A 16–18. században Délkelet-Ázsia nem üres térség volt, amelybe az európaiak benyomultak; hanem sűrű, sokközpontú kereskedelmi és politikai világ, amelyet a megelőző évszázadokban a szigetvilág iszlamizációja, a dél-kínai és indiai-óceáni kereskedelem, valamint a nagy szárazföldi birodalmak formáltak. Ahogyan az előző alfejezet bemutatta, a 15. századra a Melaka (Malacca) tengerszoros körüli városállamok és szultanátusok összekapcsolták a Vörös-tengertől a Dél-kínai-tengerig húzódó hálózatokat. Az európai hatalmak érkezése ebbe a már létező világba ütközött: a tengeri útvonalak, a fűszertermelő szigetek, a kikötővárosok és a helyi elitek nem passzív hátteret alkottak, hanem aktívan tárgyaltak, szövetkeztek, ellenálltak vagy épp az európaiak jelenlétét használták fel saját politikai céljaikra. Ezt az időszakot sem a 19. századi gyarmati területi uralommal, sem a mai nemzetállami határokkal nem szabad összemosni: a kora újkorban a hatalom gyakran kikötőkhöz, hajóutakhoz, monopóliumokhoz és emberek feletti, nem pedig földterület feletti ellenőrzéshez kötődött.
Az európai behatolás első hulláma a portugál birodalmi tengerészet volt, amely 1498-as indiai megjelenése után gyorsan a malakka tengerszoros felé fordult. Az 1511-es portugál támadás Melaka (mai Malajzia partján) elfoglalásával alapozta meg a jelenlétet: a város addig a régió legfontosabb közvetítő kikötője volt, ahol maláj, kínai, india, jávai és arab kereskedők találkoztak. A portugálok célja nem a területi uralom volt, hanem a fűszerkereskedelem – elsősorban a bors, a szerecsendió és a szegfűszeg – ellenőrzése. Helyi hatalmi viszonyokat használtak ki, szövetségeket kötöttek, és erőszakkal vetettek véget az ellenállásnak. Melaka eleste után a helyi szultanátusok, köztük Johor és Aceh, hosszú harcba kezdtek a portugál jelenlét visszaszorításáért, de a portugálok a 16. század közepéig megőrizték a kikötőt és a tengerszoros fontosabb szakaszait.
A portugál jelenlét nem terjedt ki nagy területekre. Erődöket és tárházakat tartottak fenn Melakán kívül Ternate, Tidore, Ambon és más fűszer-szigeteken, de a szárazföld belsejét nem tudták ellenőrizni. A helyi szultanátusokkal, törzsfőkkel és tengeri kereskedőkkel folytatott viszonyuk ingadozó volt: hol kereskedelmi szerződéseket kötöttek, hol katonai büntetőexpedíciókat indítottak. A 16. század végi portugál források szerint a Melaka környéki vizeken folyamatos kalóztevékenység és fegyveres versengés zajlott; ezek azonban nem „őslakos” ellenállásként, hanem a helyi tengeri hatalmak saját politikájaként értelmezhetők.
A spanyol behatolás más irányból érkezett. A Magellán-expedíció (1519–1522) nyomán Spanyolország igényt formált a „Fűszer-szigetekre”, de a Fülöp-szigetek meghódítása Miguel López de Legazpi révén 1565-ben kezdődött, és Manila 1571-es spanyol elfoglalásával vált tartóssá. A spanyolok a Fülöp-szigeteken gyarmati igazgatást építettek ki, amelyet a manilai galleon-kereskedelem finanszírozott: a Manila és Acapulco (Új-Spanyolország, ma Mexikó) közötti, 1565 és 1815 között működő hajóút ezüstöt szállított Ázsiába, cserébe kínai selymet, porcelánt és fűszereket vitt Amerikába. A spanyol jelenlét a katolikus missziót is intézményesítette: a szigetcsoport északi és középső részein a 17. századra a lakosság jelentős része áttért a római katolikus hitre, miközben a déli Mindanao és a Sulu-szigetvilág muszlim közösségei megőrizték vallásukat és politikai szervezetüket, és hosszú, időszakos konfliktusban álltak a spanyol gyarmati állammal.
A portugál és a spanyol jelenlét közötti határvonalat az 1494-es tordesillasi szerződés és az 1529-es zaragozai egyezmény rögzítette, de ezeket a helyi hatalmak nem ismerték el, és a gyakorlatban a holland és angol behatolás felülírta őket. Az európai jelenlét e korszakban még nem jelentette a régió teljes uralmát: a portugál hatalom Melakán kívül gyenge volt, a spanyol ellenőrzés a Fülöp-szigetek nagy része mellett a Csendes-óceán felé építkezett, a szárazföldi birodalmak pedig – a Taungoo Burma, az Ayutthaya (Sziám), a Đại Việt, a Mogul Birodalom bengáli tartománya – gyakran erősebbek voltak az európai kikötői hatalmaknál.
A második hullám a holland Vereenigde Oostindische Compagnie (VOC, Holland Kelet-indiai Társaság) megjelenésével kezdődött. A VOC 1602-es alapításával az európai kereskedelem új intézményi formát öltött: a rendi gyűlés (Staten-Generaal) által jóváhagyott részvénytársaság monopóliumot kapott a Jóreménység fokán túli hajózásra, emellett hadviselésre, erődítmények építésére, helyi kormányzókkal való szerződéskötésre és saját igazságszolgáltatásra is jogosult volt. A VOC nem egyszerű kereskedőcég, hanem gyarmati vállalat volt: állami funkciókat látott el, de magántőkéből finanszírozták, és nyereségét a részvényeseknek fizette ki.
A VOC célja a fűszer-monopólium kikényszerítése volt. Az 1610-es évektől fokozatosan kiszorította a portugálokat a Fűszer-szigetekről, Ambon és Banda környékéről, és erődöket, raktárakat, hajóflottát tartott fenn. A holland jelenlét Bátávia (a mai Jakarta) 1619-es megalapításával kapott központot: a város a VOC székhelyeként a régió egyik legnagyobb rabszolga- és áruközpontjává vált, ahová különböző kikötőkből és hátországból hurcoltak embereket.
A VOC hatalma a fűszer-szigeteken erőszakosan működött. A Banda-szigetek ellen 1621-ben intézett holland expedíció, Jan Pieterszoon Coen főkormányzó irányításával, a helyi lakosság tömeges elűzéséhez és pusztulásához vezetett; a hollandok a szerecsendió-monopóliumot úgy biztosították, hogy a szigeteket holland ültetvényesek és rabszolgák segítségével telepítették újra. A pontos áldozatszám vitatott: a holland források alacsonyabb, a későbbi becslések néhány ezer halottat és deportáltat említenek. Az eseményt a történetírás a mai napig a holland gyarmati erőszak egyik legszélsőségesebb példájaként tartja számon, de a helyi közösségek emlékezete sem egységes a számokat illetően.
A VOC nem törekedett nagy területek meghódítására, de a jávai belpolitikába fokozatosan beavatkozott. A Mataram Szultanátus 17. századi utódlási harcaiban a VOC fegyveres segítséget nyújtott, ennek fejében kereskedelmi kiváltságokat és területi engedményeket kapott. Az 1670-es években a VOC részt vett a Trunajaya-felkelés leverésében, majd az 1740-es évekre a Társaság Jáva északi partvidékének jelentős részén beszedési joggal, adószedéssel és erődített hálózattal rendelkezett. A jávai hatalom azonban megosztott maradt: az 1755-ös Giyanti-szerződés a Mataramot két államra, Surakarta és Yogyakarta szultanátusra osztotta, ami a VOC-nak engedte át a politikai egyensúly fenntartásának szerepét.
A holland jelenlétet más európai hatalmakkal folytatott verseny is formálta. A 1740-es batáviai kínai mészárlás – amikor holland katonák és batáviai lakosok a város kínai közösségére támadtak – a VOC által fenntartott társadalmi és foglalkoztatási feszültségek csúcsát jelentette. Az áldozatok számát a korabeli holland és kínai források eltérően adják meg; a mai kutatók több ezerre becsülik, de a pontos szám és az okok értelmezése továbbra is vita tárgya. A mészárlás után a jávai kínai közösségek egy része fellázadt, a VOC pedig katonai erővel állította helyre rendjét.
A brit Kelet-indiai Társaság (East India Company, EIC) 1600-as alapítással kezdte meg működését, de jelenléte Délkelet-Ázsiában sokáig a hollandokénál kisebb volt. A britek a 17. században Bencoolen nyugat-szumátrai kikötőjét szerezték meg, és részt vettek a bors- és ópiumkereskedelemben, de a Holland Kelet-indiai Társasággal szemben a szigetvilágban nem tudtak teret nyerni. A 18. században a brit érdeklődés a Bengáli-öböl felé fordult: az EIC indiai terjeszkedése Bengál gazdasági és adórendszerének ellenőrzéséhez vezetett, amelynek csúcspontja az 1757-es plassey-i csata volt. A csata a Mogul Birodalom egyik leggazdagabb tartománya feletti brit politikai befolyást alapozta meg, bár a formális területi uralom csak a 18. század végétől vált teljessé. Bengál bevonása az európai gyarmati gazdaságba nem csupán india története: a bengáli tőke, munka és textil a délkelet-ázsiai kereskedelembe is bekapcsolódott, és a Bengáli-öböl térsége a 18. századtól a Malacca-szoros mellett a régió második nagy tengeri kapuja lett.
Az angol-francia vetélkedés a 18. század második felében, a hétéves háború (1756–1763) és a napóleoni háborúk idején közvetlenül érintette a régiót. A francia jelenlét Délkelet-Ázsiában ekkor még kicsi, főként a koromandel- és a bengáli kereskedelmi hálózatokra korlátozódott, de a britek és franciák versenye megnövelte az indiai-óceáni kikötők stratégiai súlyát. A brit flotta a 18. század végén elfoglalta a holland gyarmatok egy részét, és Jáva 1811–1816 közötti brit megszállása idején – Thomas Stamford Raffles irányításával – előkészítette a későbbi brit érdeklődést a maláj szigetvilágban. Ezt azonban a következő fejezetek tárgyalják.
Az európai jelenlét a 16–18. században nem vezetett a helyi államok egységes meggyengüléséhez, hanem új átrendeződést indított el. A szárazföldi Délkelet-Ázsiában a 18. századot nagy háborúk és dinasztikus válságok jellemezték, amelyek részben az európai kereskedelemből származó új fegyverek, részben a belső hatalmi viszonyok következményei voltak.
Mianmar (Burma) területén az 1740–1752-es monszun-háborúk után a Konbaung dinasztia került hatalomra, amely katonai központosítással, a kínai határvidékkel folytatott háborúkkal és az Ayutthaya elleni 1767-es támadással próbálta újraegyesíteni a korábbi Taungoo birodalom területét. A burmai hadjárat Ayutthaya pusztulásához vezetett; a mai Thaiföld területén ebből a válságból nőtt ki a Thonburi, majd a Bangkok központú Chakri állam, amely a 18. század végétől a kínai kereskedelemre és a belső adórendszerre építette hatalmát. A sziámi–burmai háborúk a korszak legnagyobb szárazföldi konfliktusai közé tartoztak, és a határvidékek lakosságát, a kisebb államokat, valamint a hadifoglyokat és rabszolgákat egyaránt sújtották.
Vietnám területén a 18. századi Nguyễn–Trịnh megosztottság után a Tây Sơn-felkelés (1773–1802) robbant ki. A paraszti lázadásból kinőtt mozgalom megdöntötte a déli Nguyễn és az északi Trịnh hatalmát, és rövid időre egyesítette az ország területét. A Tây Sơn katonai állam ugyanakkor nem tudta megőrizni a dél-kínai tengeri kereskedelmi hálózatok támogatását, és a Nguyễn Phúc Ánh (a későbbi Gia Long császár) – francia tengerészek és technológia segítségével – 1802-re helyreállította a Nguyễn-dinasztiát. A Tây Sơn megítélése máig vita tárgya a vietnámi történetírásban: egyesek társadalmi forradalomként, mások kaotikus interregnumként értelmezik, és a forrásokból nem rekonstruálható egyetlen egységes „tây-sơn ideológia”.
A szigetvilágban a 18. századi válságok a VOC hanyatlásával és a helyi hatalmi centrumok újjászerveződésével jártak. A Bugi és makassari tengeri közösségek a 17. századi holland szorítás után a 18. században a Maláj-szigetvilág nyugati felén, a Riau-szigetek, Johor, Bangka és a borneói partvidék között hoztak létre új hálózatokat. Az Aceh Szultanátus az 1640-es évekbeli válsága után a 18. században ismét a bors- és ópiumkereskedelem fontos szereplője lett, és a holland jelenlét ellenére megőrizte politikai függetlenségét. A belső-szunda-szigeteki államok – Banten, Cirebon, Palembang – szintén a holland monopóliumokkal ügyeskedve próbálták megőrizni bevételüket, miközben a VOC adószedő hatalma Jáva északi részén egyre korlátozóbbá vált.
A VOC 1799-es megszűnése a 18. századi válságok egyik eredménye volt. A korrupció, a háborúk, a monopóliumok fenntartásának költsége és a brit verseny aláásta a Társaság pénzügyeit. A holland gyarmati hatalom a napóleoni háborúk alatt brit megszállás alá került, és a 19. században a bécsi kongresszus után a gyarmati területek irányítása a holland állam kezébe került. Ezzel lezárult a gyarmati vállalatok kora, de a 17–18. századi behatolás intézményi és társadalmi következményei – a kikötői hálózatok, a nagybirtokos ültetvények, a rabszolgaság, a fegyveres monopóliumok logikája – meghatározták a 19. századi gyarmati berendezkedést.
Ez az alfejezet elsősorban európai levéltári forrásokra támaszkodik: a VOC archívuma (a holland nemzeti archívumban és a jakartai ANRI-ban), portugál és spanyol kikötői iratok, misszionáriusi jelentések, szerződések és hajónaplók. Emellett fontosak a helyi krónikák, mint a Sejarah Melayu (Maláj évkönyvek), a jávai babad hagyomány, a vietnámi Đại Việt sử ký folytatásai és a burmai királyi krónikák, valamint az Aceh és Johor udvari forrásai. A régészeti kutatás – kerámialeletek, erődök, hajóroncsok – további adatokat szolgáltat a kereskedelem irányairól és a települési hálózatról.
A bizonytalanságok közé tartoznak a demográfiai adatok: a korabeli áldozatszámok (például a Banda-szigetek, az 1740-es batáviai mészárlás vagy a sziámi-burmai háborúk halottai) kizárólag becslések. Az európai források gyakran elfogultak, a helyi krónikák pedig nem mindig időrendi pontossággal íródtak; sok szöveg későbbi másolatban maradt fenn. A gazdasági adatok – a fűszerkereskedelem mennyisége, a manilai galleon érték, a VOC nyeresége – a korabeli könyvelési gyakorlat miatt hozzávetőlegesek.
A történelmi értelmezés vitatott. Az egyik fő kérdés, hogy a gyarmati vállalatok mennyiben tették tönkre a helyi gazdaságot, és mennyiben alkalmazkodtak a meglévő hálózatokhoz. A posztkoloniális történetírás hangsúlyozza a kizsákmányolást, a rabszolgaságot és az erőszakot; míg mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a helyi elitek aktívan használták az európai jelenlétet. A két álláspont nem feltétlenül zárja ki egymást, de a hangsúlyok eltérőek. A Tây Sơn-felkelés, a Mataram utódlási háborúk és a Konbaung-dinasztia értékelése nemzeti történetírásokban erősen eltér: a vietnámi, indonéz és mianmari hivatalos emlékezet más-más hőst és bűnbakot jelöl. A tények bemutatásakor ezért fontos jelölni, ki használja az adott megnevezést, és milyen forrásra épül.