A gyarmati gazdaság és társadalom átalakulása – ahogyan azt az előző alfejezetben A gyarmati gazdaság és társadalom tárgyaltuk – új társadalmi csoportokat, feszültségeket és nyilvánosságot hozott létre Délkelet-Ázsiában. Az ültetvényes mezőgazdaság, a városiasodás, az iskolarendszer és a nyomtatott sajtó olyan hálózatokat alakított ki, amelyekben az egyes települések, nyelvi közösségek és vallási csoportok korábban elszigetelt tapasztalatai közös politikai nyelvezetté formálhatók. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan születtek meg a 19. század végétől a 20. század első feléig a nacionalista, vallási és baloldali mozgalmak, mint a második világháború utáni dekolonizáció előzményei. Nem egyetlen, egységes „függetlenségi mozgalomról” beszélünk: a buddhista szerzetesi reform, az iszlám modernizmus, a kommunista szervezkedés és a paraszti lázadások egymással párhuzamosan, gyakran versengve, eltérő célokkal és bázisokkal működtek. A „nacionalizmus” kifejezést itt történeti értelemben használjuk: a korabeli mozgalmak identitásformái nem feleltethetők meg egyszerűen a mai nemzettudatnak, és a „vallás” vagy „osztály” kategóriái sem váltak el élesen egymástól.
A buddhista intézményrendszer a gyarmati uralom alatt Délkelet-Ázsia szárazföldi részein meggyengült: a kolostorok elvesztették földbirtokaik egy részét, a szerzetesi közösség (szangha) pedig korábbi királyi pártfogását. Brit Burmában (a mai Mianmar területén) a gyarmati adminisztráció szekuláris államot épített, amely a bíróságokon és az adóigazgatásban nem biztosította a buddhista hierarchia korábbi jogi és társadalmi kiváltságait. A dokumentált tények szerint a brit hatóságok 1885 és 1948 között nem ismerték el a buddhista egyház (sangha) hagyományos autonómiáját, és a szerzetesek egy része ezt a gyarmati uralom egyik legfájdalmasabb elemeként élte meg. Ugyanakkor a holland Kelet-Indiában vagy a Fülöp-szigeteken a buddhizmus nem volt államalkotó hagyomány, ezért az ottani folyamatok nem hasonlíthatók a burmai vagy a siámi helyzethez.
A burmai buddhista megújulás egyik legkorábbi szervezett formája a Fiatal Emberek Buddhista Egyesülete (Young Men’s Buddhist Association, YMBA) volt, amelyet 1906-ban alapítottak Rangunban, részben a brit YMCA mintájára. Az YMBA kezdetben iskolákat hozott létre, és a burmai nyelvű oktatás mellett a buddhista értékeket hirdette; nem volt fegyveres szervezet, de dokumentált tény, hogy a gyarmati oktatáspolitika elleni tiltakozásokban aktív szerepet játszott. A mozgalomhoz kapcsolódtak azok a szerzetesek, akiket a korabeli burmai sajtó és a brit rendőrségi jelentések gyakran yahan-kyo (burmai kifejezés, jelentése körülbelül „szerzetesek harca”) néven említettek.
A buddhista nacionalizmus legismertebb alakjai közé tartozott U Ottama (U Ottama) és U Wisara (U Wisara), mindketten szerzetesek. U Ottama az elsők között kötötte össze a vallási retorikát a brit adók és a gyarmati földpolitika bírálatával; 1921-ben letartóztatták, majd többször bebörtönözték, ami dokumentált tény. U Wisara 1929-ben éhségsztrájkban halt meg a börtönben, tiltakozásul a szerzetesek világi bíróság elé állítása ellen. Halála a buddhista közösséget széles körben radikalizálta; a brit hatóságok a temetését tömegtüntetéssé válásától tartottak. A történészi konszenzus szerint U Wisara halála a burmai nacionalista mozgalom egyik fordulópontja volt, de abban már vita van, hogy mennyire szolgálta a későbbi etnikai kirekesztés ideológiáját.
A buddhista nacionalizmus nem volt kizárólag vallási: a burmai mozgalom nyelvi, etnikai és területi elemeket ötvözött. A bamar (burmai) identitás középpontba állítása kirekesztette a hegyvidéki kisebbségeket – karen, kacsin, san és más csoportokat –, továbbá a muszlim kisebbséget, akiknek helyzete a gyarmati gazdaság és migráció következtében már eleve megváltozott. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a kirekesztő nézetek egyes nacionalista vezetőkhöz és szervezetekhez kötődtek, nem a bamar buddhista közösség egészéhez; a kollektív bűnösség kategóriája tévútra visz. A burmai buddhista nacionalizmus és az etnikai kisebbségek közötti feszültség később a függetlenség utáni polgárháború egyik tényezője lett, amit Mianmar 1948-tól napjainkig fejezetben részletezünk.
Thaiföld, bár formálisan nem volt gyarmat, párhuzamos folyamatot mutatott: a 19. századi reformok a buddhizmust a thai nemzeti identitás alapjaként intézményesítették. A thai uralkodók a szangha központi szabályozásával és a nemzeti nyelvű oktatással a buddhizmust az állam ideológiai támaszaként használták. Ez a folyamat dokumentált tény, de a thai nacionalizmus és a buddhizmus összefonódása nem gyarmatiellenes mozgalomból, hanem az abszolút monarchia modernizációs politikájából nőtt ki. A thai eset azt mutatja, hogy a buddhizmus nem pusztán ellenállási ideológia volt, hanem hatalmi legitimációs eszköz is lehetett.
Kambodzsában és Laoszban a francia protektorátus alatt a buddhista hierarchia viszonylag megőrizte intézményeit, mert a francia gyarmati adminisztráció részben a „kulturális rezervátum” politikáját követte. Ez azt jelentette, hogy a helyi vallási intézményeket megtűrték, sőt támogatták, amennyiben nem jelentettek politikai kihívást. A dokumentált tények szerint a francia hatóságok Kambodzsában a királyi buddhista intézményeket – így a Phnompeni Királyi Páli Iskolát – fenntartották, ugyanakkor a szerzetesek politikai szerepvállalását korlátozták. A buddhista szerzetesség kambodzsai és laoszi nacionalista szerepe csak a 20. század közepén, a függetlenségi mozgalmakhoz kapcsolódva erősödött fel; ennek előzményeit a Kambodzsa a francia gyarmati korban és Laosz a francia gyarmati korban alfejezetek tárgyalják.
A buddhista megújulás nem délkelet-ázsiai elszigetelt jelenség volt. A ceyloni (Srí Lanka-i) reformer, Anagarika Dharmapala által hirdetett „buddhista modernizmus” – amely a vallási szövegekhez való visszatérést és a társadalmi jótékonyságot hangsúlyozta – a nyomtatott sajtó útján Burmában, Thaiföldön és Kambodzsában is hatott. Ez a kapcsolat azonban nem jelentett egységes „buddhista internacionalét”; a helyi mozgalmak mindvégig saját nyelvű, saját intézményrendszerű és saját politikai kontextusú csoportok maradtak.
A maláj szigetvilágban és a Fülöp-szigetek déli részén az iszlám a gyarmati kor előtt már mélyen beágyazódott a kereskedelmi városok és a szultánátusok társadalmába. A holland és brit gyarmati uralom új kihívásokat hozott: a szekuláris oktatás, a nyomtatott sajtó és a kikötővárosokban kialakuló új nyilvánosság átalakította a vallási tudás hagyományos átadását. Az iszlám modernizmus (más néven reformista iszlám) a 19. század végén és a 20. század elején a kairói al-Azhar egyetem tanítóihoz, elsősorban Muhammad Abduhhoz és Rashid Ridához kapcsolódó gondolkodásból érkezett a régióba. A dokumentált tények szerint a délkelet-ázsiai muszlim diákok egy része a 19. század végétől Kairóban tanult, és hazatérve a vallási megújulás, valamint a modern oktatás eszméit terjesztette.
Az indonéz szigetvilágban a reformisták és a hagyományos vallási tekintélyek közötti vita a Kaum Muda („fiatalok”) és a Kaum Tua („idősek”) kifejezésekkel írható le. A Kaum Muda hívei a szunnita jog (fiqh) megújítását, a szent szövegek közvetlen olvasását és a nyugati tudás elsajátítását hirdették, míg a Kaum Tua a helyi imámok tanításához és a síita elemekkel is átszőtt jávai iszlám hagyományhoz ragaszkodott. Ez a vita nem csupán teológiai volt: a Kaum Muda iskolákat, kórházakat és női szervezeteket hozott létre, ami dokumentált tény. A reformista mozgalom legismertebb intézménye a Muhammadiyah, amelyet 1912-ben Jogjakartán alapított Ahmad Dahlan. A Muhammadiyah modern iszlám iskolákat, valamint szociális intézményeket működtetett, és nem hirdetett fegyveres ellenállást; ugyanakkor a gyarmati hatóságok figyelemmel kísérték, mert a szervezet a helyi muszlim közösség önálló civil társadalmi terét építette.
Ezzel szemben a Nahdlatul Ulama (NU) 1926-ban alakult, kifejezetten a hagyományos iszlám védelmére. A NU a vidéki pesantren (iszlám bentlakásos iskola) hálózatra támaszkodott, és nem volt kevésbé gyarmatellenes: csupán az iszlám megújításának módjában tért el a reformistáktól. A Muhammadiyah és a NU közötti különbség jól mutatja, hogy az iszlám nem volt monolitikus mozgalom; a muszlim közösségen belüli pluralizmus a gyarmatiellenes politikában is megjelent.
A tömegmozgalmak közül kiemelkedik a Sarekat Iszlám (Sarekat Islam, SI), amely 1912-ben alakult, előzménye a batik-kereskedők érdekvédelmére létrejött Sarekat Dagang Iszlám volt. Az SI vezetője, Haji Oemar Said Tjokroaminoto a maláj-indonéz nyelvű sajtóban a gyarmati kizsákmányolás és a muszlim közösség jogai mellett érvelt. A mozgalom tagságára vonatkozó becslések ellentmondásosak: egyes kortárs források 1919-re több százezer, mások akár kétmillió tagot említenek; a történészi konszenzus szerint a SI a holland Kelet-India legnagyobb szervezett tömegmozgalma volt, de a pontos taglétszám nem rekonstruálható megbízhatóan. Az SI kezdetben nem volt nacionalista a mai értelemben, sokkal inkább az iszlám identitás és a gazdasági érdekvédelem köré szerveződött. Ugyanakkor a szervezeten belül hamar megjelent a baloldali irányzat, amely a gyarmati uralom elleni osztályalapú harcot hirdette; ez a feszültség vezetett 1921-ben a kommunisták és a vallási nacionalisták közötti szakadáshoz, amit Indonézia a holland gyarmati korban alfejezetben részletezünk.
Malaya területén az iszlám reformizmus a maláj nyelvű sajtóban, különösen az 1906-ban megjelenő Al-Imam című újságban kapott hangot. Az Al-Imam a kairói reformisták eszméit népszerűsítette, és a maláj muszlim közösség oktatási lemaradását a brit gyarmati politikával és a helyi elit hagyományőrzésével egyaránt magyarázta. A maláj nacionalizmus ez idő tájt elsősorban az iszlám, a maláj nyelv és a szultánátusok intézménye köré szerveződött, de dokumentált tény, hogy a brit gyarmati adminisztráció a maláj uralkodókat saját konzervatív hatalmukban erősítette, ami a vallási és a nacionalista mozgalmak közötti szövetséget sokáig gátolta.
A Fülöp-szigetek déli részén élő muszlim közösségek – akiket a spanyol gyarmatosítók moróknak neveztek, és ezt az elnevezést a későbbi amerikai és filippínó állam is átvette – a spanyol, majd az amerikai gyarmati uralom alatt iskoláikban és földjeikben komoly hátrányt szenvedtek. A dokumentált tények szerint az amerikai hatóságok a 20. század elején tömeges katolikus betelepítést és iskolaépítést támogattak Mindanao déli részén, ami a muszlim közösségek ellenállását váltotta ki. Ez az ellenállás azonban nem azonos a manilai központú nacionalista mozgalommal: a moró politikai szervezkedés sokáig elszigetelt maradt, és a Fülöp-szigetek függetlenségi küzdelmével való összefonódása csak a 20. század második felében vált meghatározóvá. Ezt a folyamatot a Fülöp-szigetek 1946-tól napjainkig alfejezet tárgyalja.
A kommunista eszmék az 1917-es oroszországi forradalmat követően, a Kommunista Internacionálé (Komintern) 1919-es megalakulásával párhuzamosan terjedtek el a gyarmati világban. Délkelet-Ázsiában a kommunista szervezkedés először a kikötővárosokban, a kínai diaszpóra tagjai, a nyomdászok, a vasutasok és az ültetvényi munkások körében jelent meg. A kommunista mozgalmakat a gyarmati hatalmak – elsősorban a brit, a francia és a holland hatóságok – rendre „kommunista veszélyként” értelmezték, és rendőri, valamint katonai intézkedésekkel üldözték. Ez a megnevezés a korabeli gyarmati forrásokból származik; a történészi elemzés ma már inkább a szervezkedés belső dinamikáját, a Komintern irányelveit és a helyi társadalmi feszültségeket vizsgálja.
Indonéziában a Partai Komunis Indonesia (PKI) 1920-ban alakult, a holland gyarmati Indiában. A PKI gyökerei a Sarekat Iszlám baloldali szárnyába nyúltak, de a két irányzat 1921-ben szakított: a SI vezetése elutasította a kommunisták ateista retorikáját és a szultánságok, valamint a vallási intézmények elleni fellépést. A PKI 1926–27-ben fegyveres felkelést robbantott ki Jáván és Nyugat-Szumátrán. A felkelés ténye dokumentált, de az okok értékelése vitatott: egyes történészek a holland elnyomás és az agrárszegénység spontán kirobbanását látják benne, mások a Komintern által irányított, rosszul előkészített kalandot. A holland hatóságok a felkelést leverték, a PKI betiltották, és a résztvevőket tömegesen internálták, részben a holland gyarmati bíróságok ítéletei alapján. A megtorlás áldozatainak száma ma is becslés: a holland források néhány ezer, az indonéz nacionalista és posztkoloniális történetírás ennél jóval magasabb számot valószínűsít. A pontos adat nem rekonstruálható, mert a gyarmati iratok részben elpusztultak, részben elfogultak.
Vietnámban Ho Si Minh (Hồ Chí Minh) 1930-ban alapította a Vietnámi Kommunista Pártot (Đảng Cộng sản Việt Nam), amelyet röviddel később Indokínai Kommunista Párttá szerveztek át, hogy a francia Indokína más részein is működhessen. A párt első éveiben az 1930–31-es Nghe-Tinh parasztfelkelés (Nghệ-Tĩnh) jelentette a legfontosabb mozgalmi eseményt. A felkelés Észak-Közép-Vietnámban, a francia adók, a só- és alkoholmonopólium és a helyi földbirtokosok ellen irányult. A francia hatóságok a felkelést katonai erővel verték le; a dokumentált tények szerint a francia idegenlégió és a gyarmati rendőrség tömeges kivégzéseket hajtott végre, és falvakat tettek tönkre. Az áldozatok száma vitatott: a francia gyarmati jelentések alacsonyabb számot közölnek, a vietnámi kommunista történetírás és a későbbi független történészi becslések több ezer halálos áldozatot valószínűsítenek. A hidegháborús nyugati szakirodalom ezt az eseményt gyakran kommunista lázadásként, a vietnámi emlékezetpolitika viszont nemzeti mártíromságként mutatja be; a tudományos konszenzus a francia elnyomás súlyosságát hangsúlyozza, és mindkét oldali forrást kritikusan kezeli.
A Fülöp-szigeteken a Partido Komunista ng Pilipinas (PKP) 1930-ban alakult, és a paraszti elégedetlenséget próbálta politikai irányba terelni. A párt azonban az amerikai gyarmati adminisztráció szigorú fellépése miatt hamar illegalitásba szorult; dokumentált tény, hogy 1932-ben betiltották. A Fülöp-szigeteki kommunista mozgalom ekkor még nem ért el tömegbázist, mert a spanyol, majd amerikai katolicizmus erős társadalmi kötőereje és az amerikai gyarmati oktatáspolitika részben kioltotta a baloldali radikalizmus iránti fogékonyságot. A paraszti elégedetlenség ennek ellenére nem szűnt meg, csak inkább vallási keretben jelentkezett, amiről a következő szakaszban szólunk.
Malaya területén a Maláj Kommunista Párt (Malayan Communist Party, MCP) 1930-ban alakult, tagjai nagyrészt a kínai diaszpórából kerültek ki. A párt a gyarmati brit adminisztráció ellen szervezkedett, de a dokumentált tények szerint a második világháború előtt viszonylag csekély támogatottsággal bírt. Jelentősége a japán megszállás alatt nőtt meg, amikor a britek által kiképzett gerillák között kommunisták is voltak; ezt a A második világháború, a japán megszállás és a dekolonizáció alfejezetben tárgyaljuk.
A kommunista mozgalmak és a nacionalista, vallási mozgalmak viszonya összetett volt. A kommunisták az osztályharcot hangsúlyozták, ami ütközött az etnikai és vallási alapú szolidaritással. Például az indonéz PKI és a Sarekat Iszlám közötti szakadás világosan mutatta, hogy a gyarmatellenes front nem volt egységes. Ugyanakkor sok kommunista aktivista – különösen Vietnámban – a nemzeti felszabadítás nyelvét is beszélte, és a paraszti tömegek támogatását a gyarmati elnyomás elleni fellépéssel nyerte el. A nők részvétele is megfigyelhető: a vietnámi kommunista sejtekben és az indonéz SI asszonyi szervezeteiben nők is jelentős szerepet vállaltak, bár a források gyakran alulreprezentálják őket.
A paraszti ellenállás a gyarmati adóztatás, a földbirtokosok, a pénzkölcsönzők és a kényszermunka ellen irányult, és gyakran vallási vagy millenarisztikus keretben jelent meg. A paraszti lázadások nem feltétlenül voltak nacionalisták a mai értelemben: résztvevőik többsége a helyi hierarchia, az adószedő vagy az ültetvényes erőszak miatt lázadt, és nem feltétlenül fogalmazott meg országos vagy gyarmatellenes programot. Ezt a különbséget a történészi konszenzus fontosnak tartja.
Burmában a legjelentősebb paraszti mozgalom a Saya Szan-felkelés (Saya San-felkelés) volt, amely 1930 decemberében kezdődött és 1932-ig tartott. Vezetője, Saya Szan szerzetes volt, aki a brit uralom végét és a burmai király visszatérését hirdette, és magát a trón örökösének nyilvánította. A felkelés kezdetben adómegtagadással indult, majd fegyveres harcba fordult; a brit hatóságok katonai erővel válaszoltak. A dokumentált tények szerint a felkelésben több ezer vidéki ember vett részt, és a brit megtorlás során számos falut felégettek. A halálos áldozatok számát a brit gyarmati források körülbelül 1 700 főre becsülik, de ez a szám vitatott, mert a gyarmati jelentések alulbecsülhették a vidéki áldozatokat. Saya Szant elfogták, bíróság elé állították és kivégezték; a kivégzés dokumentált tény. A felkelés értelmezése ma is történészi vita tárgya: hagyományos paraszti lázadás volt, amely a vallási és monarchista hagyományból merített, vagy proto-nacionalista mozgalom, amely már a burmai függetlenség gondolatát hordozta? A tudományos konszenzus szerint mindkét elem jelen volt, de a „modern nacionalizmus” kategóriájának visszavetítése anakronisztikus.
Vietnámban a paraszti ellenállás a francia adók és monopóliumok ellen irányult. Az 1908-as közép-vietnámi parasztfelkelés, amely a só- és alkoholadó miatt robbant ki, a dokumentált tények szerint több tartományra kiterjedt, és a francia hatóságok kegyetlenül leverték. A francia gyarmati források a rend fenntartásaként, a vietnámi nacionalista és későbbi kommunista történetírás pedig nemzeti ellenállásként ábrázolta; a tudományos konszenzus a francia adórendszer súlyos voltát és a megtorlás brutalitását hangsúlyozza. Kambodzsában az 1885–86-os felkelés a francia protektorátus ellen irányult, és a királyi udvar egy része is támogatta, de a francia csapatok leverték; ez az esemény a kambodzsai nacionalista emlékezetben fontos szerepet kapott, bár a kortárs források hiányosak.
A Fülöp-szigeteken a Colorum mozgalmak a 19. század végén és a 20. század elején terjedtek el. A „Colorum” elnevezés a Cofradía de San José nevű népi vallási mozgalomból ered, amely a spanyol gyarmati uralom alatt alakult, és a szegényparaszti rétegek vallásos ellenállását fejezte ki. Az amerikai gyarmati hatóságok a Colorum csoportokat rendszerint „fanatikus szektákként” bélyegezték meg; ezt a megnevezést a mai történetírás a gyarmati ideológia részének tekinti, és inkább a gazdasági elnyomásra, a földkoncentrációra és a katolikus elit kirekesztő politikájára vezeti vissza. A Colorum-mozgolódások dokumentált tényei közé tartoznak a fegyveres összecsapások, de a résztvevők motivációit nehéz rekonstruálni, mert írásos forrásaik alig maradtak fenn.
A paraszti lázadások áldozatközpontú tárgyalásánál fontos látni, hogy a gyarmati hatalmak megtorlása – kivégzések, falvak felégetése, internálás – dokumentált, de az áldozatok pontos száma gyakran nem ismert. A gyarmati iratok a hivatalos beszámolókat rögzítették, a lázadók történetét pedig többnyire a későbbi nemzeti emlékezet formálta át. A könyv ezért a paraszti ellenállást nem egyetlen nemzeti felszabadító harc előfutáraként, hanem a vidéki társadalom összetett válaszaként mutatja be, amelyben a vallási elem, a helyi sérelem és a gazdasági kényszer egyaránt jelen volt.
Ezt az alfejezetet elsősorban gyarmati hatósági iratokra – rendőrségi jelentésekre, bírósági jegyzőkönyvekre, tartományi adminisztrációs levelezésekre –, valamint a mozgalmak saját kiadványaira, újságjaira és a résztvevők visszaemlékezéseire támaszkodva lehet megírni. A másodlagos szakirodalom a posztkoloniális, a nacionalista és a korábbi hidegháborús történetírás között oszlik meg, és ezek forráskezelése gyakran jelentősen eltér. A gyarmati iratok a hatalom szempontjából íródtak, ezért a lázadók motivációit torzíthatják; a mozgalmi források viszont propagandisztikusak, és a mozgalom erejét, valamint céljait felnagyíthatják. A történészeknek ezért a két forráscsoportot egymással szembesítve kell dolgozniuk.
A legnagyobb bizonytalanságok közé tartoznak az áldozatszámok. A Saya Szan-felkelés, a Nghe-Tinh felkelés, az 1926–27-es indonéz kommunista felkelés és a Colorum-mozgalmak esetében a gyarmati hivatalos számok és a későbbi nemzeti, illetve posztkoloniális becslések között jelentős eltérés van. Ennek oka részben a forrásvesztés, részben a gyarmati adminisztráció szándékos aluljelentése, részben pedig az utólagos emlékezetpolitika, amely a mártírok számát emelte. A könyv ezért minden ilyen adatnál jelzi a becslés jellegét és az eltérő forrásokat.
A kommunista mozgalmak értékelése különösen érzékeny terület, mert a hidegháborús nyugati és a szovjetbarát történetírás hosszú ideig egymás tükörképét alkotta. A mai történészi gyakorlat a Komintern irányelvei, a helyi társadalmi feltételek és az egyéni életutak összjátékát vizsgálja, és kerüli a „kommunista veszély” vagy a „felszabadító hős” leegyszerűsítő kereteit. A paraszti lázadások esetében további nehézség, hogy a résztvevők többsége írástudatlan volt, így saját hangjuk ritkán érhető el; a mozgalom vezetőinek beszédei és a bírósági periratok is közvetített szövegek.
A buddhista és iszlám mozgalmak belső sokszínűsége miatt óvatosan kell bánni az olyan általánosító fogalmakkal, mint „buddhista nacionalizmus” vagy „iszlám modernizmus”. Ezek a kifejezések a történettudomány elemzési kategóriái, nem pedig a korabeli szereplők önmeghatározásai. A valóságban a mozgalmak között átfedések, versengések és szakadások voltak, ahogyan azt a Sarekat Iszlám vagy a burmai YMBA példája mutatja.