Az előző alfejezetben azt vizsgáltuk, hogy a „Délkelet-Ázsia” megnevezés maga is változó földrajzi-politikai konstrukció. Ebben az alfejezetben a régió természeti kereteit mutatjuk be: a szárazföldi félszigeteket, a szigetvilágot, a folyóvölgyeket, a monszun éghajlatot, a tengerszorosokat és a természeti erőforrásokat. A földrajz nem határozza meg a történelmet, de kijelöli azokat a feltételeket, amelyek között a mezőgazdaság, a kereskedelem, az államépítés és a nagyhatalmi versengés zajlott – ezért az országfejezetekben visszatérnek majd ezek a keretek.
A tágabban értett Délkelet-Ázsia két alapvető természeti egységre oszlik: a szárazföldi Délkelet-Ázsiára (az Indokínai-félsziget és a Maláj-félsziget), valamint a szigetvilágra (a Maláj-szigetvilág, a Fülöp-szigetek és a melanéziai szigetív). Ehhez a könyv a Bengáli-öböl felől Banglades és a Csendes-óceán délnyugati peremén Pápua Új-Guinea természeti terét is bevonja, mert a bengáli delta, a maláj szorosok és az új-guineai szigetvilág történetileg szorosan kapcsolódott a régió kereskedelmi, migrációs és biztonsági hálózataihoz.
A szárazföldi rész északi határait a Himalája keleti nyúlványai, a Jünnani-felföld és a Vietnámi-felföld adják. Az Indokínai-félsziget nagy folyói – a Mekong, az Irrawaddy (Ayeyarwady), a Chao Phraya és a Vörös-folyó (Sông Hồng) – ezekből a hegyvidékekből erednek vagy azokon haladnak keresztül, majd dél felé, torkolatvidéki síkságokba torkollanak. A félsziget középső gerincét a Szung-felföld és a Shan-fennsík, keleti oldalát az Annamite-hegység (Trường Sơn) húzódik végig, amely ma Laosz és Vietnám határán fut. A Maláj-félsziget közepén a Titiwangsa-hegység húzódik, amely a félszigetet keskeny keleti és nyugati part menti sávra osztja.
A szigetvilág a kontinentális talapzat és a mélytengeri medencék váltakozásából épül fel. A Nagy-Szunda-szigetek – Szumátra, Jáva, Borneó és Sulawesi – részben a szundalandi kontinentális talapzathoz tartoznak, míg a Kis-Szunda-szigetek keleti része, a Molukka-szigetek és a Fülöp-szigetek már óceáni kéregre települtek. Pápua Új-Guinea a hatalmas Új-Guinea sziget keleti felét foglalja el, a Melanézia nevű szigetív részeként. A térség szigetszáma óriási: Indonézia több mint 17 000 szigetet tart nyilván, bár a pontos szám a felmérési módszertől függ; a Fülöp-szigeteknél a hivatalos, 2016 óta használt adat 7641 sziget.
Ezek a természeti egységek nem esnek egybe a mai államhatárokkal. A Mekong hat országon folyik keresztül, a maláj tengerparti sáv pedig Malajzia, Thaiföld és Mianmar között oszlik meg. Új-Guinea szigete két államhoz tartozik: a nyugati rész Indonézia Pápua és Nyugat-Pápua tartománya, a keleti rész pedig Pápua Új-Guinea független állama. A földrajzi tájegységek tehát inkább összekötő, mint elválasztó szerepet játszottak a történelemben.
A szárazföldi Délkelet-Ázsia államképződésének magterületei a nagy folyók alluviális síkságai és deltái voltak. Az áradások rendszeresen megújították a talaj termékenységét, a folyók pedig öntözésre, közlekedésre és halászatra is lehetőséget adtak.
A Mekong mintegy 4350 kilométer hosszú; a Tibeti-fennsíkból ered, keresztülhalad Kína déli tartományán, Mianmarmon, Laoszon, Thaiföldön, Kambodzsán és Vietnámon, majd kilenckarú deltában torkollik a Dél-kínai-tengerbe. Alsó szakasza ma határfolyó Laosz és Thaiföld, illetve Laosz és Mianmar között. Történetileg a Mekong középső és alsó folyása olyan államok gerincét adta, mint a Lan Xang királyság, a khmer Angkor Birodalom és a kambodzsai királyság. Kambodzsában a Mekonghoz csatlakozik a Tonlé Sap folyó és tó, amelynek különlegessége, hogy az esős évszakban a Mekong visszaduzzasztja, így a tó területe többszörösére nő; ez a jelenség rendkívül gazdag édesvízi halállományt tart fenn, és a khmer rizstermelés egyik alapja volt.
A Vörös-folyó Észak-Vietnámban hozza létre a sűrűn lakott Tonkin-deltát. A folyó vízhozama erősen ingadozik, ezért a viet társadalom évszázadokon át gátépítéssel és csatornázással próbálta szabályozni. A delta a Đại Việt állam kialakulásának és a későbbi vietnámi terjeszkedésnek a bázisa volt; a lakosság itt a korai időktől fogva öntözéses rizstermelésre rendezkedett be.
Az Irrawaddy Mianmar központi medencéjének fő folyója; a Shan-fennsík és a Himalája keleti nyúlványai felől folyó mellékfolyókkal együtt hatalmas hordalékkúpot épített a mai Mianmar középső, szárazabb övezetében. A folyó alsó szakaszán létrejött delta – különösen a 19. századi brit gyarmati időszakban – a rizsexport egyik legfontosabb területévé vált. Az Irrawaddy völgye a korai pyu és Pagan királyságok, majd a későbbi burmai államok magterülete volt.
A Chao Phraya Thaiföld központi síkságát csapolja le. A folyó deltavidéke ma Bangkok térsége, de a gyarmati kor előtti Ayutthaya és a kora újkori Sziám hatalmának is ez a folyóhálózat adta a mezőgazdasági és közlekedési alapját. A szárazföldi Délkelet-Ázsiában a nagy delták mellett a hegyvidéki teraszos rizstermelés is jelentős volt – különösen Észak-Vietnámban, Észak-Thaiföldön, Laoszon, a Fülöp-szigetek északi részén és Jáván.
Banglades a Gangesz–Brahmaputra–Meghna delta középső-keleti részén fekszik. A világ egyik legnagyobb folyódeltáját a Gangesz és a Brahmaputra hordaléka építi, és a Meghna torkolatánál ömlik a Bengáli-öbölbe. A delta rendkívül termékeny, de alacsony tengerszint feletti magassága miatt árvíz- és ciklonkockázatnak van kitéve. A bengáli delta mezőgazdasága – főként a rizs és a juta – történelmileg összekapcsolódott a Bengáli-öböl tengeri kereskedelmével, ami a 19–20. században Kelet-Bengália és a maláj, illetve mianmari partvidék közötti migrációt is táplálta.
A szigetvilágban a rizstermelés elsősorban Jáván összpontosult, ahol a vulkanikus talajok és a csapadékos éghajlat lehetővé tette a sűrű, öntözéses földművelést. Jáva élelmiszertermelő képessége hozzájárult ahhoz, hogy a sziget a modern Indonézia politikai és demográfiai magterületévé vált. Más szigeteken a ladang (vándorló, égetéses-irtásos) művelés, a gyökérnövények és a szágó termesztése, valamint a tengeri halászat alkotta a megélhetés alapját; ezeket a rendszereket a gyarmati korszak gyakran „primitívnek” minősítette, pedig bonyolult környezeti alkalmazkodást képviseltek.
A szigetvilág keleti és déli szegélye a Csendes-óceáni tűzgyűrű (Pacific Ring of Fire) részét alkotja. Ez a lemezhatárok mentén húzódó, vulkánokban és földrengésekben rendkívül gazdag zóna magában foglalja Indonézia nagy részét, a Fülöp-szigeteket és Pápua Új-Guineát; a szárazföldi Délkelet-Ázsiából Mianmar északi része is szeizmikusan aktív (a Sagaing-törésvonal mentén).
A vulkanizmus kettős örökséget hagyott. Egyfelől a vulkáni hamu rendkívül termékeny talajt hozott létre – ez magyarázza Jáva, Bali és a Fülöp-szigetek egyes részeinek nagy népsűrűségét és mezőgazdasági termelékenységét. Másfelől a kitörések és földrengések ismétlődő pusztítást okoztak. A történetileg dokumentált kitörések közül kiemelkedik az 1815-ös Tambora-kitörés Szumbawa szigetén, amely globális éghajlati lehűlést idézett elő, és 1816-ot „nyár nélküli évvé” tette több kontinensen. Az 1883-as Krakatau-kitörés a Szunda-szorosban szökőárt és hamufelhőt okozott, és világszerte megfigyelték a porlégkör hatásait. A 20–21. században is számos nagy földrengés és szökőár érte a térséget, például a 2004-es indiai-óceáni cunami, amely az észak-szumátriai Aceh partjain ölte meg a legtöbb embert, de Thaiföld, Srí Lanka és India partjait is elérte. A 2018-as Szunda-szorosbeli szökőár az Anak Krakatau vulkán omlása miatt keletkezett, és a dél-szumátriai, illetve nyugat-jávai partokon pusztított.
A tűzgyűrűhöz tartozás nemcsak katasztrófákat, hanem ásványi nyersanyagokat is jelentett. Indonézia, a Fülöp-szigetek és Pápua Új-Guinea hegyvidékein arany, réz, nikkel, kobalt és egyéb ércek találhatók. A modern bányászat – például Pápua Új-Guineában az Ok Tedi rézbánya, vagy Bougainville egykori Panguna rézbányája – a 20. század második felében nagy bevételt hozott, ugyanakkor környezeti és társadalmi konfliktusokat is gerjesztett.
Délkelet-Ázsia éghajlatát döntően a monszun szabályozza. A monszun évszakos szélfordulást jelent: nyáron a szárazföld felmelegszik, alacsony nyomású terület alakul ki, és a tengerről fújó nedves délnyugati monszun esőt hoz; télen a szárazföld lehűl, magas nyomás épül ki, és a szárazabb északkeleti monszun fúj a tenger felé. A váltás időben és térben változó, de a mezőgazdasági naptár, a folyók áradása és a hajózási idények évezredek óta ehhez igazodtak. A vitorláshajók korszakában az arab, indiai, kínai és később európai kereskedők a monszunszelek ritmusát kihasználva érkeztek és indultak, ezért a kikötők forgalma évszakosan ingadozott.
A csapadék eloszlása eltér a régióban. Az egyenlítőhöz közeli területeken – a Maláj-félsziget déli része, Szumátra, Borneó és Új-Guinea – egész évben csapadékos, úgynevezett egyenlítői trópusi éghajlat uralkodik, rövid vagy elmosódott száraz időszakokkal. A távolabb fekvő szárazföldi területeken, például Mianmar középső medencéjében, Thaiföld északkeleti fennsíkján és Kelet-Jáva egyes részein markánsabb száraz évszak alakul ki, amely aszályérzékennyé teszi a mezőgazdaságot. A hegyvidékeken a magassággal hűvösebb, gyakran szubtrópusi klíma érvényesül; Észak-Mianmar és Észak-Vietnám magasabb völgyeiben télen fagypont közeli hőmérséklet is előfordulhat.
A monszun évről évre változó intenzitását részben az El Niño–déli oszcilláció (ENSO) befolyásolja. Az El Niño fázis gyakran szárazságot és az átlagosnál kevesebb csapadékot hoz Délkelet-Ázsia nagy részén, miközben a Csendes-óceán nyugati medencéjében melegebb és szárazabb időjárás alakul ki. Ez történelmileg aszályokhoz, terméskieséshez és erdőtüzekhez vezetett; az 1997–1998-as El Niño idején tömeges indonéziai és malajziai tőzeg- és erdőtüzek keletkeztek, amelyek határokon átnyúló szmogot okoztak. A La Niña fázis ezzel szemben gyakran a szokásosnál több csapadékot és árvizeket hoz. A klímatörténeti kutatások szerint az ENSO változása már a premodern korban is befolyásolhatta a rizs- és más terményhozamokat, bár a közvetlen ok-okozati kapcsolatot egyes történészek óvatosan kezelik.
A tengerparti térséget a trópusi ciklonok is veszélyeztetik. A Csendes-óceán északnyugati medencéjében tájfunok, a Bengáli-öbölben ciklonok alakulnak ki, és a parti sávokon pusztító szelet, csapadékot és tengeráradást okoznak. A Fülöp-szigeteket évente átlagosan mintegy húsz tájfun érinti, ebből néhány rendkívül pusztító; a 2013-as Haiyan (Yolanda) tájfun például több ezer halálos áldozatot követelt, és egész városrészeket tett tönkre. A bengáli delta alacsony fekvése és nagy népsűrűsége miatt a ciklonok árhullámai különösen nagy emberveszteséget okoztak a múltban, például az 1970-es Bhola-ciklon esetében; a mai Banglades árvízvédelmi rendszere és korai előrejelzése ellenére a kockázat továbbra is jelentős.
A régió természetes növénytakarója ma már erősen átalakult, de több nagy övezet rekonstruálható. Az egyenlítői, csapadékos területeket trópusi esőerdők borították, amelyek fái között a dipterokarpusz-félék dominálnak. A szárazabb, monszunális területeken lombhullató monszunerdők alakultak ki, például Mianmar és Thaiföld középső részén a teakfa (Tectona grandis) állományaival, amelyek értékes faanyagként már a gyarmati kor előtt is keresettek voltak.
A torkolatokban és a sekély tengerpartokon mangroveerdők húzódnak, amelyek halivadékoknak adnak élőhelyet, védik a partot a viharhullámoktól, és több közösség számára fa- és tüzelőanyagot biztosítottak. A szigetvilágban és a Maláj-félsziget egyes részein nagy kiterjedésű tőzeglápok találhatók, főként Szumátrán, Borneón és Pápua Új-Guineában. A tőzegláp-erdők hatalmas szénkészletet tárolnak; lecsapolásuk – gyakran olajpálma- ültetvények vagy akáctelepítések céljából – a tőzeget kiszáradásnak és tűzveszélynek tette ki. A 20–21. században ez a folyamat a délkelet-ázsiai szmog és a klímaváltozás egyik fontos tényezőjévé vált.
A tengeri szorosok a régió történetének kulcsfontosságú elemei. A Malacca-szoros a Maláj-félsziget és Szumátra között húzódik, mintegy 930 kilométer hosszan, és az Indiai-óceán, illetve a Csendes-óceán közötti legrövidebb hajózási útvonalat kínálja. A szoros keleti kijáratánál fekszik a mai Szingapúr, amely a 19. század óta a világ egyik legfontosabb átrakodó kikötője. A Malacca-szoros ellenőrzése a premodern tengeri államok – például Srivijaya és a Malaccai Szultanátus – hatalmának alapja volt, majd a portugál, holland és brit gyarmati berendezkedés is elsősorban ezt az útvonalat vonta ellenőrzése alá.
A Malacca-szoros mellett a Szunda-szoros (Jáva és Szumátra között) és a Lombok-szoros (Bali és Lombok között) alternatív átjárást biztosít az Indiai-óceánról a Jáva-tengerre és a Csendes-óceánra. A Malacca-szoros sekély és keskeny hajózási sávja miatt a nagy olajszállító tartályhajók egy része a Lombok-szoroson keresztül hajózott. A Torres-szoros Új-Guinea és Ausztrália között a Csendes-óceán délnyugati medencéjének fontos hajózási kapuja, bár zátonyai és árapály-áramlatai nehezítették a hajózást. A tengerszorosok tehát nemcsak kereskedelmi folyosók, hanem stratégiai szűkületek is voltak: aki ellenőrizte őket, az adókat és vámokat szedhetett, de egyúttal ki is zárhatta a versenytársakat.
A tengeri útvonalak történetileg összekapcsolták a régiót Kínával, Indiával, a Közel-Kelettel és később Európával. A monszunszelek miatt a hajósok évszakos ablakokban közlekedtek: a délnyugati monszunnal Indiából és az Arab-félszigetről délkelet felé, az északkeleti monszunnal pedig Kínából délre és nyugatra hajóztak. A kikötők – Malacca, Pasai, Aceh, Banten, Makassar, Manila, Hoi An – ezeknek a szeleknek a találkozópontjain épültek ki.
A természeti erőforrások magyarázzák, miért keresték fel a régiót folyamatosan távoli kereskedők és hódítók. A premodern korban a legfontosabb kiviteli cikkek közé tartoztak a fűszerek – különösen a szerecsendió és a szegfűszeg, amelyek a Molukka-szigeteken voltak őshonosak –, valamint a bors, a fahéj, az aromás gyanták, a keményfák, az elefántcsont, az arany és az ón. A Fűszer-szigetek (Maluku) név éppen azt jelzi, hogy a 15–16. századi európai terjeszkedést elsősorban ezek a ritka áruk mozgatták; a portugál, spanyol, holland és angol hajósok ide akartak eljutni, majd a termelést és a kereskedelmet saját monopóliumuk alá vonni.
Az ásványkincsek közül az ón különösen a Maláj-félsziget, Bangka és Belitung szigetek területén koncentrálódott. A 19. században a brit Maláj-félszigeten az ónbányászat vált a gyarmati gazdaság egyik pillérévé, és nagy kínai munkásbevándorlást indított el; a bányavárosok, például Kuala Lumpur és Ipoh felemelkedése is ehhez köthető. Az arany és a réz a Fülöp-szigetek, Pápua Új-Guinea és Indonézia hegyvidékein fordul elő nagyobb mennyiségben. A 20. században a kőolaj és a földgáz is meghatározóvá vált: Brunei jövedelmét, valamint Indonézia, Mianmar és Vietnám bevételeit részben a tengeri és szárazföldi szénhidrogénmezők adják. A nikkel Indonéziában és a Fülöp-szigeteken, a bauxit Vietnám Központi-felföldjén, Indonéziában és Malajziában található nagyobb mennyiségben.
A természeti erőforrások azonban nem automatikusan vezettek gazdasági fejlődéshez. A premodern és gyarmati kereskedelem gyakran úgy szerveződött, hogy a kitermelés haszna a tengeri kikötők ellenőrzőihez, később a gyarmati nagyvállalatokhoz és a függetlenség utáni elitekhez került, miközben a helyi termelők, bányászok és erdei közösségek aránytalanul viselték az árak és a munkakörülmények kockázatait. A modern bányászat és az ültetvénygazdaság – különösen az olajpálma – tovább növelte a nyersanyagfüggőséget, és súlyos környezeti következményekkel járt, ahogyan azt a Fejlődés, egyenlőtlenség és környezet című fejezet részletesen tárgyalja.
A földrajzi keretek leírása többféle forrástípusra támaszkodik. A domborzati, geológiai és éghajlati viszonyokat modern műholdas, hidrológiai és földtani felmérések, valamint pollen- és üledékvizsgálatok rekonstruálják. A monszun és az ENSO múltbeli változásait jégmagok, fák évgyűrűi és korai mezőgazdasági feljegyzések alapján becslik; ezek a rekonstrukciók egyre pontosabbak, de a kisebb térségekre és évszázados időskálákra vonatkozó állítások bizonytalanok maradhatnak.
A korai utazók – kínai zarándokok, arab geográfusok, portugál, holland és angol hajósok – leírásai értékesek, de pontatlan vagy eltérő távolságokat, szeleket és partvonalakat rögzíthetnek; ezeket a forrásokat ezért a modern geomorfológiai ismeretekkel együtt kell olvasni. A szigetek száma és a partvonal hossza is módszertani kérdés: a mérési lépték, a dagályszint és a szigetmeghatározás eltérései miatt a hivatalos adatok is változhatnak, ahogyan Indonézia 2010-es évekbeli szigetnyilvántartása mutatta.
A természeti katasztrófák és az éhínségek áldozatainak száma gyakran becslés, és politikai okokból is vitatott. A 2008-as mianmari Nargis-ciklon halálos áldozatainak száma például attól függően változik, hogy milyen forrásokat fogadnak el; a hivatalos adat alacsonyabb volt, mint egyes nemzetközi becslések. Hasonlóképpen a 2004-es cunami áldozatszáma országonként és forrásonként eltérő pontosságú. Az ilyen számokat e könyv lehetőleg forráshoz, évszámhoz és becslési módszerhez kötve közli.
A természeti erőforrások „bőségének” értelmezése sem semleges: a gyarmati jelentések gyakran kimeríthetetlennek mutatták az erdőket és ércvagyont, hogy igazolják a gyors kitermelést, míg a mai környezettörténeti kutatás inkább a regenerációs képességet, a helyi használati jogokat és az ökológiai károkat hangsúlyozza. Ezért az erőforrásokról szóló állításoknál jelölni kell, hogy dokumentált földtani adatról, becsült készletről vagy gazdasági érdektől vezérelt leírásról van-e szó.