A korai államok hálózatai után Délkelet-Ázsia történetének következő nagy korszaka a mai történetírásban gyakran a klasszikus birodalmak korszakaként jelenik meg. Ez a megnevezés azonban félrevezető lehet, mert a 9–15. század hatalmi képződményei nem modern területi államok voltak, hanem többnyire vallási ideológiával, adóztatási rituálékkal, kereskedelmi monopóliumokkal és patrónus-kliens kapcsolatokkal összetartott, változó határú központok. Az ezt az időszakot tárgyaló fejezetben Angkor, Pagan, Majapahit, Srivijaya, Ayutthaya, Lan Xang és Malacca példáján mutatjuk be, hogyan alakultak át a korábbi, a Mekong-vidékén és a szigetvilágban kialakult kisebb királyságok nagyobb hatalmi konglomerátumokká, miközben a theraváda buddhizmus és az iszlám fokozatosan új legitimációs nyelveket és szervezeti kereteket hozott.
A Khmer Birodalom központja a mai Kambodzsa területén, a Tonlé-tó medencéjében alakult ki. A hagyományos datálás szerint 802-ben II. Dzsajavarman (Jayavarman II) egy hegyi rítus keretében nyilvánította magát univerzális uralkodónak (csakravartin, vagyis „a törvény kerekét forgató”) a Phnom Kulen hegységen. A 802-es dátumot főként későbbi feliratok és kínai források alapján rekonstruálják; a rítus pontos jellege és politikai jelentése a mai napig vitatott értelmezési kérdés. A 9. század végétől a khmer elitek a Mandala-szerű hatalmi hálózatot fokozatosan központosítottabb adminisztrációvá formálták: templomalapítványokkal, víztározókkal (baray) és a királyi családhoz kötődő hivatalnokréteggel.
Angkor legjelentősebb uralkodói közé tartozik II. Suryavarman (uralk. 1113–1150), aki az Angkor Wat templomegyüttest építtette. Az Angkor Wat nem csupán a hindu (elsősorban a Visnu-kultuszhoz köthető) világkép kőbe vésett modellje, hanem olyan intézményi hálózat is, amely a falvakból származó rizsadót, a tómedencei halászatot és a kereskedelmi útvonalakat kötötte össze a papi és katonai elitekkel. A templomegyüttes hatalmas méretei és a benne foglalt domborművek a királyi ideológia dokumentált emlékei, de a paraszti társadalom mindennapjairól jóval kevesebb írott forrás maradt; a régészeti feltárások – például a csatornák és a rizsföldrendszerek nyomai – fontos kiegészítők.
A 12. század második felétől a khmer udvar fokozatosan a mahájána buddhizmus irányába mozdult el, például VII. Dzsajavarman (uralk. 1181–1218) uralkodása alatt, aki a Bayon-templomot és az arcos tornyokat emeltette. A 13. századtól a theraváda buddhizmus vált a khmer elitek körében is meghatározóvá, ami a korábbi istenkirály-képzetet (devarádzsa) részben átalakította: az uralkodó már nem annyira hindu isteni megtestesülést, hanem a Buddha tanítását védő, érdemeket gyűjtő patrónus szerepét hangsúlyozta. A theraváda felvételét nem szabad gyors vagy erőszakos váltásként elképzelni; a helyi hindu, mahájána és őshonos vallási gyakorlatok sokáig párhuzamosan éltek, amit a 14. századi feliratok és az udvari rituálék vegyes nyelvezete is mutat.
Angkor hanyatlása a 14–15. században fokozatosan ment végbe. Az egykor népszerű „bukás” narratíva, amely szerint Ayutthaya 1431-es sikeres hadjárata egycsapásra elpusztította a várost, a mai szakirodalomban inkább vitatott értelmezés. A régészeti adatok alapján a városi mag fokozatosan veszített lakosságából, a hatalom súlypontja délkeletre tolódott, és a kereskedelmi útvonalak átalakulása, a vízgazdálkodási rendszer karbantartási válsága, valamint a regionális riválisok (elsősorban a tengerparti kikötők és a thai központok) megerősödése együttesen játszott szerepet. Az angkori feliratok és az Ayutthaya-krónikák eltérő képet adnak a konfliktusról, ezért a 1431-es eseményt nem szabad a modern kambodzsai vagy thai nemzeti narratíva szerint egyoldalúan olvasni.
A mai Mianmar (Burma) területén a 9–13. században a Pagan (Bagan) városállam vált a legjelentősebb hatalmi központtá. A korábbi pyu városállamok után a pagani királyság magterülete az Irrawaddy (Aijarvadi) folyó középső szakaszán feküdt. A hagyományos burmai krónikák Anawrahta (uralk. 1044–1077) alakjához kötik a birodalom alapítását és a theraváda buddhizmus állami rangra emelését. Anawrahta a krónikák szerint legyőzte a deltavidéki Mon királyságot (Thaton), és a theraváda szent szövegek (Tipitaka) másolatait Paganba vitette. Ezt a történetet a modern történetírás részben legendás elemnek tekinti: a régészeti és epigráfiai bizonyítékok azt mutatják, hogy Paganban a theraváda már korábban is jelen volt, és a Thaton elleni hódítás kronológiája bizonytalan.
Pagan legértékesebb forrásai a több ezer fennmaradt templomfelirat és adománylevél. Ezek dokumentálják, hogy a királyi család, a szerzetesi közösségek (szangha) és a gazdag kereskedők földeket, rabszolgákat és munkaerőt adományoztak a buddhista intézményeknek. A feliratok nyelve pali, mon és óburmai; közülük sokan a tulajdonjog és a földtulajdon formáit is rögzítik, így elsődleges forrásai a gazdaság- és társadalomtörténetnek. A pagani királyság hatalma a folyó menti rizstermelés és a növekvő belső kereskedelem adóján nyugodott, de a hegyi közösségek és az északkeleti területek irányítása gyakran névleges maradt.
A pagani hanyatlás fordulópontjaként a mongol hadjáratot szokták említeni. A mongol csapatok – a Jüan-dinasztia keretében – 1277 és 1287 között több alkalommal is betörtek a királyságba; a krónikák szerint Pagan 1287-ben elesett, a királyság pedig szétdarabolódott. A régészeti adatok azonban azt mutatják, hogy Pagan városi lakossága még a 14. században is jelentős volt, és a központi hatalom összeomlása inkább fokozatos folyamat volt, amelyben a mongol nyomás csak az egyik tényező. A pagani utódállamok – az Ava (Inwa) és a Pegu (Bago) – a 14–15. században átvették a buddhista legitimációt, de a politikai központok áthelyeződtek.
A maláj szigetvilág nyugati felén a 7. századtól a 13. századig a Srivijaya névvel jelölt hatalmi hálózat ellenőrizte a Malaka- és a Szunda-szoros környéki tengeri útvonalakat. Srivijaya központját hagyományosan a dél-szumátrai Palembang környékére helyezik, de a régészeti helyszínek szétszórtak, és a „főváros” fogalma nem feleltethető meg a mai központi kormányzásnak. A Kedukan Bukit felirat (683) a legrégebbi ismert ómaláj nyelvű feliratok egyike, és egy uralkodó tengeri hadjáratát, pogány szentélyek felszámolását, valamint a hatalmi győzelmet ünnepli. A felirat a Srivijaya kutatóinak egyik legismertebb elsődleges forrása, de a benne leírt esemény értelmezése vitatott: egyesek belső terjeszkedésnek, mások regionális hatalmi konszolidációnak tekintik.
Srivijaya erejét a tengeri kereskedelemre kivetett hatalmi gyámság adta. A kínai források (például a Tang-dinasztia évkönyvei) rendszeresen említik a Szrivijaja nevű államot, amely buddhista zarándokokat is fogadott; az arab és perzsa geográfusok pedig arról írnak, hogy a szigetvilágban fűszereket, kámfort, szantálfát és tengeri termékeket gyűjtenek a kínai piacra. Srivijaya a 10–11. században a mahájána buddhizmus fontos központja volt, amit a Nalanda-vidéki kapcsolatok és a bengáli buddhista hagyományhoz fűződő epigráfiai adatok is jeleznek. Nem beszélhetünk azonban egységes „buddhista államról”: a helyi kikötőkben hindu, buddhista és később muszlim kereskedők egymás mellett éltek, és az uralkodói legitimitás forrása részben az őslakos termékenységi rítusokon, részben a buddhista univerzalizmuson nyugodott.
Srivijaya hanyatlását a 11. századi dél-indiai Csola (Chola) támadás (1025 körül) gyorsította fel, amely a tengeri hálózat több kikötőjét is érintette. Ezt követően a hatalmi súlypont fokozatosan Jávára tevődött át, de Srivijaya még a 13. században is említésre kerül kínai forrásokban. A kései Srivijaya és a jávai Majapahit viszonya összetett: egyes jávai források szerint Srivijaya területeit a 14. században Majapahit befolyása alá vonta, más források inkább házassági és kereskedelmi szövetségekről írnak. A Srivijaya „bukását” tehát nem szabad egyetlen dátumhoz kötni.
A Majapahit Birodalom a kelet-jávai Brantas folyó vidékén alakult ki a 13. század végén, és a 14. században vált a szigetvilág legjelentősebb szárazföldi-tengeri hatalmává. A hagyományos alapítási év 1293/1294, amikor Raden Wijaya (a későbbi Kertarajasa Jayawardhana) a mongol csapatok kivonulását kihasználva megszilárdította hatalmát. A birodalom legismertebb forrása a Nagarakretagama (más néven Desawarnana, 1365), amelyet a költői formában író Prapañca hagyott az utókorra. Ez a jávai palladium a királyi udvar rituális központját, a templomhálózatot és a hozzá kapcsolódó adófizető területeket írja le. A szöveg a királyi hatalmat a hindu-buddhista univerzalizmus nyelvén ábrázolja, de a valós ellenőrzés mértéke a Jáván kívüli területeken feltehetően csekély volt, és a „birodalom” határai jelentősen eltérhettek a Nagarakretagama névjegyzékei által sugallt kiterjedéstől.
A Majapahit-korszak legismertebb politikai alakja Gajah Mada, aki a 14. század közepén a király mellett a legfőbb miniszteri hivatalt töltötte be. A Sumpah Palapa („Palapa-eskü”) néven ismert, a krónikákban és későbbi irodalmi hagyományban felbukkanó fogadalom szerint Gajah Mada mindaddig nem élvezett volna bizonyos fűszereket, amíg a szigetvilág nagy részét nem hódoltatja a Majapahit hatalma alá. Ezt a szöveget a modern indonéz nemzeti emlékezet gyakran a mai Indonézia „előfutáraként” idézi; ez azonban emlékezetpolitikai állítás, mivel a 14. századi Majapahit és a mai indonéz állam között nincs intézményi és területi folytonosság. A történetírás ezért a Palapa-esküt elsősorban a korabeli hatalmi retorika dokumentumaként, nem pedig területi követelésként értelmezi.
A Majapahit gazdasága a jávai rizstermelésre és a fűszerkereskedelemre épült. A jávai királyság a maluku-szigeteki (Moluccák) szegfűszeg és szerecsendió termelőit nem közvetlenül irányította, hanem a kereskedelmi láncokat és a kikötői adókat próbálta ellenőrizni. A 15. században a Jáva északi partján fekvő muszlim kikötővárosok – például Demak, Japara, Gresik – fokozatosan önállósodtak, és az iszlámra áttért kereskedőrétegek új hatalmi központokat hoztak létre. A Majapahit udvar a 15. század végén elvesztette tényleges hatalmát, de a jávai hindu-buddhista kultúra – a wayang-előadások, az udvari etikett, a szanszkrit eredetű udvari nyelv – tovább élt az iszlamizált szultánságokban is. A hanyatlás kronológiája vitatott; a gyakran említett 1478-as dátum (a „Demon” vagy „Giri” támadása) a jávai krónikákban szerepel, de régészetileg nem igazolható egyértelműen.
A szárazföldi Délkelet-Ázsia középső részén a 14. században két nagy jelentőségű hatalmi központ jött létre: a Chao Phraya-medencében Ayutthaya (alapítva a hagyományos dátum szerint 1351-ben), és a Mekong középső folyása mentén Lan Xang („a millió elefánt földje”, hagyományos alapítási év 1353). Mindkettő a korábbi, kisebb thai-lao törzsfői szövetségek fokozatos összeolvadásából alakult ki, és mindkettő a theraváda buddhizmust tette az uralkodói legitimitás egyik központi elemévé.
Ayutthaya alapítását a királyi krónikák U-thong herceghez kötik, aki a deltavidéki kereskedelem és a folyami közlekedés ellenőrzésére rendezkedett be. A város a Chao Phraya folyó szigetén, a tenger felől és a belső területek felől egyaránt jól elérhető helyen feküdt. Ayutthaya a 15. századtól a térség legfontosabb közvetítő kereskedelmi központja lett, ahol kínai, indiai, perzsa, arab és később európai kereskedők is megfordultak. A 15–17. századi felvirágzás nem csupán a rizstermelésen, hanem a Mandala-hálózat közvetítő szerepén nyugodott: az Ayutthaya királyi udvar a szomszédos városállamok és hegyi közösségek adóját részben árucikként, részben munkaerőként gyűjtötte be. A „gyarmati adó” fogalma azonban itt nem használható, mert a rendszer sokkal inkább személyes hűségi viszonyokon, mint területi adminisztráción alapult.
Lan Xang alapítója, Fa Ngum (uralk. hagyományosan 1353–1371) a laoszi krónikák szerint Angkor udvarában nevelkedett, és onnan hozta a theraváda buddhizmus ereklyéit és a khmer udvari szokásokat. Lan Xang hatalmának magterülete a Mekong menti síkvidékekre korlátozódott, de a királyság a 14–16. században időszakosan a mai északkelet-thaiföldi és vietnami hegyvidéki közösségek felé is kiterjesztette befolyását. A hegyi etnikai csoportok – például a khmu, hmong és más, a síkvidéki rizstermelőktől eltérő életmódot folytató közösségek – számára a laoszi királyi hatalom gyakran csak időszakos adószedést jelentett; a modern nemzeti történetírásban azonban ezeket a területeket gyakran visszavetítve „laoszi fennhatóság” alattiként ábrázolják. A források hiánya miatt a hegyi közösségek belső politikai szerveződése jobbára ismeretlen.
Ayutthaya és Lan Xang viszonya, valamint a khmer utódállamokkal való kapcsolatuk a 14–15. században gyakran háborús és házassági szövetségek bonyolult hálóját alkotta. A thai és laoszi krónikák ezt a viszonyt esetenként nemzeti konfliktusként ábrázolják, de a mai történészek inkább a regionális hatalmi mezők versengését, nem pedig nemzeti ellentétet látnak benne. A 16. századtól Ayutthaya nyugati irányban a burmai Toungoo-dinasztiával került ismételt konfliktusba, Lan Xang pedig időszakosan a burmai befolyás alá került. E konfliktusok áldozatközpontú bemutatása nehéz, mert a krónikák elsősorban az elitek hadi dicsőségét örökítik meg, a civil lakosság szenvedéseiről alig szólnak.
A Malaka-szoros északi kijáratánál, a Maláj-félsziget délnyugati partján alapított Malacca (Melaka) a 15. században a szigetvilág egyik legfontosabb kikötővárosává vált. A hagyományos elbeszélés szerint Malaccát egy Palembangból származó uralkodó, Parameswara alapította 1396 és 1403 között; a Sejarah Melayu (Maláj évkönyv) ezt a mitikus-historikus szövegben színesen elbeszéli. A kikötő gyors felemelkedését az tette lehetővé, hogy a kínai Ming-dinasztia a 15. század elején flottaexpedíciókat küldött a térségbe (a Cseng Ho vezette utak), és Malacca kínai védnökséget kérve stabil politikai környezetbe került. Ez a kínai kapcsolat a maláj krónikákban és a kínai évkönyvekben egyaránt dokumentált, bár a részletekben eltérnek.
Malacca a 15. század közepén áttért az iszlamra, és ezzel a szigetvilág egyik legkorábbi és legnagyobb iszlám kereskedelmi államává vált. Az áttérés okai között a tengeri kereskedelemben részt vevő muszlim kereskedőközösségekhez fűződő szoros kapcsolatok, valamint az uralkodói legitimáció új, a hindu-buddhista hagyománytól eltérő formája szerepelhetett. A Malaccai Szultanátus udvarában kialakult a Malaccai Törvénykönyv (Undang-Undang Melaka), amely a muszlim jog (saría) elemeit a helyi szokásjoggal (adat) ötvözte. Ez a dokumentum a tengeri kereskedelem, a tulajdonjog és a családi jog kérdéseit is szabályozta, és a későbbi maláj szultánságok jogi modelljéül szolgált. A szöveg fennmaradt változatai azonban későbbi másolatok, így a 15. századi állapot rekonstrukciója forráskritikai óvatosságot igényel.
Malacca gazdagsága nem csupán a termelésből, hanem a közvetítő kereskedelemből származott. A város adó- és kikötői illetékrendszere, raktárai és szálláshelyei a kelet-nyugati fűszer-, textil- és porcelánkereskedelem csomópontjává tették. A portugál Tomé Pires 1512–1515 körül írt beszámolója – amelyet nem a helyi lakosság, hanem egy európai megfigyelő szemszögéből kell olvasni – részletesen leírja a kikötő soknyelvű kereskedővilágát. Malacca bukását 1511-ben a portugál hadjárat okozta, de a város a hódítás után sem tűnt el teljesen; a kereskedelem egy része áttevődött Aceh, Johor és más kikötőkbe. Malacca története tehát nem a „fényes gyarmati kor előtti kereskedelem” idilli végpontja, hanem a hatalmi átrendeződés egyik állomása.
A klasszikus birodalmak korának egyik legfontosabb vallási folyamata a theraváda buddhizmus terjedése a szárazföldön, valamint az iszlám térhódítása a szigetvilág kikötővárosaiban. E két folyamat nem csupán hitbeli változás volt; intézményi, gazdasági és nyelvi hálózatokat is hozott. A theraváda a 11. századtól kezdve a burmai, thai, lao és khmer elitek közös keretévé vált: a pali nyelvű kánon, a szerzetesi rend (szangha) és a királyi adományozás rendszere összekötötte a különböző udvarokat. A szerzetesek földbirtokokat szereztek, ami egyrészt a vallási intézmények gazdasági súlyát növelte, másrészt időről időre feszültséget keltett a királyi hatalommal, amikor az uralkodók megpróbálták a szangha vagyonát ellenőrizni. A theraváda buddhista királyság modellje nem volt azonban egységes: a pagani, az angkori és az ayutthayai udvari rituálék különböző hindu és őshonos elemeket is megőriztek.
Az iszlám terjedése a szigetvilágban hosszú, fokozatos folyamat volt. A 13. század végétől észak-szumátrai kikötőkben (például Pasai) muszlim uralkodók bukkannak fel, amit sírkövek és arab-perzsa források jeleznek. A 15. századra a Malaka-szoros térségében a muszlim kereskedőközösségek politikai hatalmat is szereztek; Malacca, majd Aceh, Demak és a keleti szigetvilág egyes szultánságai az iszlámot a kereskedelmi hálózatok hitéleti és jogi kereteként használták. Az iszlamizációt nem szabad „hódításként” vagy „békés misszióként” egyoldalúan leírni: a források mind katonai hódításokat, mind fokozatos áttérést, mind kereskedelmi házasságokat dokumentálnak. A helyi közösségek sokszor az új vallás elemeit a korábbi hindu-buddhista vagy őshonos rituálékkal keverték; a 16. századi jávai krónikák ezt a vallási pluralizmust nem a mai értelemben vett „toleranciaként”, hanem pragmatikus együttélésként írják le.
Az itt bemutatott hatalmi képződményeket nem lehet egyetlen modell alá sorolni. A szárazföldi birodalmak – Angkor, Pagan, Ayutthaya – alapvetően rizstermelő agrárközpontokra épültek, ahol a hatalom a föld, a munkaerő és a víz ellenőrzéséből származott. A tengeri hatalmak – Srivijaya, Malacca, részben Majapahit – ezzel szemben elsősorban kereskedelmi csomópontok hálózatát ellenőrizték, és hatalmuk a hajóforgalom, a kikötői adók és a szövetséges kikötők hűségén nyugodott. A két típus között átmenetek is voltak: Majapahit egyszerre támaszkodott a jávai rizsalapú magterületre és a tengerentúli kereskedelmi kapcsolatokra.
A modern történetírás – elsősorban a 20. századi kutatók, például O. W. Wolters nyomán – a mandala fogalmát használja arra a hatalmi logikára, amelyben a központ hatósugara nem zárt határú területet, hanem koncentrikus, változó hűségi övezeteket jelentett. A mandala-modell nem tény, hanem értelmezési keret; hasznos, mert megakadályozza a modern nemzetállami területiség visszavetítését. Ugyanakkor a kritikusai szerint a modell túlságosan statikus, és nem veszi figyelembe az adóztatás, a pénzhasználat és a bürokrácia egyes elemeinek fejlődését. A klasszikus birodalmak közigazgatása ugyanis korántsem volt egységes: a templomi levéltárak (például Angkorban) viszonylag fejlett írásbeli nyilvántartást mutatnak, míg a hegyi peremterületeken a hatalomgyakorlás nagyrészt szóbeli rituálékon alapult.
Végül érdemes hangsúlyozni, hogy e birodalmak történetét nem szabad kizárólag a férfi uralkodók és a fővárosi elitek felől elbeszélni. A feliratok és krónikák ugyan az udvari világot állítják középpontba, de a régészeti és néprajzi adatok arra mutatnak, hogy a hétköznapi termelők – rizsföldművesek, halászok, fakitermelők, sópárlók, takácsok és kereskedőasszonyok – a birodalmak gazdasági alapját képezték. A klasszikus birodalmak korszakának jobb megértése ezért nemcsak a nagy királyi feliratok, hanem a falvak, a temetők, a műhelyek és a kikötői hulladékrétegek kutatásán is múlik.
A klasszikus birodalmak történetére vonatkozó elsődleges források három nagy csoportba sorolhatók: epigráfiai források (kő- és fémtáblákra vésett feliratok), külső elbeszélő források (kínai dinasztikus évkönyvek, arab-perzsa geográfusok, európai utazók beszámolói), valamint régészeti leletek (templomok, csatornarendszerek, kerámia, fémtárgyak). A helyi krónikák – például a burmai, thai, laoszi és maláj évkönyvek – sokszor évszázadokkal későbbi másolatokban maradtak fenn, ezért használatukkor a modern történetírás forráskritikai óvatossággal jár el.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők:
A modern kutatásban élénk vita folyik arról, hogy a klasszikus birodalmakat „bürokratikus államnak”, „mandala-hálózatnak” vagy „rituális központnak” kell-e nevezni. Ezt a vitát a könyv nem dönti el, hanem arra használja, hogy az olvasó érzékelje a fogalmak korhoz kötöttségét.