A 19. század végére Brit-Indiában a politikai élet két, egymással összefonódó, mégis fokozatosan szétváló pályán mozgott: az indiai nacionalizmus egyre erőteljesebben követelt nagyobb részvételt a kormányzásban, miközben a muszlim közösséget érintő társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek és a hindu többséggel szemben érzett vélt vagy valós sérelmek egyre határozottabban a külön politikai képviselet gondolatát erősítették. Bengália (bengáliul Bānglā, angolul Bengal) volt ennek a feszültségnek az egyik legfontosabb színtere: itt élt a legnagyobb muszlim többségű tartományi lakosság, és itt éleződtek ki leglátványosabban azok a viták, amelyek végül az indiai muszlim politika és a bengáli identitás különválásához vezettek. Ez az alfejezet az 1905-ös bengáliai felosztástól az 1940-es lahore-i határozatig, majd a második világháborús átmeneti évek politikájáig követi nyomon ezt a folyamatot. Az elbeszélés középpontjában nem egy elkerülhetetlen „muszlim önrendelkezési út” áll, hanem olyan szereplők, intézmények, gazdasági érdekek és eszmei áramlatok, amelyek együttesen alakították a bengáli politika irányát. A fejezet végén a források és a történészi viták áttekintése is szerepel, mert a korszak több alapvető kérdése – például az 1905-ös felosztás indítékai vagy a „kétnemzet-elmélet” pontos tartalma – a mai napig vitatott.
A 20. század első éveiben Brit-Indiában a közigazgatási reformok és a politikai mozgósítás egyaránt felgyorsultak. A British Indian Empire területi beosztása ekkor még a 19. század folyamán kialakított, elsősorban igazgatási és adóztatási szempontokat tükröző határokat követte. Bengália tartománya hatalmas, több mint 78 millió lakosú terület volt (a korabeli népszámlálások becslései szerint), amely gyakorlatilag a mai Banglades, az indiai Nyugat-Bengál, Bihar, Dzsárkhand és Odisa területének egy részét foglalta magában. A tartományi kormányzat azonban nehezen tudta hatékonyan igazgatni ezt a hatalmas, nyelvileg és társadalmilag is sokszínű térséget.
Curzon alkirály (George Nathaniel Curzon, 1899–1905) 1905. július 20-án jelentette be, hogy Bengáliát két részre osztják. A hivatalos brit indoklás szerint a felosztás pusztán adminisztratív jellegű volt: a cél a hatékonyabb kormányzás, a fejletlenebb keleti területek gyorsabb fejlődésének elősegítése és a túlterhelt kalkuttai központ tehermentesítése volt. A megvalósult terv szerint létrejött Kelet-Bengál és Asszám (Eastern Bengal and Assam) tartomány, amelynek központja Dakka (Dhaka) lett, és amelynek lakossága mintegy 31 millió fő volt; valamint Nyugat-Bengál (West Bengal), amely megtartotta a régi központot, Kalkuttát (Calcutta), és amelyhez Bihárt és Odisát is hozzácsatolták. A felosztás 1905. október 16-án lépett életbe.
A felosztás azonban azonnal politikai vihart kavart, és a későbbi történészi interpretációk is bemutatják, hogy a brit döntés mögött valójában nem pusztán közigazgatási megfontolások álltak. A felosztás terve már az 1880-as évektől napirenden volt, és a bengáli hindu értelmiségi és földbirtokos réteg – különösen Kalkutta és a nyugati területek elitje – már a bejelentés előtt is hevesen ellenezte. Az ő érvelésük szerint a felosztás a bengáli nemzeti egységet törte volna meg, és egyúttal gyengítette volna a kalkuttai politikai és gazdasági elitek befolyását. A hindu nacionalista értelmezés a felosztást brit „oszd meg és uralkodj” politikaként értékelte, amelynek célja a hindu-muszlim egység aláásása és a gyarmati uralom fenntartása volt. Ez az értelmezés később a hivatalos brit indoklástól eltérő, de a források alapján részben alátámasztható állásponttá vált a történetírásban.
A muszlim közösség jelentős része ugyanakkor kezdetben támogatta a felosztást. Kelet-Bengálban a lakosság többsége muszlim volt – a becslések szerint körülbelül 18 millió muszlim és 12 millió hindu élt –, és a muszlim földbirtokosok, parasztok és a feltörekvő értelmiség számára az új tartomány lehetőséget kínált arra, hogy megszabaduljon a nyugati, hindu dominanciájú kalkuttai adminisztráció és gazdasági elit túlsúlyától. A Kelet-Bengálban élő muszlim elit a felosztásban a saját gazdasági és politikai felemelkedésének eszközét látta. A Muszlim Liga (All-India Muslim League) – amelyet 1906 decemberében, Dakkában alapítottak – kezdeti programjában a muszlim politikai érdekek védelme, a brit hűség és a hindu többségű Kongresszus Párttal szembeni egyensúlykeresés állt. A Liga 1906-os alapítását a felosztás körüli politikai mozgósítás és a muszlim elit azon törekvése segítette, hogy a britek által 1909-ben bevezetett Morley–Minto-reformokkal külön választói testületet (separate electorates) és fenntartott helyeket kapjanak a muszlimoknak.
A felosztás elleni hindu mozgalom azonban rendkívül széles körűvé vált. A Swadeshi mozgalom (swadeshi: „saját ország”) a brit áruk bojkottját, a hazai, kézműves termelés támogatását és a nemzeti oktatás fejlesztését hirdette. A mozgalom demonstrációkkal, tömeggyűlésekkel és a brit áruk nyilvános elégetésével járt, és gyorsan átterjedt a bengáli középosztályra, a diákokra és a vidéki lakosság egy részére is. A terrorista forradalmi mozgalom (anushilan samiti) is ebben az időszakban erősödött meg: kisebb csoportok fegyveres akciókat, merényleteket hajtottak végre brit tisztviselők ellen, ami a brit hatóságok részéről szigorú megtorlást, letartóztatásokat és sajtókorlátozásokat váltott ki. A korszak a bengáli politikai életben így egyszerre hozta a tömegtüntetések, a bojkott és a politikai erőszak megjelenését.
A felosztást végül 1911-ben, V. György brit uralkodó delhi-i koronázási durbarján visszavonták. A döntés hátterében a hindu politikai nyomás, a swadeshi mozgalom tartóssága és a brit hatóságok azon számítása állt, hogy a muszlimok támogatásának elvesztése kisebb politikai kockázattal jár, mint a kalkuttai hindu elit és a Kongresszus Párt folyamatos ellenállása. A visszavonás azonban mély nyomot hagyott a bengáli muszlim politikai tudatban: sok muszlim vezető úgy értelmezte, hogy a brit kormányzat hajlandó feláldozni a muszlim érdekeket a hindu nacionalista mozgalom nyomására. Ez a csalódás hozzájárult ahhoz, hogy a Muszlim Liga fokozatosan az önálló muszlim politikai fellépés irányába mozdult el, és a muszlim elit egy része elkezdte újragondolni viszonyát a brit uralomhoz és a Kongresszus Párthoz.
Az 1905 utáni évtizedben a bengáli muszlim politika két, egymástól eltérő pályán mozgott. A mérsékelt, lojalista irányzat a brit kormányzattal való együttműködést és a fokozatos alkotmányos reformokat pártolta, míg a radikálisabb, fiatalabb értelmiségiek egyre inkább a pán-iszlám eszmék és az oszmán kalifátus iránti szolidaritás felé tájékozódtak. A khilafat-mozgalom (a „kalifátus” mozgalom) 1919–1922 között ezt a feszültséget a felszínre hozta: az oszmán birodalom első világháborús veresége és a kalifátus intézményének megszűnése, illetve a szövetséges hatalmak által tervezett békeszerződések az indiai muszlimok körében is tiltakozást váltottak ki. A mozgalom vezetői – Mahátma Gandhi és a Kongresszus Párt támogatásával – a brit uralom elleni nemzeti összefogás részévé tették a kalifátus védelmét, és tömegmozgósító kampányt indítottak a békeszerződés ellen. A bengáli muszlimok körében a khilafat-mozgalom különösen erős volt, mert a kelet-bengáli vidéki lakosság jelentős része vallási érzületből is támogatta a mozgalmat, és számos helyi vallási vezető, úgynevezett ulema (muszlim vallástudós) csatlakozott hozzá.
A khilafat-mozgalom azonban felszínre hozta a hindu-muszlim együttműködés korlátait is. A mozgalom idején a Kongresszus Párt és a Muszlim Liga szorosabb együttműködést alakított ki, és Gandhi is támogatta a muszlimok követeléseit, ami a hindu és muszlim politikai erők időleges összefogását eredményezte. Ugyanakkor a mozgalom leszerelése, az 1921–1922-es Moplah-felkelés (a dél-indiai Malabár-parton élő muszlim közösség, a mappilák felkelése) és a hindu-muszlim vallási feszültségek számos helyen erőszakba torkollottak. A történészi szakirodalom ezt az időszakot úgy értékeli, hogy a khilafat-mozgalom ugyan rövid időre összekapcsolta a különböző vallási közösségek politikai törekvéseit, de hosszú távon inkább megerősítette a vallási alapú politikai identitások elkülönülését.
Az 1919-es Government of India Act (India kormányzásáról szóló törvény) és az 1920-as, 1930-as évek alkotmányos reformjai – különösen az 1935-ös Government of India Act – fokozatosan kiterjesztették a tartományi autonómiát és a választójogot, de a választójog továbbra is szűk, vagyoni és iskolázottsági feltételekhez kötött, többnyire a lakosság kis hányadára korlátozódott. A muszlimok számára fenntartott külön választói testület intézménye ugyanakkor garantálta, hogy a muszlim politikai elitek a tartományi gyűlésekben is képviselethez jussanak. Ez a rendszer a muszlim politikai osztály megerősödését segítette, de egyben bebetonozta a vallási alapú politikai képviselet logikáját is.
A bengáli muszlim politika ebben az időszakban regionálisan tagolt volt. Az első világháború előtti években a Krishak Praja Party (Parasztok Néppártja) és más, vidéki támogatottságú szervezetek a paraszti érdekeket, az adósságterhek könnyítését és a földbirtokosok elleni panaszokat képviselték. A városi muszlim értelmiség egy része viszont a nyugati típusú oktatásban és a modern szakmákban látta a felemelkedés útját. Az 1920-as években a bengáli muszlim politikai életben három irányzat vált meghatározóvá: a lojalista, alkotmányos reformokat támogató Muszlim Liga, a vidéki paraszti elégedetlenségre építő Krishak Praja Party, valamint a vallási reform és a pán-iszlám szolidaritás jegyében fellépő ulema csoportok, amelyek közül többen az 1919-es Jamiat Ulema-e-Hind (Indiai Ulema Szövetség) vagy a Jamiat Ulema-e-Islam (Iszlám Ulema Szövetség) szervezeteihez kötődtek. Ez a politikai sokszínűség eleve cáfolja azt a leegyszerűsítő képet, amely szerint a muszlim közösség egységesen egyetlen politikai szervezet mögé sorakozott volna fel.
A bengáli muszlim politika fejlődését nem lehet megérteni a brit gyarmati adminisztráció által bevezetett kategorizációs gyakorlatok nélkül. A 19. század végétől a brit indiai népszámlálások vallási közösségekre bontva rögzítették a lakosságot, ami a „hindu” és „muszlim” kategóriákat a hétköznapi közigazgatás és a politikai retorika alapfogalmaivá tette. Ez a gyakorlat nem egyszerűen tükrözte a meglévő társadalmi valóságot, hanem aktívan formálta is azt: a népszámlálási kategóriák megerősítették a vallási identitás politikai jelentőségét, és hozzájárultak ahhoz, hogy a muszlim elitek saját közösségüket számszerű kisebbségként érzékeljék, még akkor is, ha Bengáliában a muszlimok alkották a lakosság többségét.
A bengáli társadalomban a vallási megosztottság nem felelt meg a modern „vallási kisebbség” fogalmának. A muszlimok és hinduk között a mindennapi életben gyakori volt az együttélés, a kereskedelmi kapcsolatok, sőt a közös vallási szokások is, például a szúfi szentek és a hindu szentek tiszteletének keveredése. Ugyanakkor a földbirtokviszonyokban és a társadalmi hierarchiában létezett egy strukturális törésvonal: a nagybirtokosok, a városi kereskedők és a hivatalnoki elit jelentős része hindu volt, míg a muszlimok többsége kisbirtokos paraszt, mezőgazdasági munkás vagy iparos volt. Ez a gazdasági egyenlőtlenség a 20. század elején egyre inkább vallási köntösben jelent meg, és mind a hindu, mind a muszlim politikai mozgalmak kihasználták. A muszlim elitek a hindu földbirtokosok és pénzkölcsönzők elleni panaszaikat vallási sérelmekként fogalmazták meg, míg a hindu nacionalista retorika gyakran a muszlim közösséget idegenként, a bengáli nemzet egységét fenyegető tényezőként jelenítette meg.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a vallási identitás politizálódása nem volt szükségszerű, és a korszak szereplői közül sokan – hinduk és muszlimok egyaránt – ellenezték a vallási alapú politikai szervezkedést. A bengáli irodalmi reneszánsz és a modern oktatás terjedése olyan közös kulturális identitást is teremtett, amelyre a későbbi bengáli nacionalizmus építhetett. A bengáli nyelvű irodalom, a színház és a sajtó közös terepe volt a hindu és muszlim értelmiségieknek, és számos muszlim író, költő és tudós is a bengáli kulturális nemzethez tartozónak vallotta magát, nem pedig egy kizárólag vallási alapon meghatározott közösséghez. Ennek az örökségnek a szerepe a későbbi, 1947 utáni kelet-pakisztáni, majd bangladesi identitás alakulásában alapvető.
Az 1930-as években az indiai politikai életben a hindu-muszlim ellentét kiéleződött, és a muszlim politikai elit egyre inkább afelé a következtetés felé hajlott, hogy a hindu többségű India keretein belül a muszlimoknak nem lesz biztosított a politikai és kulturális önrendelkezése. Ezt a gondolatot fogalmazta meg a modern értelemben vett „kétnemzet-elmélet” (two-nation theory). Az elmélet szerint a hinduk és a muszlimok Indiában nem pusztán két vallási közösség, hanem két külön nemzet: eltérő vallásuk, kultúrájuk, történelmi tapasztalataik és társadalmi szokásaik vannak, ezért politikai jövőjük is külön államot igényel. Az elmélet összekapcsolódott Mohámed Ali Dzsinná (Muhammad Ali Jinnah) nevével, aki a Muszlim Liga elnökeként az 1940-es évek elején vált a muszlim politikai mozgalom meghatározó alakjává.
A „kétnemzet-elmélet” státuszát azonban a forráskritika szempontjából pontosan kell kezelni. Ez nem tényszerű leírása a bengáli vagy indiai társadalomnak, hanem egy politikai doktrína, amelyet az adott történelmi kontextusban meghatározott politikai célokkal fogalmaztak meg. A történészek között vita van arról, hogy az elmélet az 1930-as években mennyire volt széles körben elfogadott a muszlim közösségen belül, és hogy Dzsinná mennyiben képviselte a bengáli muszlimok érdekeit. A bengáli muszlim politikai elit egy része – például a Krishak Praja Party vezetője, Abul Kászem Fazlul Huk (A. K. Fazlul Huq) – ugyan támogatta a muszlim autonómiát, de nem feltétlenül az indiai muszlimok egységes nemzetállamának, azaz Pakisztánnak a létrehozását tartotta elsődleges céljának. Számos helyi muszlim politikus és értelmiségi sokkal inkább a bengáli nyelvi-kulturális identitás megerősítését, illetve a tartományi autonómia kiszélesítését pártolta, semmint egy földrajzilag kettéválasztott, Punjab és Bengál közötti egységes muszlim állam tervét.
Az 1940. március 23-án Lahorban elfogadott lahore-i határozat (Lahore Resolution, később gyakran „Pakisztán-határozatként” emlegették) ezt a politikai fordulatot intézményesítette. A határozat kimondta, hogy azokon a területeken, ahol a muszlimok többséget alkotnak – így Indiában északnyugaton és keleten –, „független államokat” kell létrehozni, amelyekben a muszlimok szabadon fejleszthetik kultúrájukat és intézményeiket. A határozat szövege azonban szándékosan homályos volt a leendő állam vagy államok számát és földrajzi kiterjedését illetően, mert a Liga vezetése még nem tudta, hogy a benne rejlő különböző regionális érdekek – például a bengáli muszlimok és a pandzsábi muszlimok – hogyan lesznek összeegyeztethetők. A határozatot a történészek ezért nem egyértelmű követelésként, hanem egy politikai platformként értelmezik, amely a későbbi tárgyalások során változott.
A lahore-i határozat jelentősége abban állt, hogy a Muszlim Liga hivatalosan is elmozdult a brit indiai szövetségi állam fenntartásától a muszlim többségű területek különállásának követelése felé. Ez a fordulat Bengáliában vegyes fogadtatásra talált. A Liga bengáli szervezete, amelyet Huseyn Shaheed Suhrawardy és mások vezettek, egyre nagyobb támogatottságra tett szert a muszlim középosztály és a vallásosabb vidéki rétegek körében, de a paraszti érdekeket képviselő mozgalmak továbbra is a gazdasági követeléseket helyezték előtérbe. Az 1940-es és 1943-as években ráadásul Bengáliában – és különösen a mai Banglades területén – súlyos éhínség pusztított, amelynek becsült áldozatszáma több millió fő volt. Az 1943-as bengáli éhínség (Great Bengal Famine) okai között a történészek a brit hadigazdálkodás, a rizsimport korlátozása, a spekuláció és a közigazgatási kudarcok együttes hatását emelik ki. Ez a katasztrófa mélyen megrázta a bengáli társadalmat, és megerősítette a brit uralom erkölcsi legitimitásának válságát, ami közvetve a Muszlim Liga és más függetlenségi erők pozícióit erősítette.
A második világháború alatt India stratégiai felvonulási területté vált a japán fenyegetéssel szemben. Bengália – különösen annak keleti része, a mai Banglades területe – közvetlenül a hadműveleti zónához tartozott: a japán hadsereg 1942-ben elfoglalta Burmát, és a bengáli partvidék, valamint az Asszám felé vezető útvonalak kulcsfontosságúvá váltak. A brit hadigazdálkodás Bengáliában készleteket halmozott fel, közlekedési korlátozásokat vezetett be, és a rizsellátást központi ellenőrzés alá vonta. Az 1943-as éhínséget a későbbi vizsgálatok szerint nem egyszerűen a terméskiesés, hanem a háborús gazdálkodás, a piaci spekuláció, az áremelkedések és a szegény vidéki lakosság vásárlóerejének összeomlása okozta. A becsült áldozatszám – forrástól függően – 1,5 és 3 millió fő között mozog; a pontos számot a halálozási nyilvántartások hiányosságai miatt nem lehet megállapítani. Ez a katasztrófa a mai Banglades területén élő muszlim parasztokat sújtotta a legsúlyosabban, és a bengáli kollektív emlékezetben azóta is központi helyet foglal el.
A háború alatt a bengáli politika tovább polarizálódott. A Muszlim Liga az éhínség és a háborús nélkülözés közepette a brit uralom ellen irányuló propagandát folytatott, és egyre határozottabban követelte a muszlim többségű területek különállását. Ezzel párhuzamosan a hindu nacionalista mozgalmak, különösen a Hindu Mahasabha és más szervezetek is erősödtek, és a vallási alapú politikai retorika mindkét oldalon felerősödött. Az 1946-os választásokon a Muszlim Liga Bengáliában elsöprő győzelmet aratott a muszlim fenntartott helyeken, ami a Liga követelésének népi támogatottságát látszott igazolni. Ugyanakkor a választások elemzése azt is megmutatja, hogy a Liga sikere részben a külön választói testület intézményének köszönhető, részben pedig annak, hogy a Liga kampánya sikeresen kapcsolta össze a muszlim vallási és gazdasági sérelmeket a külön államiság követelésével.
1946-ban Bengáliában és a szomszédos Bihárban is vallási erőszakhullám söpört végig. Az 1946. augusztusi „nagy kalkuttai ölés” (Great Calcutta Killings) néven ismert hindu-muszlim összecsapások több ezer ember halálát okozták, és a városi erőszak vidékre is átterjedt. A Noakhali és Tippera (a mai Banglades területén) térségében elkövetett erőszak elsősorban a hindu kisebbséget sújtotta, és több tízezer embert kényszerített menekülésre. A hindu oldalon is történtek tömeges atrocitások muszlimokkal szemben. Az erőszak áldozatait és elkövetőit a források nagyon eltérően ítélik meg, és a mai napig érzékeny emlékezetpolitikai vita tárgya, hogy az eseményeket „kommunális zavargásoknak”, „polgárháborús erőszaknak” vagy szisztematikus üldözésnek kell-e nevezni. A történészi konszenzus annyiban egyértelmű, hogy a hindu és muszlim politikai elitek, valamint a helyi milíciák egyaránt részt vettek a gyűlöletkeltésben és a fegyveres erőszakban, a brit hatóságok pedig képtelenek voltak vagy nem akarták megakadályozni a mészárlásokat.
Az 1946-os választásokat és a vallási erőszakhullámot követően a brit kormányzat 1947 elején bejelentette India felosztását és a hatalom átadását. A Cyril Radcliffe vezette határmegállapító bizottság 1947 augusztusáig jelölte ki a hindu többségű India és a muszlim többségű Pakisztán közötti határokat, amelyek Bengáliát is kettévágták: Nyugat-Bengál India része lett, míg Kelet-Bengál Pakisztán keleti szárnya, azaz Kelet-Pakisztán (East Bengal) része lett. A határ megállapítása során a bizottság elsősorban vallási demográfiai adatokra támaszkodott, de a határvonalat gyakran sűrűn lakott, vegyes lakosságú területeken húzták meg, ami az 1947-es felosztást követő hónapokban hatalmas lakosságcserét, menekültválságot és újabb erőszakhullámot okozott. A becslések szerint 7–10 millió ember hagyta el otthonát a felosztást követő hónapokban, és több százezer ember halt meg az erőszakban vagy a menekülési útvonalakon. A résztvevők közötti felelősség megoszlása továbbra is történészi vita tárgya.
A bengáli muszlim politika szempontjából a felosztás nem hozott egyértelmű győzelmet. Bár a Muszlim Liga elérte a külön muszlim többségű állam létrehozását, Kelet-Pakisztán földrajzilag elszigetelt, gazdaságilag kiszolgáltatott terület volt, amelyet az indiai terület választott el a nyugati országrésztől. A bengáli muszlim politikai elitek egy része kezdetben támogatta a pakisztáni államot, de hamarosan szembesült azzal, hogy a központi kormányzat – amelyet a nyugati pandzsábi és szindhi elitek domináltak – nem hajlandó elismerni a bengáli nyelvi és kulturális önrendelkezést. Ez a feszültség a későbbi, 1947 utáni időszakban a bengáli nacionalizmus új formáját hozta létre, amely már nem elsősorban vallási alapon, hanem a nyelv és a regionális identitás alapján határozta meg magát. Az 1905-ös felosztás, a Muszlim Liga térnyerése, a khilafat-mozgalom és az 1940-es lahore-i határozat tehát egy olyan politikai utat jelöl ki, amely nem lineárisan vezetett Banglades 1971-es függetlenségéhez, hanem számos törésen és ellentmondáson keresztül alakította a bengáli muszlim politikai identitást.
Az alfejezet a brit indiai hivatalos iratokra, népszámlálási jelentésekre, a Muszlim Liga és a Kongresszus Párt korabeli nyilvános dokumentumaira, sajtótermékekre, valamint a korszakról szóló szakirodalomra támaszkodik. Az 1905-ös felosztás körüli viták rekonstruálásához a korabeli kormányzati jelentések, a kalkuttai és dakai sajtó, valamint a hindu és muszlim politikai szervezetek kiáltványai állnak rendelkezésre. Az éhínség és a felosztás utáni erőszak áldozatszámai azonban csak becslések, mert a halálozási nyilvántartások hiányosak, és a különböző kormányzati, újságírói és egyházi források adatai jelentősen eltérnek.
Különösen bizonytalan a kalkuttai és noakhali erőszak áldozatainak száma: a leggyakrabban idézett becslések 4 000 és 10 000 fő közé teszik a kalkuttai áldozatok számát, míg Noakhali és Tippera esetében 5 000 és 20 000 közötti értékek szerepelnek. A történészek nem vitatják az erőszak tényét és tömeges jellegét, de az áldozatszámok pontosítása a források elfogultsága és a halotti anyakönyvek hiánya miatt nem lehetséges. Hasonlóképpen az 1943-as bengáli éhínség okainak aránya – a természeti tényezők, a brit hadigazdálkodás, a piaci spekuláció és a közigazgatási tehetetlenség súlya – máig vita tárgya a szakirodalomban. Az Indiai Statisztikai Intézet és más kutatók által készített becslések 1,5–3 millió halálesetet valószínűsítenek, de egyes újabb kutatások ennél magasabb értékeket is felvetnek.
A „kétnemzet-elmélet” és a lahore-i határozat értelmezése szintén vitatott. A Pakisztán hivatalos emlékezetpolitikája a határozatot a nemzeti függetlenség alapító aktusaként ünnepli, míg a bengáli és indiai történetírás egy része hangsúlyozza a határozat szövegének többértelműségét és a bengáli muszlim elit megosztottságát. A források arra utalnak, hogy a Liga vezetése sem 1940-ben, sem 1946-ban nem rendelkezett egységes, minden részletre kiterjedő tervvel a leendő pakisztáni állam földrajzi és alkotmányos berendezkedéséről. Ezt a bizonytalanságot a későbbi 1947-es felosztás kapcsán is figyelembe kell venni.
Végül fontos megjegyezni, hogy a bengáli muszlim politika történetét sokáig a pakisztáni és az indiai nemzeti történetírás egymással versengő narratíváiból ismertük. Az újabb, nemzetközi szakirodalom azonban egyre nagyobb figyelmet fordít a helyi szereplők, a paraszti mozgalmak, a nők és a nem elit csoportok tapasztalataira, és igyekszik elkerülni a muszlim közösség homogén egységként való ábrázolását. Ez a szemléletváltás alapvetően befolyásolja az alfejezetben tárgyalt folyamatok értelmezését.