A 20. században Dél-Amerika a Föld egyik leggyorsabban urbanizálódó régiójává vált. Míg 1900 körül a kontinens lakosságának csak kisebb része élt városokban, a 2020-as évekre – az ENSZ népesedési becslései alapján – a lakosság mintegy 80–85%-a városlakó; az arány országonként azonban jelentősen eltér. A folyamat nem egyszerűen demográfiai statisztika: átalakította a földbirtokviszonyokat, a munkaerőpiacot, a családszerkezetet, a politikai mozgalmakat és a mindennapi élet feltételeit. Az alfejezet a vidéki–városi migráció és az urbanizáció összefüggéseit elemzi a faveláktól az informális gazdaságig, és bemutatja, miért vált a város a társadalmi egyenlőtlenségek és a politikai viták egyik leglátványosabb színterévé. A jelenség szorosan kapcsolódik a korábbi fejezetekhez: az exportgazdaság és a populizmus időszakához A 20. század, valamint az egyes országok modernizációs válságaihoz, például Brazília a 20. században és ma vagy Peru ma.
A dél-amerikai urbanizáció nem egyetlen hullámban zajlott, hanem több, egymást részben átfedő szakaszban. Az első szakasz a 19. század végétől az 1930-as évekig tartott. Ekkor az exportgazdaság – a pampák húsexportja, a brazil kávé, a perui guanó és cukor, a chilei salétrom – a tengerparti és kikötővárosokba koncentrálta a kereskedelmi és állami funkciókat. Buenos Aires, Montevideo, Rio de Janeiro, São Paulo, Lima és Valparaíso gyorsan növekedett, részben az európai bevándorlás révén. A belső, vidéki migráció ekkor még mérsékelt volt, de a tőkés mezőgazdaság terjeszkedése és a föld tulajdonjogának koncentrációja már elkezdte felszámolni a hagyományos paraszti megélhetést.
A második szakasz, az 1930-as évektől az 1970-es évekig, az importhelyettesítő iparosítás (spanyolul industrialización por sustitución de importaciones, portugálul industrialização por substituição de importações, gyakran ISI) kora volt. A gazdasági világválság után az államok vámokkal és állami beruházásokkal védték a hazai ipart, a városok pedig gyárakat, építkezéseket, közigazgatási munkahelyeket és oktatási intézményeket kínáltak. A vidéki szegénység, a földnélküliség és az erőszak elől menekülők tömegei indultak a nagyvárosok felé. Brazíliában az északkeleti sertão elvándorlói São Paulo és Rio de Janeiro ipari negyedeit, Peruban az andoki falvak lakói Limát, Argentínában a belső tartományok szegényei Buenos Airest, Kolumbiában az erőszak elől menekülők Bogotát, Medellínt és Calit duzzasztották fel. A városi lakosság aránya 1950 és 1980 között több országban is 50% fölé emelkedett; a folyamatot a természetes szaporodás is gyorsította, mivel a városba költöző fiatal családok ott alapítottak családot.
A harmadik szakasz, az 1980-as és 1990-es évek, az adósságválság és a neoliberális gazdaságpolitika időszaka volt. A formális munkahelyek száma stagnált vagy csökkent, a közszféra leépült, a városi szegénység pedig az informális települések és az informális munka gyors terjedését hozta. A nagyvárosok mellett a közepes városok is növekedésnek indultak, mivel a migránsok egy része már nem a fővárosba, hanem közelebbi regionális központokba költözött. A negyedik szakasz, a 2000-es évektől napjainkig, a városi növekedés ütemének lassulását jelzi: a városiasodási ráta sok országban elérte a 80–90%-ot, a további növekedés már inkább a metropolisz-térségek szétterülésében, a szuburbanizációban és a közepes városok súlyának növekedésében mutatkozik meg. A nyersanyag-boom időszakában egyes országokban csökkent a szegénység, de a városi szegregáció nem szűnt meg.
A gyors városi növekedés egyik leglátványosabb következménye az informális települések (angolul informal settlement, spanyolul asentamiento informal, portugálul assentamento informal) megjelenése volt. E fogalom olyan lakónegyedeket jelöl, amelyek a hivatalos földhasználati, építési és tulajdonjogi szabályokon kívül, gyakran önszerveződő földfoglalással jöttek létre. Az elnevezések országonként, sőt városonként is eltérnek. Brazíliában a favela kifejezés a 19. század végén jelent meg Rio de Janeiróban: a Canudos-háborúból (1896–1897) visszatérő katonák által elfoglalt Morro da Providência domb után egy korabeli gyommal borított dombra utalt, és később az összes brazil informális települést így kezdték nevezni. Argentínában villa miseria (magyarul körülbelül „nyomorúság-telep”), Chilében población callampa („gomba-telep”, a gyors megjelenésre utalva), Peruban barriada vagy a későbbi hivatalos pueblo joven („fiatal város”), Venezuelában barrio vagy rancho, Uruguayban cantegril. Ezek a fogalmak nem csereszabatosak: jogi, társadalmi és történeti tartalmuk eltérő.
A favelák és hasonló települések kialakulásának okai összetettek. A formális lakáspiac, a városi telekárak és az állami szociális lakásépítés nem tudott lépést tartani a migrációval. A szabályozás gyakran kizárta a szegényeket a hivatalos földvásárlásból, az állam pedig – különösen az 1940-es és 1950-es években – alig épített megfizethető lakásokat. A migránsok rokoni és faluközösségi hálózatokon keresztül tájékozódtak; sokan először a belvárosi bérlakásokban húzódtak meg, majd a város peremén földet foglaltak. A földfoglalás (spanyolul toma de terreno, portugálul ocupação) a hidegháború időszakában politikai tartalmat is kapott: egyes esetekben baloldali pártok, szakszervezetek vagy az egyház bázisközösségei szervezték, máskor spontán, éjszakai akciók voltak. A lakók házait fokozatosan építették – először hullámlemezből, fából, később megvásárolt téglából –, és a települések idővel részleges közművesítést, iskolát, templomot értek el.
Az állami politikák a 20. század második felében többször irányultak a települések felszámolására. Az 1960-as és 1970-es évek katonai kormányzatai Rióban, Buenos Airesben, Limában és másutt erőszakos eltávolításokat (portugálul remoção, spanyolul erradicación) hajtottak végre, a lakókat távoli, alacsony színvonalú lakótelepekre költöztetve. Az eltávolítások gyakran ellenállásba ütköztek, és ritkán oldották meg a lakhatási válságot. Az 1980-as évektől, a demokratizálódással és a nemzetközi fejlesztéspolitika fordulatával párhuzamosan, a hangsúly a helyben javításra (angolul in situ upgrading) és a tulajdonjogok rendezésére került. A perui Hernando de Soto közgazdász munkássága ezt a fordulatot erősítette: szerinte az informális tulajdon formális elismerése tőkét szabadíthat fel a szegények számára. A megközelítés vitatott: a tulajdonjog biztonsága valóban javíthatja a lakók helyzetét, de nem szünteti meg a szegénységet, és egyes kritikusok szerint a spekulációt, a dzsentrifikációt és a politikai klientelizmust is erősítheti.
A favelákat a közbeszéd gyakran kizárólag a nyomor és az erőszak tereként mutatja be. A lakók szempontjából azonban az informális települések közösségi szerveződés, önsegélyező lakásépítés és informális munkahelyek színterei is. A helyi egyesületek, anyák klubjai, sportegyesületek és vallási közösségek jelentős társadalmi tőkét hoztak létre. Az irodalom is megszólaltatta ezt a tapasztalatot: a São Pauló-i Canindé favelában élő Carolina Maria de Jesus 1960-ban megjelent naplója – portugálul Quarto de despejo (magyar kiadásban A szemétdomb) – a szegénység, a női munka és a városi mindennapok egyik legismertebb elsődleges forrása, bár kritikai olvasata szerint egyszerre egyedi hang és a korabeli brazil faji és társadalmi hierarchiák tükre.
Az urbanizációval párhuzamosan alakult ki az informális gazdaság (spanyolul economía informal, portugálul economia informal): a hivatalos szabályozáson, adózáson és munkajogi védelmen kívül működő jövedelemszerzési tevékenységek összessége. Ide tartozik az utcai árusítás, a háziszolgáltatás, a kis műhelyekben végzett bérmunka, az alkalmi építőipari munka, a szemétgyűjtés és -válogatás, valamint a nem engedélyezett közlekedési szolgáltatások. A fogalom az 1970-es években terjedt el a nemzetközi szervezetek és a szociológia nyelvében, de maga a jelenség régebbi: a gyarmati városok piacain, a 19. századi vándorkereskedőknél és a 20. század eleji háziiparnál már jelen voltak hasonló munkaformák.
A városi szegénység és az informális munka szorosan összefügg, de nem azonos. A formális munkaerőpiac – a gyárak, a közszféra, a modern szolgáltatások – soha nem tudta felszívni a vidékről érkezők teljes tömegét. Az 1980-as évek adósságválsága és a későbbi neoliberális átalakulások ezt a helyzetet tovább súlyosbították. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) becslései szerint a latin-amerikai városi foglalkoztatottak mintegy 40–60%-a dolgozott informálisan a 2000-es évek elején, de az arány országonként és mérési módszertől függően jelentősen eltér: a formális munkahelyek bővülése a 2000-es években több országban csökkentette, a 2010-es évek gazdasági visszaesései viszont újból növelték.
A nők helyzete külön figyelmet érdemel. A városi házimunka iránti kereslet, a családi jövedelem kiegészítésének kényszere és a formális munkaerőpiacon tapasztalt diszkrimináció miatt a nők felülreprezentáltak az informális munkában, különösen a házimunkában, az utcai árusításban és az élelmiszer-feldolgozásban. A gyermekmunka is jelen volt és maradt, bár az 1990-es évek óta jogi és szociális programokkal több országban csökkentették. Az informális gazdaság előnye a rugalmasság és a túlélési lehetőség, hátránya a kiszolgáltatottság, a jövedelemingadozás, a szociális védelem hiánya és a rendőri zaklatás. A 21. században egyes kormányok – például Brazília, Argentina, Uruguay – a formalizálást ösztönző programokat indítottak, de az eredmények vegyesek, és az informális munka továbbra is a városi szegények megélhetésének alapvető része.
A vidéki–városi migráció okait a vidék belső átalakulása nélkül nem lehet megérteni. A gyarmati korból örökölt földbirtokrendszer egyenlőtlensége alapvető keret maradt: a latifundium (nagybirtok) és a minifundium (törpebirtok) kettőssége sok országban a 20. század közepéig fennmaradt. A 19. századi liberális reformok több helyen felszámolták az őslakos közösségi földek védelmét, a 20. századi agrárreform-kísérletek pedig – amint azt az Andok országai fejezetei mutatják – gyakran részlegesek vagy meghiúsultak maradtak. A gépesítés, a műtrágyák és a növényvédő szerek használata csökkentette az élőmunka iránti keresletet, miközben a bérleti és tulajdonviszonyok bizonytalansága a kisparasztokat a városba taszította.
Az 1960-as és 1970-es évektől felgyorsult az agrobiznisz terjeszkedése: Brazíliában a szójatermesztés, Argentínában a szója és a szarvasmarha-tartás, Ecuadorban a banán- és virágültetvények, Peruban a spárga- és gyapottermelés exportra termelő nagyüzemekké alakította a vidéki tájat. Ez a folyamat munkahelyeket is teremtett, de a munkaviszonyok gyakran bizonytalanok voltak, és a gépesítés hosszú távon csökkentette a foglalkoztatást. A vidéki erőszak, különösen Kolumbiában a Violencia (1948–1958) és a későbbi gerillaháború, Peruban a Sendero Luminoso felkelése az 1980-as és 1990-es években, valamint a kábítószer-gazdasághoz kapcsolódó fegyveres konfliktusok, tömegeket kényszerített lakóhelyük elhagyására. A belső menekült lakosság nagy része a nagyvárosok peremén talált menedéket.
A migráció irányai nem voltak véletlenszerűek. A brazil északkeletiek főleg São Paulóba és Rio de Janeiróba, a perui andoki bevándorlók Limába, az argentin belső tartományok lakói Buenos Airesbe, a kolumbiai vidékiek Bogotába, Medellínbe és Caliba vándoroltak. Az útvonalak gyakran a meglévő vasutak, utak és kereskedelmi hálózatok mentén alakultak ki. A korai szakaszban többségében fiatal férfiak indultak el, később azonban a családegyesítés, a városi házimunka iránti kereslet és a nők önálló migrációja miatt a nemek aránya kiegyenlítődött vagy a városokban nőtöbblet alakult ki. Az őslakos migráció sajátos vonásokat mutatott: a quechua és aymara családok Lima, La Paz, El Alto vagy Buenos Aires peremén etnikai alapú közösségi szervezeteket, piaci hálózatokat és kulturális egyesületeket hoztak létre, de a városi társadalomban gyakran faji és nyelvi diszkriminációval szembesültek. A részleteket a Őslakos népek és társadalmi mozgalmak fejezet tárgyalja.
A vidéki elvándorlás a 20. század végére sok térségben demográfiai elöregedéshez vezetett: a falvakban az idősek és a gyermekek aránya nőtt, a fiatal felnőttek hiánya pedig rontotta a helyi gazdaság és az intézmények fenntarthatóságát. A 21. században a kép összetettebbé vált. A nyersanyag-boom és a mezőgazdasági konjunktúra egyes vidéki körzetekben munkaerőhiányt okozott, a nagyvárosok telítődése pedig a közepes városokba irányuló migrációt erősítette. Megjelent a visszavándorlás jelensége is, bár ennek mértéke egyelőre kevéssé dokumentált. A 2020-as évek elején a COVID–19 járvány és a távmunka terjedése új kérdéseket vetett fel a lakóhelyválasztással kapcsolatban, de ennek hosszú távú hatásai még kutatás alatt állnak.
A gyors urbanizáció súlyosbította a környezeti problémákat. A nagyvárosok vízellátása, szennyvízelvezetése és hulladékkezelése sokáig elmaradt a növekedéstől; az informális települések gyakran meredek domboldalakon, folyópartokon vagy szennyezett területeken alakultak ki, ezért a földcsuszamlás és az árvíz kockázata kiemelkedő. A klímaváltozás hatására a szélsőséges időjárási események gyakoribbá válnak, a városi hősziget-hatás pedig növeli a hőhullámok terhét. A 2020-as évek elején a COVID–19 járvány rávilágított az informális települések sebezhetőségére: a sűrű lakásviszonyok, a folyóvíz hiánya és az egészségügyi ellátáshoz való egyenlőtlen hozzáférés nehezítette a járvány elleni védekezést. Ez a tapasztalat új lendületet adott a lakhatási jogi mozgalmaknak, a közösségi térképezésnek és a várostervezési vitáknak.
A városi szegénység mellett a középosztály növekedése és a fogyasztói kultúra is átalakította a városi teret. A bevásárlóközpontok, az autófüggőség és a zárt lakóparkok (spanyolul barrio cerrado, portugálul condomínio fechado) a szegregáció új formáit hozták létre. A közbiztonság és az erőszak a nagyvárosokban állandó politikai témává vált, ami összekapcsolódik a Erőszak, drogkereskedelem és biztonság fejezetben tárgyalt jelenségekkel. A városi politika egyszerre szól az alapellátásról, a közlekedésről, a lakhatásról és a biztonságról; a városi szavazók döntései több országban alapvetően befolyásolják a nemzeti politikai irányt.
Az urbanizáció és a vidéki–városi migráció kutatása elsősorban nemzeti népszámlálásokra, ENSZ-népesedési becslésekre és háztartás-felmérésekre támaszkodik. A nemzetközi összehasonlítást nehezíti, hogy a „városi” definíció országonként eltér: egyes országok közigazgatási határok, mások népességszám-küszöbök vagy gazdasági tevékenység alapján sorolnak településeket a városi kategóriába. Emiatt a százalékos arányok csak tájékoztató jellegűek. A népszámlálások lefedettsége is változó: a távoli vidéki körzetekben és az informális városi negyedekben alulszámlálás fordulhat elő, különösen akkor, ha a lakók félnek a hatóságoktól vagy nincs bejelentett lakcímük.
A favelák és más informális települések népességére vonatkozó számok gyakran becslések. A hivatalos statisztikai hivatalok – például a brazil IBGE, a perui INEI, az argentin INDEC – módszerei időben változtak; a kataszteri térképezés és a műholdas adatok használata pontosította ugyan a képet, de a közösségi szervezetek saját összeírásai gyakran magasabb számokat adnak, mint a hivatalos adatok. Az informális gazdaság mérése hasonló bizonytalanságokat hordoz: a kérdőíves felmérések alulbecsülhetik a rejtett jövedelmeket, és a definíciók – adófizetés, munkaszerződés, szociális védelem – befolyásolják az eredményt. A történeti források közé tartoznak a korabeli újságcikkek, városrendezési dokumentumok, állami jelentések és szociológiai terepmunkák; ezek értékesek, de szubjektív és válogató jellegük miatt nem tekinthetők reprezentatívnak. A migráció pontos irányait gyakran csak a népszámlálások lakóhely-változási kérdéseiből lehet rekonstruálni, ami hiányos képet ad, különösen a visszavándorlás és a körkörös mozgás esetében. A jelenkori tendenciák – a COVID–19 utáni lakóhelyválasztás, a távmunka hatása, a klímamigráció – egyelőre nem zárultak le, ezért az ezekről szóló kijelentések inkább kutatási kérdések, mint biztos tudás.