Suriname gyarmati történetének meghatározó eleme az a munkaerőrendszer, amely az ültetvényes gazdaságot fenntartotta: a 17. század végétől a 19. század közepéig afrikai rabszolgák, az 1863-as felszabadítás után pedig Ázsiából szerződtetett, szerződéses munkások. Ez az átalakulás nem csupán gazdaságtörténeti váltás: létrehozta azt a nyelvi, vallási és társadalmi sokszínűséget, amely a mai Suriname egyik alapvonása. Az alfejezet előbb a rabszolga-alapú ültetvényrendszer kialakulását és a szökevény rabszolgák közösségeit, majd az 1863-as emancipációt és az azt követő szerződéses munka intézményét tárgyalja. A hangsúly a gyarmati munkaerő-gazdálkodás folytonosságain és törésein van, mert ezek magyarázzák a későbbi etnikai-vallási tagoltságot.
A mai Suriname területén – a korábbi őslakos jelenlétet követően – az európai gyarmatosítás a 17. század közepén szerzett tartós formát. A területet előbb angol, majd 1667-től a Bredai békét követően holland fennhatóság alatt álló gyarmatként rendezték be. A holland Nyugat-Indiai Társaság (West-Indische Compagnie, WIC) és magánültetvényesek elsősorban cukornád, kávé, kakaó és gyapot termesztésére rendezkedtek be. Az ültetvények munkaerőigényét Afrikából elhurcolt rabszolgák eladásával és foglalkoztatásával elégítették ki. A rabszolgák behozatala már a 17. század utolsó évtizedeiben megkezdődött, és a 18. század folyamán vált tömegessé. A holland gyarmati összeírásokra támaszkodó becslések szerint a rabszolgák aránya a 18. század végén a lakosság mintegy 80–90 százalékát tette ki; ezek az adatok a korabeli nyilvántartások hiányosságai miatt bizonytalanok, de a nagyságrend tekintetében tudományos konszenzus áll fenn.
A Suriname-ba szállított rabszolgák főként Nyugat-Afrika különböző régióiból, a mai Ghána, Benin, Nigéria, Kongó és Angola területéről érkeztek. A transzatlanti rabszolga-kereskedelemben a holland hajósok szerepe jelentős volt, bár a Suriname-ba irányuló szállítást a WIC monopóliuma szabályozta. A rabszolgákat ingóságként, adásvétel tárgyaként tartották nyilván; családi kapcsolataikat a holland gyarmati jog nem ismerte el, noha a gyakorlatban kialakultak családi kötelékek. Az ültetvényeken a munkaidő napkeltétől napnyugtáig tartott, és a nők, valamint a gyermekek munkáját is igénybe vették. A táplálkozás elégtelensége, a járványok és a büntetések miatt a halálozási ráta magas volt. A rabszolgák ellenállása többféle formát öltött: szökés, lassú munkavégzés, szerszámok megrongálása, mérgezés és ritkábban felkelés. Bár a források nagyrészt a rabszolgatartók és a gyarmati hivatalnokok iratai, a büntetőjogi és bírósági feljegyzésekből az ellenállás gyakorlata kimutatható. A rabszolgaság intézményét holland gyarmati törvények szabályozták, de a rabszolgatartók önkényes büntetései ellen a védelem minimális volt. A rabszolgák nem voltak passzív áldozatok, amit a következő szakaszban tárgyalt maroon közösségek is bizonyítanak.
A szökött rabszolgák a partvidéktől távolabbi, nehezen megközelíthető trópusi erdőkben hoztak létre állandó településeket. A holland hatóságok ezeket a csoportokat marronoknak (hollandul: marrons) nevezték. A legjelentősebb közösségek – a Ndyuka (más néven Aukaner), a Saramaka, a Matawai, a Kwinti, az Aluku és a Paamaka – afrikai gyökerű politikai szervezeteket alakítottak ki, nyelvükben és vallásukban pedig megőrizték az afrikai elemeket. A maroonok nem csupán túléltek, hanem folyamatosan fenyegették az ültetvényeket: rabszolgákat szöktettek, fosztogattak, és ezzel a gyarmati gazdaság működését is gyengítették.
A 18. században a holland gyarmati hatóságok békeszerződéseket kötöttek a maroon közösségekkel, elismerve területi autonómiájukat. A legfontosabbak közé tartozik az 1760-as Ndyuka- és az 1762-es Saramaka-szerződés. Ezek a dokumentumok a maroonokat szabad embereknek ismerték el, és egyúttal arra kötelezték őket, hogy a további szökevény rabszolgákat szolgáltassák vissza a gyarmati hatóságoknak. Ez a kettősség – területi autonómia a rabszolgaság rendszerének fenntartása mellett – a mai napig érzékelhető feszültségek forrása a maroon közösségek és az állam viszonyában. A békeszerződések szövege elsődleges forrás, de értelmezésük vitatott: egyes kutatók a maroonok jogi elismerését hangsúlyozzák, mások azt emelik ki, hogy a szerződések a maroonokat a rabszolgaság fenntartásának eszközévé tették. A 18–19. század fordulóján további konfliktusok is zajlottak, de a maroon közösségek területi és kulturális különállása fennmaradt.
A rabszolgaság eltörlését Hollandiában az 1862-ben elfogadott, majd 1863. július 1-jén Suriname-ban és a holland Karib-térségben hatályba lépő törvény mondta ki. Az emancipáció (hollandul: emancipatie) jogilag felszabadította a rabszolgákat, de a rendelkezések a rabszolgatartókat kárpótolták: az állam rabszolgánként mintegy 300 gulden összeget fizetett az ültetvényeseknek. A felszabadított rabszolgák kárpótlást nem kaptak. Ezt a döntést a korabeli holland gyarmati politika a tulajdonjog védelmével indokolta; a későbbi történetírásban azonban éles vita folyik arról, hogy az intézkedés mennyiben konzerválta a faji és vagyoni egyenlőtlenségeket.
A felszabadítást követően tízéves ún. állami felügyelet (hollandul: staatstoezicht) lépett életbe. A volt rabszolgáknak szerződéssel az ültetvényeken kellett maradniuk, ezúttal elvileg munkabérért, de az állami ellenőrzés szigorú korlátozásokat írt elő. A gyakorlatban sokan ezt a rabszolgaság munkakörülményeinek meghosszabbításaként élték meg, bár jogi helyzetük megváltozott. A felügyelet 1873. július 1-jén ért véget. Ezt követően a felszabadítottak szabadon választhattak munkát, és sokan elhagyták az ültetvényeket; Paramaribóba költöztek, vagy kisparaszti gazdálkodásba kezdtek. A tízéves felügyelet értékelése máig vitatott: a kritikai történetírás egy része szerint az emancipáció csak jogi formalitás volt, mert a munkavégzés kényszere és az anyagi kiszolgáltatottság tovább élt; mások hangsúlyozzák, hogy a felszabadítottak már a felügyelet ideje alatt is olyan döntési tereket alakítottak ki, amelyek előkészítették a későbbi paraszti és városi önállóságot.
A felszabadítás demográfiai következményei jelentősek voltak. A volt rabszolgák többsége városiasodó, holland mintákat részben átvevő kreol (hollandul: creool) identitást alakított ki, míg a maroonok továbbra is a belső területek közösségeiben éltek. A 19. század végére az afro-surinamei lakosság – a kreolok és a maroonok együtt – a népesség jelentős részét tette ki, de az ültetvényesek munkaerőhiánnyal küzdöttek.
A rabszolgaság eltörlése után fellépő munkaerőhiányra a gyarmati hatóság és az ültetvényesek Ázsiából szerződtettek munkásokat. A szerződéses munkások (hollandul: contractarbeiders) intézménye az emancipáció utáni Suriname központi eleme lett. A toborzást és a szállítást a gyarmati adminisztráció szervezte, államközi megállapodások keretében.
Az első jelentős csoportot a hindusztániak (hollandul: Hindoestanen) alkották, akik Brit-Indiából érkeztek. Az első hajó, a Lalla Rookh 1873. június 5-én kötött ki Paramaribóban, mintegy 400 munkással. A bevándorlás 1873 és 1916 között tartott; a holland gyarmati statisztikák alapján összesen körülbelül 34 ezren érkeztek, de a becslések a nyilvántartások hiányosságai miatt néhány ezer fős bizonytalanságot mutatnak. A szerződések általában öt évre szóltak, és munkabért, lakhatást, élelmezést írtak elő. A tényleges feltételek azonban gyakran elmaradtak a szerződésben foglaltaktól: alacsony bérek, rossz lakhatás, korlátozott mozgásszabadság és a szerződésszegés büntetőjogi következményei jellemezték a rendszert. A nők aránya az indiai bevándorlók között kezdetben igen alacsony volt (egyes becslések szerint a teljes bevándorlás első évtizedeiben 15–25 százalék körül), ami a családalapítást és a közösség demográfiai fejlődését nehezítette. A szerződés lejárta után a munkások választhattak: visszatérnek Indiába, vagy letelepszenek, földet kapva. A többség maradt, és fokozatosan kisparaszti gazdálkodóvá, később városi munkássá vált.
A jávaiak (hollandul: Javanen) a Holland Kelet-Indiából érkeztek, az első csoport 1890-ben. Becslések szerint 1890 és 1939 között mintegy 33 ezren érkeztek, túlnyomórészt férfiak. A jávai munkások is ötéves szerződéssel jöttek, gyakran az ültetvényeken dolgoztak, később pedig a bauxitbányászatban vagy kisgazdaságokban helyezkedtek el. A nők aránya itt is alacsony volt, ami a közösség társadalmi viszonyait hosszú távon befolyásolta. A jávaiak egy része visszatért Délkelet-Ázsiába, de a többség letelepedett, és a suriname-i társadalom állandó elemévé vált.
A kínaiak (hollandul: Chinezen) már 1853-ban megjelentek, tehát még a rabszolgaság eltörlése előtt, de tömeges bevándorlásról nem beszélhetünk. Összesen néhány ezer fő érkezett, főként a dél-kínai Kanton térségéből (a mai Guangdong tartomány). A kínai bevándorlók közül sokan a szerződés lejárta után nem az ültetvényeken maradtak, hanem a kiskereskedelembe, vendéglátásba és kézműiparba léptek. A 20. századra a kínai közösség a városi gazdaságban szerzett tartós pozíciót, bár létszáma mindvégig alacsony maradt.
A szerződéses munka jellege máig vitatott. A kritikai irodalom egy része – köztük a posztkoloniális történetírás képviselői – „új rabszolgaságnak” nevezi a rendszert, mert a munkások jogai korlátozottak voltak, a testi fenyítés egyes gyarmati szabályzatok szerint megengedett maradt, és a szerződés megszegését büntetőjogilag üldözték. A hivatalos holland álláspont ezzel szemben szerződéses munkaviszonyt látott benne, amely elvileg biztosította a személyes szabadságot és a visszatérés lehetőségét. A két értelmezés közötti különbség részben a források eltérő olvasatából adódik: a gyarmati hivatali iratok a szerződéses formalitásokat emelik ki, míg a munkások panaszlevelei, bírósági ügyei és a későbbi visszaemlékezések a kényszer és a kizsákmányolás mindennapos tapasztalatát mutatják. A kérdés tudományos konszenzusa az, hogy a szerződéses munka jogi formájában különbözött a rabszolgaságtól, de a gyakorlatban a munkakényszer és az alárendeltség számos eleme fennmaradt.
A szerződéses bevándorlás eredményeként Suriname etnikai-vallási térképe alapvetően megváltozott. A 19. század végére a lakosság fő csoportjait az afro-surinamei kreolok és maroonok, a hindusztániak, a jávaiak, a kínaiak, valamint a hollandok és más európaiak alkották. Az őslakos népek – elsősorban arawak (lokono) és karib (kali’na) közösségek – száma alacsony volt, és a hódítás, a járványok, a területfoglalás és a belső területek gyarmatosítása tovább sújtotta őket. A 19–20. század fordulóján az őslakosok a teljes lakosság néhány százalékát tették ki, és a gyarmati politika perifériáján helyezkedtek el.
A vallási sokféleség a bevándorlással párhuzamosan bővült. A hindusztániak egy része hindu, másik része muszlim volt; a jávaiak között is jelentős volt a muszlim közösség, de a jávai szigetvilágból származó vallási gyakorlatok is jelen voltak. A kreolok és az európaiak túlnyomórészt keresztények voltak, bár a gyarmati társadalom felekezeti megoszlása bonyolult volt. Az afro-surinamei vallásosság, a winti, a holland hatóságok szemében sokáig tiltott vagy legalábbis gyanús gyakorlatnak számított, de a közösségben tovább élt. A nyelvi helyzetet a holland hivatalos nyelvhasználat dominálta, ugyanakkor a felszabadítottak és a városi lakosság egy része a szranan tongo (Sranan Tongo) kreol nyelvet beszélte, amely afrikai és európai elemeket ötvözött. A hindusztániak a hindi, urdu és más indiai nyelvek, a jávaiak a jávai és más indonéz nyelvek, a kínaiak saját nyelvjárásaikat őrizték. Ez a nyelvi sokféleség a későbbi nemzetté válás és oktatáspolitika egyik központi kérdése lett.
A nők helyzete a munkaerőrendszerek átalakulása során különösen kiszolgáltatott maradt. A rabszolgaság idején a nők aránya a rabszolgák között alacsonyabb volt, és a születési arány alacsony szintje miatt az ültetvényrendszer folyamatos behozatalra szorult. A felszabadítás után a kreol nők gyakran a városi háztartási munkába, kiskereskedelembe vagy kisiparba léptek. A szerződéses munkások női tagjai számára a szerződések nem biztosítottak egyenlő feltételeket; a nők gyakran alacsonyabb bért kaptak, a terhességet és a családalapítást pedig a munkáltatók büntetéssel vagy a szerződés megszegéseként kezelhették. A nemek közötti aránytalanság a hindusztáni és jávai közösségekben a családformák módosulásához, illetve a nők későbbi kereskedői és háztartási szerepének megerősödéséhez vezetett.
A gyarmati társadalom hierarchiája a felszabadítás után is fennmaradt, bár jogi formája átalakult. A fehér ültetvényesek és hivatalnokok a csúcson, alattuk a színes bőrű kreol középrétegek, majd a szerződéses munkások és a maroonok, végül az őslakosok helyezkedtek el. A rétegződés nem kizárólag etnikai, hanem jogi, gazdasági és kulturális kategóriákon alapult. A 19. század végén a gyarmati állam fokozatosan bővítette a szerződéses munkások jogait, de az egyenlőtlenségek tartósnak bizonyultak, és a 20. századi politikai konfliktusok alapjává váltak.
A rabszolgaság és a szerződéses munka kutatása elsősorban holland gyarmati levéltári forrásokra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a rabszolga-nyilvántartások (slavenregisters), az 1862. évi emancipációs törvény szövege, a rabszolgatartók kárpótlási kérelmei, a szerződéses munkások szerződései és anyakönyvei, a gyarmati statisztikai összeírások, a maroonokkal kötött békeszerződések, bírósági iratok, misszionáriusok jelentései és a munkások panaszlevelei. Ezek többsége a holland Nemzeti Levéltárban (Nationaal Archief), a suriname-i levéltárakban és részben digitalizált adatbázisokban érhető el. A szóbeli történeti hagyomány – az afro-surinamei, indiai, jávai és kínai közösségek családi emlékezete, dalai, elbeszélései – szintén fontos forráscsoport, de értelmezése óvatosságot igényel, mert az emlékezetpolitikai keretezés befolyásolhatja a közlést.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a rabszolgák pontos száma és a transzatlanti kereskedelem mérete, mivel a nyilvántartások hiányosak és a becslési módszerek eltérők. A szerződéses munkások létszáma is forrástól függően változik, a holland gyarmati statisztikák és az utólagos összesítések között eltérések lehetnek. A szerződéses munka jellege – kényszermunka vagy szerződéses munkaviszony – tudományos vita tárgya, amelyben a posztkoloniális, a gazdaságtörténeti és a jogtörténeti iskolák eltérő hangsúlyokat képviselnek. Az emancipáció értékelése ugyancsak vitatott: egyes kutatók szerint a tízéves felügyelet a felszabadítást csak formálissá tette, mások a felszabadítottak gyors alkalmazkodását és a paraszti önállósodás folyamatát emelik ki. A maroon közösségek békeszerződéseinek értelmezése – különösen a területi autonómia és a rabszolga-visszaszolgáltatás kettőssége – továbbra is élő vita, amelynek tétje a mai földjogi és emlékezetpolitikai vitákban is megjelenik.