A 19. század folyamán Délkelet-Ázsia politikai térképét alapvetően átrajzolta az európai hatalmak gyarmati terjeszkedése. Ez a folyamat nem egyetlen hadjárat, hanem egymástól eltérő ütemű, ideológiájú és jogi formájú hódítások sorozata volt, amelyek nyomán a régió államai fokozatosan beilleszkedtek a brit, francia, holland, spanyol, amerikai, német és ausztrál birodalmi rendszerekbe. A hódítás nem egyszerűen katonai esemény volt: a gyarmati állam kiépítése magában foglalta a közigazgatás, az adóztatás, a rendészet, a jog és a társadalmi kategorizálás új intézményeit is. Ez az alfejezet a gyarmati hódítás és a gyarmati állam kialakulásának regionális összehasonlítását nyújtja, kitérve a közvetlen és közvetett uralom formáira, a helyi elitek szerepére, valamint a hódítással szembeni ellenállásra. A fejezet előzménye a kora újkor és az európai behatolás volt, ahol a kereskedelmi társaságok és a korai európai jelenlét került bemutatásra; itt az állami gyarmatosítás és a modern gyarmati igazgatás időszaka következik.
A délkelet-ázsiai gyarmati hódítás nem volt egységes hullám, hanem hosszú, több évtizedes folyamat. A brit és a holland terjeszkedés a 18–19. század fordulóján a korábbi kereskedelmi társaságok (Brit Kelet-indiai Társaság, Holland Kelet-indiai Társaság, azaz VOC) hatalmi válságából nőtt ki; a francia és a német gyarmatosítás a 19. század második felében kapcsolódott be; a spanyol uralom a Fülöp-szigeteken már a 16. század óta fennállt, de a 19. században modernizálódott; az amerikai gyarmatosítás pedig a spanyol–amerikai háború (1898) után vált meghatározóvá.
A kronológiai keretek országonként eltérőek. Brit Burma esetében három háború (1824–1826, 1852, 1885) vezetett a teljes annexióhoz; Brit Malaya a 19. század második felében fokozatosan, szerződések és protektorátusi megállapodások révén került brit befolyás alá. Francia Indokína kialakulása a Cohinchina elfoglalásával (1859–1867), majd Kambodzsa (1863), Annam és Tonkin (1883–1885), végül Laosz (1893) protektorátusba vételével zajlott. Holland Kelet-India a VOC 1799-es csődje után vált állami gyarmattá, de a belső területek meghódítása, például Aceh esetében, még a 20. század elejéig elhúzódott. A Fülöp-szigetek spanyol gyarmata 1565-től létezett, de a 19. század végén a filippínó forradalom (1896–1898) és az amerikai beavatkozás új korszakot nyitott. Német Új-Guinea és a Brit Új-Guinea (a mai Pápua Új-Guinea területén) gyarmatosítása csak 1884-ben kezdődött, és az első világháború után ausztrál igazgatás alá került.
Ezek a különbségek fontosak: a gyarmati állam jellege nemcsak a hódító hatalomtól, hanem a meghódított térség politikai berendezkedésétől, a helyi elitek ellenállásától és a nemzetközi erőviszonyoktól is függött.
A brit terjeszkedés Burma (a mai Mianmar) területén a 19. század elején kezdődött, amikor a Konbaung-dinasztia terjeszkedő politikája ütközött a Brit Kelet-indiai Társaság bengáli és asszámi érdekeivel. Az első angol–burmai háborút (1824–1826) a yandabói béke zárta, amelynek értelmében a burmai udvar kénytelen volt átengedni Arakan és Tenasserim tartományokat. A második háború (1852) során a britek elfoglalták Alsó-Burmát, ahol közvetlen gyarmati igazgatást vezettek be, és a területet a Brit India részeként csatolták be. A harmadik háború (1885) után a felső-burmai királyság is megszűnt; a királyi családot Indiába deportálták, és 1886-tól egész Burma brit gyarmat lett, előbb India tartományaként, majd 1937-től különálló gyarmatként.
A burmai gyarmati állam szerkezete alapvetően közvetlen uralom (direct rule) volt: a brit adminisztráció saját tisztviselői útján kormányozta a területet, és a helyi monarchikus intézményeket felszámolta. A falusi szintű közigazgatásban azonban továbbra is támaszkodtak a helyi thugyi (főnök) és myothugyi (körzeti elöljáró) tisztségekre, ám ezeket alárendelték a brit rendszernek. A britek a burmai társadalmat etnikai és vallási kategóriákba sorolták, és a kisebbségi csoportok (karen, kaacsin, csin) közül sokakat előnyben részesítettek a hadseregben és a közigazgatásban, ami hosszú távon elmélyítette az etnikai feszültségeket. Ezt a politikát a gyarmati források gyakran a „rend fenntartásaként” írták le, a mai történetírás viszont a megosztás és uralom (divide and rule) stratégiájaként elemzi, amelynek hatásai a függetlenség utáni polgárháborúban is tovább éltek.
Brit Malaya kialakulása eltérő utat követett. A Maláj-félsziget déli részén a Straits Settlements (Szingapúr, Penang, Malacca) már a 19. század elejétől közvetlen brit koronagyarmat volt, de a félsziget belső szultánságai formálisan függetlenek maradtak. A 19. század második felében az ónbányászat és az ültetvényes gazdaság térnyerése, valamint a kínai és maláj csoportok közötti konfliktusok arra késztették a brit hatóságokat, hogy beavatkozzanak. Az 1874-es pangkor egyezmény (Pangkor Engagement) nyomán a brit kormány rezidenseket (resident) nevezett ki az egyes maláj államokba, akiknek „tanácsait” az uralkodónak kötelező volt elfogadni. Ez a rezidensrendszer (Residential System) a közvetett uralom klasszikus példája lett: a szultánok formálisan megtartották trónjukat és vallási joghatóságukat, de a tényleges hatalom a brit rezidens kezébe került.
Az 1896-os föderációs szerződés négy államot (Perak, Selangor, Negeri Sembilan, Pahang) Föderált Maláj Államokká (Federated Malay States) egyesített, közös brit főrezidens irányítása alatt. A többi állam, például Johor, Kedah, Perlis, Kelantan és Terengganu, fokozatosan, 1909-ig brit befolyás alá került, részben a bangykoki szerződés révén, amely Sziám és Brit Malaya között húzta meg a határt. A közvetett uralom előnye a brit szempontból az volt, hogy kisebb katonai és adminisztratív költséggel biztosította a gazdasági érdekeket, miközben a maláj uralkodók és arisztokrácia részleges hatalma fenntartotta a hagyományos társadalmi rendet. A kritikus elemzések szerint azonban a rezidensrendszer a szultánokat üres jelképekké tette, és a brit tanácsadók valójában minden lényeges döntést ellenőriztek. A 20. század elején a maláj nacionalista mozgalom éppen ezt a jelenséget támadta, amikor a szultánok „valódi” hatalmának visszaállítását követelte.
Franciaország délkelet-ázsiai gyarmatosítása a 19. század második felében a katolikus misszionáriusok védelmére és a kínai–francia kereskedelmi vetélkedésre hivatkozva indult. Az 1859–1862-es hadjárat során elfoglalták Saigont és környékét, majd az 1862-es saigoni szerződésben a Nguyễn-dinasztia átengedte Kelet-Cochinchina három tartományát; 1867-re egész Cochinchina francia gyarmat lett. Kambodzsa 1863-ban francia protektorátus lett, miután Norodom király a sziámi és vietnámi nyomás elől a franciákhoz fordult. Annam és Tonkin 1883–1885 között került protektorátusi státuszba, a sino–francia háború (1884–1885) után pedig Kína is elismerte a francia befolyást. Laosz 1893-ban lett francia protektorátus, miután a francia hadihajók a Mekongon felhajózva kikényszerítették Sziám hozzájárulását.
Az 1887-ben létrehozott Union indochinoise (Francia Indokínai Unió) öt területi egységet foglalt magában: Cochinchina közvetlen gyarmat, Annam, Tonkin, Kambodzsa és Laosz protektorátus, valamint a francia koncessziós területek. A gyarmati állam itt vegyes jellegű volt: Cochinchinában közvetlen francia igazgatás működött, míg a protektorátusokban a helyi uralkodók (a vietnámi császár, a kambodzsai és laoszi király) formálisan megőrizték trónjukat, de a francia főrezidens (résident supérieur) tényleges hatalmat gyakorolt. A francia politika hivatalos ideológiája az asszimiláció (assimilation) volt, amelynek értelmében a helyi eliteket a francia kultúra és állampolgárság felé kívánták terelni; a gyakorlatban azonban inkább az asszociáció (association) elve érvényesült, amely megőrizte a helyi intézmények hierarchiáját, de alárendelte a francia érdekeknek. A francia gyarmati állam erősen központosított volt, és a helyi hatalmi viszonyokat a francia tisztviselők, katonai parancsnokok és kereskedők érdekei szerint alakította. A gyarmati korszakban a francia nyelv, az oktatás és a jogrendszer fokozatosan átalakította a vietnámi, kambodzsai és laoszi elitek világképét, ugyanakkor a vidéki lakosság nagy része kívül maradt ezen a modernizációs folyamaton.
A holland gyarmati jelenlét a szigetvilágban a 17. századi VOC-ra nyúlt vissza, de a társaság 1799-es csődje után a holland állam vette át a területeket. Az 1815-ös bécsi kongresszus után a Holland Királyság visszakapta Jávát és a külső szigetek egy részét, de a 19. század első felében a gyarmat gazdasági kizsákmányolása a Cultuurstelsel (kultúrrendszer, 1830–1870) keretében zajlott, amely a jávai parasztokat arra kötelezte, hogy földjük egy részén exportnövényeket (kávé, cukor, indigó) termesszenek. Ez a rendszer dokumentáltan súlyos éhínségekhez és társadalmi károkhoz vezetett, bár a holland gyarmati statisztikák ezt hosszú ideig alábecsülték.
A gyarmati állam katonai terjeszkedése is folyamatos volt. A jávai háború (1825–1830) Diponegoro herceg vezetésével a holland hatalom elleni legnagyobb 19. századi felkelés volt, amelyet a hollandok csak nagy erőkkel tudtak leverni; a becsült áldozatok száma (több százezer) a mai napig vita tárgya. Az acehi háború (1873–1904) Holland Kelet-India leghosszabb gyarmati háborúja volt, amelyben a holland hadsereg fokozatosan megtörte a szultanátus ellenállását, de a gerillaharc még évtizedekig folytatódott. A külső szigetek (Szumátra, Borneó, Celebesz, Bali, Lombok, a Maluku-szigetek) meghódítása a 19. század végére és a 20. század elejére tehető; Bali 1906-os és 1908-as megszállása során a holland hadsereg lemészárolta a helyi uralkodói udvarok tagjait, amit a kortárs holland források gyakran „béketeremtésként” írtak le, a modern történetírás pedig gyarmati erőszakként értékel.
A holland gyarmati állam szerkezete kettős volt: Jáván és Madurán közvetlen közigazgatás működött, míg a külső szigetek nagy részén közvetett uralom érvényesült a helyi szultánok, rádzsák és törzsfők révén, akik szerződésekkel kötötték magukat a holland kormányhoz. A 20. század elején az etikus politika (ethische politiek, 1901) hivatalosan az oktatás, az egészségügy és a gazdasági fejlesztés előmozdítását ígérte, de a gyakorlatban a holland érdekek továbbra is a kizsákmányolást és a helyi elitek függésben tartását szolgálták. Ennek megítélése a mai indonéz és holland történetírásban vita tárgya: egyesek a gyarmati modernizáció korlátozott vívmányait hangsúlyozzák, mások az etikus politika propagandisztikus jellegét emelik ki.
A Fülöp-szigetek spanyol gyarmatosítása a 16. században kezdődött, de a modern gyarmati állam kialakulása a 19. században gyorsult fel. A spanyol korona a szigeteket Új-Spanyolország (Mexikó) alkirályságán keresztül kormányozta, majd Mexikó függetlenné válása (1821) után közvetlenül Madrid irányította. A spanyol gyarmati rendszer egyik sajátossága a katolikus egyház központi szerepe volt: a plébániák nemcsak vallási, hanem közigazgatási és anyakönyvezési feladatokat is elláttak, a szerzetesrendek pedig hatalmas földbirtokokkal rendelkeztek. A spanyol gyarmati állam formálisan közvetlen uralmat gyakorolt, de a gyakorlatban a vidéki területeken a helyi principalia (előkelő családok) és a cabeza de barangay (falufőnök) közvetítette a hatalmat.
A 19. század végén a felvilágosodás és a liberalizmus hatására kialakuló propagandamozgalom (katipunan, 1892) és az 1896-os forradalom megrendítette a spanyol uralmat. Az 1898-as spanyol–amerikai háborúban az Egyesült Államok megszállta a szigeteket, és a párizsi béke értelmében Spanyolország 20 millió dollárért átengedte a Fülöp-szigeteket. A filippínó nacionalisták 1898. június 12-én kiáltották ki a függetlenséget, de az Egyesült Államok ezt nem ismerte el, és az 1899–1902 közötti filippínó–amerikai háború során leverte a függetlenségi mozgalmat. A háborúban dokumentáltan nagyszámú civil áldozat és a koncentrációs táborok alkalmazása történt; a becsült halottak száma ma is vitatott, és a filippínó emlékezetpolitikában érzékeny pont.
Az amerikai gyarmati állam a „jóindulatú asszimiláció” (benevolent assimilation) retorikájával indult, de a valóságban katonai kormányzás, cenzúra és a fegyveres ellenállás brutális felszámolása jellemezte. Az 1901 után kiépülő polgári kormányzat azonban fokozatosan bevezette az amerikai típusú oktatási rendszert, az angol nyelvű közigazgatást és a korlátozott választójogi intézményeket. Az 1916-os Jones-törvény ígéretet tett a függetlenségre, az 1935-ös Tydings–McDuffie-törvény pedig létrehozta a Fülöp-szigeteki Commonwealthet, amely belső önkormányzatot kapott, de a külügy és a védelem amerikai kézben maradt. Az amerikai gyarmati állam tehát a közvetlen uralomtól a korlátozott önkormányzat felé mozdult el, de a függetlenséget csak a második világháború után adta meg.
Új-Guinea szigetének gyarmatosítása későn, a 19. század végén kezdődött. A sziget nyugati felét a hollandok már 1828-ban formálisan annektálták, de a keleti fele csak 1884-ben került gyarmati igazgatás alá: az északkeleti rész (Kaiser-Wilhelms-Land és a Bismarck-szigetek) Német Új-Guinea, a délkeleti rész Brit Új-Guinea (1906-tól ausztrál igazgatás alatt Pápua) lett. A német gyarmati állam elsősorban ültetvényes gazdaságra és a helyi munkaerő mozgósítására épült; a Neu-Guinea Compagnie (Új-guineai Társaság) 1885-től 1899-ig adminisztrálta a területet, majd a német állam vette át a közvetlen igazgatást. A brit és ausztrál gyarmati adminisztráció Pápuán hasonlóan a törzsi területek feletti ellenőrzést és a munkaerő toborzást próbálta intézményesíteni.
Az első világháború kitörése után, 1914-ben ausztrál csapatok megszállták Német Új-Guineát, és a Népszövetség 1921-ben mandátumterületként Ausztráliának ítélte. Az ausztrál gyarmati állam Új-Guineán és Pápuán a közvetlen igazgatást kombinálta a helyi törzsi vezetők korlátozott bevonásával. A gyarmati hatalom célja itt kevésbé a nagy léptékű infrastrukturális fejlesztés, mint inkább a rend fenntartása, a természeti erőforrások feltárása és a stratégiai ellenőrzés volt. A pápuai és új-guineai lakosság tapasztalata a gyarmati korszakban nagyrészt a munkaerő-kényszersorozásról, a földek kisajátításáról és a missziós tevékenységről szól, bár a források egyoldalúan, főként gyarmati feljegyzésekből ismertek.
A délkelet-ázsiai gyarmati államokat nem lehet egyetlen modellre redukálni, de a közvetlen és közvetett uralom közötti különbségtétel hasznos elemzési keret. A közvetlen uralom (direct rule) esetén a gyarmati hatalom saját tisztviselői állnak az adminisztráció élén, és a helyi intézményeket felszámolják vagy alárendelik. Példa erre Brit Burma, Cochinchina, a holland Jáva és a spanyol Fülöp-szigetek. A közvetett uralom (indirect rule) esetén a gyarmati hatalom formálisan meghagyja a helyi uralkodókat és jogrendszert, de azoknak a gyarmati tanácsadóknak vagy rezidenseknek kell engedelmeskedniük. Példa erre Brit Malaya, a holland külső szigetek többsége, a francia protektorátusok Annamban, Tonkinban, Kambodzsában és Laoszban.
A valóságban a két forma gyakran keveredett. A közvetett uralom sem jelentett tényleges hatalommegosztást: a helyi uralkodók jogköre a vallási és szokásjogi ügyekre szűkült, míg az adóztatás, a kereskedelem, a rendészet és a védelem a gyarmati állam kezébe került. A gyarmati állam továbbá olyan új technológiákat és tudástermelési módszereket alkalmazott, mint a térképezés, a népszámlálás és az etnográfiai felmérés, amelyek a lakosságot rögzített kategóriákba sorolták. A gyarmati kategóriák (például „maláj”, „kínai”, „karen”, „hegyi törzsek”) nem tükrözték a helyi identitások rugalmasságát, de hosszú távon megszilárdították az etnikai határokat, és hatással voltak a későbbi nemzetépítésre.
A gyarmati állam központi eszköze volt a jogi pluralizmus: a gyarmati bíróságok mellett a helyi szokásjogi vagy vallási bíróságok is működhettek, de a gyarmati jog határozta meg, mely ügyek tartoznak hozzájuk. A gyarmati hatalom emellett monopóliumot tartott fenn az erőszak legitim használata felett: a hadsereg, a rendőrség és a börtönök a gyarmati rend fenntartásának alapintézményei voltak. A gyarmati igazgatás finanszírozása pedig elsősorban a közvetlen adókon (fejadó, földadó) és a közvetett adókon (ópium-, só- és szeszmonopólium) alapult, ami a helyi lakosság széles rétegeit terhelte.
A gyarmati hódítás és a gyarmati állam kiépítése nem ment végbe ellenállás nélkül. A 19. század folyamán számos felkelés, háború és gerillamozgalom irányult a gyarmati hatalmak ellen. A jávai háború (1825–1830), az acehi háború (1873–1904), a burmai ellenállás (1885–1895), a kambodzsai és vietnámi felkelések, a filippínó forradalom és a filippínó–amerikai háború mind azt mutatják, hogy a gyarmatosítás nem „békés” folyamat volt, hanem fegyveres konfliktusok sorozata. Az ellenállók céljai, összetétele és ideológiája is változatos volt: a monarchistáktól a vallási vezetőkön át a paraszti mozgalmakig. A gyarmati hatalmak ezeket gyakran „lázadásként”, „banditizmusként” vagy „fanatizmusként” bélyegezték meg, amit a modern történetírás a gyarmati diskurzus részeként elemez.
Az erőszak áldozatainak pontos számát a legtöbb esetben lehetetlen megállapítani, mert a gyarmati statisztikák hiányosak, és a bennszülött lakosság halálát gyakran nem rögzítették. A holland források például a jávai háború áldozatait töredékesen dokumentálták; a modern becslések több százezer halottról szólnak, de a kutatók hangsúlyozzák a bizonytalanságot. A bali 1906-os és 1908-as megszállás áldozatainak száma is vita tárgya. A gyarmati hatalmak által alkalmazott erőszak – kivégzések, falvak felégetése, koncentrációs táborok a filippínó–amerikai háborúban – dokumentált tény, de mértékének és szándékosságának értelmezése a történészi viták része, nem pedig ideológiai állásfoglalás.
A gyarmati állam fenntartásában meghatározó szerepet játszottak a helyi közvetítők: a szultánok, arisztokraták, falufőnökök, kínai kereskedők, tolmácsok és hivatalnokok, akik a gyarmati hatalom és a helyi társadalom között közvetítettek. A közvetett uralom rendszereiből éppen az következik, hogy a gyarmati hatalom gyakran a meglévő hierarchiákra épített, ezzel konzerválva vagy akár megerősítve a helyi elitek hatalmát. Brit Malaya szultánjai, a holland gyarmat rádzsái, a francia protektorátusok vietnámi mandarinjai és a spanyol gyarmat principalia rétege egyaránt részesültek a gyarmati rend működtetéséből, cserébe lojalitást és adóbehajtást vártak el tőlük. Ez a viszony azonban nem volt harmonikus: a helyi elitek gyakran alkudoztak, vonakodtak vagy nyíltan ellenálltak, és a gyarmati hatalom is lecserélhette őket, ha érdekei úgy kívánták.
A gyarmati állam tehát nem egyszerűen „kívülről” rátelepedett a helyi társadalmakra, hanem beépítette azok belső hierarchiáit, és új függőségi viszonyokat hozott létre. A 20. század elejére a gyarmati adminisztráció professzionalizálódott, és a helyi elitek egy része a gyarmati oktatási rendszeren keresztül emelkedett fel, megalapozva a későbbi nacionalista értelmiség kialakulását.
A gyarmati hódítás és a gyarmati állam történetének elsődleges forrásai elsősorban a gyarmati hatalmak levéltárai: szerződések, katonai jelentések, kormányzói iratok, népszámlálási adatok, missziós feljegyzések és fényképek. Ezek a források azonban a hódító hatalom szemszögét rögzítik, és gyakran alulbecsülik a helyi lakosság szenvedéseit, elhallgatják az erőszak mértékét, vagy a helyi társadalmakat „fejletlenként” ábrázolják. A helyi források – krónikák, udvari feljegyzések, szóbeli hagyományok – részben ellensúlyozzák ezt, de gyakran töredékesek, és maguk is politikai céllal íródtak. A történészek ezért a gyarmati levéltárakat kritikusan, a hatalmi viszonyok figyelembevételével olvassák.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartoznak az áldozatszámok, a gyarmati hódítás gazdasági és demográfiai hatásai, valamint a közvetett uralom tényleges működése. A gyarmati modernizáció mérlege is vita tárgya: egyes szerzők a gyarmati állam által bevezetett oktatási, jogi és infrastrukturális intézményeket hangsúlyozzák, mások ezeket a kizsákmányolás és a függés eszközeiként értelmezik. A „közvetett uralom” fogalma sem semleges: egyes kutatók szerint ez inkább a gyarmati hatalom költségtakarékos módszere volt, mint a helyi autonómia megőrzése. A helyi elitek szerepének megítélése is vitatott: vajon a gyarmati hatalommal való együttműködés kényszerű túlélés vagy árulás volt, és milyen mértékben járult hozzá a gyarmati rend fenntartásához?
A jelen alfejezetben közölt állítások a stabil kronológián és a széles körben elfogadott történészi konszenzuson alapulnak, de az áldozatszámok és a gyarmati hatások értelmezése továbbra is nyitott tudományos viták tárgya. A friss kutatások, különösen a helyi levéltárak feltárása, folyamatosan árnyalják a képet.