Suriname függetlenné válását követően a politikai rendszer törékeny egyensúlyon nyugodott: a gyarmati időszakból örökölt etnikai alapú pártok, a Hollandiától függő gazdaság és a fiatal, tapasztalatlan hadsereg egyszerre volt jelen. Az 1975-ös függetlenség utáni években a kormányzó koalíció – amelyet elsősorban a kreol és a hindusztáni politikai elitek kötöttek – nem tudta kezelni a növekvő munkanélküliséget, a kivándorlást és a közszolgáltatások romlását. Ebben a légkörben került sor 1980. február 25-én arra a katonai puccsra, amelyet fiatal altisztek hajtottak végre, és amelynek vezetője, Desi Bouterse (teljes nevén Desiré Delano Bouterse) a következő évtizedekben Suriname egyik meghatározó, ugyanakkor erősen vitatott szereplőjévé vált. Ez az alfejezet a katonai rezsim 1980 és 1987 közötti időszakát mutatja be, kiemelten kezelve a decemberi gyilkosságokat, a belső fegyveres konfliktus kirobbanását és az állami erőszak természetét.
Az 1980. február 25-i puccs – amelyet a kortársak és a szakirodalom gyakran őrmesterek puccsának (hollandul sergeantscoup) nevez – nem egy klasszikus, a hadsereg teljes hierarchiáját megmozgató államcsíny volt. A hatalomátvételt elsősorban alacsonyabb rendfokozatú katonák és altisztek egy csoportja hajtotta végre, akik elégedetlenek voltak a hadseregen belüli előmenetellel, a fizetésekkel és a polgári kormányzat hadsereggel kapcsolatos politikájával. A puccs mögött álló katonai körök között már korábban is terjedtek a korabeli karibi és latin-amerikai baloldali, illetve nacionalista eszmék, de a csoport nem rendelkezett egységes ideológiai programmal. Bouterse – aki a hadsereg sport- és kiképzőtisztjeként szerzett bizonyos ismertséget – a puccsot követően a Nemzeti Katonai Tanács (hollandul Nationale Militaire Raad, NMR) elnökeként lépett fel, és gyorsan a rezsim első számú vezetőjévé vált.
A puccs közvetlen előzményei közé tartozott, hogy a függetlenség után felállított suriname-i hadseregben a holland tisztek egy része továbbra is szolgálatban maradt, ami feszültséget szült a helyi állománnyal. Több fiatal katona úgy érezte, hogy a polgári kormányzat elhanyagolja a hadsereget, és hogy a fegyveres erő nem kap megfelelő társadalmi megbecsülést. A puccs napján a felkelők elfoglalták a főváros, Paramaribo stratégiai pontjait, letartóztatták a kormány tagjait, és bejelentették a polgári kormányzat feloszlatását. A hatalomátvétel viszonylag kevés erőszakkal járt, de ez nem jelentette azt, hogy a katonai hatalom legitimációja széles körű lett volna: a politikai elitek egy része, illetve a szakszervezetek egyes csoportjai kezdetben óvatos várakozással vagy éppen nyílt ellenállással fogadták az új rendet.
A puccs után a Nemzeti Katonai Tanács vette át a törvényhozó és a végrehajtó hatalom jelentős részét. A rezsim formálisan felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a parlamentet, és betiltotta a politikai pártok működését. A katonai vezetés ugyanakkor nem épített ki egységes, ideológiailag koherens diktatúrát: a rezsim jellege folyamatosan ingadozott a baloldali nacionalista retorika, a pragmatikus hatalomtechnika és a személyes lojalitásra épülő klikkek között. Bouterse és szűkebb köre időnként forradalmi nyelvezetet használt, és kapcsolatokat épített ki olyan karibi államokkal, mint Kuba vagy Grenada, de ezek a kapcsolatok nem vezettek tartós szövetségi rendszerhez. A rezsim gazdaságpolitikája sem követett egyértelmű irányt: a bauxit- és timföldexportból származó bevételek, valamint a holland fejlesztési segélyek egy ideig fenntartották az állami kiadásokat, de a beruházások elmaradása és a tőkemenekülés fokozatosan aláásta a gazdaságot.
A katonai tanács hatalmának belső ellenzéke több csoportból állt. A régi pártok politikusainak egy része emigrációba vonult, mások illegalitásban próbáltak szervezkedni. A szakszervezetek – különösen a bauxitiparban dolgozó munkások szervezetei – többször sztrájkokkal tiltakoztak a katonai kormányzat intézkedései ellen. A rezsim ezeket a megmozdulásokat gyakran az „ellenforradalmi erők” művének minősítette, és a hadsereg, illetve a katonai tanácshoz hű milíciák erőszakkal léptek fel velük szemben. A sajtószabadságot fokozatosan korlátozták: újságírókat tartóztattak le, rádió- és televízióállomásokat zártak be, és a kormányzati narratívától eltérő tudósításokat cenzúrázták. Mindezek ellenére a rezsim nem tudta teljesen felszámolni a civil társadalom ellenállását, amely a későbbi demokratikus átmenet egyik fontos bázisává vált.
A katonai rezsim történetének legismertebb és leginkább traumatikus eseménye az 1982. december 7–8-án elkövetett decemberi gyilkosságok (hollandul Decembermoorden). Az események hátterében a rezsimmel szembeni növekvő belső és nemzetközi nyomás állt: az 1980-as évek elején a gazdasági nehézségek, a holland kormányzat egyre kritikusabb álláspontja és a száműzött ellenzék tevékenysége fokozta a katonai vezetés fenyegetettségérzetét. December 7-én éjjel a katonai hatóságok több mint egy tucat, a rezsimmel szemben álló vagy attól független személyt – újságírókat, ügyvédeket, szakszervezeti vezetőket, egyetemi oktatókat és legalább egy katonatisztet – tartóztattak le Paramaribóban. A letartóztatottakat a főváros erődítményébe, a Fort Zeelandiába szállították, ahol december 8-án tizenöt embert kivégeztek. Az áldozatok között volt többek között a De Ware Tijd című napilap újságírója, ügyvédek és a suriname-i egyetem oktatói.
A rezsim hivatalos magyarázata szerint a foglyok szökési kísérlet közben haltak meg, és a katonai vezetés „forradalmi igazságszolgáltatásról” beszélt. Ezt az állítást azonban a túlélők beszámolói, a későbbi tanúvallomások és a holland kormány által kezdeményezett vizsgálatok már az 1980-as években is erősen kétségbe vonták. A decemberi gyilkosságok fordulópontot jelentettek: a holland kormány – amely addig is fenntartásokkal kezelte a suriname-i katonai rendszert – azonnal felfüggesztette a fejlesztési segélyek folyósítását, és diplomáciai nyomást gyakorolt a rezsimre. Az esemény nemzetközi elszigeteltségbe taszította Suriname-ot, és hozzájárult ahhoz, hogy a katonai vezetés elveszítse a megmaradt belső támogatásának jelentős részét. A decemberi gyilkosságokért való felelősség kérdése évtizedeken át meghatározta a suriname-i közéletet: Bouterse-t és több társát csak jóval később, a 2000-es években indított büntetőeljárás keretében ítélték el, de az ügy jogi és emlékezetpolitikai vitái a mai napig tartanak.
A katonai rezsim uralmának második felében, 1986-ban újabb, súlyos következményekkel járó konfliktus robbant ki. A belső területeken – elsősorban a keleti és délkeleti régiókban – élő marron közösségek (a rabszolgaság elől korábban megszökött afrikaiak leszármazottai) régóta panaszkodtak a központi állam elhanyagoló politikájára, a földjeikre nehezedő nyomásra és a katonai hatóságok önkényes fellépéseire. 1986 júliusában Ronnie Brunswijk, egy marron származású volt katona és Bouterse korábbi testőre, fegyveres felkelést indított a kormányerők ellen. A lázadók Dzsungelkommandó (angolul Jungle Commando) néven szerveződtek, és a keleti országrészben, a Marowijne folyó mentén hajtottak végre támadásokat katonai objektumok és infrastrukturális létesítmények ellen. A konfliktus – amelyet a suriname-i szakirodalom belső háborúként (hollandul binnenlandse oorlog) emleget – gyorsan humanitárius válsággá szélesedett.
A hadsereg válaszcsapásai során a kormányerők nem tettek különbséget a felkelők és a civil lakosság között. A legsúlyosabb, dokumentált atrocitásra 1986. november 29-én került sor a kelet-suriname-i Moiwana faluban, ahol a hadsereg egységei legalább 39 civilt – köztük sok nőt és gyermeket – öltek meg, majd a települést felgyújtották. A túlélők nagy része Francia Guyanába menekült, ahol évekig menekülttáborokban éltek. A Moiwana-mészárlás nemzetközi felháborodást váltott ki, és később az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság 2005-ös ítéletében Suriname államot felelősségre is vonta az emberi jogok megsértéséért. A belső háború 1987-ben még korántsem ért véget: a harcok egészen az 1990-es évek elejéig folytatódtak, de a konfliktus kirobbanása már a katonai rezsim időszakában megmutatta, hogy a központi hatalom nem képes ellenőrzése alatt tartani az ország egész területét, és hogy a hadsereg emberi jogi jogsértései rendszerszintűvé váltak.
A decemberi gyilkosságok után a rezsim nemzetközi helyzete fokozatosan romlott. A holland fejlesztési segélyek felfüggesztése súlyos költségvetési hiányt okozott, a bauxitbevételek csökkentek, a kivándorlás pedig felgyorsult: sok képzett suriname-i – elsősorban Hollandiába – távozott. A belső háború kitörése tovább növelte a katonai vezetésre nehezedő nyomást, és a nemzetközi közösség, különösen Hollandia és az Amerikai Egyesült Államok, egyre határozottabban követelte a demokratikus intézmények visszaállítását. A rezsim taktikai engedményekre kényszerült: 1985-ben és 1986-ban tárgyalásokat kezdtek a politikai pártok és a szakszervezetek képviselőivel egy új alkotmány kidolgozásáról. A folyamatot azonban végigkísérték a katonai vezetés fenntartásai: Bouterse és köre ragaszkodott ahhoz, hogy a hadsereg a demokratikus átmenet után is megőrizze politikai befolyását.
Az új alkotmányt 1987. szeptember 30-án népszavazáson fogadták el. A dokumentum – legalábbis formálisan – visszaállította a polgári demokrácia alapintézményeit, többpárti választásokat írt elő, és rögzítette az alapvető állampolgári jogokat. Ugyanakkor a hadsereg szerepére vonatkozó rendelkezések továbbra is lehetővé tették a katonai vezetés számára, hogy bizonyos belpolitikai kérdésekben véleményt nyilvánítson. Az 1987. novemberi parlamenti választásokon a Front a Demokráciáért és Fejlődésért (hollandul Front voor Democratie en Ontwikkeling) nevű koalíció győzött, és Ramsewak Shankar lett az elnök. A demokratikus átmenet azonban nem jelentette a katonai hatalom teljes felszámolását: Bouterse a hadsereg főparancsnoka maradt, és a következő években ismételten beavatkozott a politikai folyamatokba. Ez az ellentmondás – a formális demokrácia és a tényleges katonai befolyás együttélése – a suriname-i politika visszatérő szerkezeti problémája maradt, és közvetlen előzménye lett az 1990-es évek eleji újabb katonai beavatkozásoknak.
A katonai rezsim 1980 és 1987 közötti időszakának emberi jogi mérlege súlyos. A decemberi gyilkosságok tizenöt dokumentált áldozata mellett a rezsim időszakában számos esetben került sor önkényes letartóztatásra, kínzásra, bírósági eljárás nélküli fogva tartásra és politikai gyilkosságra. A hadsereg és a hozzá kötődő milíciák a belső háború során a civil lakosság ellen is rendszeresen alkalmaztak erőszakot: a Moiwana-mészárlás mellett több kisebb településen hajtottak végre megtorló akciókat, és a becslések szerint több ezer ember kényszerült elhagyni otthonát. A pontos áldozatszámok a mai napig vitatottak: a belső háború teljes emberi jogi mérlege nem ismert, mivel a konfliktus idején nem készült független, átfogó dokumentáció, és a katonai hatóságok szándékosan akadályozták a vizsgálatokat.
Fontos hangsúlyozni, hogy a rezsim emberi jogi jogsértései nem kizárólag a decemberi gyilkosságokra és a Moiwana-mészárlásra korlátozódtak. A sajtószabadság korlátozása, a politikai ellenfelek megfélemlítése, a szakszervezeti aktivisták üldözése és a bíróságok függetlenségének aláásása mind a katonai uralom mindennapi gyakorlatához tartozott. Az áldozatok és hozzátartozóik számára az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés hosszú ideig lehetetlen volt: a decemberi gyilkosságok ügyében csak a 2000-es években indult büntetőeljárás, a Moiwana-mészárlásért pedig Suriname állam csak nemzetközi ítélet nyomán ismerte el felelősségét. A katonai rezsim időszaka így nem csupán a politikai intézmények leépítésének, hanem az állami erőszak intézményesülésének is a korszaka volt, amelynek következményei a suriname-i társadalomban mind a mai napig érzékelhetők.
A katonai rezsim időszakának rekonstrukciója során a történetírás többféle forrástípusra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a katonai tanács rendeletei és hivatalos közleményei, a korabeli sajtó – amennyiben cenzúrázatlan formában fennmaradt –, a túlélők és szemtanúk visszaemlékezései, valamint a holland kormányzat diplomáciai iratai és parlamenti jelentései. A decemberi gyilkosságok kapcsán különösen fontosak a későbbi büntetőeljárás során keletkezett tanúvallomások és a bírósági ítélet indokolása, amely a túlélők és az áldozatok hozzátartozóinak beszámolóira, valamint a helyszíni vizsgálatokra épült. A Moiwana-mészárlás ügyében az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság ítélete szolgáltat kulcsfontosságú dokumentációt, mivel az eljárás során részletesen feltárták a hadsereg felelősségét és a civil áldozatok sorsát.
Ugyanakkor a korszakkal kapcsolatban számos bizonytalanság és vitatott értelmezés maradt fenn. A decemberi gyilkosságok pontos körülményei – különösen a döntéshozatali lánc és Bouterse személyes szerepe – a mai napig vita tárgyát képezik. A rezsim hivatalos narratívája és a független vizsgálatok megállapításai között alapvető ellentmondás feszül, és a büntetőeljárás során sem sikerült minden részletet tisztázni. A belső háború teljes áldozatszáma bizonytalan: a rendelkezésre álló becslések jelentős eltéréseket mutatnak, és a konfliktus idején nem készült megbízható, független statisztika. Emellett a katonai rezsim emberi jogi jogsértéseinek teljes körű feltárása a mai napig nem fejeződött be, részben a katonai körök hallgatása, részben a suriname-i igazságszolgáltatás politikai érzékenysége miatt. A történészi értékelések abban is megoszlanak, hogy a rezsimet elsősorban személyi diktatúrának, katonai klikkuralomnak vagy egy sajátos, etnikai feszültségekkel átszőtt autoriter rendszernek tekintsék-e. E viták lezárása a jelenlegi forráshelyzet alapján nem lehetséges, de a konszenzus annyiban egyértelmű, hogy az 1980–1987 közötti időszak Suriname függetlenség utáni történetének legsúlyosabb emberi jogi válsága volt.