A diktatórikus múlt feldolgozásának intézményi és jogi eszköztára Dél-Amerikában nem egységes gyakorlatként, hanem az egyes országok politikai erőviszonyainak, a hadsereg utólagos hatalmának és a civil társadalom nyomásának függvényében alakult ki. Az átmeneti korszakokban a demokratizálódó államoknak egyszerre kellett választ adniuk az áldozatok és hozzátartozóik igazságigényére, a felelősök büntetőjogi felelősségre vonásának lehetőségére, valamint a demokratikus stabilitás megőrzésének kényszerére. Ez a feszültség hozta létre az átmeneti igazságszolgáltatás (transitional justice) intézményeit, amelyek különböző arányban ötvözik a büntetőeljárásokat, az igazságfeltáró bizottságokat, a jóvátételt, a szimbolikus elismerést és a megemlékezést.
A dél-amerikai tapasztalat kiemelkedő jelentőségű a nemzetközi jog és az összehasonlító politikatudomány számára, mert itt fogalmazódtak meg azok a dilemmák, amelyek később más posztautoriter társadalmakban is visszaköszöntek: meddig terjedhet az amnesztia, lehet-e a megbékélés előfeltétele a felejtés, és milyen szerepet játszhatnak a bíróságok a politikai átmenet irányításában. E fejezet a hidegháborús diktatúrák összehasonlítása alfejezetben tárgyalt rezsimek örökségéből indul ki, és szoros kapcsolatban áll az állami terror és az eltűntek problematikájával, de itt a hangsúly a jogi, intézményi és emlékezeti mechanizmusokra kerül.
Az átmeneti igazságszolgáltatás kifejezés a politikatudomány és a nemzetközi jog viszonylag késői, a hidegháború utáni időszakban intézményesült fogalma. Olyan mechanizmusok összességét jelöli, amelyekkel a posztautoriter vagy posztkonfliktusos társadalmak kezelik a múltban elkövetett súlyos emberi jogi jogsértéseket. A fogalom használatakor fontos hangsúlyozni, hogy a dél-amerikai szereplők az 1980-as és 1990-es években gyakran nem ezzel a terminológiával írták le saját gyakorlatukat; az intézményi megoldások megelőzték a fogalmi kánont. Ezért a szövegben a kifejezés analitikus kategóriaként, nem pedig a korszak szereplőinek önleírásaként szerepel.
A dél-amerikai átmeneti igazságszolgáltatás periodizációja eltér az általános politikai korszakolástól. Az első szakasz a diktatúrák kései szakaszába és az azokat követő évekre esik, amikor az amnesztiák és a hallgatólagos alkuk domináltak: Argentínában 1983–1989, Uruguayban 1985–1989, Chilében 1990–1998. A második szakasz az 1990-es évek végétől bontakozott ki, amikor a nemzetközi emberi jogi normák megerősödése, a helyi emberi jogi szervezetek perstratégiái és egyes bírósági döntések lehetővé tették az amnesztiatörvények megkerülését vagy hatályon kívül helyezését. Argentínában a 2000-es évek elején, Chilében 1998 és 2004 között, Uruguayban pedig a 2010-es években nyílt újra a büntetőjogi út. Peruban a Fujimori-rezsim bukása után, 2000-től indult el a korrupciós és emberi jogi felelősségre vonás, amelynek egyik csúcspontja a volt elnök 2009-es elítélése volt.
A periodizáció azonban nem jelent lineáris fejlődést. Brazíliában például az 1979-es amnesztiatörvényt a Legfelsőbb Bíróság 2010-ben alkotmányosnak találta, ami hosszú időre lezárta a büntetőjogi felelősségre vonás útját, miközben 2012-ben létrejött az igazságtétel szempontjából fontos Nemzeti Igazságbizottság (Comissão Nacional da Verdade). A kontinensen tehát egymással párhuzamosan léteznek a büntetőjogi eljárást előtérbe helyező, az igazságfeltárást hangsúlyozó és a hallgatást fenntartó modellek.
Az igazságfeltáró bizottságok a dél-amerikai átmeneti igazságszolgáltatás legnagyobb hatású intézményei közé tartoznak. Közös jellemzőjük, hogy meghatározott időszakra, meghatározott mandátummal vizsgálják a múltbeli jogsértéseket, és zárójelentésükben nyilvánosan rögzítik a feltárt tényeket. A bizottságok általában nem rendelkeznek büntetőjogi jogkörrel, de jelentéseik később büntetőeljárások alapját képezhetik, és döntő szerepet játszanak az áldozatok elismerésében.
Az Igazság és Megbékélés Bizottsága (Comisión de la Verdad y Reconciliación) Chilében, amelyet Patricio Aylwin elnök hozott létre 1990-ben, Raúl Rettig volt szenátor elnökletével, az 1973. szeptember 11. és 1990. március 11. között bekövetkezett, halállal vagy eltűnéssel végződő emberi jogi jogsértéseket vizsgálta. A bizottság 1991 februárjában nyilvánosságra hozott jelentése 2279 halálos áldozatot azonosított, akiknek esetében az állam felelősségét vagy az állami szervek közreműködését állapította meg. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a bizottság a kínzások rendszeres gyakorlatát is rögzítette, noha a halálos áldozatokra vonatkozó mandátuma korlátozta ennek részletes feltárását. Azt, hogy a Rettig-jelentés által közölt szám teljes körű-e, a történeti és emberi jogi szakirodalom nem állítja; az eltűntek egy része máig azonosítatlan.
Argentínában a Személyek Eltűnésének Nemzeti Bizottsága (Comisión Nacional sobre la Desaparición de Personas, CONADEP) 1983 decemberében, Raúl Alfonsín elnökségének első heteiben alakult meg. A testület elnöke Ernesto Sábato író volt, tagjai között emberi jogi aktivisták, értelmiségiek és jogászok dolgoztak. A CONADEP több ezer tanúvallomást gyűjtött össze, rejtett fogva tartási központokat dokumentált, és 1984 szeptemberében adta át a Nunca Más (Soha többé) címen ismertté vált jelentését. A jelentés mintegy 8960 eltűnt személyt nevesített, de maga a bizottság hangsúlyozta, hogy a szám nem teljes, mert sok esetben a hozzátartozók féltek vallomást tenni. A mai emberi jogi szervezetek becslései – amelyeket a történettudomány vitatottnak tekint – 30 000 körülire teszik az eltűntek számát; a konzervatívabb becslések 13 000 és 15 000 között mozognak. A szám körüli bizonytalanság maga is emlékezetpolitikai vita tárgya, és fontos megkülönböztetni a dokumentált eseteket a politikai célú becslésektől.
Peruban a Igazság és Megbékélés Bizottság (Comisión de la Verdad y Reconciliación) 2001-ben, Alejandro Toledo kormánya idején jött létre, és 2003-ban tette közzé jelentését. A perui bizottság vizsgálata kiterjedt a belső fegyveres konfliktus (1980–2000) valamennyi szereplőjére: a Fényes Ösvény (Sendero Luminoso) felkelőszervezetre, a Túpac Amaru Forradalmi Mozgalom (Movimiento Revolucionario Túpac Amaru, MRTA) gerillaszervezetre, valamint a perui állam fegyveres erőire és rendőrségére. A bizottság becslése szerint a konfliktusban mintegy 69 000 ember halt meg vagy tűnt el. Ezt az adatot demográfiai módszerekkel, népszámlálási és terepi adatok kombinációjával becsülték; a bizottság maga is hangsúlyozta, hogy a szám statisztikai becslés, nem pedig nevesített áldozati lista. A jelentés szerint az áldozatok körülbelül 79 százaléka vidéki, quechua vagy más őslakos nyelvet beszélő, szegény közösségekhez tartozott. Ez a megállapítás a perui erőszak társadalomföldrajzáról szóló tudományos konszenzus részévé vált, ugyanakkor az egyes felelősségi arányok és a politikai értelmezés továbbra is vitatott.
A brazil Nemzeti Igazságbizottság (Comissão Nacional da Verdade) 2012 és 2014 között működött, és a katonai rezsim (1964–1985) által elkövetett jogsértéseket vizsgálta. A jelentése 434 halálos áldozatot és eltűntet nevesített, ami jelentősen alacsonyabb, mint a spanyol-amerikai diktatúrák áldozatszámai, ugyanakkor a brazil rezsim hosszú ideig tartott, és a brazil emberi jogi mozgalom szerint a valós szám ennél magasabb lehet. A brazil bizottságnak nem volt felhatalmazása a felelősök megnevezésére vagy büntetőeljárás kezdeményezésére; ez a korlátozás maga is a demokratikus átmenet alkufolyamatának öröksége.
Az igazságfeltáró bizottságokról szóló szakirodalom egyik visszatérő vitája, hogy a testületek vajon a büntetőeljárások helyettesítésére szolgáltak-e, vagy éppen azok előkészítésére. A források azt mutatják, hogy a bizottságok mandátuma és hatása országonként eltért. Argentínában a CONADEP jelentése közvetlenül szolgáltatta a bizonyítékokat az 1985-ös, a juntavezérek elleni büntetőperhez; ezzel szemben a chilei Rettig-bizottság nem nevezte meg a felelősöket, és mandátuma nem tette lehetővé a büntetőeljárás kezdeményezését. A bizottságok tehát nem tekinthetők kizárólag helyettesítő mechanizmusnak, de az sem állítható, hogy minden esetben a büntetőjogi felelősségre vonás előszobáját jelentették volna.
A büntetőeljárások lehetősége Dél-Amerikában szorosan összefonódott az amnesztiatörvények sorsával. Az amnesztia kategóriája a latin-amerikai átmenetekben nemcsak jogi, hanem politikai fogalom is: a katonai rezsimek távozó vezetése gyakran saját magát mentesítette a felelősségre vonás alól, a demokratikus kormányok pedig vagy elfogadták ezt a keretet, vagy kísérletet tettek annak felszámolására.
Argentínában a katonai junta 1983-as összeomlása előtt, 1983 áprilisában hozta meg az úgynevezett önamnesztia-törvényt (Ley de Pacificación Nacional), amelyet azonban az Alfonsín-kormány 1983 decemberében érvénytelenített. Ez a lépés tette lehetővé a junta vezetői elleni büntetőeljárást. A juntaper (Juicio a las Juntas) 1985-ben a hadsereg három korábbi parancsnokát, Jorge Rafael Videlát, Emilio Eduardo Masserát és Orlando Ramón Agostit életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte; más elítéltek hosszabb, határozott tartamú szabadságvesztést kaptak. A per ítéletei az állami terror rendszerszerű jellegét dokumentálták, és a bíróság a bizonyítékok alapján megállapította, hogy a juntavezérek tudtak és irányították az eltűntek elleni műveleteket. A büntetőjogi felelősségre vonás második hullámát azonban 1986 és 1990 között a katonai lázadások és politikai nyomás hatására törvényi korlátozások fogták vissza: az 1986-os teljes pont törvény (Ley de Punto Final) határidőt szabott az újabb vádemeléseknek, az 1987-es kötelező engedelmesség törvénye (Ley de Obediencia Debida) pedig vélelmezte, hogy a középszintű tisztek parancsot követtek, ezért nem büntethetők. E törvényeket a szövetségi bíróságok 2003-ban, a Kirchner-kormányok idején nyilvánították alkotmányellenesnek, 2005-ben a Legfelsőbb Bíróság is megerősítette a hatályon kívül helyezést. Az azóta lefolytatott perekben a bíróságok több száz korábbi katonát, rendőrt és polgári közreműködőt ítéltek el emberiesség elleni bűncselekményekért; ezek a perek a dokumentált tények közé tartoznak, de a felelősségre vonás teljességéről nincs tudományos egyetértés.
Chilében a Pinochet-rezsim 1978-ban hirdette ki az amnesztiatörvényt (Decreto Ley 2191), amely az 1973 és 1978 között elkövetett politikai bűncselekményekre vonatkozott. A törvényt a demokratikus kormányok kezdetben nem helyezték hatályon kívül, részben a politikai stabilitásra hivatkozva. Az 1990-es évek büntetőeljárásai így elsősorban olyan esetekre korlátozódtak, amelyek nem tartoztak az amnesztia hatálya alá, például a rezsim kései szakaszában elkövetett gyilkosságokra. Az igazságszolgáltatásban fordulópontot a chilei leggazdagabb családok banki ügyeivel foglalkozó vizsgálatok és az 1998-as londoni letartóztatás hozott: Augusto Pinochet volt diktátort a spanyol bíróság kiadatási kérelme alapján vették őrizetbe, és bár végül nem adták ki, a nemzetközi jogi figyelem megerősítette a chilei emberi jogi szervezetek érvelését. A chilei bíróságok a 2000-es évektől az amnesztiatörvény olyan értelmezését alkalmazták, amely szerint az eltűntek ügyei nem befejezett bűncselekmények, hanem folyamatos emberrablásnak minősülnek, így a törvény nem akadályozza a nyomozást. A Pinochet elleni büntetőeljárás 2006-os haláláig különböző szakaszokban haladt, de jogerős ítélet nem született az ügyében; ez ténykérdés, és eltér attól a közkeletű emlékezetpolitikai állítástól, hogy Pinochet elítélt bűnös lett volna.
Uruguayban a kaducitástörvény (Ley de Caducidad de la Pretensión Punitiva del Estado) 1986-ban zárta le a katonai rezsim (1973–1985) emberi jogi jogsértéseinek büntetőjogi üldözését. A törvényt 1989-ben népszavazás erősítette meg, ami jól mutatja a demokratizálódó társadalom megosztottságát. A törvényt azonban nemzetközi emberi jogi testületek, köztük az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság is bírálta, és a 2010-es években a bíróságok egyes ügyekben úgy találták, hogy az emberiesség elleni bűncselekményekre nem vonatkozik elévülés. Több volt katonatisztet és tisztviselőt, köztük a rezsim idején vezető szerepet játszó személyeket, 2000 után börtönbüntetésre ítéltek. Az ítéletek módosították az 1980-as években rögzült jogi status quót, de a társadalmi támogatottságuk továbbra is vitatott.
Peruban az amnesztia kérdése eltérő kontextusban jelentkezett, mert a Fujimori-rezsim 1995-ben az emberi jogi perek lezárása mellett a kormányhoz kötődő halálosztagok, így a Colina-csoport ügyeit is amnesztiával kívánta lezárni. A törvényt a perui Alkotmánybíróság 2000 után alkotmányellenesnek nyilvánította. Az 1992-es La Cantuta-i mészárlás és az 1991-es Barrios Altos-i gyilkosság ügyében folyó eljárások így újraindulhattak. Alberto Fujimori volt elnököt 2009-ben – a dokumentált bírósági ítélet szerint – emberiesség elleni bűncselekményekért, köztük gyilkosság és élet elleni támadás miatt 25 év börtönbüntetésre ítélték. A per a kontinens átmeneti igazságszolgáltatásának egyik legjelentősebb precedensévé vált, mert első ízben ítéltek el demokratikus választásokon hatalomra került, de később autoriter eszközökhöz nyúló elnököt emberi jogi jogsértésekért. A fellebbezések és a Fujimori kegyelmi kérelmei körüli viták azonban arra figyelmeztetnek, hogy a bírósági döntés sem zárta le a politikai vitát.
A dél-amerikai átmeneti igazságszolgáltatás egyik legfontosabb jogi öröksége az a fokozatos nemzetközi normaváltás, amely az amnesztiát egyre kevésbé tartja elfogadhatónak a legsúlyosabb emberi jogi jogsértések esetében. Az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nem tartalmazott kifejezett rendelkezést az amnesztiáról, de a háborús bűnökre és az emberiesség elleni bűncselekményekre vonatkozó nemzetközi jogi gyakorlat fokozatosan korlátozta a kegyelmi intézkedések alkalmazhatóságát. Az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság (Corte Interamericana de Derechos Humanos) több ítélete – például a 2001-es Barrios Altos-ügyben hozott döntés – egyértelműen kimondta, hogy az emberiesség elleni bűncselekményekre vonatkozó amnesztia nem akadályozhatja a nemzetközi jogi felelősségre vonást. E döntések jogi kötelező erővel bírnak azon államok számára, amelyek elfogadták a bíróság joghatóságát.
Fontos azonban elválasztani a nemzetközi jog normatív fejlődését az egyes országok tényleges gyakorlatától. A bírósági ítéletek nem szüntetik meg automatikusan a helyi amnesztiatörvények politikai támogatottságát, és a nemzetközi jogi testületek döntései nem mindig érvényesülnek maradéktalanul a nemzeti jogrendben. Brazília esete jól mutatja ezt a feszültséget: az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság 2010-ben, a Gomes Lund kontra Brazília ügyben megállapította, hogy az 1979-es amnesztiatörvény nem gátolhatja az emberi jogi jogsértések vizsgálatát, a brazil Legfelsőbb Bíróság ugyanebben az évben mégis alkotmányosnak nyilvánította a törvényt. A brazil jogi helyzet tehát egyszerre példa a nemzetközi jogi érvelés előretörésére és a nemzeti szintű alkotmányos ellenállásra.
Az elévülés kérdése hasonlóan összetett. Az emberiesség elleni bűncselekmények nemzetközi jogi fogalma szerint e bűncselekmények nem évülnek el. A dél-amerikai bíróságok ezt az érvelést fokozatosan átvették, de nem egységesen: egyes országokban az alkotmánybíróságok a nemzeti jog alapján döntöttek, másutt a nemzetközi jogi kötelezettségekre hivatkoztak. A bizonytalanság oka, hogy az 1960-as és 1970-es években az emberiesség elleni bűncselekmények kategóriája még nem rögzült olyan világosan a dél-amerikai jogtudatban, mint a 2000-es években; ezért a visszamenőleges alkalmazás jogi vitákat vet fel. A jogtudósok egy része szerint a nemzetközi szokásjog már a diktatúrák idején tiltotta e cselekményeket, mások szerint a visszamenőleges hatály tilalma feszültségben áll a nemzetközi jogi érveléssel. E vita nem eldöntött, és a történettudomány számára az a fontos, hogy a jogi érvelés változása maga is történeti folyamat.
Az átmeneti igazságszolgáltatás nem korlátozódik a bírósági termekre. A dél-amerikai társadalmak intenzív emlékezeti gyakorlatokat alakítottak ki: egykori fogva tartási és kínzóközpontokat jelöltek meg emlékhelyként, archívumokat hoztak létre, iskolai tananyagokba illesztették a múlt feldolgozását, és állami megemlékezéseket tartanak. Az emlékhelyek státusza azonban országonként eltérő, és létrehozásuk gyakran hosszú társadalmi viták eredménye.
Argentínában a Buenos Aires-i ESMA (Escuela de Mecánica de la Armada) egykori haditengerészeti gépészmérnöki iskola a diktatúra idején a legnagyobb rejtett fogva tartási és kínzóközpontok egyike volt. Az épületet 2004-ben, Néstor Kirchner elnöksége alatt emlékhellyé nyilvánították, és ma az Emberi Jogi Emlékhely (Espacio Memoria y Derechos Humanos) működik benne. A dátum és az intézményes keret dokumentált tény; az viszont vitatott, hogy az állami kisajátítás és az intézmény átalakítása mennyiben szolgálta a kiegyensúlyozott emlékezetet, és mennyiben kapcsolódott a Kirchner-kormányok politikai narratívájához.
Chilében a Santiago-i Villa Grimaldi, amely a Pinochet-rezsim titkosrendőrsége, a DINA (Dirección de Inteligencia Nacional) egyik legfontosabb fogva tartási központja volt, 1997-ben nyílt meg emlékparkként. A chilei példa annyiban jellegzetes, hogy az emlékhely létrehozása nem állami kezdeményezésre, hanem civil szervezetek és túlélők összefogásával indult; az állami támogatás később, fokozatosan érkezett meg. A chilei emlékezetpolitikában a Pinochet-rezsim és a demokratikus korszak közötti folytonosságok – például a hadsereg szerepe, az alkotmányos keretek öröksége és a gazdasági modell – mindmáig éles viták tárgyát képezik.
Peruban a belső konfliktus emlékezetének intézményesülése sajátos nehézséggel szembesül: az áldozatok egy része a gerillaszervezetek, más része az állam erőszakának esett áldozatul. Az Emlékezet Helye (Lugar de la Memoria, la Tolerancia y la Inclusión Social, LUM) 2015-ben nyílt meg Limában, és a konfliktus valamennyi szereplőjének dokumentálására törekszik. A perui emlékezetpolitika élesen polarizált: egyes politikai szereplők a Fényes Ösvény felelősségét hangsúlyozzák, és a Fujimori-éra rendfenntartó fellépését igazolják, míg az emberi jogi szervezetek és a vidéki közösségek az állami terror és a rasszizmus szerepét emelik ki. A LUM létrehozása tény, de jelentése a perui társadalomban vitatott.
Brazíliában a katonai rezsim emlékezetének intézményesítése jóval visszafogottabb, mint a spanyol-amerikai országokban. Nincs kiemelt, a rezsim áldozatainak szentelt nemzeti emlékhely; az emlékezeti gyakorlatok elsősorban civil szervezetekhez, egyetemi kutatásokhoz és egyes helyi közösségekhez kötődnek. A brazil hadsereg hivatalos történeti narratívája 2026-ig jellemzően a rezsim legitimitását fenntartó elemeket is magában foglal, ami jól mutatja, hogy az átmenet alkufolyamata mennyire nem zárult le. A brazil eset azt is tanítja, hogy az emlékhelyek hiánya nem feltétlenül a társadalmi érdektelenség jele, hanem a politikai erőviszonyok és a hadsereg intézményi ellenállásának következménye.
A dél-amerikai átmeneti igazságszolgáltatásról szóló szakirodalom egyik legfontosabb tanulsága, hogy az igazságtétel és a stabilitás közötti mérlegelés soha nem semleges technikai kérdés. A demokratikus kormányok döntéseit a hadsereg utólagos hatalma, a gazdasági elitek érdekei, a nemzetközi szervezetek nyomása és a civil társadalom mozgósítóképessége egyaránt befolyásolta. Az, hogy Argentínában a büntetőeljárások viszonylag korán elindultak, nem csupán a demokratikus elkötelezettség jele volt, hanem a katonai rezsim összeomlásának – a Falkland/Malvinas-szigeteki vereség utáni – körülményeiből is fakadt. Chilében a hadsereg átmenet idején megőrzött intézményi hatalma magyarázza, hogy az igazságszolgáltatás miért csak fokozatosan, a 2000-es évektől nyithatott újra.
Az amnesztiatörvények megítélése ezért ma sem egységes. Az emberi jogi szervezetek és a nemzetközi jogi intézmények a legsúlyosabb bűncselekmények esetében az amnesztia tilalmát hangsúlyozzák; egyes politikai szereplők és korábbi katonai vezetők viszont a békés átmenet feltételének tekintik a felejtést. A történettudománynak nem feladata, hogy ebben a vitában állást foglaljon, de kötelessége dokumentálni, ki mikor és milyen érvekkel támogatta vagy ellenezte az amnesztiát, és milyen tétje volt az érveléseknek.
Az emlékhelyek és a megemlékezések sem értelmezhetők a politikai változásoktól függetlenül. A chilei és az argentin emlékezetpolitika sok szempontból intézményesebb, mint a brazil vagy a paraguayi, de ez nem jelenti azt, hogy a spanyol-amerikai országokban konszenzus uralkodna. Az 1970-es évek erőszakának emlékezete összekapcsolódik a jelen társadalmi egyenlőtlenségeiről, az őslakos népek jogairól és a biztonságpolitikáról szóló vitákkal. Aki például a mai városi erőszakot vagy a rendőrségi túlkapásokat tárgyalja, gyakran a diktatúrák örökségére is hivatkozik; ezek az érvelések azonban nem történeti bizonyítékok, hanem a jelen politikai diskurzusának részei.
Végül ki kell emelni azt a módszertani nehézséget, amely az egész témakört átszövi: a számok és a besorolások körüli bizonytalanságot. Az eltűntek száma, az áldozatok etnikai és társadalmi összetétele, a felelősök köre és az egyes intézmények szerepe mind olyan terület, ahol a dokumentált tények és a becslések, gyakran pedig a politikai célú állítások összemosódnak. A tankönyvi ábrázolásnak ezért minden esetben külön kell választania, mi bizonyítható okirattal, tanúvallomással vagy bírósági ítélettel, mi alapul tudományos módszertani becslésen, és mi tartozik az emlékezetpolitika, a nyilvános narratíva vagy a pártpolitikai viták körébe.
Az átmeneti igazságszolgáltatás kutatása elsődleges és másodlagos források széles körére támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak az igazságfeltáró bizottságok hivatalos jelentései: a CONADEP Nunca Más kötete (1984), a chilei Rettig-bizottság jelentése (1991), a perui Igazság és Megbékélés Bizottság zárójelentése (2003) és a brazil Nemzeti Igazságbizottság jelentése (2014). Ezek a szövegek nyilvánosak, hivatkozhatók, de értelmezésüknél figyelembe kell venni, hogy maguk is politikai mandátum alatt, bizonyos kompromisszumokkal születtek. A bizottsági jelentések nem semleges adathordozók: módszertani döntéseik, vizsgálati köreik és a felelősségről alkotott álláspontjuk tükrözi az adott politikai átmenet erőviszonyait.
A bírósági ítéletek – például az 1985-ös argentin juntaper ítélete, a 2009-es Fujimori-ítélet vagy az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság releváns döntései – szintén elsődleges források, de jogi szövegként sajátos bizonyítási logikát követnek. A történész számára az ítéletek nem a múlt közvetlen tükröződései, hanem a jogi igazságszolgáltatás konstrukciói, amelyeket a jogi bizonyítás szabályai és az eljárási keretek alakítottak. Nem helyettesítik a történeti kutatást, viszont értékes adatokat rögzítenek az egyes esetekről, intézményekről és felelősségi láncolatokról.
A másodlagos irodalomban a téma egyik legvitatottabb kérdése az amnesztiatörvények és a demokratikus stabilitás közötti kapcsolat. A tranzitológiai irodalom korai hulláma – amely gyakran a dél-európai és dél-amerikai átmenetek összehasonlításából indult ki – hajlamos volt elfogadni a „kiegyezés” (pacted transition) pozitív értékelését, és az amnesztiát a stabilitás áraként értelmezte. Az 1990-es évek végétől azonban az emberi jogi megközelítésű szakirodalom ezt a narratívát bírálta, és rámutatott arra, hogy a büntetlenség hosszú távon alááshatja a jogállamba vetett bizalmat. E két megközelítés vitája ma is folyik, és a történettudománynak nem feladata, hogy lezárja; ellenben köteles pontosan elhelyezni a forrásokat e vitában.
Különösen nagy bizonytalanság övezi az áldozatszámokat. A bizottsági jelentések által közölt számok gyakran csak a dokumentált, nevesített vagy statisztikailag valószínűsített esetekre vonatkoznak. Az eltűntek esetében a bizonyosság hiánya maga is a bűncselekmény természetéből fakad: a rejtett fogva tartás és a holttestek megsemmisítése éppen azt a nyomot tünteti el, amely a számbavételt lehetővé tenné. A közbeszédben keringő számok – például a 30 000 argentin eltűnt vagy a 3 000 chilei halálos áldozat – politikai szimbólummá is váltak, és nem mindig feleltethetők meg a levéltári vagy bírósági adatoknak. A tankönyvi állításoknak ezért mindig jelezniük kell, hogy milyen forrásra támaszkodik az adott szám, és mi a bizonytalanság természete.
Végül meg kell említeni a levéltári hozzáférés egyenetlenségét. A diktatúrák sok dokumentumot megsemmisítettek, más iratokat titkosítottak, és egyes archívumok – különösen a katonai és rendőrségi levéltárak – a demokratikus átmenetek után is hosszú ideig zárva maradtak. Az argentin titkosszolgálati iratok egy része kutathatóvá vált, a chilei hadsereg levéltárainak hozzáférése korlátozott, a brazil katonai levéltáraké pedig a 2020-as években is vitatott. A hiányzó források miatt a történettudománynak sok esetben tanúvallomásokra, nemzetközi szervezetek jelentéseire és bírósági bizonyítékokra kell támaszkodnia; ezek értékes, de nem feltétlenül reprezentatív képet adnak.