Az előző alfejezet a klasszikus birodalmak, Srivijaya és Majapahit hanyatlását és a hindu-buddhista államok világát mutatta be. A 13–16. században a Maláj-szigetvilágban új vallási és politikai térkép alakult ki, amelynek középpontjában az iszlám terjedése és a fűszerkereskedelem állt. Ez a folyamat nem egyetlen hódítás vagy külső hatalom beavatkozása volt, hanem a tengeri kereskedelem hálózataiban, a helyi uralkodók döntéseiben és a kikötővárosok társadalmában gyökerezett. A szigetvilág muszlim államai, élükön a Malaccai Szultanátussal, összekapcsolták a kínai, indiai, arab és később európai kereskedői köröket, és tartósan átformálták a régió kulturális és politikai arculatát.
Az iszlám már a 7–9. századtól jelen volt a Maláj-szigetvilág kikötőiben, de ekkor elsősorban arab és perzsa kereskedők vallásaként. A korai kapcsolatokra utaló bizonyítékok részben régészetiek: a kelet-jávai Leran falu mellett talált, 1082-re datált muszlim sírkő dokumentált tény, és arra utal, hogy a 11. században már éltek muszlim közösségek a térségben. A 13. század végétől azonban az iszlám már politikai tényezővé vált: az észak-szumátrai Szamudra Pasai (Samudera Pasai) szultanátus az első ismert muszlim uralkodói központ a régióban, amelyet Marco Polo 1292-es útleírása említ (a szöveg hivatkozása ellenőrzést igényel, de a forrás létezése dokumentált). A 14–15. században az iszlám fokozatosan terjedt a tengerparti kereskedővárosokban, majd a 16. századra a szigetvilág nyugati felének számos állama muszlim uralkodó alatt állt.
A terjedés csatornái között a történészi konszenzus szerint a kereskedelem játszotta a legfontosabb szerepet. A muszlim kereskedők – arabok, perzsák, indiaiak (főként gudzsarátiak, tamilok, bengáliak) – nem csupán árut, hanem vallási gyakorlatot, jogi normákat és írástudást is hoztak magukkal. A szúfi (sufi) tanítók és vándor prédikátorok rugalmasan viszonyultak a helyi hiedelmekhez, és gyakran házassági szövetségek révén kerültek kapcsolatba a helyi elitekkel. Az uralkodói áttérések kiemelt jelentőségűek voltak: amikor egy kikötőváros ura felvette az iszlámot, a muszlim kereskedők nagyobb biztonságot és jogi védelmet éreztek, ami tovább növelte a kikötő vonzerejét. A folyamat tehát nem pusztán vallási, hanem gazdasági és politikai racionalitást is követett.
Fontos hangsúlyozni, hogy az iszlám terjedése nem volt egységes vagy gyors. A belső területeken, különösen Jáva keleti és középső részein, a hindu-buddhista hagyományok tovább éltek, és a nagy mezőgazdasági államok (mint a hanyatló Majapahit utódállamai) hosszú ideig ellenálltak az iszlám befolyásnak. A partvidéki muszlim kereskedőállamok és a belső, mezőgazdasági alapú hindu-buddhista királyságok közötti feszültség a 16. század egyik meghatározó politikai törésvonala volt. Az iszlám terjedését gyakran „békésnek” írják le, de ez a jellemzés vitatott: bár nincs nyoma nagy léptékű hódításnak, a helyi hatalmi harcok és a dinasztikus konfliktusok gyakran összefonódtak a vallási változással, és az áttérések mögött néha kényszer vagy politikai nyomás is állhatott. A történészi konszenzus ma azt emeli ki, hogy a folyamat sokszínű volt: a kereskedelem, a misszió, a házassági kapcsolatok és a politikai érdek együttesen alakították.
A Malaccai Szultanátus (Melaka) a 15. század első felében emelkedett a Maláj-félsziget délnyugati partján, a Malacca-szoros ellenőrzésére alkalmas helyen. Alapítása a hagyomány szerint egy szumátrai herceghez, Paramesvarához (Parameswara) köthető, aki a 14. század végén, valószínűleg Srivijaya örököseként vagy egy helyi előkelőként, megalapította a kikötőt. A kínai források 1405-ben már említik Malaccát, és a Ming-dinasztia udvarával való kapcsolatfelvétel a szultanátus korai megerősödésének kulcsa volt. Zheng He (Zheng He) kínai admirális 1405–1433 közötti expedíciói többször érintették Malaccát, és a kínai császári védelem – dokumentált tény – hozzájárult ahhoz, hogy a kikötő elkerülje a Sziám és a jávai hatalmak közvetlen fenyegetését.
Paramesvara feltehetően már uralkodása alatt áttért az iszlámra, és felvette az Iszkandar Szah (Iskandar Shah) nevet, bár az áttérés pontos időpontja vitatott. A szultanátus a 15. század közepén, Muzaffar Szah (Muzaffar Shah) és fia, Manszur Szah (Mansur Shah) uralkodása alatt érte el hatalma csúcsát. Malacca kikötője a korabeli források szerint a világ egyik legforgalmasabb kereskedelmi központja lett: a portugál gyógyszerész, Tomé Pires 1512–1515 között írt feljegyzései szerint a kikötőben több mint nyolcvan nyelvet beszéltek, és évente több száz hajó fordult meg (a számok becslések, de a forrás hiteles leírása a kozmopolita jellegnek). A szultán adó- és vámrendszere, a kereskedők jogi védelme, a raktározás és a hajójavítás szolgáltatásai, valamint a Malacca-szoros ellenőrzése tette a várost a kelet-nyugati kereskedelem csomópontjává.
A Malaccai Szultanátus nem csupán gazdasági, hanem kulturális és vallási központ is volt. A maláj nyelv itt vált a szigetvilág lingua franca-jává, és a dzsávi (Jawi) írás – az arab betűs maláj írás – a diplomácia és az irodalom eszközévé. Az iszlám jogtudósok és szúfi tanítók Malaccában működtek, és a szultanátus hálózata elősegítette az iszlám terjedését a környező területeken, például a Maláj-félsziget keleti partján, Szumátra keleti részén és Borneó északi vidékein. Ugyanakkor Malacca társadalma vallásilag pluralisztikus maradt: hindu, buddhista, muszlim és animista közösségek egyaránt jelen voltak, és a kereskedelemben a vallási hovatartozás nem volt kizáró feltétel.
A szultanátus hanyatlása a 16. század elején gyorsan következett be. A portugál Alfonso de Albuquerque 1511-ben elfoglalta Malaccát, miután a szultán nem tudta megvédeni a kikötőt. A portugál hódítás dokumentált tény, de megítélése a történetírásban vitatott: a portugál források a hódítást a keresztény hatalom győzelmeként, a maláj krónikák (például a Sejarah Melayu – Maláj Krónika) pedig idegen invázióként és a jogos uralkodó elűzéseként ábrázolják. A szultáni udvar a Maláj-félsziget déli csücskébe, Johorba menekült, és a Malaccai Szultanátus öröksége a johori szultánságban, valamint a környező muszlim államokban élt tovább. Malacca bukása a portugálok számára stratégiai győzelem volt, de a fűszerkereskedelem központjai hamarosan más kikötőkbe (például Acehbe és a Maluku-szigetekre) helyeződtek át.
A Malaccai Szultanátus mellett a 15–16. században számos más muszlim politikai közösség jött létre a Maláj-szigetvilágban. Ezek nem alkottak egységes birodalmat, hanem egymással versengő, gyakran szövetséges vagy ellenséges kikötőállamok voltak, amelyek a tengeri kereskedelemből és a fűszertermelésből szereztek jövedelmet.
Aceh (Aceh) Észak-Szumátra csúcsán a 16. század elején emelkedett fel, különösen Malacca portugál elfoglalása után. Aceh a borskereskedelem egyik fő központja lett, és az iszlám tudományosság egyik legfontosabb délkelet-ázsiai bázisává vált. Szultánjai szoros kapcsolatot tartottak az Oszmán Birodalommal és az indiai muszlim államokkal, ami a 16. században katonai támogatást is jelentett a portugálok elleni küzdelemben. Aceh jelentősége abban állt, hogy a Malacca-szoros nyugati bejáratát ellenőrizte, és hosszú ideig a legerősebb muszlim hatalom volt a térségben.
Brunei (Brunei) Borneó északi partján a 15. században tért át az iszlámra, és a 16. századra a Dél-kínai-tenger felé irányuló kereskedelem egyik kulcsszereplőjévé vált. Brunei befolyása kiterjedt a mai Fülöp-szigetek déli részére is, ahol a Sulu (Sulu) és Maguindanao (Maguindanao) szultanátusok a 15–16. században jöttek létre. Ezek a szultanátusok a Fülöp-szigeteki szigetvilág déli részén az iszlám terjedésének közvetítői voltak, és a helyi tengeri népekkel, valamint a kínai kereskedőkkel tartottak kapcsolatot. A mai Fülöp-szigetek déli részének muszlim közösségei (a moro identitás későbbi kifejezés) ezekből a szultanátusokból eredeztetik történelmi jelenlétüket; a fogalom azonban a spanyol gyarmati korban alakult ki, és a 20. században politikai tartalmat nyert, ezért a jelenkori jelentés visszavetítése kerülendő.
A Maluku-szigeteken (Moluccas) a Ternate és Tidore szultanátusok a 15. század végétől a szegfűszeg-termelés központjai voltak. Ezek a kis szigetek birtokolták a világ akkori szegfűszeg-termelésének jelentős részét, ami rendkívüli gazdagságot és stratégiai jelentőséget adott a helyi uralkodóknak. A két szultanátus évszázadokon át rivalizált egymással, és a 16. században a portugál, majd a holland és spanyol hatalmak is beavatkoztak a helyi konfliktusokba, először szövetségesként, később hódítóként.
Jáva északi partján a 15–16. században több muszlim kikötőállam jött létre, amelyek a belső területek hindu-buddhista királyságaival álltak szemben. Demak (Demak) a 15. század végén a legerősebb jávai muszlim állam volt, és hagyományosan az első jávai iszlám királyságként tartják számon. Demak hanyatlása után Banten (Banten) és Cirebon (Cirebon) vette át a tengerparti kereskedelem irányítását. Ezek a városok a bors- és rizskereskedelemből éltek, és szoros kapcsolatban álltak a maláj, indiai és kínai kereskedőkkel. Ugyanakkor a jávai belső területeken a hindu-buddhista hagyomány tovább élt, és a 16. század végén a Mataram (Mataram) királyság – amely bár muszlim volt, de erősen hindu-buddhista udvari kultúrát őrzött – egyesítette Közép- és Kelet-Jávát. Ez a kettősség mutatja, hogy az iszlám terjedése nem járt a régi vallási és kulturális elemek azonnali eltűnésével.
A Maláj-szigetvilág a kora újkorban a világ egyik legfontosabb fűszertermelő régiója volt. A szegfűszeg (clove) és a szerecsendió (nutmeg) kizárólag a Maluku-szigeteken termett, a bors (pepper) pedig Szumátrán, Jáván és a Maláj-félszigeten volt elterjedt. Ezek a fűszerek Európában és a Közel-Keleten rendkívül értékesek voltak, nemcsak ízesítésre, hanem tartósításra, gyógyászatra és presztízsfogyasztásra is használták őket. A fűszerkereskedelem jövedelmezősége a korabeli források szerint többszörös árrésre utal, de a pontos haszonkulcsok becslések, mivel a korabeli könyvelés ritka.
A kereskedelem szerkezete többlépcsős volt. A Maluku-szigeteken a helyi termelők és tengeri népek szállították a szegfűszeget és a szerecsendiót a közeli kikötőkbe, ahol a helyi uralkodók adót vetettek ki. Innen a termékeket maláj, jávai, kínai és indiai hajósok vitték tovább a nagyobb kikötővárosokba – Malaccába, Acehbe, Bantenbe –, ahol a távolsági kereskedőknek adták el. A távolsági kereskedelemben a kínai, indiai, arab és perzsa kereskedők mellett a 16. századtól az európaiak is megjelentek. A kínai kereskedők a Ming-kori hivatalos tengeri tilalom ellenére magánhálózatokban vettek részt, és porcelánt, selymet, lakkot hoztak, fűszert és trópusi termékeket vittek. Az indiai kereskedők – különösen a gudzsaráti muszlimok és a tamilok – textíliákat, rizst és vasat szállítottak, és a fűszerekért cserébe a szigetvilágban nagyra értékelt árukat kínáltak. Az arab és perzsa kereskedők a hajózási ismeretek, a csillagászati navigáció és a vallási közvetítés terén játszottak kulcsszerepet.
A fűszerkereskedelem nemcsak a kikötővárosokat gazdagította, hanem a termelő közösségeket is. A Maluku-szigeteken a szegfűszeg és a szerecsendió termesztése és betakarítása munkaigényes volt, és a helyi társadalmak jelentős része részt vett benne. Ugyanakkor a kereskedelem egyenlőtlen volt: a távolsági kereskedők és a kikötői elitek nagyobb hasznot húztak, mint a termelők. A kereskedelemhez kapcsolódott a rabszolgaság is, bár ennek mértéke és formái nehezen rekonstruálhatók. A korabeli források (kínai, portugál, maláj) említik rabszolgák jelenlétét a kikötőkben és a háztartásokban, de a statisztikai adatok hiányoznak, és a rabszolgaság fajtái (adósságrabszolgaság, hadifoglyok, kereskedelmi rabszolgaság) eltérőek voltak. Ezt a jelenséget nem szabad a későbbi transzatlanti rabszolgakereskedelem mintájára értelmezni, mert a helyi társadalmi rendszerek más jogi és szokásjogi keretek között működtek.
Az európaiak megjelenése a 16. század elején alapvetően megváltoztatta a fűszerkereskedelem szerkezetét. A portugálok 1511-ben elfoglalták Malaccát, és megpróbálták monopolizálni a fűszerkereskedelmet, de a szigetvilág hatalmas kiterjedése miatt ez csak részben sikerült. A hollandok a 17. században a Holland Kelet-indiai Társaság (VOC) révén agresszívabb monopóliumra törekedtek, és a Maluku-szigeteken erőszakkal korlátozták a termelést és a kereskedelmet. Ez a folyamat azonban már a következő korszak, a gyarmati behatolás része, és az Iszlám, kereskedelem és a szigetvilág alfejezet keretein belül csak annyiban tárgyalandó, hogy az európai jelenlét a 16. század végétől a helyi szultanátusok hatalmát fokozatosan aláásta.
Az iszlám terjedése és a fűszerkereskedelem fellendülése mély társadalmi és kulturális változásokat hozott a Maláj-szigetvilágban. A kikötővárosok növekedése új társadalmi rétegeket hozott létre: a kereskedőket, hajósokat, kézműveseket, kikötői munkásokat és vallási szakembereket. A városi elitek – a szultáni udvarok, a nagykereskedők, a hajótulajdonosok – vagyona a kereskedelemből származott, és ez a vagyon a vallási alapítványok (waqf) és a mecsetek építésében is megjelent.
A maláj nyelv a 15–16. században az egész szigetvilág közvetítő nyelvévé vált. A dzsávi írással írt maláj szövegek – levelek, szerződések, krónikák, vallási értekezések – a diplomácia és az irodalom alapját képezték. A maláj nyelv szerepe hasonló volt a latinéhoz a középkori Európában, de nem volt egyetlen birodalom hivatalos nyelve, hanem a tengeri kereskedelem és az iszlám hálózatok közös nyelve. A legfontosabb irodalmi alkotás, a Sejarah Melayu (Maláj Krónika) a 16. században keletkezett, és Malacca aranykorát idealizálva meséli el; forrásértéke nagy, de erősen irodalmi és legitimációs jellegű.
Az iszlám jog (sarí’a, sharia) és a helyi szokásjog (adat, adat) keveredése a társadalmi élet minden területén megfigyelhető volt. A családjogban, az öröklésben és a büntetőjogban a muszlim normák mellett a helyi hagyományok is érvényesültek, és a bíráskodás gyakran a szultáni udvar vagy a helyi elöljárók kezében volt. A szúfi rendek (tariqa) jelentős szerepet játszottak a vallási életben: a helyi szentek (wali) sírjai zarándokhelyekké váltak, és a szúfi tanítások a misztikus iszlám elemeit ötvözték a helyi spirituális hagyományokkal. Ez a szinkretizmus a későbbi reformmozgalmak szemében „megengedhetetlen újításnak” tűnt, de a korabeli források szerint a mindennapi vallásgyakorlat természetes része volt.
A nők helyzete a korabeli források alapján összetett. A kikötővárosokban a nők gyakran részt vettek a kiskereskedelemben, a kézművességben és a mezőgazdasági munkában. A maláj és jávai krónikák említenek női kereskedőket és hajótulajdonosokat, bár a források férfiközpontúak, és a nők szerepét gyakran alulreprezentálják. Az iszlám terjedése fokozatosan alakította a családjogi normákat, de a helyi szokásjog – például a nők öröklési jogai a matrilineáris közösségekben – tovább élt, és a 16. században még nem volt egységes muszlim jogrend.
A vallási pluralizmus a szigetvilág kereskedővárosainak jellemzője maradt. A muszlim többségű kikötőkben hindu, buddhista és animista közösségek is éltek, és a vallási ünnepek, áldozatok és rituálék gyakran keveredtek. A tolerancia azonban nem jelentett egyenlőséget: a muszlim uralkodók általában a muszlim kereskedőknek kedveztek, és a nem muszlimoknak külön adókat kellett fizetniük bizonyos helyeken. A vallási konfliktusok ritkák voltak a 16. században, de a portugálokkal való összecsapások vallási színezetet is kaptak, különösen Aceh és a portugál Malacca közötti háborúkban.
A 13–16. századi szigetvilági iszlám és kereskedelem történetének rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik, és számos ponton bizonytalan. Az elsődleges források közé tartoznak a kínai dinasztikus évkönyvek (például a Ming shi), amelyek a kínai udvar és a helyi uralkodók közötti diplomáciai kapcsolatokat rögzítik; a portugál és holland utazók, hivatalnokok beszámolói (például Tomé Pires, Duarte Barbosa); a maláj, jávai és más helyi nyelvű krónikák és udvari költészet; valamint a régészeti leletek – sírkövek, érmék, kerámia, hajóroncsok. A régészeti bizonyítékok különösen fontosak a korai iszlám jelenlét igazolásában, mert az írott források gyakran későbbi, idealizált elbeszélések.
Az adatok és a kronológia több ponton vitatott. Malacca alapításának pontos éve (1400 vagy 1402) és Paramesvara származása (Srivijaya herceg vagy helyi előkelő) a történészi viták tárgya. Az iszlám terjedésének korai fázisa kevéssé dokumentált, és a 13. század előtti muszlim közösségek léte csak szórványos régészeti leletekből ismert. A demográfiai és gazdasági adatok – például Malacca lakossága, a fűszertermelés mennyisége, a kereskedelmi forgalom értéke – csak durva becslések, mert a korabeli források ritkán tartalmaznak pontos számokat, és a fennmaradt adatok gyakran eltúlozzák a nagyságrendet.
A vitatott értelmezések közé tartozik az iszlám terjedésének oksága. A régebbi történetírás gyakran a kereskedelem és a békés misszió képét hangsúlyozta, míg a kritikai kutatások rámutatnak a politikai hatalom, a dinasztikus konfliktusok és a kényszer szerepére is. A portugál hódítás megítélése szintén forráskritikai kérdés: a portugál források hősi vállalkozásként, a maláj krónikák idegen invázióként ábrázolják, és a modern történetírás e két pólus között próbál egyensúlyozni, figyelembe véve a helyi lakosság tapasztalatait is. A régészeti kutatások folyamatosan új eredményeket hoznak, és a jövőbeni ásatások módosíthatják a mai képet.