A régió nyelvi és etnikai sokszínűsége nem egyszerűen „sok nép együttélése”, hanem a földrajz, a kereskedelem, a mezőgazdasági határvidékek és a gyarmati korszak osztályozásainak közös eredménye. A délkelet-ázsiai nyelvek és csoportok térképe egyik korszakban sem volt állandó: a folyóvölgyek, a tengerpartok, a hegyvidékek és a szigetközi átjárók eltérő léptékű mozgást, keveredést és identitásváltást tettek lehetővé. Ez a fejezet a nyelvcsaládok és a főbb csoportok bemutatásán túl ezért tárgyalja azt is, hogy a „népcsoport”, az „etnikum” és a „kisebbség” kategóriái mikor, milyen forrásokban és milyen hatalmi érdekből jöttek létre.
A fejezet a Földrajzi keretek és éghajlat alfejezetre épül. Az ott bemutatott domborzati és tengeri viszonyok – a nagy folyamok deltái, a hegyközi medencék, a keskeny tengerszorosok és a monszunövezet – alapvetően meghatározták, hogy mely nyelvek és közösségek találkoztak egymással, és melyek maradtak hosszú időre egymástól viszonylag elszigeteltek.
A mai nyelvtudomány és történeti nyelvészet a régió nyelveinek nagy részét néhány nagy családba sorolja. Ezek a besorolások nyelvtani és szókincsbeli rokonságra épülnek, nem pedig a beszélők mai államhatárok szerinti hovatartozására. A nyelvcsaládok határai gyakran nem esnek egybe a mai országhatárokkal, és a nyelvcsaládokon belüli belső tagolódás is történeti viták tárgya.
Az ausztronéz nyelvcsalád (Austronesian) a világ egyik legnagyobb kiterjedésű nyelvcsaládja. A mai Délkelet-Ázsia szigetvilágának legtöbb nyelve – a maláj, az indonéz, a jávai, a szundanéz, a tagalog, a viszajan, a malgas és az óceániai nyelvek jó része – ide tartozik. A nyelvészeti konszenzus szerint az ausztronéz nyelvek őshazája valószínűleg Tajvan szigetén volt, ahonnan beszélőik a feltételezett nagy migrációs hullámokban, nagyjából i. e. 4000 és i. sz. 1000 között terjeszkedtek dél felé a Fülöp-szigeteken, a Maláj-szigetvilágon, majd a csendes-óceáni szigetvilágban. Ez a modell régészeti, nyelvészeti és részben genetikai bizonyítékokra épül, de a pontos útvonalak, időrend és a helyi lakossággal való keveredés mértéke tudományos vita tárgya. A „kivándorlás” képe nem azt jelenti, hogy a korábbi lakosság eltűnt, hanem hogy a nyelvcsere és a házassági kapcsolatok révén az ausztronéz nyelvek fokozatosan dominánssá váltak a szigetvilág nagy részén.
A maláj és az indonéz nyelv viszonya jó példa arra, hogy a nyelvi besorolás és a nemzeti nyelv közötti különbség történeti konstrukció. A maláj nyelv (bahasa Melayu) a Malacca-szoros két partján és a szumátrai, borneói partvidéken beszélt változatokból alakult ki, és a kora újkori kereskedelem közvetítő nyelveként, lingua francaként terjedt. Az indonéz nyelv (bahasa Indonesia) a 20. század elején, a gyarmati korszak végi nacionalista mozgalomban rögzült norma, amely lényegében a maláj egyik sztenderdizált változatára épül, de a független Indonézia iskolarendszere és államigazgatása tette tömegesen használt nemzeti nyelvvé. A két nyelv ma kölcsönösen érthető, de helyesírása, szókincse és intézményi háttere eltér.
Az ausztroázsiai nyelvcsalád (Austroasiatic) a szárazföldi Délkelet-Ázsiában és részben Indiában elterjedt. Ennek egyik legismertebb ága a mon-khmer nyelvek csoportja, amelyhez a khmer, a mon, a vietnámi és számos kisebb hegyi nyelv tartozik. A nyelvészeti besorolás szerint a vietnámi nyelv a mon-khmer ághoz tartozik, annak ellenére, hogy hosszú kínai közigazgatási és kulturális hatás alatt nagyszámú kínai jövevényszót vett át, és írásrendszere is a kínain alapult a 20. századi latin betűs átállás előtt. A vietnámi példája jól mutatja, hogy a nyelvrokonság és a szókincs eredete különböző történeti folyamatokat tükröz: a nyelvtani szerkezet az ausztroázsiai rokonságra utal, a szókincs bizonyos rétege a kínai írásbeliséghez és a középkori kínai államszervezethez kötődik.
Az ausztroázsiai családhoz tartozó kisebb nyelvek beszélői ma gyakran hegyvidéki területeken élnek, Laoszban, Vietnámban, Kambodzsában, Mianmarban és Thaiföldön. A francia gyarmati korszakban a „montagnard” (hegyi lakó) kifejezést a közép-vietnámi hegyvidék több, nyelvileg igen eltérő csoportjára alkalmazták; a szó tehát földrajzi és közigazgatási kategória, nem nyelvészeti vagy önmeghatározási fogalom. A mai Vietnámban e csoportok egy része hivatalosan a „nemzeti kisebbségek” közé sorolt, de az állami kategorizálás módja történeti vita tárgya.
A tai–kadai nyelvcsalád (Tai–Kadai, más néven Kra-dai) elsősorban a dél-kínai és délkelet-ázsiai folyóvölgyekben terjedt el. Ide tartozik a thai, a lao, a sán, a zhuang és több más, kisebb nyelv. A thai és a lao közeli rokon nyelvek; írásrendszerük is közös indiai eredetű előzményre megy vissza. A mai Thaiföld és Laosz államnyelve közötti különbség részben történeti: a thai királyságok központosító államisága és a 20. századi nemzetépítés a bangkoki változatot tette normává, míg a lao nyelvet a francia protektorátus és a későbbi laoszi állam saját oktatási és közigazgatási nyelvként rögzítette. Ugyanakkor a történelmi Sziám és a mai Thaiföld északkeleti régiójában, Iszanban beszélt lao közeli nyelvváltozatokat a thai állam hivatalos nyelvpolitikája hosszú időn át a thai nyelvjárásaként kezelte; ez a besorolás politikai és emlékezetpolitikai vita tárgya, nem pusztán nyelvészeti kérdés.
A tai–kadai nyelvek beszélőinek eredete és vándorlása régóta vita tárgya. A korábbi elméletek szerint a thaiok és laók Dél-Kínából a 13. század előtt érkeztek a mai területükre; a mai nyelvészeti és régészeti kutatások ezt a képet árnyalják, és felhívják a figyelmet arra, hogy a „vándorlás” modellje gyakran nemzeti mítoszokat szolgált, ezért a nyelvcsalád történetét és a mai csoportok genealógiáját szét kell választani.
A sino-tibeti nyelvcsalád (Sino-Tibetan) képviselői közül a régióban a bamar (burmai) nyelv, a kínai nyelvváltozatok és a kisebb tibeto-burmai nyelvek a legfontosabbak. A bamar nyelv a tibeto-burmai ágba tartozik, és a 11–13. századi Pagan királyság írásbeliségéből ismert; a mianmari állam hivatalos nyelvévé a gyarmati korszak utáni államépítés tette. A mianmari hegyvidékeken beszélt karen, kacsin, csin és más nyelvek szintén a tibeto-burmai ágba tartoznak, de ez nem jelenti azt, hogy beszélőik a bamarokkal azonos „népet” alkotnának. A brit gyarmati adminisztráció ezeket a csoportokat gyakran külön kategóriákba sorolta, és egyeseket „harcos törzsként” vagy „barátságos törzsként” írt le; ezek a leírások a gyarmati hadsereg-toborzás és a közvetett uralom igényeit szolgálták, és nem tekinthetők semleges etnikai osztályozásnak.
A kínai nyelvek beszélői a régió számos városában és kereskedelmi központjában éltek a korai újkor óta. A délkelet-ázsiai kínai közösségek nem alkotnak egységes nyelvi csoportot: a hokkien, kanton, hakka, teochew és más nyelvváltozatok beszélői külön iskola-, templom- és kereskedelmi hálózatokat hoztak létre. A „kínai” mint egységes etnikai kategória sokszor inkább a gyarmati államok és a független nemzetállamok osztályozása, mint a helyi közösségek önmeghatározása.
A pápuai nyelvek kifejezés nem egyetlen nyelvcsaládot, hanem a modern Új-Guinea szigetén és a környező szigeteken beszélt több száz, egymással nem rokonítható nyelv gyűjtőneve. Pápua Új-Guinea területén a becslések szerint 800-nál is több nyelvet beszélnek; egyes nyelvek több tízezer, mások csupán néhány száz beszélővel rendelkeznek. A „pápuai” mint nyelvi és emberföldrajzi kategória a 19. századi európai és ausztrál felfedező, illetve gyarmati irodalomból származik, és az ottani közösségek saját nyelvein nem létezik. A nyelvészek a pápuai nyelveket számos különálló nyelvcsaládba és izolátumba sorolják; ez a sokszínűség az emberi nyelvi sokféleség egyik legszélsőségesebb példája. A melanéziai lakosság és a pápuai beszélők közötti fogalmi különbségtétel is gyarmati és antropológiai hagyományokból származik, ezért a mai szövegekben a csoportok önmeghatározását kell előnyben részesíteni.
Egyéb nyelvcsaládok és kontaktnyelvek. A könyv tágabb régióértelmezése miatt a Bengáli-öböl északi partvidékén beszélt bengáli nyelv is a képhez tartozik. A bengáli az indoeurópai nyelvcsalád indoárja ágába tartozik; a mai Banglades államnyelve, és a kelet-indiai Nyugat-Bengál államban is többségi nyelv. A bengáli nyelvű írásbeliség és irodalmi hagyomány a dél-ázsiai szanszkrit és perzsa kulturális körökhöz is kapcsolódik, ami jól mutatja, hogy a régió északnyugati pereme nem választható el élesen a dél-ázsiai történeti folyamatoktól.
A hmong–mien (miao-jao) nyelvcsalád beszélői elsősorban Kína déli, Vietnám, Laosz és Thaiföld hegyvidéki térségeiben élnek. A 20. század közepén a laoszi polgárháború és az amerikai titkos háború következtében sokan menekültként kerültek Thaiföldre, majd az Egyesült Államokba, Franciaországba és más országokba. A hmong közösségek esetében a „hegyi törzs” gyarmati és turisztikai kategóriája különösen félrevezető, mert a csoportok története, nyelvjárása és politikai szervezetei jelentősen eltérnek.
A maláj szigetvilágban és a Fülöp-szigeteken a kereskedelem nyelveként több kreol és pidzsin nyelv is kialakult. A legfontosabb a melayu pasar, azaz a piaci maláj, amelyből a mai indonéz nyelv is táplálkozott. Az ilyen közvetítő nyelvek nem „kevert hibridként” értékelendők, hanem a többnyelvű kikötői világ sajátos intézményeiként. A mai Kelet-Timorban beszélt tetum szintén ausztronéz nyelv, amely a portugál gyarmati korszakban erős portugál szókincset vett fel, és a függetlenség után az egyik hivatalos nyelvvé vált.
A mai országnevek mögött álló népek – bamar, thai, lao, khmer, viet, maláj, indonéz, filippínó, pápuai – nem rendelkeznek folyamatos, változatlan „nemzeti” identitással. A premodern királyságokban a lojalitás elsősorban a helyi közösséghez, a vallási intézményhez, a városhoz vagy az uralkodóhoz kötődött; a nyelv és a szokások fontosak voltak, de nem alkottak mai értelemben vett nemzeti közösséget. A 19–20. századi nacionalizmus és a gyarmati államok népszámlálásai fokozatosan hozták létre a mai „többségi” és „kisebbségi” kategóriákat.
A bamar (burmai) nyelvű csoportok a mai Mianmar középső szárazföldi medencéjében, az Iravádi-folyó völgyében alakították ki hatalmi központjaikat. A Pagan királyság időszakától a bamar nyelv és a theraváda buddhizmus a folyóvölgyi államiság fontos összekötő eleme lett, de a hegyvidéki és peremterületi csoportok ezzel párhuzamosan saját nyelvi és vallási intézményeiket őrizték. A brit gyarmati időszakban a bamarok a folyóvölgyi, rizstermelő lakosság többségét adták, míg a hegyvidékeket „frontier areas”, azaz határterületek néven elkülönítve igazgatták. Ez az adminisztratív szétválasztás a későbbi polgárháborúk és a mai etnikai konfliktusok fontos előzménye.
A thai és lao nyelvű közösségek a Mekong és a Csaophraja-folyó völgyeiben szerveződtek. A történeti forrásokban „thai” és „lao” elnevezések gyakran a folyóvölgyi államok lakóira, nem pedig pontos nyelvi vagy etnikai határokra utaltak. A mai Iszan lakossága nyelvileg a laóhoz közel áll, de a thai állam hivatalos narratívája sokáig a thai nemzet részének tekintette. Ez a vita jól mutatja, hogy a nyelvészeti távolság és a nemzeti hovatartozás között nincs automatikus megfelelés.
A khmer nyelvű lakosság a mai Kambodzsa területén és a Mekong alsó folyásánál élt, és az Angkor Birodalom idején a térség egyik legnagyobb városias államát hozta létre. A khmer identitás folytonosságára gyakran hivatkoznak a modern kambodzsai nemzeti történetírásban, de a források hiányossága miatt az Angkor korának paraszti önazonosságáról keveset tudunk. A khmerek és a szomszédos vietek, thaiok, laók közötti határvidéki konfliktusok a 18–19. században felerősítették a nyelvi és politikai különbségeket, ezért a mai határviták gyakran a premodern viszonyokat leegyszerűsítő nemzeti narratívákra hivatkoznak.
A viet (vietnámi) nyelvű közösségek a Vörös-folyó deltájában és a part menti síkságon éltek, majd a 15–19. századi déli terjeszkedés során a mai Dél-Vietnám területére is benyomultak. Ez a terjeszkedés a cham és khmer lakosság rovására történt; a vietnámi hivatalos történetírás ezt gyakran a „déli előrenyomulás” (Nam tiến) keretében tárgyalja, míg a cham és khmer források a hódítás és kitelepítés tapasztalatát hangsúlyozzák. A két értelmezés közötti különbség a mai emlékezetpolitika egyik érzékeny pontja.
A maláj nyelvű csoportok a Malacca-szoros környékén, a Maláj-félsziget keleti partján, Szumátra és Borneó partvidékein éltek, és a kora újkori kereskedelemben kulcsszerepet játszottak. A „maláj” kategória a 15. századi Malaccai Szultanátus idején a muszlim kereskedői és udvari identitást is jelentett, nem pusztán nyelvet. A 19–20. századi brit és holland gyarmati osztályozás ezt a tág identitást szűkítette le etnikai kategóriává, és a mai Malajzia alkotmányos rendszere is eltérő jogokat kapcsol a „maláj” és „nem maláj” besoroláshoz. Ez a fejlemény a Gyarmati örökségek és államhatárok fejezetben részletesebben is előkerül.
Az indonéz kifejezés a 20. század elején a holland Kelet-India területén élő, soknyelvű lakosság közös politikai megnevezéseként terjedt el. Az 1928-as ifjúsági kongresszuson elfogadott „egy haza, egy nemzet, egy nyelv” jelszó a gyarmati ellenállás programja volt, nem pedig egy már létező etnikai egység leírása. A jávai, szundanéz, madurai, batak, minangkabau, bugisz, balinéz, acehi és több száz más csoport nyelvei ma is eltérőek; az indonéz állam a „sokféleség egysége” (Bhinneka Tunggal Ika) elvét hirdeti, de a gyakorlatban a jávai dominancia és a kisebbségi nyelvek háttérbe szorulása visszatérő vita.
A filippínó nem nyelvi, hanem nemzeti kategória. A Fülöp-szigetek lakossága több tucat ausztronéz nyelvet beszél; a legnagyobbak a tagalog, a cebuano, az ilokano, a hiligaynon és a waray. Az 1930-as években a gyarmati Amerikai Fülöp-szigetek kormányzata a tagalog alapú nemzeti nyelv bevezetése mellett döntött, amelyet később „pilipino”, majd „filipino” néven sztenderdizáltak. Ez a nyelvpolitika a mai napig vitatott: a cebuano és más beszélők egy része a tagalog központú államnyelvet a manilai elit dominanciájának kiterjesztéseként értékeli.
A pápuai csoportok és a melanéziai közösségek esetében a nemzeti kategóriák sokáig gyengébbek voltak, mint a helyi klánhoz, faluhoz és nyelvhez kötődő identitások. Pápua Új-Guinea 1975-ös függetlensége után az angol, a tok pisin és a hiri motu vált hivatalos nyelvvé; a tok pisin egy ausztronéz és angol elemekből kialakult közvetítő nyelv, amely ma a legszélesebb körben használt beszélt nyelv. A független állam több száz helyi nyelvét az alkotmányos retorika a kulturális örökség részeként ismeri el, de az oktatás és a közigazgatás gyakorlata a nagyobb közvetítő nyelveket részesíti előnyben.
A „népcsoport”, az „etnikum” és a „törzs” kifejezéseket a modern történetírás kellő óvatossággal használja. A premodern forrásokban a csoportok megnevezései gyakran lakóhelyre, uralkodóhoz való hűségre, foglalkozásra vagy vallási státuszra utaltak, nem pedig mai értelemben vett etnikai identitásra. A gyarmati hatalmak a 19. században népszámlálásokat, térképeket és törvényeket használtak arra, hogy a lakosságot rögzített kategóriákba sorolják. A brit Indiában például a „martial races” (harcias fajok) elmélete bizonyos csoportokat katonailag „megbízhatónak”, másokat „megbízhatatlannak” minősített; ez a faji hierarchia a toborzás és a közvetett uralom eszköze volt.
A francia Indokínában a hegyvidéki lakosságot „montagnardok”, az etnikai kategorizálást pedig a folyóvölgyi többségi társadalmakkal szembeni ellensúlyként használták. A holland Kelet-Indiában a „binnenlands bestuur” és a „volkshoofden” rendszere a jávai és más csoportok feletti közvetett uralmat szolgálta. Ezek a gyarmati osztályozások nem egyszerűen leírták a társadalmat, hanem intézményesítették a csoportok közötti különbségeket, és gyakran megalapozták a későbbi nemzeti kisebbségi vitákat.
A 20. századi nemzetépítés a gyarmati korszak kategóriáit részben átvette, részben újraértelmezte. A független államok hivatalos ideológiái gyakran egy „többségi nemzetet” jelöltek ki, és a többi csoportot kisebbségként határozták meg. Ez a folyamat sehol sem volt teljesen békés: a nyelvi standardok, az állampolgársági törvények, a földtulajdon és a vallási jogállás mind olyan eszközök voltak, amelyekkel az államok a csoporthatárokat meghúzták, eltolták vagy megerősítették.
A régió mai népességére vonatkozó adatok is csak korlátozott pontosságúak. A nemzeti népszámlálások, az ENSZ becslései és a demográfiai egészségügyi felmérések számai gyakran eltérnek egymástól, különösen a hegyvidéki, tengeri és konfliktusövezeti területeken. A népszámlálások ráadásul azt mérik, ahogyan a lakosságot az állami kategóriák szerint besorolják, nem pedig azt, ahogyan az emberek magukat azonosítják. A mianmari népszámlálások például évtizedekig nem vették fel a rohingja kategóriát, ezért a rohingja közösség lélekszámára vonatkozó adatok becslésenként 800 ezer és 1,2 millió között szórnak. A Fülöp-szigeteki muszlim közösségek, a laoszi hegyvidéki csoportok és Pápua Új-Guinea néhány belső területének lakossága esetében szintén nagy a becslési bizonytalanság.
A nyelvi besorolás sem mindig egyértelmű: a nyelvjárások és a nyelvek közötti határ tudományos vita, a beszélők önbesorolása pedig gyakran eltér a nyelvészek hivatalos kategóriáitól. A mai országos statisztikák ezért a csoportok létszámát általában „saját bevallás szerinti” kategóriákban adják meg; ezek a számok a helyi politikai, vallási és oktatási viszonyoktól is függnek.
Ez az alfejezet elsősorban összehasonlító nyelvészeti szakirodalomra, régészeti áttekintő munkákra és demográfiai statisztikákra támaszkodik. A nyelvcsaládok besorolása a nyelvtudományon belül nagyrészt konszenzusos, de az egyes nyelvek családon belüli helye, a vándorlási modellek és a nyelvcsere időrendje továbbra is vitatott. A régészeti és nyelvészeti rekonstrukciók nem olvasható egykorú írott forrásból származnak, ezért az állítások egy része valószínűségi becslés, nem dokumentált tény.
Az etnikai és nyelvi csoportok lélekszámára vonatkozó adatoknál a fejezet a nemzeti statisztikai hivatalok és a nemzetközi szervezetek becsléseit használja, de az egyes számok közötti eltérést és az adatfelvétel politikai körülményeit minden esetben figyelembe kell venni. A „kisebbség”, „őslakos” és „törzs” kifejezések a gyarmati és posztkoloniális jogi nyelvezetből származnak; a könyv akkor használja őket, ha az adott állam vagy nemzetközi szervezet így alkalmazza, de nem tekinti őket semleges, történelmietlen leírásnak.
A 2020-as évek elején a régióban több népszámlálást elhalasztottak vagy vitatott körülmények között tartottak meg – különösen Mianmarban a 2021-es katonai hatalomátvétel után –, ezért a friss adatok ellenőrzésre szorulnak. A bengáli, a thai, a vietnámi és a laoszi hivatalos nyelvi politikák által közölt anyanyelvi adatok sem mindig tükrözik a tényleges beszélt nyelvet, hanem az állampolgári önbevallás és az iskolai kategorizálás eredményei.