A Őslakosok és az európai gyarmatosítás bemutatta, hogy Francia Guyana a 17. század elejétől francia fennhatóság alá került, ám a gyarmat sokáig csak vékony part menti sávból állt, és a belső területek megismerése is lassan haladt. A jelen alfejezet azt vizsgálja, hogyan épült fel a gyarmati gazdaság, milyen munkaerőre támaszkodott, és miként alakította át a 19. századi társadalmat az aranyláz, a rabszolgaság eltörlése és a hírhedt büntetőtelep.
Francia Guyana gyarmati gazdaságának megszervezése a 17. század második felében kezdődött. A francia korona és a kereskedelmi társaságok – köztük a Compagnie de la France équinoxiale – arra törekedtek, hogy a terület a karibi cukortermelő gyarmatokhoz hasonló hasznot hozzon. A part menti, alluviális talajú síkság egyes részein megkezdődött a cukornád (canne à sucre) termesztése, és kisebb cukorültetvények (habitations sucrières) jöttek létre. A termesztés azonban hamar korlátokba ütközött: a csapadékos éghajlat, a gyengébb talajminőség és a mocsaras partvidék miatt a hozamok alacsonyabbak voltak, mint a francia Antillákon, például Martinique-on vagy Guadeloupe-on. A gyarmat exportja a cukor mellett – és részben helyette – kávéra, gyapotra, annattóra (roucou, festőanyag), kakaóra és fűszerekre támaszkodott, de a mennyiségek a legtöbb évben elmaradtak a nagyobb ültetvényes gyarmatokétól.
A termeléshez szükséges munkaerőt kezdettől fogva afrikai rabszolgák (esclaves) behozatalával biztosították. A francia Code Noir (1685) jogi kerete – amely a rabszolgatartást szabályozta – Francia Guyanában is érvényben volt, bár a helyi források szerint a rendelkezéseket nem mindig ugyanolyan szigorral tartották be. A rabszolga-kereskedelem mértéke a gyarmat kis gazdasági súlya miatt szerényebb volt, mint a karibi térségben, de a lakosságon belüli arány még így is magasra emelkedett. A 18. század második felére a gyarmat becsült lakosságának többsége rabszolga volt; a pontos szám azonban erősen bizonytalan, mert a gyarmati összeírások hiányosak, és a belső területeken élő lakosságot nem mindig vették számba.
A gyarmati igazgatás élén a francia korona által kinevezett kormányzó (gouverneur) állt, mellette pedig az intendáns (intendant) felügyelte a pénzügyeket és az igazságszolgáltatást. A tényleges hatalom azonban gyakran a helyi ültetvényesek és kereskedők kezében volt, akik a termelést és a rabszolgapiacot irányították. Az ültetvényes réteg létszáma kicsi maradt, és a gazdasági teljesítmény gyengesége miatt a gyarmat folyamatosan támogatásra szorult az anyaországtól.
A 18. század végére Francia Guyana társadalmát erős jogi és származási tagoltság jellemezte. A legnagyobb csoportot a rabszolgák alkották, akiknek zöme az ültetvényeken dolgozott. A rabszolgák kisebb része a városi háztartásokban látott el szolgálatot, mások a gyarmati adminisztráció vagy a missziók munkásai voltak. A felszabadított rabszolgák és azok leszármazottai – korabeli kategóriával szabad színesek (gens de couleur libres) – jelentős, bár számszerűen nehezen becsülhető réteget alkottak. Ők jogilag szabadok voltak, de sok tekintetben másodrendű helyzetben maradtak: korlátozott politikai jogokkal, a házasságkötés és a birtoklás terén pedig informális megkülönböztetéssel szembesültek.
A francia forradalom és a rabszolgaság ügye szorosan összekapcsolódott. A Nemzeti Konvent 1794-ben eltörölte a rabszolgaságot a francia gyarmatokon, ami Francia Guyanában is a rabszolgák felszabadítását eredményezte. A intézkedést azonban Napóleon 1802-ben visszavonta, és a rabszolgaságot visszaállították. Ez a fordulat a helyi társadalomban hosszú időre megingatta a jogi állapotot: a korábban felszabadítottak egy részét újra a rabszolgaságba kényszerítették, míg mások a belső területekre menekültek, vagy a hatóságokkal szembeni ellenállás különböző formáit választották. A maroon közösségek, vagyis a szökött rabszolgák és leszármazottaik önálló települései a folyók menti erdős területeken már a 18. században is léteztek, de a 19. század első felében tovább növekedett a szerepük.
A rabszolgaság végleges eltörlését 1848-ban hirdették ki a francia gyarmatokon. Francia Guyanában a felszabadítás nyomán a volt rabszolgák jogilag szabad emberekké váltak, az ültetvényesek pedig kártalanítást kaptak. A társadalmi következmények azonban mélyek voltak. Sokan elhagyták a cukorültetvényeket, és kisparaszti gazdálkodásba kezdtek, vagy a part menti falvakban, illetve a belső területeken próbáltak önálló életet kialakítani. Az ültetvényes gazdaság munkaerőhiánnyal küzdött, és a termelés a 19. század közepén még inkább visszaesett. A gyarmati hatóságok ezért különféle megoldásokkal kísérleteztek: szerződéses munkásokat (engagés) hozattak Afrikából, Ázsiából – különösen Kínából –, valamint a szomszédos szigetekről. A kínai munkások bevándorlása az 1860-as évektől vált jelentősebbé, és maradandó nyomot hagyott a gyarmat demográfiájában.
Az 1850-es évek közepén aranyat fedeztek fel a gyarmat keleti részén, az Approuague folyó felső szakaszán. A hír gyorsan terjedt, és a következő évtizedekben az Oyapock, majd a Maroni folyó mentén is megindult az aranyláz. A bányászat kezdetben kézi mosással, egyszerű eszközökkel folyt, és elsősorban a folyók hordalékában található aranyszemcsékre épült. A kormányzat engedélyeket (koncessziókat) adott ki, de a belső területek ellenőrzése gyenge volt, és a tényleges kitermelés jelentős része informális keretek között folyt.
Az aranyláz fellendülést hozott a gyarmat gazdaságába, és rövid időre javította a költségvetés helyzetét. Ugyanakkor növelte a társadalmi feszültségeket is. A bányavidékek vonzották a bevándorlókat: érkeztek munkások Martinique-ról, Saint-Luciáról és más karibi szigetekről, valamint Franciaországból, sőt Kínából is. A bányásztáborokban a jogi és egészségügyi feltételek gyakran rendkívül rosszak voltak, és a trópusi betegségek – főként a malária és a sárgaláz – magas halálozást okoztak. A bányászat körüli konfliktusok, a területi viták és az aranylázhoz kapcsolódó erőszak a gyarmati adminisztráció számára komoly kihívást jelentett.
Az aranyból származó bevételek ugyanakkor nem oldották meg a gyarmat alapvető problémáit. A belső területek infrastruktúrája szinte nem létezett, az utak és a folyami közlekedés fejletlen volt, és a bányavidékek elszigeteltsége növelte a költségeket. Ráadásul az aranyláz idővel visszaesett, és a gyarmat továbbra is az anyaországi támogatásra szorult.
A francia állam 1852-ben döntött arról, hogy Francia Guyanában büntetőtelepet (bagne) hoz létre. A döntés hátterében kettős cél állt: egyrészt a francia börtönök túlzsúfoltságának enyhítése, másrészt a gyarmat fejlesztése a kényszermunka révén. A büntetőtelep első szállítmányai még ugyanabban az évben megérkeztek, és a következő évtizedekben a rendszer fokozatosan kiépült.
A büntetőtelep nem egyetlen helyszínből állt, hanem több – egymástól eltérő funkciójú – létesítményből. A legfontosabb központ Saint-Laurent-du-Maroni volt, amely a fegyencek fogadó- és elosztóhelyéül szolgált. A gyarmat fővárosában, Cayenne-ben is működött büntetőintézet, emellett Kourou és más part menti települések is részt vettek a rendszerben. A legismertebb helyszín azonban az Üdvösség-szigetek (Îles du Salut) csoportján található Ördög-sziget (Île du Diable) lett. Ez az apró, sziklás sziget vált a büntetőtelep szimbólumává – noha a rabok zöme nem itt, hanem a kontinensen, elsősorban Saint-Laurent-du-Maroni környékén élt és dolgozott.
A fegyencek (korabeli francia szóval bagnard vagy forçat) kényszermunkáját elsősorban közmunkákra használták: útépítésre, mocsárlecsapolásra, épületek emelésére és mezőgazdasági munkákra. A hatóságok azt remélték, hogy a büntetőtelep révén pótolhatják a rabszolgaság eltörlése után támadt munkaerőhiányt. A gyakorlatban azonban a kényszermunka termelékenysége alacsony volt, a fegyencek egészségi állapota gyorsan romlott, és a halálozási arány rendkívül magas maradt. A trópusi betegségek, a rossz táplálkozás és a kemény bánásmód miatt sokan meghaltak; a kutatók becslései szerint egyes időszakokban a fegyencek akár harmada is öt éven belül életét vesztette, de a pontos arányok vitatottak a hiányos statisztikák miatt.
A büntetőtelep hírhedtsége a 19. század végén vált nemzetközivé, amikor Alfred Dreyfus zsidó származású francia katonatisztet 1895 és 1899 között az Ördög-szigeten tartották fogva. A Dreyfus-ügy nyilvánossága felhívta a figyelmet a büntetőtelep embertelen körülményeire, de a rendszer egészen a 20. század közepéig fennmaradt. Hangsúlyozni kell, hogy a büntetőtelep lakóinak többsége nem politikai fogoly, hanem közönséges bűnöző volt, akiket a francia bíróságok kényszermunkára ítéltek.
A büntetőtelep jelenléte alapvetően átrendezte Francia Guyana társadalmát. Az elítéltek egy része a büntetés letöltése után libérés (felszabadult fegyenc) státuszba került, de a francia szabályozás értelmében köteles volt a gyarmaton maradni, és nem térhetett vissza Franciaországba. Ez a réteg tartósan a gyarmat lakosságának részévé vált, és számos társadalmi feszültség forrása lett. A felszabadult fegyencek gyakran nehezen találtak munkát, és a helyi lakosság egy része bizalmatlanul tekintett rájuk.
A 19. század második felében Francia Guyana lakossága gyorsabban nőtt, mint korábban, de a növekedés összetétele heterogén volt. A rabszolgaság 1848-as eltörlése után a volt rabszolgák és leszármazottaik a part menti falvakban, valamint a belső területeken élő maroon közösségekben őrizték meg saját életformájukat. Az aranyláz és a büntetőtelep európai, karibi, kínai és később közel-keleti – elsősorban libanoni – bevándorlókat vonzott. A gyarmat lakossága így nyelvileg és kulturálisan is sokszínűvé vált, de a társadalmi hierarchia továbbra is a származáson és a jogi státuszon alapult. A francia gyarmati ideológia a civilizációs küldetés (mission civilisatrice) jegyében a helyi lakosságot alsóbbrendűként kezelte, ami a mindennapi gyakorlatban a faji és társadalmi megkülönböztetés fennmaradását jelentette.
A nők helyzete a gyarmati társadalomban sajátos volt. Az európai származású nők aránya alacsony maradt, a büntetőtelep pedig elsősorban férfiakból állt. A női elítéltek számára külön táborokat tartottak fenn, de a férfi büntetőtelephez képest a létszámuk csekély volt. A rabszolgaság eltörlése után a nők jelentős része a háztartási és mezőgazdasági munkában talált megélhetést, miközben a jogi és társadalmi egyenlőtlenségek továbbra is korlátozták mozgásterüket.
A gyarmati gazdaság és a büntetőtelep kapcsolata a 19. század végére egyértelművé tette, hogy a büntetőtelep nem váltotta be a hozzá fűzött gazdasági reményeket. A kényszermunka nem pótolta a rabszolgaságot, a termelékenység alacsony maradt, és a létesítmények fenntartása jelentős költséget rótt az anyaországra. A gyarmat elmaradottsága így a 20. század elejére is fennmaradt, és a büntetőtelep emlékezete – amely a későbbi emlékezetpolitikai vitákban központi szerepet kapott – már a 19. század végén formálódni kezdett.
A gyarmati gazdaság és a büntetőtelep történetének rekonstruálásakor a kutatók elsősorban gyarmati közigazgatási iratokra, levelezésre, hajónaplókra, bírósági jegyzőkönyvekre és utazók beszámolóira támaszkodhatnak. A francia gyarmati levéltárak – különösen az Archives nationales d’outre-mer – sok dokumentumot őriznek, de a forrásanyag egyenetlen: a belső területekre és a bányavidékekre vonatkozó iratok gyakran hiányosak, a rabszolgák és a fegyencek saját hangját pedig csak elvétve rögzítették. A rabszolga-népesség nagyságára vonatkozó becslések ezért széles sávban mozognak, és a szabad színesek, valamint a maroon közösségek létszámának meghatározása is bizonytalan.
A büntetőteleppel kapcsolatos adatok megbízhatósága is egyenetlen. A hivatalos statisztikák vezetése a 19. század második felében fokozatosan javult, de a halálozási arányok és az elítéltek teljes számának meghatározása ma is vita tárgya. A kutatók becslései 70 000 és 100 000 közöttire teszik a Francia Guyanába szállított fegyencek összlétszámát 1852 és a szállítások 1938-as leállítása között, de a pontos szám ismeretlen. A büntetőtelepet bemutató híres önéletrajzi regény, Papillon (magyarul Pillangó) nagy hatással volt a közvéleményre, ám történeti forrásként csak fenntartásokkal kezelhető: a szerző, Henri Charrière számos állítása nem igazolható a levéltári forrásokból.
Az emlékezetpolitikai viták is befolyásolják az értelmezést. A büntetőtelep ma a francia gyarmati erőszak egyik szimbólumaként jelenik meg, és a helyi társadalom egyes csoportjai szerint a francia államnak el kell ismernie a rendszer áldozatait és leszármazottaik sérelmeit. Más értelmezések szerint a büntetőtelep elsősorban a francia büntetőpolitika része volt, nem pedig a gyarmati kizsákmányolás közvetlen eszköze. A két álláspont között nincs teljes tudományos konszenzus, ezért a kérdést vitatott értelmezésként kell kezelni.