Az állami terror és az eltűntek kérdése a dél-amerikai hidegháborús diktatúrák egyik leginkább dokumentált, mégis legvitatottabb öröksége. A „kiutasítás, száműzetés, bebörtönzés, kivégzés” hagyományos megtorlási formái mellett az 1970-es és 1980-as évek katonai rezsimjei – elsősorban, de nem kizárólagosan a Déli Kúp országaiban – olyan gyakorlatot intézményesítettek, amelynek célja a politikai ellenség fizikai megsemmisítése mellett annak nyom nélküli eltüntetése volt. Ez a fejezet azt vizsgálja, milyen módszerekkel működött az állami elnyomó gépezet, milyen intézményi formákat öltött, hogyan reagáltak rá a civil társadalom és a nemzetközi emberi jogi szervezetek, és miként vált az „eltűnt” (spanyolul: desaparecido, portugálul: desaparecido) alakja a kollektív emlékezet központi szimbólumává. A téma szorosan kapcsolódik a hidegháborús diktatúrák összehasonlításához, az átmeneti igazságszolgáltatás és az emlékezetpolitika kérdéseihez; itt elsősorban az elnyomás technológiájára, annak dokumentumaira és az áldozatok utáni kutatás folyamatára összpontosítunk.
A politikai ellenfelek eltüntetésének gyakorlata nem dél-amerikai találmány. A 20. század totalitárius rendszerei – a náci Németországban az „éj és köd” (Nacht-und-Nebel) rendelet, a szovjet Gulág előtti tömeges letartóztatások – már alkalmaztak hasonló technikákat. A dél-amerikai katonai diktatúrák azonban sajátos regionális logikát fejlesztettek ki, amelyet részben a hidegháborús katonai doktrínák, részben a helyi politikai kultúrák alakítottak.
A módszer lényege a következő volt: a biztonsági erők – katonai alakulatok, rendőrségi kommandók, félkatonai csoportok – civil ruhában, gyakran éjszaka, járművekkel megjelentek a kiszemelt személy lakásán vagy munkahelyén, és erőszakkal elhurcolták. A letartóztatásról nem készült jegyzőkönyv, a fogolynak nem járt bírósági eljárás, és a hatóságok később általában tagadták, hogy az illetőt valaha is őrizetbe vették. A hozzátartozók hiába keresték a személyt a hivatalos börtönökben, a rendőrségi nyilvántartásokban vagy a kórházakban: a válasz a „nincs itt” vagy a hallgatás volt. Ezzel a gyakorlattal a rezsim egyszerre érte el a potenciális ellenfelek megfélemlítését és a jogi, illetve nemzetközi felelősségre vonás elkerülését.
A módszer alkalmazásának skálája országonként és időszakonként jelentősen eltért. Az argentin katonai junta (1976–1983) idején a gyakorlat a legszisztematikusabb és legnagyobb mértékű volt; a hivatalos becslések dokumentáltan mintegy 8960 személyről szólnak, de az emberi jogi szervezetek – például a Madres de Plaza de Mayo és a Vázlat a kegyelemért (Asamblea Permanente por los Derechos Humanos) – aktivistái szerint a valós szám elérhette a 30 000-et is. Ezt a számot nem szabad tényként kezelni: az eltűntek pontos száma máig becslés tárgya, mivel a katonai archívumok megsemmisítése és a titkosítás miatt a teljes nyilvántartás nem ismert. Chile esetében a Rettig-jelentés (1991) 2279 halálos áldozatot dokumentált, akik közül 957 máig „eltűnt” (a testük soha nem került elő). Brazíliában a katonai rezsim (1964–1985) idején a hivatalos halottak száma 434, közülük körülbelül 210 eltűnt; a brazil emlékezetbizottság (Comissão Nacional da Verdade, 2014) ugyanezt a nagyságrendet erősítette meg, bár a civil társadalom egyes csoportjai ennél magasabb számot valószínűsítenek. Paraguayban Alfredo Stroessner (1954–1989) diktatúrája alatt mintegy 19 000–30 000 foglyot tartottak nyilván, és az eltűntek száma 300–400 körülire tehető. Uruguayban a katonai diktatúra (1973–1985) idején a hivatalos források 116 eltűntet dokumentáltak, míg a civil szervezetek szerint a politikai foglyok száma a több ezret is elérte, és az eltűntek mellett halálos áldozatokkal is számolni kell.
Fontos, hogy az „eltűnés” nem mindig járt azonnali kivégzéssel. Sok áldozatot először valamilyen titkos fogvatartási létesítményben tartottak, kihallgattak – gyakran kínzás alatt –, majd bizonyos idő után kivégeztek, a testüket pedig megsemmisítették vagy tömegsírba dobták. A titkos fogdák rendszere tehát a módszer szerves részét képezte.
A dél-amerikai diktatúrák elnyomó gépezete nem csupán a hivatalos börtönöket használta, hanem olyan hálózatot épített ki, amelynek létesítményei kívül estek a jogi és büntetés-végrehajtási nyilvántartásokon. Ezeket a helyszíneket a szakirodalom és a korabeli emberi jogi dokumentumok többféleképpen nevezik: titkos fogva tartási központ (spanyolul: centro clandestino de detención, portugálul: centro clandestino de detenção), koncentrációs tábor, kínzóközpont vagy „elnyelő” (azaz olyan hely, ahonnan az emberek nyomtalanul eltűnnek). Az elnevezések sokfélesége is jelzi a jelenség összetett és nehezen definiálható jellegét.
A legnagyobb és legismertebb ilyen hálózat Argentínában működött. A hadsereg, a haditengerészet, a légierő és a szövetségi rendőrség külön-külön tábort tartott fenn, gyakran városi épületekben, vidéki birtokokon vagy akár iskolákban, kórházakban, katonai laktanyákban. Az egyik legismertebb központ a Buenos Aires-i ESMA (Escuela de Mecánica de la Armada, azaz a Haditengerészeti Gépészeti Iskola) volt, ahol mintegy 5000 foglyot tartottak fogva, közülük pedig a túlnyomó többséget kivégezték. A dokumentumok szerint az ESMA-ban a foglyokat rabszolgamunkára kényszerítették, és egy részüket – a „halálrepüléseknek” nevezett módszerrel – a Río de la Plata folyóba dobták, gyakran még élve, kábítószerrel elkábítva, repülőgépekből. Ezt a módszert a bírósági eljárások során tanúvallomások és katonai naplók is megerősítették, de a pontos áldozatszám továbbra is vitatott.
Chilében a Pinochet-rezsim (1973–1990) a nemzeti titkosszolgálat, a DINA (Dirección de Inteligencia Nacional) irányításával hozott létre titkos fogdákat, mint például a Santiago közeli Villa Grimaldi, ahol több ezer foglyot kínoztak meg. A chilei gyakorlat abban különbözött az argentintól, hogy a kezdeti tömeges kivégzések (1973-ban a stadionokban, például a Nemzeti Stadionban) után a rezsim inkább a hosszabb fogva tartásra és a száműzetésre támaszkodott, de az eltűnés módszere így is fennmaradt. A DINA egyik jellegzetes módszere volt a „karaván halál” (Caravana de la Muerte) nevű katonai osztag, amely az országot járva bírósági ítélet nélkül végeztetett ki politikai foglyokat.
Brazíliában a titkos fogdák hálózata kisebb léptékű volt, de a katonai rezsim alatt a hadsereg és a rendőrség az ország több pontján működtetett illegális fogvatartási központokat, például São Paulóban a DOI-CODI (Destacamento de Operações de Informações – Centro de Operações de Defesa Interna) intézményeit, ahol a foglyokat módszeresen kínozták. A brazil esetben az eltűnés gyakran az Amazonas vidékére hurcolással és ottani kivégzéssel járt, ami a testek megtalálását gyakorlatilag lehetetlenné tette.
A táborok mindennapi működéséről az áldozatok túlélőinek visszaemlékezései, a későbbi bírósági perek tanúvallomásai, valamint néhány fennmaradt katonai irat ad képet. A foglyokat általában megbilincselték, csuklyát húztak a fejükre, és így szállították őket a fogdákba. A kihallgatások során az elektromos sokkolás, a vízbefojtást imitáló „submarino”, a verés, a csonttörés, a szexuális erőszak és a kínzás pszichológiai formái egyaránt előfordultak. A foglyok tömegesen voltak összezsúfolva, egészségügyi ellátás nélkül, és sokan közülük belehaltak a kínzásba vagy a betegségekbe. A táborok egy részében szülő nőket is fogva tartottak, akiknek gyermekét gyakran elvették és katonatisztek családjainak adták örökbe – ez a gyakorlat különösen Argentínában és Chilében volt dokumentált, és a mai napig komoly jogi és emlékezeti viták tárgya.
A titkos fogdák dokumentálása rendkívül nehéz, mert a katonai hatóságok igyekeztek minden nyomot eltüntetni. A legtöbb forrás a túlélők elbeszélése, a szemtanúk vallomása, valamint az elnyomó apparátus belső iratai, amelyek közül sokat a demokratikus átmenet után találtak meg vagy szivárogtattak ki. Argentínában például a hadsereg ún. „Archivo Nacional de la Memoria” gyűjteménye tartalmazza a letartóztatásokkal, kínzásokkal és kivégzésekkel kapcsolatos iratokat, bár a legfontosabb katonai parancsok nagy része megsemmisült.
Az állami terror dél-amerikai gyakorlatának egyik legsúlyosabb fejezete a térség katonai diktatúrái közötti együttműködés, amelyet az 1970-es évek közepén az Operation Condor néven ismert titkos hálózat intézményesített. A Condor résztvevői – Argentína, Chile, Uruguay, Paraguay, Bolívia, Brazília és később Peru, Ecuador – titkosszolgálatai közös adatbázisokat vezettek a baloldali ellenzék tagjairól, és lehetővé tették egymás számára a határokon átnyúló üldözést, elrablást és kivégzést. A művelet keretében külföldön – például Buenos Airesben, Limában, Madridban és Washingtonban – is hajtottak végre gyilkosságokat, így a chilei katonai junta egyik ellenzéki vezetőjének, Orlando Leteliernek a meggyilkolását 1976-ban Washingtonban.
A Condor létezését elsődlegesen a részt vevő országok titkosszolgálati iratai, a később nyilvánosságra került amerikai hírszerzési dokumentumok, valamint a túlélők és az elkövetők vallomásai erősítik meg. A legfontosabb bírósági eljárás az ún. „Condor-per” volt Olaszországban és Argentínában, amelyben több magas rangú katonatisztet ítéltek el emberiesség elleni bűncselekményekért. Ennek ellenére a Condor működésének teljes körét máig nem ismerjük, mert a részt vevő államok közül több – például Brazília – vonakodott hozzáférhetővé tenni a vonatkozó iratokat, és az együttműködés jogi minősítése is vita tárgya: egyes kutatók szerint a Condor egy nemzetközi bűnszervezet volt, mások szerint a hidegháborús katonai doktrína (a „nemzetbiztonsági doktrína”) keretében működő állami koalíció.
A Condor jelentősége abban áll, hogy megmutatja az állami terror transznacionális jellegét: a baloldali ellenzék üldözése nem állt meg az országhatároknál, és a diktatúrák egymásnak adták át a foglyokat, vagy éppen engedélyezték a területükön történő elrablást. Ez a gyakorlat a mai napig megnehezíti az áldozatok azonosítását, mert sok eltűnt személy holtteste más országban, vagy éppen a tengerben, a folyókban, a hegyekben vagy tömegsírokban van.
Az állami terrorral szembeni fellépés egyik legfontosabb fejezete az emberi jogi szervezetek megszerveződése, amely gyakran a diktatúrák legsötétebb időszakában indult meg. A legenda szerint Argentínában 1977-ben egy csoport anya – akiknek gyermekei eltűntek – a Buenos Aires-i Plaza de Mayo téren kezdett el tüntetni. Ez a csoport, a Madres de Plaza de Mayo (a Május Tér Anyái) vált a diktatúrák elleni ellenállás legemblematikusabb szimbólumává. A Madres kezdetben csupán az eltűnt gyermekeik után kutató anyák informális gyűlése volt; később azonban intézményesült, és a világ egyik legismertebb emberi jogi szervezete lett. A mozgalom két nagy ágra szakadt: az ún. Línea Fundadora a hagyományos jogi keretek között képviselte az áldozatok ügyét, míg a radikálisabb Asociación Madres de Plaza de Mayo a társadalmi igazságosság szélesebb programját hirdette. A Madres mellett a Abuelas de Plaza de Mayo (a Május Tér Nagyanyái) az eltűnt szülők gyermekeinek felkutatására szakosodott, és DNS-vizsgálatokkal máig több száz, a diktatúra alatt katonatiszteknek örökbe adott gyermeket azonosított.
Chilében a Pinochet-rezsim alatt az egyház védőszárnya alatt működő Vicaría de la Solidaridad (a Szolidaritás Vikariátusa) gyűjtötte össze a kínzások és az eltűnések dokumentumait. A vikariátus ügyvédei és orvosai jogi és pszichológiai segítséget nyújtottak az áldozatok családjainak, és titkos archívumot építettek, amely később a demokratikus átmenet egyik legfontosabb forrása lett. Brazíliában a katonai rezsim ellenére a Comissão de Justiça e Paz és a katolikus egyház progresszív szárnya, valamint az Ordem dos Advogados do Brasil (Brazil Ügyvédi Kamara) dokumentálta a kínzásokat, és nemzetközi nyomást gyakorolt a kormányzatra.
A nemzetközi emberi jogi szervezetek – az Amnesty International és a Human Rights Watch elődszervezetei – már a diktatúrák idején is jelentéseket tettek közzé, amelyekben az eltűnéseket és a kínzásokat dokumentálták. Ezek a jelentések később bírósági eljárásokban is felhasználhatók voltak, és hozzájárultak ahhoz, hogy az állami terrorról szóló tudás nemzetközi szinten is széles körben elterjedt. Az ENSZ 1978-ban hozta létre az eltűnt személyekkel foglalkozó munkacsoportját, amely közvetlenül a katonai diktatúrák idején is fogadta a családok panaszait, és a kormányoknak címzett kérdéseket tett fel. Ez a nemzetközi nyomás – párosulva a gazdasági válságokkal és a politikai ellenállással – hozzájárult a diktatúrák fokozatos meggyengüléséhez.
Az állami terror áldozatainak pontos számbavétele a mai napig vitatott, és ez a bizonytalanság nem csupán technikai, hanem politikai kérdés is. A diktatúrák után létrehozott igazságügyi bizottságok – mint az argentin CONADEP (Comisión Nacional sobre la Desaparición de Personas, 1984), a chilei Rettig-bizottság (1991) vagy a brazil Nemzeti Igazságbizottság (2014) – igyekeztek dokumentálni az áldozatok számát, de eltérő módszertannal dolgoztak, és mandátumuk sem volt azonos. A CONADEP például kizárólag a „bizonyítottan dokumentált” eseteket vette számba, ami 8960 esetet eredményezett, de maga a bizottság is elismerte, hogy a valós szám ennél magasabb lehet. Az emberi jogi szervezetek által becsült 30 000 áldozat szám nem alaptalan, de nem tekinthető hivatalosnak; a szám azon alapszik, hogy a letartóztatásokról szóló tanúvallomások és a katonai nyilvántartások hiánya miatt a tényleges eltűnések száma meghaladhatja a dokumentált eseteket.
Chilében a Rettig-bizottság 2279 halálos áldozatot dokumentált, de a későbbi vizsgálatok – például a 2011-es Valech-bizottság – ezt a számot kiegészítették a kínzás áldozatainak nyilvántartásával, így a politikai elnyomás által közvetlenül érintett személyek száma meghaladta a 40 000-et. A chilei esetben az eltűntek száma viszonylag jól dokumentált, mert a katonai rezsim sok áldozatot tömegsírokba temetett, és a 2000-es években több tömegsírt is feltártak. Brazíliában a katonai rezsim áldozatainak száma a többi dél-amerikai országhoz képest alacsonyabb, de a rezsim által elkövetett kínzások és emberiesség elleni bűncselekmények skálája így is jelentős; a becslések 30 000 és 50 000 közötti közvetlenül kínzást szenvedett személyről szólnak. A pontosságot nehezíti, hogy Brazíliában a demokratikus átmenet után széles körű amnesztiát hirdettek, ami korlátozta a bírósági vizsgálatokat.
A számok bizonytalansága nem csupán a forráshiányból, hanem a fogalom meghatározásából is adódik. Ki számít „eltűntnek”? Az, akinek a testét sosem találták meg? Az, aki a diktatúra alatt tűnt el, de később kiderült, hogy száműzetésbe vonult? Az, akit megöltek, de a testét azonosították? Az eltűnések és a politikai gyilkosságok közötti határ gyakran elmosódik. A dokumentálásban az is szerepet játszik, hogy a katonai archívumok egy része megsemmisült – Argentínában a junta bukása előtt a katonai parancsnokság utasítást adott az iratok elégetésére; Chilében a DINA archívumának egy része a mai napig titkos; Brazíliában pedig a katonai rezsim hivatalos iratait csak részben hozták nyilvánosságra.
Az állami terror jogi és történeti minősítése a mai napig vitatott. Az emberi jogi szervezetek egy része – különösen Argentínában – a „genocídium” kifejezést használja a diktatúra által elkövetett bűncselekmények leírására, hangsúlyozva, hogy a katonai junta a politikai ellenzéket, a szakszervezeti aktivistákat, a diákokat és a baloldali értelmiséget mint társadalmi csoportot igyekezett megsemmisíteni. A bírósági ítéletek azonban többnyire az „emberiesség elleni bűncselekmény” kategóriáját alkalmazzák, mert a genocídium fogalma a nemzetközi jogban (az 1948-as ENSZ-egyezmény szerint) etnikai, vallási, faji vagy nemzeti csoportok elleni támadást jelent, és a politikai csoportok üldözése nem tartozik a hagyományos definícióba. Ez a vita nem csupán jogtechnikai: azt is befolyásolja, hogyan emlékezik a társadalom az áldozatokra, és milyen mértékben ismeri el a bűncselekmények különösen súlyos jellegét.
Hasonló vita övezi a „terrorizmus” kifejezést is. A katonai diktatúrák a saját fellépésüket a baloldali gerillák elleni küzdelemként legitimálták, és a „terrorizmus elleni háború” retorikáját használták. A demokratikus átmenet után azonban a történészek és a jogászok rámutattak, hogy a katonai rezsim által alkalmazott módszerek – a tömeges letartóztatás, a kínzás, az eltűnés – maguk is terrorcselekmények voltak, és a „terrorizmus” fogalmának szelektív alkalmazása éppen a rezsim apologetikáját szolgálta. Ezt a szempontot a hidegháborús diktatúrák összehasonlítása című fejezetben részletesebben is tárgyaljuk.
Az eltűntek emlékezete a dél-amerikai társadalmakban a mai napig eleven. Argentínában a Plaza de Mayo-n a Madres de Plaza de Mayo minden csütörtökön tart emlékező sétát, és a diktatúra idején eltűntek emlékét múzeumok, emléktáblák és a volt ESMA épületében létrehozott Museo Sitio de Memoria ESMA őrzi. Chilében a Villa Grimaldi és a London 38 nevű egykori kínzóközpont ma emlékhely, ahol az áldozatokról szóló kiállítások és oktatási programok működnek. Brazíliában a katonai rezsim áldozatainak emlékét a 2014-es Igazságbizottság jelentése és a São Paulóban létrehozott Memorial da Resistência ápolja, bár a brazil társadalomban a diktatúra emlékezete kevésbé van jelen, mint a szomszédos országokban.
A kutatás és a feltárás folyamatos. Argentínában a bírósági eljárások – különösen a 2000-es évek óta – több száz katonatiszt és rendőrt ítéltek el emberiesség elleni bűncselekményekért. A tömegsírok feltárása, a DNS-vizsgálatok és a tanúvallomások lehetővé tették sok áldozat azonosítását, de a folyamat lassú és politikailag terhelt. A katonai körök és a politikai jobboldal egy része továbbra is vitatja a bírósági eljárások legitimitását, és amnesztiatörvényekre hivatkozik. Chile esetében a Pinochet-rezsim alatt elkövetett bűncselekmények perei szintén hosszú ideig akadoztak, de a 2010-es évekre több száz ítélet született, és a rezsim vezetőit – köztük magát Pinochetet – bíróság elé állították. Brazíliában a bírósági eljárások száma jelentősen alacsonyabb, mivel az 1979-es amnesztiatörvényt a brazil Legfelsőbb Bíróság 2010-ben alkotmányosnak ismerte el, és csak a későbbi nemzetközi jogi nyomás hatására indult néhány eljárás.
Az eltűntek emlékezete kapcsán fontos megkülönböztetni a dokumentált tényeket, a tudományos becsléseket és az emlékezetpolitikai állításokat. Dokumentált tény például az, hogy az argentin katonai junta titkos fogdákat működtetett, és az ESMA-ban embereket öltek meg. Tudományos becslés az eltűntek számára vonatkozó 30 000-es argentínai adat, amelyet egyes kutatók megerősítenek, mások óvatosabban kezelnek. Emlékezetpolitikai állítás például az, hogy a katonai diktatúrák idején elkövetett bűncselekményeket „genocídiumnak” kell-e nevezni, vagy hogy a jelenlegi politikai szereplők közül ki folytatja a diktatúrák örökségét. A tankönyv célja nem az, hogy ezekben a vitákban egyoldalúan állást foglaljon, hanem az, hogy a források és az értelmezések sokféleségét bemutassa, és az olvasót a kritikai gondolkodásra ösztönözze.
Az Állami terror és az eltűntek alfejezet megírásához a következő forrástípusok állnak rendelkezésre: (1) a katonai diktatúrák után létrehozott igazságügyi bizottságok jelentései (CONADEP, Rettig, Valech, brazil Nemzeti Igazságbizottság); (2) a bírósági perek ítéletei és tanúvallomásai, amelyek a titkos fogdák működését és a kínzások módszereit dokumentálják; (3) a túlélők visszaemlékezései és interjúi, amelyeket emberi jogi szervezetek gyűjtöttek össze; (4) a katonai archívumok fennmaradt iratai, bár ezek nagy része megsemmisült vagy titkos; (5) a korabeli sajtó és a nemzetközi emberi jogi jelentések; (6) a történettudományi szakirodalom, amely az elnyomó rendszerek összehasonlító vizsgálatát végzi.
A fő bizonytalanságok a következők: az eltűntek pontos számának meghatározása, mivel a katonai nyilvántartások hiányosak; a titkos fogdák teljes listája, mivel sok épületet később eladtak, leromboltak vagy átalakítottak; az áldozatok testének megtalálása, mivel a kivégzési módszerek (tengerbe dobás, tömegsírok) megnehezítik a feltárást; és a katonai parancsnoki felelősség teljes körű tisztázása, mivel a parancsokat gyakran szóban adták ki, és az iratokat megsemmisítették. A brazil esetben különös bizonytalanságot jelent az amnesztiatörvény, amely korlátozza a bírósági eljárásokat és az archívumok hozzáférhetőségét.