A 20. század folyamán Francia Guyana a francia gyarmatbirodalom peremvidékéből a francia állam jogilag beolvasztott, ám földrajzilag és társadalmilag mégis jellegzetesen különálló részévé vált. Ez az átalakulás nem egyetlen pillanat műve volt: az 1946-os megyésítés új jogi keretet adott, a büntetőtelep felszámolása és a kourou-i űrközpont megnyitása pedig átrajzolta a térség demográfiáját, munkaerőpiacát és Franciaországhoz fűződő viszonyát. A fejezet azt vizsgálja, hogyan hatott a francia integráció a part menti kreol társadalomra, a belső vidék őslakosaira és az újonnan érkező bevándorló közösségekre, és milyen viták kísérték a folyamatot. A A gyarmati gazdaság és a büntetőtelep alfejezetben tárgyalt örökség – az aranybányák, a rabszolgaság utáni társadalmi rétegződés és a bagne – folyamatosan jelen volt e „modernizáció” mögött.
A 20. század elején Francia Guyana még a francia gyarmatbirodalom egyik legritkábban lakott területe volt. A parti sávban franciaul vagy guyanai kreolul beszélő lakosság élt, amelynek csúcsán egy vékony, sokszor az anyaországgal családi és üzleti kapcsolatokat ápoló kreol elit állt; alatta kisvállalkozók, hivatalnokok, halászok, földművesek és alkalmi munkások helyezkedtek el. A belső területeken a bushinengue (a szökött rabszolgák leszármazottai, francia hivatalos nyelvhasználatban „noirs marrons”) közösségek, valamint a kali’na, wayana, teko és palikur őslakos népek nagyrészt kívül éltek a formális gyarmati közigazgatás rendszerén. A belső vidéket 1930-ban leválasztották, és Inini terület (Territoire de l’Inini) néven külön kormányozták; a lépés hosszú távon elmélyítette a parti és a belső területek jogi-társadalmi szétválását.
A második világháború alatt Francia Guyana előbb a Vichy-rezsimhez hű kormányzó irányítása alatt állt, majd 1943-ban a szabad francia erők oldalára állt. A háborús évek megerősítették a helyi politikai elit azon meggyőződését, hogy a terület csak a francia köztársasághoz való szorosabb kötődéssel kerülheti el a marginalizálódást, és juthat hozzá az anyaországi szociális vívmányokhoz. Ezt a célt szolgálta az 1946. március 19-én elfogadott francia törvény, amely Francia Guyanát – Guadeloupe-pal, Martinique-kal és Réunionnal együtt – tengerentúli megyévé (département d’outre-mer, rövidítve DOM) nyilvánította. A jogszabály elvileg megszüntette a gyarmati különjogot: a francia törvényeket fokozatosan kiterjesztették, a lakosok francia állampolgárokként választójogot kaptak, és a terület választott képviselőket küldhetett a párizsi nemzetgyűlésbe.
A megyésítés párizsi döntése szempontjából a helyi kreol elit érdekérvényesítése meghatározó volt, míg a belső területek lakóinak véleménye gyakorlatilag alig kapott teret. A gyarmati vámrendszer megszüntetésének és a szociális ellátások kiterjesztésének ígérete széles körben vonzónak bizonyult, ám a döntés nem volt egyhangú: egyes vállalkozók a helyi adóterhek növekedésétől, mások a hagyományos gyarmati kiváltságok elvesztésétől tartottak. A presztízst a francia republikánus egyenlőség retorikája szolgáltatta, de a gyakorlatban a megyésítés időben egyenetlenül valósult meg. A prefektus (préfet) és a megyei tanács (conseil général) intézménye viszonylag hamar létrejött, viszont a szociális ellátórendszer, az oktatási intézmények és az infrastruktúra kiépítése évtizedekbe telt. A francia állam a francia nyelvet és a tagolt közigazgatást tekintette a modernizáció alapjának; a belső területek lakói számára ez gyakran újabb asszimilációs nyomást jelentett.
A megyésítéssel párhuzamosan Francia Guyana egyik leginkább megterhelő gyarmati intézménye, a büntetőtelep (bagne) felszámolása is lezárult. A A gyarmati gazdaság és a büntetőtelep alfejezetben bemutatott bagne-ba a francia állam 1938-ban szüntette be a büntetés-végrehajtási deportálást, de a tényleges felszámolás a második világháború után, nagyrészt az 1950-es évek elejére fejeződött be. Az utolsó büntetőtelepi intézmények fokozatosan zártak be; az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a foglyok egy részét Franciaországba szállították, mások azonban szabadlábra kerültek, és egy részük helyben maradt. A büntetőtelep környéki gazdaság korábban részben a fegyenctelepek ellátására épült; megszűnésük gazdasági vákuumot hagyott maga után, különösen az olyan településeken, mint Saint-Laurent-du-Maroni, ahol a bagne igazgatási központja volt. A pontos létszámokról és a volt fegyencek sorsáról kevés megbízható adat áll rendelkezésre; ez a terület azóta is az emlékezetpolitikai viták része.
A demográfiai mérleg szerint Francia Guyana lakossága a század közepén rendkívül alacsony volt: az 1946-os népszámlálási becslések körülbelül 25 ezer főre teszik, 1954-re mintegy 28 ezerre. Ezek a számok azonban pontatlanok, mert a belső területek lakosságát – az őslakosokat és a bushinengue közösségeket – csak részben vagy egyáltalán nem írták össze. A francia statisztikai hivatal (INSEE) későbbi módszertani változtatásai is nehezítik az összehasonlítást. Ami bizonyos: a part menti sáv lakossága a megyésítés utáni években lassú növekedésnek indult, amit a fejlettebb egészségügyi ellátás, a csökkenő halálozás és a fokozatos bevándorlás idézett elő.
A szociális és gazdasági különbségek azonban megmaradtak. A mezőgazdaság, az aranybányászat és a halászat továbbra is a formális gazdaság alapját adta; az ipari feldolgozás szinte teljesen hiányzott. A francia szociális juttatások, az oktatási rendszer és a közegészségügy fokozatos fejlesztése az 1950-es és 1960-as években javított az életkörülményeken, de a terület továbbra is erősen függött a párizsi költségvetési transzferektől. A part menti társadalomban a bőrszín, a francia nyelvtudás és a formális iskolázottság továbbra is erős társadalmi választóvonalakat jelölt ki; a kreol középosztály számára a megyésítés a francia hivatalnoki pálya és az anyaországi továbbtanulás lehetőségét nyitotta meg, míg a szegényebb rétegek és a belső vidék lakói jóval kevésbé fértek hozzá ezekhez az erőforrásokhoz.
Francia Guyana 20. századi történetének második nagy fordulópontja az volt, amikor a francia állam az 1960-as években űrközpontot hozott létre Kourou közelében. A döntés hátterében az algériai függetlenség (1962) állt: Franciaország elveszítette korábbi szaharai rakétakísérleti telepeit, és olyan helyet keresett, amely az Egyenlítőhöz közel, tengerre néző, biztonságos kilövési irányokkal rendelkezik, politikai helyzete pedig stabil. A választás Francia Guyanára esett; a Centre Spatial Guyanais (CSG) 1964-től épült ki, és 1968-tól kezdve hajtottak végre innen rakétaindításokat. A kiválasztásban a földrajzi szempontok mellett az alacsony népsűrűség is szerepet játszott, ám ez a „lakatlan” jelleg sok esetben az őslakos és bushinengue közösségek hagyományos területeit érintette.
Az 1970-es évek közepétől az Európai Űrügynökség (Agence spatiale européenne, rövidítve ESA) bevonásával a CSG az európai űrprogram elsődleges indítóhelyévé vált. Az Ariane hordozórakéták 1979-től kezdve folyamatosan növelték Kourou stratégiai jelentőségét; az űrtevékenység máig a terület leglátványosabb modern gazdasági ágazata. A létesítményt a francia Centre National d’Études Spatiales (CNES) üzemelteti, és a mindenkori francia, illetve európai űrpolitika meghatározó elemévé vált. A CSG munkahelyeket teremtett a mérnökök, technikusok, adminisztrátorok és logisztikai dolgozók számára, és fellendítette a helyi szolgáltatásokat is: az építőipart, a szállítást, a vendéglátást és a karbantartást. Cayenne és Kourou térsége infrastrukturálisan látványosan fejlődött – utak, iskolák, kórházak, repülőtér és telekommunikáció létesült.
A gazdasági hatás azonban egyenlőtlenül oszlott el. A magasan képzett munkaerő jelentős része kezdetben az anyaországból vagy más európai országokból érkezett; a helyi lakosság foglalkoztatása főleg az alacsonyabb képzettséget igénylő állásokra korlátozódott. Az űrközpont jelenléte felhajtotta a part menti ingatlanárakat és a megélhetési költségeket, miközben a hagyományos mezőgazdaság és a belső vidék aranybányászata alig kapcsolódott a korszerű technológiához. A fejlesztés a tengerparti sávra összpontosult, így a belső területek és a folyó menti közösségek továbbra is kimaradtak a közvetlen előnyökből; sőt, a Kourou környéki területfoglalások, a bányászati koncessziók és az útépítések új nyomást gyakoroltak az őslakos népek hagyományos élettereire. A munkaerőpiac kettőssége – a jól fizetett, magas képzettségű állások koncentrációja és a helyi munkavállalók alacsonyabb bérű szektorokba szorulása – a későbbi társadalmi elégedetlenség egyik szerkezeti forrása lett.
A CSG fejlesztése, a francia szociális rendszer vonzereje és a környező országok gazdasági, politikai válságai együttesen felgyorsították a bevándorlást. A második világháború után még alig 30 ezer fős lakosság 1982-re körülbelül 73 ezerre, 1999-re pedig mintegy 157 ezerre nőtt; ezek a számok azonban továbbra is becslések, mivel a szomszédos Brazíliából, Suriname-ból, Guyanából és Haitiből érkezők egy része nem jelenik meg a hivatalos regisztrációban. A bevándorlás időben és térben is egyenetlen volt: a suriname-i polgárháború (1986–1992) elől érkező bushinengue menekültek főképp a Maroni folyó menti településeken, a brazil garimpeiro bányászok pedig a belső vidéki aranylelőhelyek környékén tűntek fel nagyobb számban. A haiti munkavállalók az 1980-as évektől elsősorban a part menti városok szolgáltató és építőipari szektoraiban helyezkedtek el, míg az anyaországi francia tisztviselők, tanárok és szakemberek a közigazgatásban, az oktatásban és az űriparban vállaltak szerepet.
Külön említést érdemel a laoszi hmong közösség, amelynek első csoportjai az 1970-es évek végén francia kormányzati letelepítési program keretében érkeztek. A hmongok elsősorban mezőgazdasági termelőkként telepedtek le, például Cacao és Javouhey környékén, és hamarosan a helyi zöldség- és gyümölcstermesztés fontos szereplőivé váltak. Az ő érkezésük is mutatja, hogy a francia integráció nem csupán regionális, hanem globális migrációs folyamatokat is bevonzott Francia Guyanába.
A bevándorlás felerősítette a francia integrációról szóló vitát. A francia állam a területet a köztársaság egyenlő részeként kezelte, ami a jogszabályok szintjén azt jelentette, hogy minden jogszerűen letelepedett személy hozzáférhet a francia oktatáshoz, egészségügyhöz és szociális ellátásokhoz. A gyakorlati hozzáférés azonban egyenetlen volt: az idegenrendészeti szabályok, a munkavállalási engedélyek, a lakhatási viszonyok és a nem hivatalos diszkrimináció gyakran kirekesztő rendszert hozott létre. A helyi társadalomban a régi kreol elit, az őslakos közösségek, a bushinengue csoportok és a friss bevándorlók közötti feszültségek egyaránt megmutatkoztak a munkaerőpiaci versenyben és a városi tér használatában. Az illegális aranybányászat és a higanyhasználat környezeti károkat okozott, és feszültséget szült a bányászok, az őslakos közösségek és a francia hatóságok között.
A belső területeken élő őslakos népek helyzete a század második felében fokozatosan került a francia viták napirendjére. Az 1960-as évek végén az Inini területet megszüntették, és a belső vidék egyes részeit községekbe szervezték; ez formálisan kiterjesztette a francia közigazgatást, de nem feltétlenül növelte az őslakosok politikai súlyát. Az iskoláztatás francia nyelvű keretek között folyt, ami visszaszorította a wayana, teko, kali’na és palikur nyelvek mindennapi használatát. A század végén azonban megjelentek az első kulturális revitalizációs törekvések, és az őslakos szervezetek – elsősorban az 1980-as években megerősödő föderatív ernyőszervezetek – a földterületek védelmét, az oktatási autonómiát és a hagyományos erőforrásokhoz való jogot kezdték követelni. Ezek a törekvések a Az őslakos népek és társadalmi mozgalmak tematikus fejezetben részletesebben tárgyalt kontinentális folyamatokkal rokoníthatók.
Politikai téren a 20. század második felében a megyésítés ellenére is jelen voltak autonómiát, sőt függetlenséget követelő mozgalmak. Az 1950-es évek végétől Justin Catayée helyi politikusként a szociális és kulturális önrendelkezés erősítését szorgalmazta; korai halála (1962) után mozgalma nem tudott tartós parlamenti többséget szerezni. Az 1970-es években megalakult csoportok – mint a Mouvement guyanais de décolonisation (rövidítve MoGuDé) – a francia gyarmati örökség felszámolását és nagyobb önkormányzatot követeltek, de választási befolyásuk korlátozott maradt. A francia kormányzat válasza az 1980-as évek decentralizációja volt: létrejött a regionális tanács (conseil régional), és bizonyos hatáskörök a területi intézményekhez kerültek, ám a külpolitika, a pénzügyi keretek és az űrközpont irányítása Párizsban maradt.
Az 1990-es évek közepén francia guyanai középiskolások és egyetemisták tüntetéssorozata hívta fel a figyelmet az oktatási rendszer hiányosságaira, a faji megkülönböztetésre és a munkanélküliségre. A tiltakozások nem kérdőjelezték meg általánosan a francia integrációt, de egyértelművé tették, hogy a jogi egyenlőség önmagában nem szünteti meg a társadalmi egyenlőtlenségeket. A század végére Francia Guyanában a munkanélküliség a hivatalos statisztikák szerint is magasabb volt, mint Franciaország átlagában, a fiatalok foglalkoztatási helyzete pedig különösen bizonytalannak mutatkozott. Az informális gazdaság – a határ menti kereskedelem, az illegális aranybányászat, a ház körüli szolgáltatások – jelentősége megnőtt, ami tovább nehezítette a statisztikai mérést.
A 20. század végére Francia Guyana jogilag és intézményileg Franciaország része volt, de a társadalmi és területi egyenlőtlenségek alig csökkentek. A part menti városok, különösen Cayenne, Kourou és Saint-Laurent-du-Maroni, bekapcsolódtak a francia fogyasztási és közigazgatási hálózatokba, míg a belső vidék falvaiban az oktatáshoz, egészségügyhöz és a szociális ellátásokhoz való hozzáférés továbbra is korlátozott volt. Az őslakos népek és a bushinengue közösségek politikai képviselete növekedett, de a földtulajdon, az erőforrás-használat és a nyelvi jogok kérdései rendezetlenek maradtak. A bevándorlás folyamatosan formálta a városi társadalmat, miközben a francia republikánus integráció és a helyi kreol, őslakos, bushinengue identitások közötti feszültségek kiéleződtek. A gazdaság egyszerre mutatta a globális csúcstechnológia jelenlétét és a hagyományos, informális szektorok törékenységét.
A századforduló után ez az örökség határozta meg a A jelen: francia integráció, függetlenségi mozgalmak és feszültségek alfejezetben tárgyalandó vitákat: a decentralizáció továbbfejlesztését, az őslakos földjogok elismerését, a bevándorlással kapcsolatos politikák szigorítását vagy enyhítését, valamint a CSG szerepének újraértelmezését a klímaválság és a regionális geopolitika fényében.
A 20. századi Francia Guyana történetének rekonstrukciója többféle forrástípust igényel. Elsődleges forrásnak számít az 1946. március 19-i francia törvény (loi no 46-451), a francia parlamenti jegyzőkönyvek, az INSEE népszámlálási és demográfiai publikációi, a CNES és az ESA hivatalos éves jelentései, valamint a helyi sajtó és az érdekvédelmi szervezetek iratai. A büntetőtelep felszámolásával és a bevándorlással kapcsolatban a gyarmati kori levéltárak és a prefektusi jelentések fontosak, de ezek gyakran a közigazgatás szempontjait tükrözik, nem a helyi lakosságét. A tüntetések és a mozgalmak megértéséhez szükségesek a résztvevőkkel készült interjúk és a mozgalmi kiadványok, ám ezek hozzáférhetősége és reprezentativitása változó.
A másodlagos szakirodalomban a francia guyanai történetírás – például Serge Mam Lam Fouck és Kristen Sarge munkái – a kreol társadalom és a politikai identitás kérdéseit dolgozza fel, azonban a konkrét megállapításokat a hivatkozott kiadásokban ellenőrizni kell. A tengerentúli területek posztkoloniális fejlődéséről szóló összehasonlító tanulmányok pedig a francia integráció modelljének vitáit segítenek kontextusba helyezni.
A legfontosabb bizonytalanságok a demográfiai adatokra vonatkoznak. Az 1940–60-as évek népszámlálásai a belső területek lakosságát alulreprezentálták, ezért a tényleges lélekszám magasabb lehetett a közölt számoknál. A bevándorlók esetében a hivatalos statisztikák nem rögzítik az illegális vagy ideiglenes tartózkodókat, így a szomszédos országokból érkezők arányát csak becsülni lehet. A CSG gazdasági hatásának mérése is vitatott: a közvetlen foglalkoztatási adatok ismertek, de a helyi beszállítói kapcsolatok és a multiplikátorhatások értékelése nem egységes a szakirodalomban. Az őslakos népek demográfiai súlyának és nyelvi helyzetének változása szintén bizonytalan, mivel a francia népszámlálások sokáig nem kérdeztek etnikai vagy nyelvi hovatartozásra.
A megyésítés megítélése ma is vitatott: a francia republikánus keret hívei a jogi egyenlőséget és a szociális juttatásokat hangsúlyozzák, míg az autonómia vagy függetlenség hívei a helyi döntéshozatal hiányát és az asszimilációs nyomást bírálják. A büntetőtelep emlékezete szintén vitatott; a felszámolás ténye dokumentált, de a társadalmi utóhatásairól kevés megbízható adat áll rendelkezésre.