A 21. század első negyedszázadában Peru egyszerre vált a dél-amerikai kontinens egyik leggyorsabban növekvő gazdaságává és az egyik legélesebb társadalmi ellentmondásokkal küzdő országává. A 2000-es évek elején, Alberto Fujimori rendszerének bukása után az ország a politikai demokratizálódás útjára lépett, miközben a gazdaság a nyersanyagexportra épülő modell mentén szerveződött újjá. A bányászat, a mezőgazdasági export és az építőipar felfutása jelentős állami bevételeket generált, és milliókat emelt ki a szegénységből. Ugyanakkor a növekedés haszna egyenlőtlenül oszlott el, a munkaerőpiac jelentős része továbbra is informális keretek között működött, és a vidéki területeken – különösen az Andokban – a szegénység csökkenése lassabb volt, mint a tengerparti városokban. E fejezet azt vizsgálja, hogyan alakult Peru gazdasági szerkezete és társadalmi rétegződése a 2000-es évektől napjainkig, és milyen feszültségek kísérték a növekedés időszakát.
Peru gazdasági berendezkedését a 21. század elején alapvetően meghatározta az 1990-es években lezajlott neoliberális fordulat. Alberto Fujimori elnöksége idején (1990–2000) az állami vállalatok széles körű privatizációja, a kereskedelem liberalizációja és a külföldi befektetések előtti nyitás olyan intézményi kereteket hozott létre, amelyeket a későbbi demokratikus kormányok – Alejandro Toledo (2001–2006), Alan García (2006–2011), Ollanta Humala (2011–2016), Pedro Pablo Kuczynski (2016–2018), Martín Vizcarra (2018–2020), Francisco Sagasti (2020–2021), Pedro Castillo (2021–2022) és Dina Boluarte (2022–) – alapvetően fenntartottak, még ha egyes szakpolitikai területeken módosítottak is rajtuk. Az 1993-as alkotmány a piacgazdaságot, a magántulajdon védelmét és a külföldi befektetések garantálását alkotmányos szintre emelte, ami a befektetői bizalom szempontjából meghatározó maradt.
A 2000-es évek elején a gazdaságpolitika egyik fő célja a makrogazdasági stabilitás helyreállítása és fenntartása volt. Peru ebben az időszakban alacsony inflációt, viszonylag stabil valutaárfolyamot és csökkenő államadósságot mutatott fel. A költségvetési fegyelem és az inflációs célkövetés a központi bank (Banco Central de Reserva del Perú, BCRP) gyakorlatává vált. Ez a makrogazdasági stabilitás hozzájárult ahhoz, hogy Peru a 2000-es években a nemzetközi hitelminősítők szerint befektetési kategóriájú adósi besorolást kapott. Ugyanakkor a stabilitás önmagában nem oldotta meg a társadalmi egyenlőtlenségeket, és a gazdasági szerkezet továbbra is erősen függött a nyersanyagexporttól.
Peru gazdasági növekedésének motorja a 2000-es években elsősorban a bányászat volt. Az ország a világ egyik legnagyobb ezüst-, cink-, ón- és réztermelője, valamint jelentős aranyexportőre. A 2000-es évek közepén a kínai iparosítás és a globális nyersanyagkereslet növekedése – amelyet gyakran a „nyersanyag-szuperciklus” (commodity supercycle) kifejezéssel illetnek – drámai mértékben megemelte a fémek világpiaci árát. A réz ára például 2003 és 2008 között többszörösére nőtt, ami a perui bányavállalatok bevételeit és az állami adóbevételeket is jelentősen növelte.
A bányászati beruházások középpontjában nagy volumenű külszíni és földalatti projektek álltak. Az egyik legismertebb a Cerro Verde bővítése Arequipa térségében, a Las Bambas rézbánya megnyitása Apurímac régióban, valamint a Yanacocha aranybánya működésének fenntartása Cajamarca térségében. A beruházásokhoz külföldi tőke, elsősorban kínai, kanadai, ausztrál és egyesült államokbeli vállalatok érkeztek. A bányászat súlya a GDP-ben a 2000-es években hozzávetőlegesen 10% körül mozgott, de az exportbevételek ennél jóval nagyobb hányadát – egyes években több mint 60%-át – adta. A bányászati jövedelmek egy részét a kormányzat a helyi és regionális önkormányzatokhoz irányította át a bányászati kánon (canon minero) nevű mechanizmuson keresztül, amely a termelés helye szerinti régiók számára biztosított forrásokat. A canon rendszer bevételei azonban nagy területi egyenlőtlenségeket tükröztek: a bányarégiókban hirtelen megnövekedett költségvetési források jelentek meg, míg más területek továbbra is szűkös forrásokkal gazdálkodtak.
A bányászat társadalmi és környezeti hatásai folyamatos konfliktusok forrásai voltak. A helyi közösségek gyakran tiltakoztak a földhasználat megváltozása, a vízszennyezés, a por és a nehézfém-kibocsátás miatt. A konfliktusok közül kiemelkedett a Conga-projekt körüli vita Cajamarcában, ahol a helyi lakosok és környezetvédő szervezetek ellenállása miatt a beruházást a 2010-es években felfüggesztették. A társadalmi konfliktusok nyomon követésére szolgáló perui ombudsmani hivatal (Defensoría del Pueblo) rendszeresen publikált jelentéseket, amelyek szerint a bányászati és energiaprojektek körüli viták adják a társadalmi konfliktusok jelentős részét. Ez arra utal, hogy a nyersanyagalapú növekedés nem csupán gazdasági kérdés, hanem a helyi közösségek, a vállalatok és az állam közötti hatalmi viszonyok terepe is.
A 2000-es és 2010-es években Peru gazdasági növekedési üteme gyakran meghaladta a latin-amerikai átlagot. A világgazdasági válság 2008–2009-ben átmenetileg lefékezte a növekedést, de Peru viszonylag gyorsan talpra állt, és 2010 körül ismét 8% körüli éves GDP-növekedést mutatott fel. A nemzetközi pénzügyi intézmények és a gazdasági elemzők egy része „perui csodaként” (milagro peruano) emlegette ezt a teljesítményt, utalva a makrogazdasági stabilitás, a nyitott kereskedelem és a nyersanyagárak együttes hatásaira.
A „csoda” értelmezése azonban vitatott. A GDP növekedése valós, statisztikailag dokumentált jelenség volt, de a növekedés szerkezete és társadalmi hatásai már korántsem egyértelműek. A növekedés jelentős része a kitermelő ágazatokból és a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatásokból származott, miközben a feldolgozóipar súlya viszonylag alacsony maradt. A gazdaság diverzifikációja tehát korlátozott volt, és a növekedés érzékeny volt a világpiaci nyersanyagárak ingadozásaira. A 2010-es évek közepétől a nyersanyagárak csökkenésével a növekedési ütem is lelassult, ami megmutatta a modell sebezhetőségét.
A „perui csoda” retorikája emlékezetpolitikai és gazdaságpolitikai vitákba ágyazódott. Egyes politikai szereplők a növekedést a Fujimori-korszak piaci reformjainak kései gyümölcseként értelmezték, míg mások hangsúlyozták, hogy a növekedés hasznai egyenlőtlenül oszlottak el, és a legszegényebb rétegek nem részesültek arányosan a bővülésből. A probléma tehát nem a növekedés ténye, hanem annak minősége és elosztási következményei voltak.
A 21. század első két évtizedében Peru egyik leglátványosabb társadalmi változása a szegénység csökkenése volt. A hivatalos, az Országos Statisztikai és Informatikai Intézet (Instituto Nacional de Estadística e Informática, INEI) által közölt adatok szerint a szegénységi ráta a 2000-es évek eleji 50% feletti szintről a 2010-es évek végére 20% körüli szintre csökkent. Ez több millió ember kiemelkedését jelentette a szegénységből. A csökkenés a városi és a vidéki területeken egyaránt megfigyelhető volt, de a vidéki szegénység aránya továbbra is több mint kétszerese maradt a városinak.
A szegénységcsökkenés okai között a gazdasági növekedés mellett a szociális programok bővülését szokás említeni. A 2000-es években bevezetett feltételes készpénztranszfer-programok – például a Juntos program, amely vidéki, szegény háztartásoknak nyújtott pénzbeli támogatást a gyermekek iskoláztatásának és egészségügyi ellátásának feltételéhez kötve – hozzájárultak a jövedelmi szegénység csökkentéséhez. Emellett a bányászat és a mezőgazdasági export területén keletkező munkahelyek, valamint a városi építőipar felfutása is növelte a háztartások jövedelmét.
Az egyenlőtlenség csökkenése azonban lassabb és egyenlőtlenebb volt. A Gini-index – a jövedelmi egyenlőtlenség leggyakrabban használt mutatója – a 2000-es évek eleji 0,5 feletti értékről a 2010-es évekre 0,4 körüli értékre csökkent, ami jelentős javulás, de még mindig magas szint. A jövedelmi egyenlőtlenség mellett a területi és etnikai dimenziók is fontosak. Az Andokban élő, nagy részben quechua vagy aymara anyanyelvű lakosság körében a szegénység és az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférés mutatói rosszabbak voltak, mint a tengerparti, spanyol anyanyelvű lakosság körében. A nők munkaerőpiaci részvétele növekedett, de a nemek közötti jövedelmi olló fennmaradt, és a nők a háztartási és gondozási munka terheinek nagy részét továbbra is viselték.
A perui gazdaság egyik meghatározó szerkezeti vonása az informalitás. Az informális gazdaság fogalma azokra a gazdasági tevékenységekre utal, amelyek nem regisztráltak, nem fizetnek adót, és kívül esnek a munkajogi és társadalombiztosítási szabályozáson. Peruban az informális szektor a foglalkoztatottak többségét érinti, bár a pontos arány becslése módszertani nehézségekbe ütközik. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) és az INEI adatai alapján a 2010-es években a városi foglalkoztatottak 60–70%-a dolgozott informálisan, a vidéki területeken ez az arány még magasabb volt.
Az informális gazdaság nem egységes: magában foglalja az utcai árusokat, a kis műhelyeket, a nem regisztrált közlekedési szolgáltatásokat, a háztartási alkalmazottakat, valamint a nagyvállalatok nem bejelentett munkavállalóit is. Az informális munkavégzés a munkavállalók számára alacsonyabb jövedelembiztonságot, a társadalombiztosítási ellátások hiányát és a kiszolgáltatottság magas fokát jelenti. Az állam számára az informalitás adóbevételek kiesését és a szabályozási képesség korlátozottságát eredményezi. Az informális gazdaság történeti gyökerei a vidékről a városokba irányuló migrációra, a gyenge intézményi ellenőrzésre és a formális munkahelyek szűkösségére vezethetők vissza.
A formális munkaerőpiac a bányászatban, a pénzügyi szolgáltatásokban, a nagyobb vállalatoknál és a közszférában összpontosult. A formális foglalkoztatás jellemzően jobb jövedelmi és szociális védelmi feltételeket kínált, de ezek a munkahelyek a teljes foglalkoztatásnak csak kisebb részét tették ki. A 2010-es években a kormányzat több kísérletet tett az informalitás csökkentésére, például egyszerűsített adózási és regisztrációs eljárások bevezetésével, de ezek hatása korlátozott volt.
A gazdasági növekedéssel párhuzamosan széles körben elterjedt az a – gyakran statisztikai alapon vitatott – állítás, hogy Peruban jelentősen bővült a középosztály. A középosztály definíciója nem egységes: jövedelmi küszöböket, foglalkozási kategóriákat, iskolai végzettséget vagy önbesorolást egyaránt használnak. A Világbank és a perui statisztikai intézet becslései szerint a 2000-es évek eleje óta a középső jövedelmű csoportok aránya a lakosságban nőtt, párhuzamosan a szegények arányának csökkenésével.
A bővülő középosztály képét azonban árnyalja, hogy a jövedelmi besorolás határai közelében élő háztartások helyzete törékeny maradt. Egy betegség, a munkahely elvesztése vagy a nyersanyagárak visszaesése sok, formálisan a középosztályba sorolt családot vethetett vissza a szegénységbe. A perui társadalomban a jövedelmi mobilitás felfelé irányuló tapasztalata mellett a lefelé irányuló mobilitás kockázata is jelen volt. A középosztály bővülése nem feltétlenül jelentett hasonló mértékű vagyon felhalmozódást, lakhatási biztonságot vagy nyugdíjfedezetet. A magán-nyugdíjpénztári rendszerben (Sistema Privado de Pensiones, SPP) részt vevők köre elsősorban a formális munkaerőpiacra korlátozódott, így az informális munkavállalók jelentős része kiszorult a nyugdíjbiztosításból.
A fogyasztás növekedése a középosztály bővülésének látványos jele volt: a bevásárlóközpontok, az autótulajdonlás, a magán-oktatási intézmények és a hitelfelvétel terjedése a városi fogyasztói társadalom megerősödését jelezte. Ugyanakkor a fogyasztás növekedése részben eladósodással járt együtt, ami a háztartások pénzügyi kiszolgáltatottságát növelte.
A 21. századi Peru gazdasági növekedése elsősorban a városi és a tengerparti területeken koncentrálódott. A vidéki, különösen az andoki magashegységi területek a növekedésből kevésbé részesültek. A szegénység aránya a vidéki területeken a 2010-es évek végén is több mint 40% volt, szemben a városi területek 15% körüli értékével. A vidéki szegénység területi mintázata összefüggött a mezőgazdasági szerkezet kettősségével: egyrészt a tengerparti, öntözéses, exportorientált nagyüzemi agráriummal, másrészt a hegyvidéki, kisparcellás, önellátó vagy helyi piacra termelő gazdaságokkal.
A tengerparti mezőgazdaság a 2000-es években jelentős átalakuláson ment keresztül. A spárga, az avokádó, a szőlő és a paprika exportjának felfutása a modern, öntözött nagyüzemek terjeszkedéséhez kapcsolódott. Az agrárexport növekedése munkahelyeket teremtett a tengerparti régiókban, de a munkaviszonyok gyakran szezonálisak és alacsony bérűek voltak, és a munkavállalók jelentős része vidékről a tengerpartra vándorolt. A mezőgazdasági export modellje tehát nem szüntette meg a vidéki egyenlőtlenségeket, hanem új formákat hozott létre: a tengerparti exportzónák viszonylagos dinamizmusa mellett a hegyvidéki területek továbbra is a hagyományos, alacsony termelékenységű mezőgazdaságtól függtek.
A vidéki szegénység etnikai dimenziója is jelentős. Az Andokban élő quechua és aymara közösségek földjei a gyarmati korszak óta többszörös jogfosztáson mentek keresztül, és a 20. századi földreformok, illetve azok visszafordítása a földtulajdonlás töredezettségét eredményezte. A mezőgazdasági termelékenység alacsony szintje, a piacokhoz való rossz hozzáférés és az oktatási, egészségügyi szolgáltatások hiánya összekapcsolódva tartotta fenn a vidéki szegénységet. A Juntos program és más szociális transzferek enyhítették ugyan a legrosszabb helyzetben lévő háztartások terheit, de nem alakították át a vidéki gazdaság szerkezeti feltételeit.
A 2020-as COVID-19 járvány Peru gazdaságát és társadalmát különös erővel sújtotta. Az ország a világon az egyik legmagasabb, egy főre jutó halálozási mutatót produkálta a járvány első éveiben. A lezárások, a turizmus és a szolgáltatási szektor visszaesése, valamint a globális nyersanyagárak kezdeti csökkenése együttesen a GDP mintegy 11%-os csökkenését eredményezte 2020-ban, ami Peru modern történetének egyik legnagyobb gazdasági visszaesése volt.
A járvány felerősítette a korábban is meglévő egyenlőtlenségeket. Az informális munkavállalók, akik nem rendelkeztek betegszabadsággal vagy munkanélküli-biztosítással, a lezárások alatt jövedelem nélkül maradtak, és a kormányzati támogatások elérése gyakran technikai és adminisztratív akadályokba ütközött. A vidéki területeken az egészségügyi ellátórendszer kapacitása rendkívül korlátozott volt, és a járvány terjedése a városokból a vidéki területekre is átterjedt. A halálozási adatok területi eloszlása tükrözte a társadalmi egyenlőtlenségeket: a szegényebb, sűrűn lakott városi negyedekben és a vidéki, rossz egészségügyi ellátással rendelkező területeken a halálozási arány magasabb volt, mint a jobb ellátottságú városrészekben.
A járvány idején a kormányzat rendkívüli költségvetési intézkedéseket hozott, például pénzbeli transzferprogramokat indított a legkiszolgáltatottabb háztartások számára. E programok célja a jövedelempótlás és a fogyasztás fenntartása volt, de a végrehajtás során problémák merültek fel a célzottság és a kifizetések gyorsasága terén. A járvány nyomán a szegénységi ráta a 2010-es évek végén elért szintről ismét emelkedett, bár a pontos mérték a statisztikai módszertantól és az adatfelvétel időpontjától függően vitatott.
A 2020-as évek elején Peru politikai és gazdasági életét a bizonytalanság jellemezte. A 2021-es választáson Pedro Castillót, a tanár és szakszervezeti vezetőt választották elnökké, akinek kampánya a bányászati jövedelmek újraelosztását, az alkotmány reformját és a szociális programok bővítését ígérte. Castillo elnöksége (2021–2022) alatt a gazdaságpolitika iránya ingadozott: a kormányzati koalíció heterogén összetétele, a minisztercserék és a politikai konfrontációk a befektetői bizalom gyengüléséhez vezettek. A perui sol árfolyama ingadozott, és a bányászati beruházásokkal kapcsolatos bizonytalanság nőtt.
Castillo 2022-es megbuktatása után Dina Boluarte elnök hivatalba lépése nyomán a gazdaságpolitika visszatért a piacbarát irányvonalhoz. A kormány a bányászati beruházások ösztönzésére és a makrogazdasági stabilitás fenntartására helyezte a hangsúlyt. Ugyanakkor a politikai tiltakozások, különösen az Andok déli részén, a társadalmi elégedetlenség mélységét jelezték. A tüntetések gyakran kapcsolódtak a bányászati projektekhez, a területi és etnikai egyenlőtlenségekhez, valamint a politikai képviselet hiányához.
Peru 21. századi gazdasági pályáját összehasonlítva a többi dél-amerikai országgal, több közös vonás és sajátosság figyelhető meg. A nyersanyagexportra alapozott növekedés hasonló dinamikát mutatott, mint például Chilében vagy Bolíviában, ahol a réz és a földgáz, illetve a litium és a földgáz jövedelmei határozták meg az állami bevételeket. Az egyenlőtlenség tartóssága, az informalitás magas aránya és a vidéki szegénység Peru sajátosságaival együtt is a latin-amerikai strukturális problémák közös jegyeit mutatja.
A nemzetközi gazdasági intézmények, mint a Világbank és az IMF, Perut gyakran a felelős makrogazdasági politikák példájaként emelték ki, míg a kritikai társadalomtudományi szakirodalom a növekedés exkluzív jellegét és a természeti erőforrásoktól való függőség kockázatait hangsúlyozta. E két értelmezés feszültsége rámutat arra, hogy a gazdasági mutatók értelmezése mindig politikai és módszertani választásokon alapul.
A 21. századi perui gazdaságra és társadalomra vonatkozó ismeretek alapvetően statisztikai adatokra, hivatalos közleményekre, kormányzati jelentésekre, valamint nemzetközi szervezetek elemzéseire támaszkodnak. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak az INEI népszámlálásai, háztartási felvételei és szegénységi jelentései, a BCRP monetáris és inflációs közleményei, valamint a Pénzügyminisztérium (Ministerio de Economía y Finanzas, MEF) költségvetési és adóbevételi adatai. A bányászati termelésre vonatkozó adatokat a Bányászati és Energetikai Minisztérium (Ministerio de Energía y Minas, MINEM) közli.
A statisztikai adatok értelmezésénél több bizonytalansági tényezőt kell figyelembe venni. Az informális gazdaság méretére vonatkozó becslések módszertani nehézségekbe ütköznek, mivel az informális tevékenységek definíciója és mérése nem egységes. A szegénységi ráták a háztartási felvételek módszertanától, a szegénységi küszöb meghatározásától és az adatfelvétel időpontjától függően változnak, ezért a különböző forrásokból származó értékek nem mindig közvetlenül összehasonlíthatók. A COVID-19 halálozási mutatói különösen vitatottak: a hivatalos regisztráció késedelmei és hiányosságai miatt a valós halálozás a hivatalos számoknál magasabb lehetett, amit a többlethalandósági elemzések is megerősítenek.
A középosztály bővülésére vonatkozó állítások szintén módszertani vitákba ágyazódnak. A középosztály jövedelmi definíciója, a jövedelmi küszöbök meghatározása és az adatok inflációval való kiigazítása mind befolyásolják az eredményeket. A Gini-index értékei a jövedelemeloszlás egy-egy dimenzióját ragadják meg, és nem tükrözik teljes mértékben a vagyon felhalmozódásának, a területi különbségeknek vagy a nemek közötti egyenlőtlenségeknek a mintázatait. A szövegben szereplő értékek ezért becslésként, nem pedig pontosan mért adatként kezelendők.
A társadalmi konfliktusokra vonatkozó adatok a Defensoría del Pueblo rendszeres jelentéseiből származnak, de maga a konfliktus definíciója és besorolása is értelmezési kérdés. A bányászati konfliktusok száma és intenzitása a jelentések módszertani változásai miatt időben nem mindig összehasonlítható.