Suriname 1987 és 2000 közötti története egyszerre példa a hidegháború utáni demokratikus átmenetekre és az etnikailag megosztott, kis lélekszámú államok sajátos politikai kényszereire. Az ország 1975-ös függetlenné válása után alig öt évvel, 1980-ban katonai puccs vetett véget a polgári kormányzásnak. Az 1980-as évek végére a katonai rezsim – elsősorban a belháború, a holland segélyezés befagyasztása és a nemzetközi elszigetelődés következtében – arra kényszerült, hogy visszaadja a hatalmat a civil politikai erőknek. Az 1987-es alkotmány és az azt követő választások új korszakot nyitottak, ám a demokrácia intézményei nem szüntették meg az etnikai alapú politikai megosztottságot és a katonai múlt árnyékát. Ebben az alfejezetben az 1987 és 2000 közötti időszakot tárgyaljuk: az alkotmányos átmenetet, az etnikai koalíciók logikáját, a gazdasági és társadalmi válságot, valamint az 1990-es évek politikai instabilitását.
Az 1980-as katonai puccsot követően a Desi Bouterse vezette Nemzeti Katonai Tanács (Nationale Militaire Raad, NMR) fokozatosan kiépítette a maga politikai rendszerét. Az 1987-es alkotmány elfogadását több tényező tette lehetővé: a belső háború a Maroon-közösségek és a katonai rezsim között az ország keleti és délkeleti részén patthelyzetbe jutott, a holland kormány felfüggesztette a fejlesztési segélyek folyósítását, és a nemzetközi diplomáciai nyomás is nőtt. A polgári ellenzék – a szakszervezetek, az egyházak és a hagyományos politikai pártok – részben arra használta a tárgyalásokat, hogy a katonai rezsimet alkotmányos keretek közé kényszerítse, részben pedig arra, hogy megőrizze saját politikai túlélését.
Az 1987-es alkotmányt népszavazáson hagyták jóvá. Az alkotmány, amely jelentős mértékben támaszkodott a holland jogi hagyományokra, létrehozta a félelnöki rendszer elemeit magában foglaló kormányzati struktúrát. Az államfő (elnök) szerepe erős, de a minisztertanács a parlamentnek felelős. Az 51 tagú nemzetgyűlés (De Nationale Assemblée) választja az elnököt, ami a koalíciós kormányzást intézményesíti. A katonaság szerepét az alkotmány nem számolta fel teljesen: a hadsereg politikai befolyása informálisan fennmaradt, ami a későbbi években ismételten konfliktusforrást jelentett.
Az első általános választásra 1987 novemberében került sor. A választást a három hagyományos, etnikai alapon szerveződő pártból alakult Front a Demokráciáért és Fejlődésért (Front voor Democratie en Ontwikkeling, FDO) koalíció nyerte meg, amely a holland kreol lakosságot képviselő Nemzeti Párt Suriname (Nationale Partij Suriname, NPS), az indosuriname-i (hindusztáni) közösségre támaszkodó Progresszív Reformpárt (Vooruitstrevende Hervormings Partij, VHP) és az jávai közösség bázisán álló Indonéz Parasztpárt (Kerukanan Tulodo Pranatan Ingit, KTPI) szövetségét jelentette. Az FDO a szavazatok túlnyomó többségét szerezte meg, ami a katonai rezsim által támogatott pártok vereségét és a demokratikus átmenet kezdeti sikerét jelezte.
Fontos hangsúlyozni, hogy az 1987-es pártrendszer nem egyszerűen „etnikai pártok” gyűjteménye volt, hanem olyan politikai struktúra, amely a gyarmati korszakból örökölt társadalmi törésvonalakat tükrözte. Az NPS, a VHP és a KTPI tagsága és vezetői rétege ugyanakkor nem kizárólag etnikai alapon szerveződött; a pártok programjában a gazdasági és szociálpolitikai kérdések is szerepeltek. Mégis, a választási földrajz és a mozgósítási stratégiák alapján a politikai elemzők – elsősorban a holland és suriname-i politikatudományi irodalomban – konszociációs demokráciaként (consociational democracy) írják le a suriname-i rendszert. A fogalom Arend Lijphart politológus munkásságából származik, és olyan társadalmakra utal, ahol az elitek etnikai vagy vallási csoportok közötti paktumokkal biztosítják a stabilitást. Suriname esetében ez a leírás hasznos, de vitatható is, mert az 1987 utáni koalíciók gyakran nem a konszenzus építését, hanem a hatalommegosztás kényszerű kompromisszumát tükrözték.
A demokratikus átmenet első éveiben a Ramsewak Shankar vezette kormány (1988–1990) kapta a bizalmat, ám koalíciója törékenynek bizonyult. Shankar elnöksége alatt a kormánykoalícióban részt vevő pártok közötti feszültségek – különösen az NPS és a VHP között – megbénították a döntéshozatalt. A katonai vezetés, amelyet a holland segélyezés feltételessége és a belső háború lezárására irányuló tárgyalások ellenérdekeltté tettek, 1990 decemberében puccsot követett el. Ez a beavatkozás – amelyet a helyi és nemzetközi irodalom „telefonpuccsként” (de telefooncoup) ismer, mivel az államfő lemondatását a parlament épületéből telefonon jelentették be – rávilágított a demokrácia törékenységére és a hadsereg politikai befolyására.
Az 1991-es választásokon ismét a Front győzött, ezúttal Új Front a Demokráciáért és Fejlődésért (Nieuw Front voor Democratie en Ontwikkeling, NF) néven. A koalíció vezetője, Ronald Venetiaan (NPS) lett az elnök. Venetiaan kormányzati időszakát (1991–1996) a nemzetközi kapcsolatok normalizálódása, a holland segélyek részleges visszatérte és a belháború lezárására tett kísérletek jellemezték. Venetiaan maga is a politikai középmezőnyből érkezett, korábban oktatási miniszterként dolgozott, és az NPS-en belül a mérsékelt, a holland kormánnyal való együttműködést szorgalmazó irányzatot képviselte.
A Venetiaan-kormány legfontosabb belpolitikai kihívása az etnikai feszültségek kezelése és a koalíciós partnerek közötti hatalmi egyensúly fenntartása volt. A VHP, amely elsősorban a hindusztáni vidéki körzetekben volt erős, gazdaságpolitikai kérdésekben gyakran eltérő álláspontot képviselt, mint az NPS, amely a városi, kreol lakosságra támaszkodott. A koalíció harmadik tagja, a KTPI a jávai közösséget képviselte, de befolyása kisebb volt. A stabil kormányzást nehezítette, hogy az alkotmány értelmében a kormánynak a nemzetgyűlésben többséget kellett szereznie, a koalíciós pártok közötti viták pedig gyakran a kormányzat lemondásával vagy átszervezésével jártak. Ez a jelenség nem csak Suriname-ra volt jellemző, de a kis, erősen megosztott társadalmakban különösen élesen mutatkozott meg.
A gazdasági válság az 1990-es évek elején továbbra is súlyos maradt. A belső háború pusztítása, a bányászati szektor alacsony világpiaci árai és a holland segélyezés feltételrendszere miatt a kormányzat mozgástere szűk volt. Venetiaan a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és a Világbankkal való együttműködést szorgalmazta, ami megszorító intézkedésekkel járt. Az üzemanyagárak emelése és a közszféra béremeléseinek elmaradása szociális feszültségeket gerjesztett. A szakszervezetek, amelyek hagyományosan erős érdekérvényesítő erőt képviseltek, sztrájkokat szerveztek. A kormányzat stabilitását tovább csökkentette, hogy az 1991-es választási győzelem ellenére a társadalom jelentős része továbbra sem bízott a hagyományos pártokban, és a katonai rezsim idején kialakult hálózatok sem tűntek el teljesen.
A katonai rezsim örököse, a Nemzeti Demokrata Párt (Nationale Democratische Partij, NDP) az 1987-es indulása óta folyamatosan jelen volt a politikai életben. Az NDP vezetője, Desi Bouterse, a katonai puccs után polgári pártot hozott létre, és fokozatosan politikai hálózatot épített ki. Az NDP szavazóbázisa heterogén volt, de jelentős támogatást kapott a fiatalabb kreol és szegényebb városi rétegek körében, amelyek a hagyományos pártok elitjét felelősnek tartották a gazdasági nehézségekért. Bouterse személyes népszerűsége és a katonai múlt iránti nosztalgia egyes körökben politikai tényezővé tette az NDP-t.
Az 1996-os választásokon a Venetiaan-féle NF koalíció elvesztette többségét. A választásokat követő koalíciós tárgyalások hosszúra nyúltak, és végül az NDP, a VHP-ból kivált Megújulás és Haladás Párt (Hernieuwde Progressieve Partij, HPP), valamint kisebb pártok szövetsége alakított kormányt. Ennek a kormánynak az elnöke Jules Wijdenbosch lett, aki korábban az NDP tagja, majd miniszterelnök volt. Wijdenbosch győzelme azért volt jelentős, mert világosan jelezte, hogy a demokratikus átmenet 1987-es elitje nem tudta újjászervezni a társadalom támogatását, és hogy a katonai múlt politikai öröksége továbbra is választási erőforrás lehet.
Wijdenbosch elnöksége (1996–2000) gazdasági és politikai szempontból is instabil volt. Az ország valutája, a suriname-i dollár leértékelődött, az infláció magas maradt, és a holland fejlesztési támogatás folyósítása továbbra is akadozott. A kormányzatot azzal vádolták, hogy közpénzeket nem átlátható módon használ fel, és hogy a korrupció széles körben elterjedt. A Wijdenbosch-kabinet a közbeszerzésekben és az infrastrukturális beruházásokban jelentős döntéseket hozott, amelyeket a későbbi értékelések – elsősorban a holland számvevőszéki jelentések és a suriname-i civil szervezetek – kritikusan ítéltek meg. Ezek az ügyek hozzájárultak a politikai elit iránti bizalom további csökkenéséhez.
Fontos megjegyezni, hogy az 1990-es évek második felében a belháború lezárása részben sikerült. Az 1992-es Kourou-i Keretegyezmény és az azt követő 1994-es Átfogó Békeegyezmény – amelyet a kormány, a katonai vezetés és a Maroon felkelőcsoportok képviselői írtak alá – jogi keretet teremtett a harcok beszüntetéséhez és a fejlesztési források elosztásához. A békeegyezmény végrehajtása azonban vontatott volt. A Maroon közösségek bizalma a központi kormányzat iránt alacsony maradt, mert az ígért gazdasági támogatások és az infrastrukturális beruházások nem érkeztek meg időben. A belső háború emlékezete és a katonai rezsim által elkövetett emberi jogi jogsértések – különösen az 1982-es „decemberi gyilkosságok” (de Decembermoorden) – ügye a politikai napirenden maradt, de a büntetőjogi felelősségre vonás elmaradt.
A suriname-i politika etnikai jellegének értelmezése a történeti és politikatudományi irodalom egyik legvitatottabb kérdése. A konszociációs megközelítés hívei azt hangsúlyozzák, hogy a pártok közötti paktumok lehetővé tették a békés hatalomváltást és a politikai erőszak elkerülését. Ebben az értelmezésben az 1987-es alkotmány és a hagyományos pártok koalíciói a társadalmi béke intézményes garanciái voltak, még ha a kormányzati hatékonyság rovására is mentek.
A kritikusabb megközelítések viszont arra mutatnak rá, hogy az etnikai alapú politika mélyen beágyazódott a gyarmati korszak munkaerő-politikájába és a 20. századi társadalmi hierarchiákba. A holland gyarmati adminisztráció a rabszolgaság eltörlése után szerződéses munkásokat hozatott Indiából és Jáváról, és a telepeseket, valamint a helyi közösségeket elkülönítetten kezelte. Ez a történeti örökség az 1987 utáni politikai rendszerben is érvényesült: a pártok etnikai választókerületei nem csupán a választói preferenciák kifejeződései voltak, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek és a földrajzi elkülönülés újratermelődésének eszközei is. Az etnikai koalíciók tehát nem pusztán „természetes” politikai szövetségek voltak, hanem történetileg kialakult hatalmi viszonyokat rögzítettek.
Ezen a ponton fontos elkülöníteni a dokumentált tényeket a tudományos értelmezésektől. A választási eredmények, a koalíciós megállapodások és a kormányzati döntések dokumentáltak, bár a részletes választási statisztikák esetenként eltérő forrásokból származnak. Az, hogy az etnikai hovatartozás milyen mértékben határozta meg a szavazói magatartást, és hogy a koalíciók mennyire voltak stabilak, már inkább értelmezési kérdés. A politológiai szakirodalomban nincs egyetértés abban, hogy a suriname-i rendszer mennyire volt „konszociációs” vagy inkább „etnikai versengő” demokrácia. A viták tétje nem csupán elméleti: az, hogy miként értjük a pártok etnikai kötődését, meghatározza, milyen megoldásokat javasolnak a politikai stabilitás megteremtésére.
Az 1990-es évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a demokratikus intézmények formális megléte nem hozta el a széles körű társadalmi megbékélést. A belháború emlékezete, a gazdasági válság és a korrupciós botrányok aláásták a politikai elitbe vetett bizalmat. Az etnikai feszültségek időnként felszínre törtek, különösen a fővárosban, Paramaribóban, ahol a kreol, hindusztáni, jávai és egyéb csoportok egymás mellett élnek. A 2000-es évek elején elvégzett közvélemény-kutatások – amelyeket részben a holland támogatású civil szervezetek, részben a suriname-i statisztikai hivatal végzett – azt mutatták, hogy a lakosság jelentős része bizalmatlan a politikai pártokkal szemben, és hogy a fiatalabb generációk egyre inkább elfordulnak a hagyományos etnikai politikától.
A politikai instabilitás oka nem kizárólag az etnikai megosztottságban keresendő. A kormányzati intézmények gyengesége, a jogállamiság hiányosságai és a katonai múlt feldolgozatlansága együttesen akadályozták a demokratikus konszolidációt. Az 1987-es alkotmány ugyan létrehozta a demokratikus kereteket, de nem oldotta fel a társadalmi bizalmatlanságot, mert az átmenet során a régi elitek és a katonai vezetők közötti alkuk fontosabbak voltak, mint a társadalmi igazságtétel. A decemberi gyilkosságok elkövetőinek felelősségre vonása nem történt meg, ami az áldozatok családjai és az emberi jogi szervezetek számára a büntetlenség jelképévé vált.
Az 1990-es évek végére Suriname politikai rendszere tehát egyszerre volt stabil és instabil. Stabil volt abban az értelemben, hogy a választások rendszeresek voltak, a hatalomváltások alkotmányos keretek között zajlottak, és az ország nem esett újabb katonai puccs áldozatául. Instabil volt ugyanakkor abban az értelemben, hogy a kormányok gyakran nem tudták teljes ciklusukat kitölteni, a koalíciós partnerek közötti feszültségek rendszeresen válságokat okoztak, és a gazdasági-szociális nehézségek miatt a társadalom széles rétegei elégedetlenek voltak. Ez az ellentmondásosság jellemzi Suriname demokratizálódásának első évtizedét, és magyarázza, miért vált lehetővé Bouterse és az NDP későbbi visszatérése a 2010-es években.
A suriname-i demokratizálódás történetének rekonstrukciója elsősorban a következő forráscsoportokra támaszkodik: (1) a suriname-i nemzetgyűlés hivatalos közleményei és választási jegyzőkönyvei, (2) a holland kormány diplomáciai iratai és a fejlesztési együttműködés dokumentumai, (3) a vezető suriname-i és holland politikusok visszaemlékezései és interjúi, (4) újságcikkek a de Ware Tijd és más suriname-i lapokból, valamint (5) politikatudományi tanulmányok és monográfiák. Az 1987-es alkotmány szövege nyilvános és jól dokumentált, de az alkotmányos gyakorlat értelmezése eltérő lehet a jogtudósok között.
A legnagyobb bizonytalanságok az alábbi területeket érintik: (1) a választási eredmények etnikai bontású értelmezése; (2) a katonai vezetés és a polgári pártok közötti informális alkuk természete; (3) a korrupciós ügyek mértéke és szerepe a kormányzati döntéshozatalban; (4) a belháború alatt elkövetett emberi jogi jogsértések pontos áldozatszáma és elkövetői köre. Az áldozatokkal kapcsolatos adatok különösen vitatottak, mert a különböző források eltérő számokat közölnek, és a büntetőjogi felelősségre vonás elmaradása miatt a hivatalos statisztikák hiányosak. A könyv szerzője ezért kerüli a pontos áldozati számok közlését, és inkább a források közötti eltérésekre hívja fel a figyelmet.