolgaság intézménye jogilag a gyarmati plakátokban rögzült, és a termelés alapjává vált; ennek részleteit a következő alfejezet tárgyalja. A holland gyarmati gazdaságban az ültetvényesek gyakran hitelből vásároltak földet és rabszolgákat, ami az eladósodás állandósuló gyakorlatához vezetett, és a termelők kiszolgáltatottságát növelte az amszterdami kereskedőházakkal szemben.
A termelés volumene a 18. században jelentős volt, de a források töredékessége miatt a pontos számok vitatottak. A gyarmati összeírások és az amszterdami kereskedelmi nyilvántartások alapján a történészek több száz működő ültetvényt valószínűsítenek, de a termelési adatok éves szinten ingadoztak, és a talaj kimerülése miatt sok ültetvény idővel felhagyott. A 18. század végére a suriname-i ültetvénygazdaság válságjeleket mutatott: a termőföldek kimerültek, a rabszolgák ellenállása nőtt, és az európai piaci árak változása is sújtotta a termelőket. A konjunktúra és a hanyatlás váltakozása ellenére Suriname a 18. században a holland gyarmati kereskedelem fontos, bár nem elsődleges szereplője maradt.
A suriname-i gyarmati társadalom jogi kategóriák mentén tagolódott, nem pedig a későbbi etnikai vagy osztályfogalmak szerint. A legfelső réteget a szabad európaiak alkották: a társasági tisztviselők, az ültetvényesek, a kereskedők és a katonatisztek. Alattuk helyezkedtek el a szabad színesek (vrije lieden), akik közé a felszabadított rabszolgák és azok leszármazottai tartoztak; jogi helyzetük korlátozott volt, de ingatlant és ültetvényt birtokolhattak. A társadalom túlnyomó többségét a rabszolgák alkották, akik jogilag tulajdonnak minősültek, és sem szabadságuk, sem jogképességük nem volt. Az őslakosok a gyarmati társadalom peremén éltek, és a holland hatóságok külön békeszerződések (vredesverdragen) révén próbálták őket a gyarmati rendhez kötni. E szerződések tartalma és értelmezése ma is vita tárgya, mert a szövegek holland változatai és az őslakos szóbeli emlékezet nem mindig egyeznek; a holland fél a szerződéseket gyakran a területi igények legitimálására használta, míg az őslakos közösségek a kereskedelem és a békés együttélés kereteként értelmezték.
A suriname-i zsidó közösség sajátos helyet foglalt el a gyarmati társadalomban. A 17. században Brazíliából elűzött portugál zsidó ültetvényesek egy csoportja a Suriname folyó mentén, Jodensavanne („Zsidó-szavanna”) néven települést alapított. A közösség a cukortermelésben és a kereskedelemben jelentős szerepet játszott, és a holland hatóságok korlátozott vallási autonómiát biztosítottak számára, ami a 17–18. századi európai gyarmati viszonyok között kivételesnek számított. A református egyház mellett más keresztény felekezetek jelenléte azonban korlátozott volt, és a vallási életet is a gyarmati hierarchia határozta meg. A nők helyzete a gyarmati társadalomban kevéssé dokumentált, de a fennmaradt bírósági iratok arra utalnak, hogy az európai származású nők elsősorban a háztartás és az ültetvényes családi vagyon kezelésében vettek részt, míg a rabszolga nők a mezei munka és a házi szolgálat kettős terhét viselték.
Az őslakosok a holland gyarmatosítás előrehaladtával fokozatosan elvesztették a partvidéki területeik feletti ellenőrzést. A 17–18. századi holland források több konfliktust is említenek, amelyekben az őslakosok a terjeszkedő ültetvényesekkel és a gyarmati hatóságokkal kerültek szembe. A járványok, amelyeket az európaiak hurcoltak be, a legnagyobb pusztítást a partvidéki közösségekben okozták, mivel ezek a csoportok nem rendelkeztek immunitással a himlővel, a kanyaróval és más betegségekkel szemben. A megmaradt arawak és karib csoportok egy része a belső területekre húzódott, mások a szomszédos spanyol vagy holland gyarmatok területére vándoroltak; a 18. század végére a partvidéki őslakos jelenlét erősen visszaszorult. A holland hatóságok időnként szövetségesként próbálták felhasználni egyes őslakos csoportokat a belső területek ellenőrzésére vagy a maroon közösségek elleni fellépésre, de ezek a koalíciók törékenyek voltak, és az őslakosok számára ritkán hoztak tartós előnyt.
A belső terület feletti ellenőrzés a gyarmati időszakban megosztott maradt. A holland hatóságok és az ültetvényesek a partvidéki sávra és a folyók alsó szakaszaira koncentráltak, míg az erdős belső területet az őslakos közösségek és a később kialakuló maroon közösségek ellenőrizték. Ez a területi megosztottság a holland gyarmat egyik legfontosabb jellemzője volt, és egészen a 19. századig fennmaradt. Az őslakosok marginalizációja tehát nem egyszeri esemény, hanem hosszú folyamat volt, amely a járványok, a kényszermunka, a területfoglalás és a gyarmati jogrend együttes hatásaként ment végbe. A holland gyarmati források ezt a folyamatot gyakran a „civilizáció” terjesztéseként írták le, ami a mai történetírásban vitatott értelmezés: a korabeli európai retorika mögött az őslakosok életterének szisztematikus felszámolása húzódott.
Az alfejezet állításai elsősorban holland gyarmati levéltári forrásokra támaszkodnak: a West-Indische Compagnie és a Sociëteit van Suriname irataira, kormányzói jelentésekre, bírósági jegyzőkönyvekre, térképekre és kiadott rendeletekre (plakátokra). Az 1667 előtti angol időszakról angol gyarmati iratok és Willoughby családi levelezése ad felvilágosítást. Az őslakosok saját írott forrásai nem maradtak fenn, ezért a prekolumbiánus korszak rekonstrukciója régészeti leletekre, nyelvészeti adatokra és későbbi szóbeli hagyományra épül. A népességszámokkal kapcsolatban nincs megbízható forrás; a becslések széles sávban mozognak, és a gyarmati összeírások csak a holland ellenőrzés alatt álló területekre vonatkoztak. A régészeti kutatások a partvidéki lelőhelyeken a kerámia- és településtörténet egyes szakaszait megvilágítják, de a belső területek feltárása még kezdeti stádiumban van.
A „karib” és „arawak” kategóriák a gyarmati forrásokban gyakran leegyszerűsítőek, és nem felelnek meg pontosan a helyi csoportok saját elnevezéseinek vagy nyelvi határainak. A történészek ezért a lokono és kari’na neveket részesítik előnyben, amikor konkrét csoportokról beszélnek. Az 1667-es bredai béke „csere” elbeszélése is leegyszerűsítő: a szerződés számos gyarmati terület sorsát rendezte, és a kortársak sem „csereként”, hanem átfogó békeként értelmezték. A termelési és kereskedelmi adatok szintén bizonytalanok, mert a gyarmati nyilvántartások töredékesek, és a csempészet mértékét nehéz becsülni. A békeszerződések holland szövegei fennmaradtak, de az őslakos fél értelmezése csak a szóbeli hagyományból rekonstruálható, ami a forráskritika számára komoly kihívást jelent.