Az előző alfejezetben tárgyalt nacionalista és anti-kolonialista mozgalmak sorsát döntően alakította a második világháború. A japán megszállás 1941 és 1945 között alapvetően megrázta a brit, holland, francia és amerikai gyarmati rendszereket, és olyan hatalmi vákuumot hozott létre, amelyben a háború előtti reform- és függetlenségi követelések radikális, gyakran fegyveres formát öltöttek. A dekolonizáció azonban nem automatikus következménye volt a japán vereségnek: a visszatérő gyarmati hatalmak, a helyi nacionalista elitek és a hidegháború küszöbén álló nagyhatalmak versengése alakította. Az alábbiakban a japán megszállást, a háború utáni átmenetet és a dekolonizáció hidegháborús összefüggéseit tárgyaljuk regionális és országonkénti bontásban.
A csendes-óceáni háború 1941. december 7–8-i kezdete után a japán csapatok hónapokon belül elfoglalták a délkelet-ázsiai gyarmatokat. A Fülöp-szigeteken december 8-án kezdődtek a partraszállások, Manila 1942. január 2-án elesett, a Bataan-félsziget és Corregidor amerikai-filippínó védői pedig 1942. május 6-án kapituláltak. A brit Malájföldön a japán hadsereg gyorsan délnek nyomult, és 1942. február 15-én a brit erők Szingapúrban feltétel nélkül megadták magukat: a brit gyarmati birodalom legnagyobb 20. századi veresége volt. Burmát 1942. január és május között foglalták el; Rangoon kikötője és a Burma-útvonal (Burma Road) a Kínába irányuló utánpótlás szempontjából kulcsfontosságú volt. A Holland Kelet-India (mai Indonézia) olajmezői miatt vált célponttá: a japánok 1942. január és március között szállták meg, a holland gyarmati hadsereg 1942. március 8-án adta meg magát Jáván. Francia Indokínát a japánok már 1940–1941 folyamán megszállták, de 1945. március 9-ig meghagyták a Vichy-francia adminisztrációt. Sziám (ma Thaiföld) 1941 decemberében japán szövetségesként nyitotta meg területét a japán csapatok előtt, majd 1942. január 25-én hadat üzent a szövetségeseknek.
A japán katonai sikerek okai között dokumentált tény a japán haditengerészeti és légifölény, a gyarmati védelmi erők korszerűtlen felszereltsége, valamint a brit és holland erők európai és észak-afrikai lekötöttsége. Ugyanakkor a gyarmati lakosság viselkedése sem egységes: egyes közösségek a japánokat kezdetben felszabadítóként fogadták, mások tartózkodtak, megint mások a visszatérő gyarmati hatalmak oldalán harcoltak. A „fehér felsőbbrendűség” brit, holland, francia és amerikai mítoszának gyors összeomlása hosszú távú legitimitásvesztést okozott, de a japán megszállás hamarosan megmutatta saját erőszakos arcát.
A japán megszálló hatóságok az „Ázsia az ázsiaiaké” (Greater East Asia Co-Prosperity Sphere, azaz Nagy Kelet-Ázsiai Közös Jóléti Szféra) jelszavát hirdettek, és formálisan a nyugati gyarmatosítás felszámolását ígérték. A gyakorlatban azonban a megszállt területeket japán háborús erőforrás-bázisként kezelték. A gazdaságot a japán hadigépezet szükségleteihez igazították: olajat, kaucsukot, ónt, rizst és más nyersanyagokat szállítottak el, a termelést és az árakat katonai ellenőrzés alá vonták. A helyi lakosságot kényszermunkára (romusha) kötelezték; a legismertebb, dokumentált példa a Burma–Sziám vasút (Death Railway) építése 1942–1943-ban, ahol a szövetséges hadifoglyok mellett nagy számú ázsiai kényszermunkás is meghalt, bár a pontos szám vitatott.
A megszállás nem egyformán érintette az egyes etnikai és vallási csoportokat. A japán hatóságok Malájföldön és Szingapúrban a kínai lakosságot kollektív ellenségnek tekintették: az ún. Sook Ching Massacre során 1942 februárjában több ezer kínait gyilkoltak meg; a számokat a mai napig eltérően becsülik. A Fülöp-szigeteken és másutt a japán katonai hatóságok tömeges kivégzéseket, házfelgyújtásokat és a polgári lakosság elleni megtorló akciókat hajtottak végre. A nők elleni szervezett erőszak, a japán „vigasztaló nők” (comfort women) intézménye a megszállt területeken is jelen volt; az áldozatok száma regionálisan bizonytalan, és a téma a háború utáni emlékezetpolitika és jogi viták részét képezi. Az élelmezési helyzet több területen katasztrofálissá vált: az 1944–1945-ös vietnámi éhínségben a becslések széles sávban mozognak (egyes történészi becslések százezres, mások egymillió fölötti halálozást említenek), és a japán rekvirálások, a francia adminisztráció passzivitása, valamint az időjárási és háborús zavarok együttes hatását dokumentálják.
A megszállás alatt a japán hatóságok a helyi nyelveket (különösen az indonéz, burmai és tagalog) támogatták a korábbi gyarmati nyelvekkel szemben, és tömegmozgalmi, ifjúsági és félkatonai szervezeteket hoztak létre. Ez nemcsak a japán propaganda eszköze volt, hanem gyakran akaratlanul is hozzájárult a helyi politikai mobilizáció és a későbbi fegyveres ellenállás kádereinek kiképzéséhez. A nacionalista vezetők egy része a japán adminisztrációban vállalt szerepet; ezt a kollaborációt a háború után gyakran vitatták, de a résztvevők saját narratívájukban azt hangsúlyozták, hogy a japán jelenlétet a függetlenség előkészítésére használták fel.
A japán megszállás idején a kollaboráció és az ellenállás közötti határ gyakran elmosódott. Burmában a Thakin mozgalomból kinőtt Burmai Függetlenségi Hadsereg (BIA) eleinte a japánok oldalán harcolt, mert Aung Szan (Aung San) és társai a brit gyarmati uralom megszüntetésének lehetőségét látták benne. A japánok 1943. augusztus 1-jén formálisan független Burmai Államot kiáltottak ki Ba Maw (Ba Maw) kormányával, de a japán hadsereg továbbra is ellenőrizte a gazdaságot és a hadsereget. A burmai nacionalisták 1945 márciusában végül átálltak a szövetségesek oldalára, és gerillaháborút indítottak a japánok ellen.
A Fülöp-szigeteken José P. Laurel (José P. Laurel) 1943. október 14-én japán ellenőrzés alatt kiáltotta ki a bábköztársaságot, míg a gerillamozgalmak – köztük a baloldali Hukbalahap és az amerikaiakkal együttműködő egységek – a hegyekben és a vidékeken folytattak fegyveres harcot. A fülöp-szigeteki függetlenség azonban már a háború előtt, az 1934-es Tydings–McDuffie-törvény alapján 1946-ra volt ütemezve, így a japán bábállam inkább a megszállás legitimitáshiányát jelezte.
A holland Kelet-Indiában a japánok a holland nyelvet betiltották, az indonéz nyelvet hivatalossá tették, és az indonéz elit egy részét bevonták az adminisztrációba. Sukarno (Sukarno) és Muhammad Hatta (Hatta) pragmatikus együttműködést választottak, miközben földalatti és ifjúsági hálózatokat építettek a függetlenség előkészítésére. A japán megszállás alatt hozták létre a PETA (Pembela Tanah Air, vagyis a haza védelmezői) önkéntes félkatonai szervezetet, amelyben számos későbbi indonéz katonai vezető kapott kiképzést. Amikor Japán 1945. augusztus 15-én kapitulált, a fiatal nacionalisták nyomására Sukarno és Hatta augusztus 17-én kikiáltotta az Indonéz Köztársaságot.
Francia Indokínában a japán megszállás kezdetben a Vichy-adminisztrációval való „együttéléssel” járt, így a francia gyarmati állam tovább működött. A Viet Minh (Viet Minh) kommunista vezetésű függetlenségi front már a háború alatt megszervezte vidéki bázisait, és 1944 végétől fegyveres akciókat hajtott végre a japánok és a franciák ellen. 1945. március 9-én a japán csapatok lerohanták a francia helyőrségeket, és formálisan független vietnámi, kambodzsai és laoszi államokat hoztak létre. Vietnámban Bảo Đại császár, Kambodzsában Norodom Szihanuk, Laoszban a királyi kormány – mind japán ellenőrzés alatt – rövid ideig gyakorolta a hatalmat. Japán kapitulációja után azonban ezek a konstrukciók összeomlottak, és a helyi függetlenségi erők vették át a kezdeményezést: Vietnámban a Viet Minh, Kambodzsában és Laoszban a nacionalista és kommunista csoportok, valamint a visszatérő franciák közötti harc.
A kollaboráció megítélése a háború után országonként eltért: Burmában Aung Szan a japánokkal való szakítását követően nemzeti hőssé vált; Indonéziában Sukarno és Hatta a függetlenség kikiáltásával legitimálta korábbi együttműködését; a Fülöp-szigeteken Laurel és mások árulóként és egyben a függetlenség előkészítőjeként is megítélhetők. A történészi értelmezések mindmáig vitatják, hogy a japán megszállás alatti kollaboráció mennyiben volt kényszer, taktika vagy meggyőződés.
Japán 1945. augusztus 15-i kapitulációja után a délkelet-ázsiai gyarmati területeken hatalmi vákuum keletkezett. A szövetségesek délkelet-ázsiai parancsnoksága (SEAC) csak korlátozott erővel tudott gyorsan megjelenni; a brit és ausztrál egységek elsősorban a japán fegyverletétel és a hadifoglyok felszabadítása céljából érkeztek. A korábbi gyarmati hatalmak – Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia – visszatérési kísérletei különböző helyi ellenállásba ütköztek.
Indonéziában a hollandok 1945 őszén brit és ausztrál csapatok kíséretében próbálták visszaállítani hatalmukat, de az Indonéz Köztársaság kormánya már megszervezte a helyi közigazgatást és fegyveres erőket. A holland-indonéz konfliktus 1945 és 1949 között katonai és diplomáciai síkon zajlott; a hollandok „rendőri akcióknak” nevezett hadműveleteket indítottak, míg az indonéz republikánusok gerillaharcot folytattak. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa és különösen az Egyesült Államok 1948 után egyre nagyobb nyomást gyakorolt a hollandokra, mert a kommunista befolyás növekedésétől tartva a független, mérsékelt Indonézia létrejöttét látták a hidegháborús érdeküknek. A hágai kerekasztal-konferencia eredményeként 1949. december 27-én Hollandia elismerte az Indonéziai Szövetségi Államokat (Republik Indonesia Serikat), amely 1950. augusztus 17-én unitárius köztársasággá alakult.
Vietnámban a Viet Minh 1945. augusztus 19-én, az augusztusi forradalom során vette át a hatalmat Hanoiban, és 1945. szeptember 2-án Ho Si Minh kikiáltotta a Vietnámi Demokratikus Köztársaságot. A francia kormány azonban nem ismerte el az új államot, és 1945 őszén csapatokat küldött Saigonba, majd északra is. A felek 1946 elején átmeneti megállapodást kötöttek, de a tárgyalások meghiúsultak, és 1946. december 19-én fegyveres konfliktus robbant ki, amelyet később első indokínai háborúnak neveztek. A kambodzsai és laoszi függetlenség ügyét a franciák 1953–1954-es genfi konferencián rendezték, de a vietnámi háború folytatódott. Ezt a folyamatot a A nacionalizmus, vallás és anti-kolonializmus alfejezet már előkészítette, a későbbi országfejezetek pedig részletesen tárgyalják.
Burmában a japán kapituláció után a britek visszatértek, de a háború előtti gyarmati adminisztráció helyreállítása lehetetlen volt. A burmai nacionalisták Aung Szan vezetésével tömegtámogatást élveztek, és a brit kormány tárgyalásokba bocsátkozott. Az 1947. januári Aung Szan–Attlee-megállapodás és az 1947. áprilisi választások után az alkotmányozó gyűlés egy független Burmát tartott kívánatosnak. A függetlenséget 1948. január 4-én kiáltották ki, bár Aung Szant 1947 júliusában meggyilkolták. A brit gyarmati uralom tehát viszonylag gyorsan, de polgárháborús és etnikai konfliktusokkal terhelten ért véget.
A Fülöp-szigeteken az amerikaiak visszatérése után a Commonwealth-kormány 1946. július 4-én kiáltotta ki a függetlenséget, az 1934-es törvényben foglaltak szerint. Ez a dekolonizáció a legkevésbé erőszakos átmenet volt, ám az amerikai katonai támaszpontok és a gazdasági függőség megmaradt.
Malájföldön és Szingapúrban a britek 1945 őszén visszatértek, és kezdetben a Maláj Unió (Malayan Union) tervével próbálták centralizálni a közigazgatást, egységes állampolgárságot adva a nem maláj lakosságnak is. A maláj nacionalisták ellenállása és a tömegmozgalmak hatására a britek 1948-ban a Maláj Föderációt hozták létre, amely megtartotta a maláj szultánok szimbolikus hatalmát és a malájok különleges jogait. Ugyanebben az évben a Maláj Kommunista Párt fegyveres felkelést indított, ami a brit gyarmati hatóságokat a „Maláj szükségállapot” bevezetésére kényszerítette. A függetlenség 1957. augusztus 31-én valósult meg, de az 1948-ban kezdődött felkelés és a brit katonai intézkedések már a hidegháborús logikát tükrözték.
A dekolonizáció délkelet-ázsiai ütemezését és formáját nem lehet megérteni a hidegháborús szembenállás nélkül. Az 1945 után kibontakozó szovjet–amerikai rivalizálás a helyi konfliktusokat gyakran ideológiai keretbe helyezte, és a gyarmati hatalmak visszatérését vagy távozását nagyhatalmi érdekekhez kötötte. A nyugati hatalmak számára a japán megszállás alatt megerősödött kommunista mozgalmak és az 1949-es kínai kommunista győzelem után a délkelet-ázsiai dekolonizáció a „kommunizmus feltartóztatásának” részévé vált.
Ez a keret különösen élesen jelent meg Indokínában, ahol a francia gyarmati háborút 1949 után a kínai és szovjet támogatást élvező Viet Minh elleni hidegháborús konfliktusként kezelték. Az Egyesült Államok 1950-től katonai és pénzügyi segélyt nyújtott a franciáknak, majd az 1954-es Điện Biên Phủ-i vereség után átvette a dél-vietnámi állam támogatását. A genfi konferencia (1954) nemcsak a francia gyarmati uralom végét rögzítette, hanem Vietnam ideiglenes felosztását is, amelyet a hidegháborús szembenállás konzervált.
Indonéziában az Egyesült Államok azért szorgalmazta a hollandok kivonulását, mert a holland katonai akciók a kommunista befolyás erősödésével fenyegettek, és az amerikai diplomácia a mérsékelt Sukarno–Hatta-féle kormányt akarta stabilizálni. Ugyanakkor a hidegháborús logika később az indonéz belpolitikába is benyomult: az 1948-as Madiun-felkelés, amelyben a kommunista párt egy része tett kísérletet a hatalomátvételre, a kormányerők brutális leszámolásával végződött, és a kommunista veszély narratívája beépült az indonéz hadsereg és a nyugati hatalmak stratégiai gondolkodásába.
Malájföldön a britek a Maláj Kommunista Párt elleni katonai fellépést nemcsak gyarmati rendészeti akcióként, hanem a kommunista felforgatás elleni harcnak is tekintették. A „szükségállapot” időszakában a britek falvakba telepítési programot, élelmiszer-ellenőrzést és titkosszolgálati műveleteket alkalmaztak, miközben a függetlenségi tárgyalásokat a mérsékelt, nyugatbarát nacionalista erőkkel folytatták. Ez a kettős stratégia vezetett az 1957-es maláj függetlenséghez, de egyben bebetonozta a kommunista felkeléssel szembeni hidegháborús biztonsági állam elemeit is.
A hidegháború és a dekolonizáció összefonódása nemcsak a nyugati politikában volt megfigyelhető. A Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság a gyarmatiellenes mozgalmakat a nyugati imperializmus elleni harc részeként támogatta, anyagi és technikai segítséget nyújtva a kommunista pártoknak. Ugyanakkor a szovjet és kínai érdekek gyakran ütköztek, és a helyi mozgalmak a maguk nemzeti céljait nem mindig rendelték alá a nagyhatalmi ideológiáknak. A dekolonizáció tehát nem egyszerűen hidegháborús játszma volt, hanem olyan folyamat, amelyben a helyi szereplők a nagyhatalmi lehetőségeket a saját függetlenségi törekvéseikhez használták fel.
A régióban a gyarmati uralom vége nem egyszerre következett be: a Fülöp-szigetek 1946-ban, Burma 1948-ban, Indonézia 1949-ben, Laosz és Kambodzsa 1953–1954-ben, Malájföld 1957-ben, Malajzia 1963-ban, Szingapúr 1965-ben, Brunei 1984-ben, Kelet-Timor 2002-ben nyerte el formális függetlenségét. A japán megszállás ebben a folyamatban kettős szerepet játszott: katonai vereséggel és a gyarmati hadseregek megsemmisítésével aláásta a gyarmati hatalmak ellenőrző képességét, valamint a helyi nacionalista vezetőket és fegyveres szervezeteket megerősítette. Ugyanakkor a megszállás brutalitása, a gazdasági kizsákmányolás és a kényszermunka hatalmas emberi szenvedést okozott, és a háború utáni biztonsági gondolkodást is tartósan befolyásolta. A dekolonizáció ezért nem a japán propaganda által ígért „felszabadítás” beteljesülése volt, hanem helyi harcok, tárgyalások, nagyhatalmi alkuk és gyakran véres konfliktusok összetett eredménye.
A japán megszállás és a dekolonizáció eseményeihez rendelkezésre álló források típusa és megbízhatósága nagyon eltérő. A katonai és diplomáciai eseményeket (a japán előrenyomulás időpontjait, a szingapúri és jávai kapitulációt, a függetlenségi kikiáltásokat) elsődleges dokumentumok, kormányzati nyilvántartások, naplók és háborús bírósági iratok támasztják alá; ezek dokumentált ténynek tekinthetők. A japán megszállás erőszakos cselekményei (kényszermunka, mészárlások, éhínségek) szintén számos visszaemlékezésben, fényképen, halotti anyakönyvben és bírósági iratban szerepelnek, de az áldozatok számára vonatkozó adatok gyakran becsléseken alapulnak, és a becslések az alkalmazott források, a definíciók és az emlékezetpolitikai érdekek szerint különböznek. Például a Sook Ching mészárlás és a Burma–Sziám vasút áldozatainak száma nem rögzíthető pontosan, mert a japán és a szövetséges források hiányosak, a civil áldozatok egy részét soha nem regisztrálták, és a háború utáni kormányok politikai okokból eltérően kezelték a kérdést.
Vitatott értelmezés a kollaboráció megítélése: a nemzeti vezetők japán megszállás alatti szerepvállalása ma is része a nemzeti történeti emlékezetnek, és az érintett társadalmakban eltérően ítélik meg szándékaikat és tetteik hatását. A burmai Aung Szan esete azt mutatja, hogy ugyanaz a szereplő lehet japán kollaboráns és a későbbi fegyveres ellenállás vezetője; az értelmezés erősen függ attól, hogy az illető túlélte-e a háborút, nyert-e politikai legitimációt, és milyen nemzeti narratíva vált uralkodóvá. Hasonlóan vitatott a japán megszállás dekolonizációra gyakorolt hatásának mértéke: egyes történészek a japán megszállást az európai gyarmati rendszerek összeomlásának döntő okaként hangsúlyozzák, mások arra figyelmeztetnek, hogy a függetlenségre törekvő mozgalmak már a háború előtt is léteztek, és a japán megszállás elsősorban a körülményeket, nem pedig a célokat változtatta meg. A tudományos konszenzus annyiban összegezhető, hogy a japán megszállás meggyorsította a dekolonizációt, de nem határozta meg egyedül a függetlenség módját és időpontját.
A hidegháborús értelmezések is torzíthatják a forrásokat: a nyugati levéltárak gyakran a kommunista fenyegetés szemszögéből értelmezik a függetlenségi mozgalmakat, a szovjet és kínai források pedig az imperializmusellenes harcot hangsúlyozzák. Ezt a kettős torzítást a könyv későbbi országfejezetei rendszeresen jelzik. A szövegben közölt évszámok és keretek a bevett történeti kronológiából származnak, de a friss levéltári feltárások, az emlékezetpolitikai viták és az érintett társadalmak saját történetírása tovább módosíthatják az egyes részletek hangsúlyát.