Az előző alfejezet a brit Bengália igazgatási kereteit és gazdasági átalakulását mutatta be, beleértve a földadó-rendszert, a zamindari szerkezetet és a gyarmati állam kiépülését. Ebben az alfejezetben a társadalmi és vallási viszonyokra, a 19. századi reformmozgalmakra, az oktatás átalakulására és a vallási határok fokozatos politizálódására összpontosítunk. A téma azért fontos, mert a mai Banglades és a tágabb bengáli régió identitásvitái, vallási-közösségi feszültségei és társadalmi mobilitási mintái részben e korszak folyamataira vezethetők vissza. A gyarmati korszak társadalmának megértéséhez azonban nem szabad a mai vallási és nemzeti kategóriákat visszavetítenünk: a 19. századi Bengália vallási, kaszt- és nyelvi viszonyai sokkal képlékenyebbek voltak, mint azt a későbbi nacionalista történetírások láttatják.
A 19. század elején Bengália vallási térképe nem volt olyan élesen kettéválasztott, mint amilyennek a későbbi politikai beszédmódok bemutatták. A mai Banglades területén a falusi lakosság jelentős része muszlim volt, míg a hindu lakosság aránya a nyugati területeken, Kalkutta környékén és egyes városi központokban volt magasabb. A hindu közösségen belül a kasztrendszer bonyolult hierarchiát alkotott: a brahman és a földbirtokos kasztok mellett nagy számban éltek alacsony kasztú földművesek, halászok, kézművesek és érinthetetlennek tekintett csoportok. A muszlim közösség sem volt egységes: az ashraf (elit, arab, perzsa vagy közép-ázsiai származást valló családok) és az atrap (helyi, gyakran alacsonyabb társadalmi státuszú megtértek és földművesek) közötti megkülönböztetés fontos belső törésvonal volt. A helyi iszlám gyakorlatot erősen átszőtték a szúfi rendek (tariqa) és a népi jámborsági formák, amelyek gyakran hindu elemekkel keveredtek: közös szent helyek, helyi szentek és szertartások léteztek, ahol a határok nem a mai közösségi kategóriák szerint húzódtak.
A brit gyarmati adminisztráció a 19. század második felében a vallási hovatartozást a népszámlálások és a jogi kategóriák révén egyre inkább megszilárdította. Az 1871 és az azt követő évek népszámlálásai vallási közösségek szerint osztályozták a lakosságot, és ezek a számok hamarosan a politikai reprezentáció és a közösségi identitás alapjává váltak. Ez a folyamat nem a helyi társadalom spontán fejleménye volt, hanem a gyarmati osztályozás, a misszionáriusi viták és a helyi elitek érdekeinek kölcsönhatása. A vallási kategóriák megszilárdulása nem jelentette azonban, hogy a mindennapi életben a hindu-muszlim együttélés automatikusan megszűnt volna. A falusi társadalomban a gazdasági együttműködés, a közös ünnepek és a pragmatikus kapcsolatok tovább éltek, miközben a közösségi vezetők egyre inkább felfedezték a vallási identitás politikai hasznát.
A földbirtoklás és a gazdasági egyenlőtlenség vallási vonatkozásai is fontosak voltak. A brit Permanent Settlement (állandó földadó-rendszer) nyomán a zamindari (földbirtokosi) réteg jelentős része hindu volt, míg a földművesek és a mezőgazdasági munkások között sok muszlim élt. Ez a szerkezet egyes régiókban a vallási közösségek közötti gazdasági feszültségek alapjává vált, de a hindu közösségen belül is éles kaszt- és osztálykülönbségek álltak fenn. A későbbi történetírás sokáig a hindu zamindarok és a muszlim parasztok ellentétét hangsúlyozta, de a kép ennél árnyaltabb: számos muszlim földbirtokos is létezett, és a hindu parasztok is gyakran szenvedtek a zamindari rendszertől. A vallási és gazdasági hierarchiák tehát nem fedték le egymást teljesen.
A 19. század első felében Kalkuttában kialakult a bhadralok (városi, angolul képzett, bérből élő középosztály), amely a brit oktatás, a kereskedelem és a gyarmati közigazgatás új lehetőségeiből emelkedett ki. Ez a réteg lett a bengáli reneszánsz fő hordozója: kulturális és társadalmi megújulás, amely a nyugati oktatás és a hindu klasszikus hagyomány találkozásából született. A reneszánsz fogalmát azonban a történészek vitatják: egyesek szerint túlságosan európai mintára értelmezi a folyamatot, mások szerint valódi kulturális öntudatra ébredést jelöl. A konszenzus annyi, hogy a 19. századi Kalkutta a szellemi és irodalmi élet fellendülésének színtere volt, és ez a mozgalom alapozta meg a későbbi bengáli nacionalizmust.
A bengáli reneszánsz kulcsfigurája Rám Mohan Roy (Raja Rammohan Roy, 1772–1833) volt, aki a monoteizmust hirdette, bírálta a bálványimádást és a társadalmi visszaéléseket, és a nyugati jogi és oktatási intézmények átvételét szorgalmazta. 1828-ban megalapította a Brahmo Samaj (Brahma Sabha) nevű reformközösséget, amely a hindu rituálék mérséklését, a kasztkülönbségek elutasítását és a nők helyzetének javítását tűzte ki célul. Roy a szati (satidaha, özvegyégetés) elleni kampányával vált országosan ismertté; az 1829-es brit rendelet, amely betiltotta a szatit, részben az ő érvelésére támaszkodott, de a gyakorlat vidéken még évtizedekig fennmaradt, és a rendelet alkalmazása sem volt következetes.
A reformmozgalmak másik nagy alakja Isvar Csandra Vidjászagar (Ishwar Chandra Vidyasagar, 1820–1891) volt, aki a nők oktatását és az özvegyújraházasodást szorgalmazta. Munkássága nyomán született meg az 1856-os törvény, amely legalizálta a hindu özvegyek újraházasodását, bár a konzervatív hindu közösség nagy része ezt elutasította. A reformerek azonban nem alkottak egységes tábort: a Brahmo Samaj maga is több irányzatra bomlott, és a hindu orthodoxia – amely a szent szövegek és a hagyomány védelmére hivatkozott – erősen ellenezte a női reformokat, az angol oktatásban való részvételt és a kasztrendszer bírálatát. A viták középpontjában gyakran a női test, a házasság és a családi szerep állt, ami azt mutatja, hogy a vallási reformok nem pusztán teológiai kérdések voltak, hanem a társadalmi hatalom újraosztásáról szóltak.
A bengáli irodalom és nyelv is ebben az időszakban alakult át. Michael Madhusudan Dutt (1824–1873) a nyugati epikus és drámai formákat ültette át a bengáli irodalomba; Bankimcsandra Csattopádhjáj (Bankim Chandra Chatterjee, 1838–1894) regényei pedig a későbbi nacionalista szimbolika fontos forrásai lettek. Bár a reneszánsz elsődlegesen a férfi elithez kötődött, a női oktatásban és az irodalmi életben is megjelentek női szereplők, de hangjuk a forrásokban sokáig alulreprezentált maradt. A nők helyzetéről szóló vitákban a reformerek és a konzervatívok egyaránt a nőket gyakran a hindu közösség tisztaságának jelképeként kezelték, ami korlátozta az önálló női cselekvés terét.
A bengáli muszlim társadalomban a 19. század elején több, egymástól eltérő reform- és megújulási mozgalom is kibontakozott. Az egyik legismertebb a Faraizi mozgalom (Faraizi movement), amelyet Hadzsi Sariatullah (Haji Shariatullah, 1781–1840) alapított az 1810-es évek végén. A mozgalom neve az arab farz (vallási kötelesség) szóból ered, és azt hirdette, hogy a muszlimoknak szigorúan be kell tartaniuk az iszlám kötelező előírásait, valamint el kell utasítaniuk a hindu szokásokból átvett elemeket. Sariatullah fia, Dudu Miyan (1819–1862) a mozgalmat a kelet-bengáli parasztság gazdasági sérelmeivel kapcsolta össze, és fellépett a hindu zamindarok és a brit adómegváltás ellen. A Faraizi mozgalom így egyszerre volt vallási megújulási kísérlet és paraszti tiltakozó mozgalom; a történészek vitatják, hogy a két elem közül melyik volt a domináns, és mennyiben volt a mozgalom osztályalapú vagy vallási jellegű.
Hasonlóan összetett jelenség volt Titu Mir (Titu Mir, 1782–1831) mozgalma, amely 1831-ben fegyveres felkelésbe torkollott. Titu Mir a játszott földesúri elnyomás és a brit adórendszer ellen szervezte a parasztokat, és vallási jelszavakat is használt; a felkelést a brit csapatok verték le, Titu Mir pedig elesett. Az esemény a korabeli brit forrásokban „vallási fanatikusok” lázadásaként jelent meg, de a modern történetírás ezt az értelmezést kritizálja, és inkább a gyarmati adóztatás, a földbirtokosi kizsákmányolás és a vallási identitás összefonódását emeli ki. A felkelés nem ért el tartós eredményt, de a későbbi bengáli muszlim emlékezetben az ellenállás példájává vált.
A 19. század második felében Észak-Indiából két nagy hatás érte a bengáli muszlim közösséget. Az Aligarh mozgalom (Aligarh movement), amely Sir Syed Ahmad Khan (1817–1898) nevéhez fűződik, a muszlim elit angol oktatását és a modern tudományok elsajátítását szorgalmazta, hogy a muszlimok versenyképesek maradjanak a gyarmati államban. Ezzel párhuzamosan a Deoband iskola (1866) a hagyományos iszlám tudományok megőrzésére és a vallási oktatás megerősítésére helyezte a hangsúlyt. Bengáliában az Aligarh-modell lassabban terjedt, mint Észak-Indiában, mert a bengáli muszlim elitek egy része továbbra is a perzsa-arab műveltséget részesítette előnyben, és a brit adminisztráció sem támogatta egyenlően a muszlim oktatást. A hagyományos medresze (madrasa) hálózat tovább élt, de a modern állami hivatalokhoz szükséges angol nyelvtudás hiánya a muszlim középosztály lemaradásához vezetett. Ez a lemaradás később politikai sérelemmé vált, de ismét hangsúlyozni kell, hogy a folyamat nem egyszerűen a hindu elit „elnyomásának” következménye volt, hanem a gyarmati oktatáspolitika, a gazdasági szerkezet és a muszlim elitek saját döntéseinek együttes eredménye.
A bengáli muszlim közösségen belül a nyelvi kérdés is feszültséget hordozott. A falusi muszlim lakosság bengáliul beszélt, de a városi ashraf elit egy része az urdut és a perzsát tekintette a muszlim identitás nyelvének. Ez a törés a 19. század végén még nem politizálódott olyan élesen, mint a 20. század közepén, de a nyelvi hierarchia már ekkor befolyásolta az oktatáshoz és a hivatalokhoz való hozzáférést. A bengáli nyelvű muszlim irodalom lassan fejlődött, és a bengáli muszlim középosztály kialakulása elmaradt a hindu bhadralok mögött.
A brit oktatáspolitika a 19. század elején kezdetben a keleti ismeretek, azaz a szanszkrit és perzsa hagyomány támogatását helyezte előtérbe, de az 1830-as évektől az angol nyelvű elitképzés vált dominánssá. A Hindu College (1817) Kalkuttában a nyugati típusú oktatás első fontos intézménye volt, amely a bhadralok kinevelésében kulcsszerepet játszott. A Kalkuttai Egyetem (University of Calcutta, 1857) megalapítása tovább szélesítette a felsőoktatáshoz való hozzáférést, bár az intézmény vizsgaközpontként működött, és a tényleges oktatás a főiskolákon zajlott. Az angol nyelvű oktatás a gyarmati hivatalok, a jogi pálya és a kereskedelem kapujává vált, így aki ezt megszerezte, jelentős társadalmi emelkedésre számíthatott.
A női oktatásban a misszionárius iskolák és a hindu reformerek munkája volt meghatározó, de a női írástudás a század végén is rendkívül alacsony maradt. A Bethune School (1849) Kalkuttában az egyik első kísérlet volt a lányok szervezett oktatására; a reformerek a női oktatást a hindu társadalom elmaradottságának felszámolásához kötötték, de a konzervatív ellenállás miatt a fejlődés lassú volt. A falusi lányok oktatása szinte teljesen hiányzott, és a purdah (a nők elzártsága) intézménye a muszlim és a magasabb hindu kasztokban egyaránt korlátozta a nők nyilvános megjelenését.
A vernakuláris oktatás kérdése a század második felében vált vitatottá. A brit adminisztráció egy része a helyi nyelveken folyó alapoktatást támogatta, míg mások az angol elitképzésre koncentráltak. A bengáli nyelvű oktatás fejlődött, de a magasabb állásokhoz továbbra is az angol nyelvtudás volt a feltétel. A muszlim közösség angol oktatásának késlekedése részben abból fakadt, hogy a hindu elitek korábban felismerték az új rendszer előnyeit, részben pedig abból, hogy a muszlim vallási iskolák az arab és perzsa műveltséget tekintették mérvadónak. A brit hatóságok sem tettek eleget a muszlim oktatás támogatásáért, és egyes források szerint a közösség vallási érzékenységét is figyelembe vették, ami tovább késleltette az átállást. A történészek vitatják, mennyiben volt ez a brit „oszd meg és uralkodj” politika tudatos része, és mennyiben a helyi elitek eltérő stratégiáinak következménye.
Az oktatás tehát a társadalmi mobilitás kulcscsatornája volt, de egyenlőtlenül működött. A bhadralok kialakulása a hindu középosztály megerősödését hozta, míg a muszlim középosztály lassabban növekedett. Ez az aszimmetria a 20. század elején politikai feszültségek forrásává vált, és hozzájárult a muszlim elitek azon meggyőződéséhez, hogy a gyarmati állam és a hindu társadalom egyaránt hátrányosan kezeli őket. Ugyanakkor a hindu bhadralok sem voltak egységesek: a kasztok közötti különbségek, a földbirtokosok és a városi értelmiség érdekei ütköztek, és a reformerek társadalmi bázisa viszonylag szűk maradt.
A 19. század utolsó harmadában a vallási identitás fokozatosan politikai törésvonallá vált, de ez nem volt előre elrendelt folyamat. A brit népszámlálások, amelyek a vallási hovatartozást kérdezték, ösztönözték a közösségi eliteket, hogy létszámukat és arányaikat hangsúlyozzák, és a számok körüli viták a közösségi identitás megerősödéséhez vezettek. A helyi önkormányzati választások bevezetése az 1880-as években új terepet nyitott a vallási reprezentációért folytatott küzdelemnek. A hindu és muszlim szervezetek egyaránt igyekeztek biztosítani a maguk jelöltjei számára a szavazatokat, ami a közösségi lojalitás felértékelődését hozta.
Az 1880-as években a tehénvédelem (gau-rakša) mozgalom hindu részről vallási és szimbolikus okokból a tehénvágás betiltását követelte, ami muszlim közösségekben éles ellenérzést váltott ki, mivel a tehénvágás az iszlám áldozati gyakorlat része is lehetett. A mozgalom több helyen vallási zavargásokhoz vezetett, de a konfliktusok mértéke régiónként változó volt. A történészek egy része ezeket a feszültségeket a brit gyarmati politika „oszd meg és uralkodj” stratégiájának tulajdonítja, amely tudatosan egymás ellen játszotta ki a vallási közösségeket. Mások a gazdasági versenyt, a földbirtoklási vitákat és a vallási reformmozgalmak polarizáló hatását hangsúlyozzák. A konszenzus hiánya jelzi, hogy a vallási határok politizálódása többtényezős folyamat volt, amelyben a gyarmati állam osztályozási gyakorlata, a helyi elitek érdekei és a vallási ébredés egyaránt szerepet játszott.
Fontos azonban, hogy a 19. századi kommunalizmus nem azonos a 20. századi tömegpolitikai vallási nacionalizmussal. A falusi társadalomban a hindu-muszlim együttélés továbbra is gyakran pragmatikus maradt, és a közösségi konfliktusok inkább a városi középosztály és az elitek körében éleződtek ki. A későbbi, az 1947-es felosztáshoz vezető folyamatok gyökerei részben itt keresendők, de a 19. század végi Bengáliában még senki sem láthatta előre a régió kettészakadását. A történészek ezért óvnak attól, hogy a korszakot kizárólag a későbbi vallási konfliktusok előjátékaként olvassuk.
A 19. századi bengáli társadalom, vallás és reform rekonstrukciójához többféle forrás áll rendelkezésre, de ezek egyenlőtlenül oszlanak el. Az elsődleges források közé tartoznak a brit népszámlálási jelentések, a kormányzati iratok, a bírósági jegyzőkönyvek, a misszionáriusi jelentések, valamint a reformerek írásai, röpiratai és levelei. A hindu reformmozgalmak dokumentumai viszonylag gazdagok, mert a bhadralok nagy hangsúlyt fektettek az írásos önigazolásra. A muszlim reformmozgalmak, különösen a Faraizi és a Titu Mir-féle paraszti megmozdulások forrásai gyakran a brit hatóságok büntető eljárásaiból származnak, amelyek a résztvevőket ellenségként ábrázolták, ezért az események rekonstrukciója torzított lehet. A falusi lakosság vallási életéről, a mindennapi együttélésről és a nők tapasztalatairól kevés közvetlen forrás maradt fenn, így ezeket a területeket a történészek inkább másodlagos következtetésekkel, a későbbi visszaemlékezések és a folklór segítségével próbálják megismerni.
A másodlagos szakirodalom a bengáli reneszánszról, a hindu reformmozgalmakról és a muszlim megújulásról kiterjedt, de a hangsúlyok erősen eltérnek. A korábbi, gyakran nacionalista történetírás a bengáli reneszánszot a hindu elit nemzeti ébredésének dicsőséges fejezeteként mutatta be, míg a posztkoloniális kritika a mozgalom elitista, patriarchális és a gyarmati hatalomhoz kötődő vonásait emeli ki. A muszlim reformmozgalmak értelmezésében is vita folyik: egyesek szerint ezek elsősorban vallási megújulási kísérletek voltak, mások szerint paraszti osztályharcok, amelyeket a vallási nyelv csak álcázott. A kommunális feszültségek okairól szintén nincs egyetértés, és a vitákban a résztvevők gyakran saját jelenkori álláspontjukat vetítik vissza a múltba.
A népszámlálási adatokkal kapcsolatban is óvatosságra van szükség. A gyarmati korszak népszámlálásai a vallási kategóriákat mereven kezelték, és nem vették figyelembe a vegyes identitásokat, a szúfi és hindu közös gyakorlatokat, valamint a helyi vallási sokféleséget. A hindu és muszlim lakosság arányaira vonatkozó 19. századi becslések ezért csak közelítő jellegűek, és a későbbi közösségi politizálás gyakran ezeket az adatokat használta fel szelektíven.