A 20. század első felében Suriname gyarmati társadalma már nem a klasszikus ültetvényes rabszolgatartó társadalom volt, de a rabszolgaság eltörlésének (1863) és az azt követő szerződéses munkaerő-bevándorlásnak a nyomai mélyen beleszövődtek a mindennapi viszonyokba. A holland gyarmat lakossága etnikailag és vallásilag rendkívül megosztott volt: a kreol (afro-suriname-i) lakosság, a kelet-indiai (hindusztáni) szerződéses munkások és leszármazottaik, a jávai (indonéz) munkások, a kínai kereskedő- és kiskereskedő réteg, valamint a belső területeken élő, szökött rabszolgák leszármazottaiként számon tartott maroon közösségek együtt alkották a társadalom nagy részét. Ehhez járult egy vékony, de politikailag és gazdaságilag meghatározó fehér holland, illetve részben portugál-zsidó és egyéb európai eredetű elit.
A társadalmi hierarchiát a korabeli gyarmati statisztikák is tükrözték, de ezeket óvatosan kell kezelni: a kategóriák gyakran jogi vagy adminisztratív besorolások voltak, amelyek nem feltétlenül fedték le a mindennapi önazonosságot. A holland gyarmati adminisztráció a lakosságot jellemzően „kreol”, „hindusztáni”, „jávai”, „kínai” és „európai” csoportokra osztotta, de ezek a besorolások a 20. század folyamán többször változtak, és az egyének saját identitása nem mindig esett egybe a hivatalos kategóriákkal. A népszámlálási adatok szerint a 20. század elején a kreol lakosság és a hindusztáni közösség együttesen a gyarmat népességének döntő többségét adta, de a pontos arányokról nincs teljes egyetértés a szakirodalomban, részben a besorolási módszerek eltérései miatt.
A gazdasági élet középpontjában továbbra is a part menti keskeny sáv állt, ahol a cukornád-ültetvények, később a rizsföldek és a bauxitbányászat létesítményei koncentrálódtak. A belső területek – az őserdő és a folyók menti maroon falvak – jórészt kívül maradtak a gyarmati állam közvetlen ellenőrzésén, bár a 20. század elejétől kezdve a holland adminisztráció fokozatosan igyekezett kiterjeszteni jelenlétét az ásványkincsek és az erdőgazdálkodás miatt. Ez a kettősség – a modernizálódó, exportra termelő parti zóna és a hagyományosabb, alulkormányzott belső terület – a suriname-i társadalom egyik tartós szerkezeti jellemzője maradt.
A suriname-i gazdaság arculatát a 20. század első felében alapvetően a bauxit (alumíniumérc) felfedezése és ipari méretű kitermelése alakította át. A bauxitot Suriname keleti részén, a Cottica folyó és a Suriname folyó közötti dombvidéken találták meg először nagyobb mennyiségben. A felfedezés időpontját a szakirodalom általában az 1910-es évekre teszi, de a részletek vitatottak: egyes források szerint az első komoly feltárások 1915–1916 körül történtek, mások szerint az 1910-es évek második felében vált ismertté a lelőhelyek gazdagsága. A dokumentált tény az, hogy az 1920-as évekre a bauxit Suriname egyik legfontosabb exportcikkévé vált.
A bányászatban kezdettől fogva meghatározó szerepet játszott az Alcoa (Aluminium Company of America), egy amerikai nagyvállalat, amely a suriname-i bauxitot az észak-amerikai alumíniumipar számára termelte ki. Az Alcoa leányvállalata, a Surinaamsche Bauxite Maatschappij (SBM) 1916-ban jött létre, és hamarosan monopolhelyzetbe került a suriname-i bauxittermelésben. A vállalat nemcsak a bányákat üzemeltette, hanem a kitermelt érc szállítását, kikötői rakodását és a munkástelepek egy részét is ellenőrizte. Ez a vertikális integráció azt jelentette, hogy a gyarmat bányászati szektora gyakorlatilag egyetlen külföldi cég kezében összpontosult, ami hosszú távon meghatározta a suriname-i gazdaság függőségi viszonyait.
A bauxittermelés felfutása gyors és látványos volt. Az 1920-as években Suriname a világ egyik jelentős bauxitexportőrévé vált, bár a kitermelés volumene elmaradt a világ vezető termelőitől. A termelési adatok pontos számai forrásonként eltérhetnek, de a tendencia egyértelmű: a bauxit részesedése a suriname-i exportban az 1920-as évektől kezdve folyamatosan nőtt, és a század közepére a gyarmat exportbevételeinek legnagyobb részét ez az egyetlen nyersanyag adta. Ez a monoexportőr függőség – vagyis a gazdaság egyetlen exportcikkre való támaszkodása – a suriname-i gazdaságtörténet egyik központi témája lett.
A bauxitbányászat új munkaerőpiacot teremtett, amely eltért a hagyományos ültetvényi munkától. A bányák viszonylag kis számú, de folyamatosan bővülő munkaerőt igényeltek, és a munka jellege – fizikai erejét, balesetveszélyes környezet, váltott műszakok – más fegyelmezési és szervezési formákat követelt, mint a mezőgazdasági idénymunka. A bányavidékekre elsősorban a parti zóna szegényebb rétegeiből, valamint a szerződéses munkások leszármazottaiból toboroztak munkásokat. A kreol és hindusztáni férfiak mellett jávai munkások is megjelentek a bányatelepeken, de arányuk pontos becslése nehéz, mert a korabeli statisztikák gyakran nem rögzítették a munkások etnikai hovatartozását következetesen.
A bányászat tehát nem oldotta meg a gyarmati társadalom etnikai tagoltságát, hanem újrarendezte a meglévő munkaerőpiaci viszonyokat. A holland gyarmati adminisztráció és az Alcoa vezetése gyakran etnikai alapú munkamegosztást alkalmazott: bizonyos munkaköröket előszeretettel töltöttek be kreol, másokat hindusztáni vagy jávai munkásokkal. Ezt a gyakorlatot a későbbi szociológiai kutatások a gyarmati divide et impera (oszd meg és uralkodj) logikájának részeként értelmezték, de ez a megközelítés sem tekinthető teljesen bizonyítottnak: a munkaerő-toborzásban szerepet játszottak a lakóhelyi, nyelvi és közösségi hálózatok is, nem kizárólag a gyarmati adminisztráció tudatos megosztó politikája.
A bányavárosok és munkástelepek – például Moengo és Paranam – új településformákat hoztak létre. Ezek a telepek jellemzően a bányaüzemtől alig elkülönülő, vállalati irányítás alatt álló lakótelepek voltak, ahol a munkások és családjaik lakhatása, élelmezése, egészségügyi ellátása és oktatása is nagyrészt az Alcoa hatáskörébe tartozott. Ez a vállalati paternalizmus egyszerre biztosított bizonyos jóléti szolgáltatásokat és tette a munkásokat erősen függővé a bányavállalattól. A szakszervezeti mozgalom megerősödése előtt a munkások érdekérvényesítő képessége korlátozott volt, és a munkafeltételekkel kapcsolatos panaszok jórészt a vállalat belső fegyelmi eljárásai alá tartoztak.
A gyarmati állam a bauxitbányászatból elsősorban adóbevételek és koncessziós díjak formájában részesült. A holland kormányzat azonban a 20. század első felében viszonylag passzív szerepet játszott: a bányászat fejlesztését, a technológiai beruházásokat és a piaci értékesítést lényegében az Alcoára és más külföldi cégekre bízta. A gyarmati kormányzat fő célja a bevételek stabilizálása és a rend fenntartása volt, nem pedig a bányászati szektor állami ellenőrzése vagy a bevételek újraelosztása.
Ennek a politikának a következményeit a későbbi suriname-i történetírás gyakran kritikusan értékelte. A kritikusok szerint a gyarmati állam „olcsón” adta át a koncessziókat, és nem biztosította, hogy a bauxitbányászatból származó jövedelmek arányosan a helyi társadalom fejlesztését szolgálják. A bevételek jelentős része ugyanis a vállalati nyereségen, az osztalékokon és a szállítási költségeken keresztül az Egyesült Államokba vagy Hollandiába áramlott, miközben a gyarmat infrastrukturális és oktatási fejlesztései csak lassan haladtak. Ez az álláspont azonban vitatott: egyes gazdaságtörténészek rámutatnak arra, hogy a bauxitbevételek nélkül a gyarmati költségvetés még kevésbé lett volna képes finanszírozni az alapvető szolgáltatásokat, és a holland kormányzat a 20. század közepétől fokozatosan növelte a szociális kiadásokat.
Dokumentált tény, hogy a bauxitbányászat hatására Suriname exportstatisztikája és állami bevételei látványosan nőttek, különösen az 1940-es évektől, amikor a második világháború miatt az alumínium iránti kereslet megugrott. A háború alatt Suriname stratégiai jelentősége megnőtt, mert a bauxit a szövetségesek repülőgépgyártásához szükséges alumínium egyik fontos forrása volt. Ez a geopolitikai felértékelődés hozzájárult a gyarmat és az anyaország közötti tárgyalási pozíciók átrendeződéséhez, és előkészítette a későbbi autonómiatörekvéseket.
A bauxitbányászat felívelése nem csupán gazdasági, hanem mélyreható társadalmi változásokat is hozott. A városi lakosság – különösen a főváros, Paramaribo – növekedésnek indult, mivel a bányászatból származó jövedelmek, a kikötői és szolgáltatói munkahelyek, valamint a közigazgatási állások a tengerparti központokba vonzották az embereket. Ugyanakkor a belső területek és a maroon közösségek jórészt kimaradtak ebből a fejlődésből, ami növelte a part menti és a belterületi területek közötti egyenlőtlenségeket.
A társadalmi mobilitás lehetőségei etnikai csoportonként eltérőek voltak. A bányavállalat és a gyarmati adminisztráció a magasabb képzettséget igénylő műszaki és adminisztratív állásokat elsősorban európai vagy világosabb bőrű, holland nyelvű munkavállalókkal töltötte be, míg a fizikai munkát végző, alacsonyabb fizetésű állásokba jellemzően kreol, hindusztáni és jávai munkásokat vettek fel. Ez a hierarchia nem volt törvénybe iktatva, de a gyakorlatban tartósan érvényesült, és a suriname-i társadalom későbbi etnikai feszültségeinek egyik gyökerévé vált. Az ilyen típusú faji alapú munkamegosztás leírása azonban a történeti forrásokban sokszor csak közvetve, a foglalkozási statisztikák és a vállalati jelentések elemzésén keresztül érhető tetten.
A nők helyzete a bauxitkorszakban továbbra is a hagyományos nemi szerepekhez kötődött, de a gazdasági átalakulás fokozatosan új lehetőségeket is teremtett. A bányatelepeken a nők elsősorban háztartási munkát, mosást, főzést és kiskereskedelmet végeztek, míg a városokban a szolgáltató szektorban – például a kórházakban, iskolákban, üzletekben – jelentek meg. A nők politikai és jogi helyzete azonban továbbra is korlátozott maradt, és a szavazati jog, valamint a teljes jogú állampolgárság kérdése a század második felének politikai vitáihoz tartozott.
Az oktatás területén a gyarmati adminisztráció a 20. század első felében fokozatosan bővítette az elemi iskolai hálózatot, de az oktatás nyelve és tartalma holland központú maradt. A suriname-i gyerekek az anyanyelvüktől (sranantongo, hindi, jávai, kínai dialektusok) függetlenül hollandul tanultak, ami egyszerre nyitott utat a társadalmi emelkedéshez és idegenítette el a diákokat saját kulturális közegüktől. Ez a nyelvi-kulturális feszültség a későbbi nemzeti identitás-viták egyik fontos előzménye lett.
A suriname-i gazdaság bauxittal kapcsolatos függősége a 20. század közepére egyértelműen kialakult. A bauxit és az abból készült alumínium- és timföldkivitel az exportbevételek túlnyomó részét adta, miközben a hagyományos mezőgazdasági exporttermékek – elsősorban a cukor, a rizs és a trópusi gyümölcsök – részesedése csökkent. Ez a szerkezeti függőség azt jelentette, hogy a suriname-i gazdaság rendkívül érzékeny volt a világpiaci áringadozásokra és a bauxitot felvevő országok keresletváltozásaira.
A közgazdaságtani szakirodalomban ezt a jelenséget gyakran a nyersanyag-átok (resource curse) fogalmával írja le, bár ez az értelmezés is vitatott. A nyersanyag-átok elmélet szerint az olyan kis, nyitott gazdaságok, amelyek egyetlen ásványkincstől függenek, hajlamosak az alacsony feldolgozottsági fokú exportra, a belföldi termelési szerkezet elsorvadására, a bevételek egyenlőtlen eloszlására és a politikai elit járadékvadász magatartására. Suriname esetében a bauxit valóban hozzájárult ahhoz, hogy a gyarmati és később a független állam gazdasága erősen exportorientált és külső tőkétől függő maradjon, de a jelenség okai összetettek, és nem vezethetők le kizárólag a bauxit létezéséből. A holland gyarmati politika, a befektetési döntések és a világgazdasági környezet egyaránt befolyásolta a kialakult struktúrákat.
A bauxit korszakának egyik fontos jellemzője volt, hogy a kitermelés jövedelmezősége ellenére a helyi munkaerő bére viszonylag alacsony maradt, és a bányavidékek lakosságának életszínvonala csak lassan emelkedett. A vállalat ugyan biztosított bizonyos szolgáltatásokat, de a bányavárosok tisztasága, egészségügyi ellátása és oktatási színvonala gyakran elmaradt a paramaribói átlagtól. A munkások lakhatási körülményei, a balesetveszélyes munkahelyi feltételek és a hosszú munkaidő miatt az 1940-es évektől kezdve növekvő elégedetlenség bontakozott ki, ami a szakszervezeti mozgalom megerősödéséhez vezetett.
A bauxitbányászat nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is átalakította Suriname-ot. A második világháború alatt és után a gyarmati lakosság egyre határozottabban követelte a bányászati bevételek igazságosabb elosztását, a munkakörülmények javítását és a politikai részvétel kiszélesítését. Az 1940-es években megalakuló szakszervezetek és politikai szervezetek a bauxitmunkások köréből toborozták első tagjaikat, és a munkásmozgalom a függetlenségi törekvések egyik fontos hajtóereje lett.
A gyarmati társadalom etnikai sokszínűsége a bauxitkorszakban vált igazán „modern” értelemben vett társadalmi kérdéssé. A korábbi, ültetvényes társadalomban az etnikai csoportok viszonylag elkülönülten éltek, a bányászat és az urbanizáció azonban közelebb hozta őket egymáshoz, és felszínre hozta a kulturális, nyelvi és gazdasági különbségeket. A kreol, hindusztáni, jávai és kínai közösségek közötti együttműködés és versengés a 20. század második felének suriname-i politikai életét alapvetően meghatározta, és a későbbi fejezetekben tárgyalt etnikai koalíciók, pártosodás és konfliktusok gyökerei ide nyúlnak vissza.
A suriname-i gyarmati társadalom és a bauxitbányászat történetének rekonstrukciója számos forrástípusra támaszkodik, de mindegyiknek megvannak a korlátai. A holland gyarmati adminisztráció éves jelentései, költségvetési kimutatásai és népszámlálási adatai alapvető fontosságúak, de ezeket a holland érdekek, a faji-bürokratikus kategóriák és a statisztikai módszertan változásai torzíthatják. A bauxittermelés és az export adatai viszonylag jól dokumentáltak a vállalati és kormányzati jelentésekben, de a vállalat belső irataihoz való hozzáférés korlátozott, és a termelési számok forrásonként eltérhetnek.
A társadalmi viszonyok, a munkakörülmények és a mindennapi élet leírása gyakran közvetett forrásokból – például misszionáriusi beszámolókból, újságcikkekből, későbbi szociológiai interjúkból – ismert. A munkások saját hangja, különösen a bányavidéki munkásoké, a gyarmati korszakból csak korlátozottan maradt fenn, ezért a történetírás gyakran kénytelen a vállalati és hivatalos iratokból következtetni a munkások tapasztalataira. A bauxitbányászat társadalmi hatásairól szóló szakirodalomban vita folyik arról, hogy a vállalati paternalizmus inkább javította-e a munkások életét, vagy inkább a kizsákmányolás új formáját jelentette.
A lakossági és etnikai arányokra vonatkozó becslések a gyarmati statisztikák kategóriáinak bizonytalansága miatt óvatosan kezelendők. A „kreol”, „hindusztáni”, „jávai” stb. besorolások a hivatalos gyakorlatban nem mindig voltak következetesek, és az egyének önbesorolása sem mindig egyezett a hivatalossal. A bauxittermelés 1920-as évekbeli felfutásának pontos ütemezése szintén vitatott a források eltérései miatt, bár a század közepére a bauxit dominanciája egyértelműen dokumentált.