Amikor 1947. augusztus 14-én Pakisztán két, egymástól több mint 1500 kilométerre fekvő szárnya létrejött, a keleti tartomány bengáli nyelvű lakossága abban a reményben csatlakozott az új államhoz, hogy a muszlim többségű hazában vallási közössége és nyelve is védelemben részesül. Az 1947: felosztás és Kelet-Pakisztán alfejezetben tárgyalt államalapítás után azonban gyorsan kiderült, hogy a nyugati szárny politikai és katonai elitje a pakisztáni államot elsősorban az urdu nyelvű, központosított nemzetépítésre kívánta alapozni. A bengáli nyelv és a kelet-bengáli regionális identitás ezért a pakisztáni állammal folytatott hosszú, egyenlőtlen küzdelem középpontjába került, és ez a küzdelem 1971-ben az önálló Banglades függetlenségi háborújába torkollott. Az alfejezet ezt a folyamatot mutatja be a nyelvi mozgalomtól a kelet-pakisztáni válságon át a független állam megszületéséig, különös figyelemmel arra, hogy a háború és a tömeges erőszak dokumentált tényei mellett a minősítések és az áldozati számok hogyan váltak mindmáig vitatott emlékezetpolitikai kérdéssé.
A független Pakisztán kezdettől fogva egy alapvető feszültséget hordozott: a nyugati szárny urdu és pandzsábi elitje az urdu nyelvet tekintette az iszlám alapú állam egyetlen természetes hivatalos nyelvének, míg Kelet-Bengália lakosságának többsége – hindu és muszlim bengáliak egyaránt – a bengáli (বাংলা, bangla) nyelvű oktatáshoz, közigazgatáshoz és nyilvános nyelvhasználathoz kötötte saját identitását. A bengáli volt a tartomány túlnyomó többségi nyelve, beszélőinek száma az 1951-es népszámlálás szerint jóval meghaladta az urdu anyanyelvűekét, mégis az államalapítás utáni első években az urdu hivatalos bevezetését kezdték előkészíteni. A konfliktus nem csupán nyelvi kérdés volt: a bengáli politikai elit, a diákok és a városi értelmiség a keleti szárny másodrendű helyzetét is a nyelvpolitikán keresztül tapasztalta meg.
A konfliktus 1952. január végén éleződött ki, amikor a pakisztáni miniszterelnök, Khavadzsa Nazimuddin (Khwaja Nazimuddin) ismét az urdu kizárólagos államnyelvi státusza mellett foglalt állást. A döntés hírére a Dakkai Egyetem és a kelet-bengáli főiskolák diákjai tiltakozó mozgalmat szerveztek. 1952. február 21-én Dakkában a 144. szakasz (gyülekezési tilalom) ellenére tüntető diákokra a rendőrség tüzet nyitott; a sortűzben a bengáli emlékezet szerint több tüntető, köztük Rafik Uddin Ahmed, Abul Barkat, Abdul Dzsabbar (Abdul Jabbar), Szafiur Rahmán (Shafiur Rahman) és Abdusz Szalam (Abdus Salam) életét vesztette. A halottak pontos számát illetően a korabeli hatósági közlések és a szemtanúi beszámolók eltérnek, de maga az esemény – a békés tüntetés elleni fegyverhasználat és a halálos áldozatok – egybehangzóan dokumentált tény.
A nyelvi mozgalom (bhasha andolon) ezt követően országos jelentőségűvé vált. Kelet-Bengáliában a február 21-i sortűz emléke a bengáli nemzeti identitás és a pakisztáni központtal szembeni sérelmek legfontosabb szimbóluma lett. Bár az 1956-os pakisztáni alkotmány – más vitatott kérdésekkel együtt – végül a bengáli nyelvet is elismerte az állam nyelveként, a nyelvi mozgalom emlékezete már túlmutatott magán a nyelvkérdésen: a kelet-bengáli politikai közösség önrendelkezési igényének első, mártírokkal bíró megnyilvánulásaként rögzült. A mai Bangladesben február 21-ét a nyelvek és a nyelvi jogok nemzetközi napjaként tartják nyilván, miután az UNESCO 1999-ben erre a dátumra emlékezett.
A nyelvi mozgalom közvetlen politikai következménye az 1954-es kelet-bengáli tartományi választáson érlelődött meg. A bengáli ellenzék Egyesült Front (United Front) néven választási szövetséget hozott létre, amelyben a Muzulmán Liga kormányzásával elégedetlen csoportok – köztük az Avami Liga (Awami League) és az A. K. Fazlul Huk (A. K. Fazlul Huq) vezette Krishak Sramik Párt – egyaránt részt vettek. Az Egyesült Front a kelet-bengáli autonómia, a bengáli nyelv hivatalos elismerése és a gazdasági kizsákmányolás elleni fellépés programjával elsöprő győzelmet aratott: a tartományi törvényhozás szinte valamennyi muszlim mandátumát megszerezte. A választási eredmény megmutatta, hogy a bengáli lakosság elutasítja a nyugati szárny centralista politikáját.
A központi kormány azonban nem fogadta el a választók döntését. Az Egyesült Front kormányát néhány hónap után, 1954 májusában a központi kormányzó szükségállapoti jogkörére hivatkozva feloszlatták, Kelet-Bengáliát közvetlen központi irányítás alá vonták. A demokratikus felhatalmazás ilyen felülírása tovább növelte a kelet-bengáli politikai elit elidegenedését. Ezt követte 1958-ban az országos hadiállapot: Ajub Kán (Ayub Khan) tábornok átvette a hatalmat, betiltotta a pártokat, és olyan alkotmányos rendszert vezetett be, amely a delegált helyi testületekre építve a nyugat-pakisztáni katonai és bürokratikus elit hatalmát erősítette. Kelet-Bengália számára ez a demokratikus képviselet gyengülését és a gazdasági egyenlőtlenségek növekedését jelentette: a jövedelmek, az állami beruházások, a közigazgatási állások és a fejlesztési források elosztása a nyugati szárnyat részesítette előnyben.
A hatvanas évek közepén a kelet-bengáli politikai követelések Mudzsibur Rahmán (Sheikh Mujibur Rahman) vezetésével új lendületet kaptak. Az Avami Liga 1966-ban meghirdette a hatpontos programot, amely föderatív átalakulást, külön valutát vagy a keleti szárny pénzügyi autonómiáját, a deviza- és adóbevételek tartományi ellenőrzését, valamint a kelet-bengáli önálló fegyveres erő vagy területvédelmi erő felállítását követelte. A hatpontos program a bengáli nyilvánosságban az autonómia iránti követelés alapdokumentumává vált, a nyugat-pakisztáni elit viszont szeparatista fenyegetésként értelmezte. Mudzsibet és társait 1968-ban az úgynevezett Agartala-összeesküvés ügyében letartóztatták, majd azzal vádolták, hogy indiai segítséggel Kelet-Pakisztán elszakítására törekedtek. A bírósági eljárást azonban 1969-ben a kelet-bengáli tömegmozgalom nyomására ejtették, Mudzsib pedig a bengáli politikai ellenállás első számú alakjává vált.
Az 1970-es pakisztáni általános választás volt az első olyan országos választás, amelyet általános, közvetlen szavazati jogon tartottak, és amelyen a lakosság demográfiai többsége alapján a keleti szárny döntő befolyásra tehetett volna szert. Az 1970. decemberben megtartott választáson az Avami Liga Kelet-Pakisztán országos parlamenti helyei közül 160-ból 160-at megnyert, míg a Pakisztáni Néppárt (Pakistan People’s Party) Zulfikár Ali Bhutto (Zulfikar Ali Bhutto) vezetésével Nyugat-Pakisztánban szerezte meg a legtöbb mandátumot. A választási eredmény egyértelművé tette, hogy az Avami Liga többséggel rendelkezik az összpakisztáni parlamentben, és Mudzsibur Rahmán jogosult lenne kormányt alakítani.
A választás előtti hónapban Kelet-Pakisztánt ráadásul hatalmas természeti katasztrófa sújtotta: az 1970. novemberi Bhola-ciklon a világ egyik legpusztítóbb trópusi ciklonjaként ismert, halálos áldozatainak számát a becslések 300 ezer és 500 ezer közé teszik. A katasztrófa utáni központi kormányzati válságkezelés lassúsága és az újjáépítés elégtelensége a bengáli lakosság körében a pakisztáni állam iránti bizalom további erodálódását eredményezte, és megerősítette az Avami Liga választási támogatottságát.
A választást követő hónapokban nem alakult kormány. Jahja Kán (Yahya Khan) elnök, aki Ajub Kánt követően vette át a hatalmat, és Zulfikár Ali Bhutto különböző okokból vonakodtak elfogadni a kelet-bengáli többségű kormányt. Bhutto a nyugat-pakisztáni tartományok képviseletére hivatkozott, és a hatalom megosztását követelte, míg a katonai vezetés az Avami Liga hatpontos programjának alkotmányos következményeitől tartott. 1971. március 1-jén Jahja Kán bejelentette a Nemzetgyűlés összehívásának elhalasztását. A döntés Kelet-Pakisztánban általános sztrájkot, tömegtüntetéseket és a központi kormányzat működésének blokádját váltotta ki.
Március 7-én Mudzsibur Rahmán Dakkában, hatalmas tömeg előtt mondta el híres beszédét, amelyben nem hirdetett ki egyoldalú függetlenséget, de bejelentette, hogy a bengáliak nem hajlandók tovább együttműködni a katonai rezsimmel, és a tárgyalásos megoldás hiányában a felszabadító harcra készülnek. A beszéd utáni napokban Kelet-Pakisztánban gyakorlatilag kettős hatalom alakult ki: az Avami Liga által irányított tartományi közvélemény engedetlenségi mozgalmat folytatott, miközben a pakisztáni hadsereg erőátcsoportosításba kezdett. A tárgyalási kísérletek kudarca után a katonai vezetés a katonai erővel történő „rendteremtés” mellett döntött.
A kilenc hónapig tartó háborúban a pakisztáni hadsereg és a vele szövetséges helyi félkatonai alakulatok – a razakar, al-Badr és al-Shams milíciák – tömeges erőszakot hajtottak végre a civil lakosság ellen. A célpontok között kiemelten szerepeltek a bengáli hinduk, a diákok, a tanárok, az újságírók, az orvosok és az Avami Liga szimpatizánsai. A dokumentált gyilkosságok, nemi erőszak, gyújtogatások és kitelepítések a bengáli lakosság százezreit kényszerítették menekülésre; a háború alatt körülbelül 10 millió bengáli menekült az indiai Nyugat-Bengál, Asszám, Tripura és Meghalaja államokba. A menekülttáborok, az indiai kormányzat és a nemzetközi segélyszervezetek által rögzített beszámolók a legsúlyosabb atrocitások elsődleges forrásai közé tartoznak. A londoni Sunday Times újságírója, Anthony Mascarenhas 1971 júniusában megjelent tudósítása – amelyet a pakisztáni hatóságok kezdetben a hadsereg „normális” tevékenységeként mutattak be – a nemzetközi közvélemény számára is érzékeltette a szisztematikus erőszak mértékét.
A háború másik oldalán a bengáli ellenállás szerveződött: a Mukti Bahini (বাংলাদেশ মুক্তিবাহিনী, Felszabadító Hadsereg) réguláris és gerilla-alakulatai indiai területről kiindulva támadták a pakisztáni hadsereg állásait és a kollaboránsnak tekintett szereplőket. A bengáli fegyveres ellenállás is követett el erőszakcselekményeket, és a háború polgárháborús jellege miatt a helyi leszámolások, az urdu nyelvű muszlim bihari közösséget ért támadások, valamint a hindu kisebbség védelmének hiányosságai is dokumentáltak. A bengáli hindu közösség különösen súlyos áldozatokat szenvedett: a hinduk a lakosság arányához képest felülreprezentáltak voltak a menekültek és a halálos áldozatok között, mivel a pakisztáni hadsereg és a helyi milíciák az „indiai ötödik hadoszlop” képét vetítették rájuk. A bengáli muszlimok többsége viszont a tömeges erőszak általános áldozata volt: az erőszak nem egy vallási közösség, hanem egy nyelvi és politikai közösség ellen irányult.
A bengáli népirtás minősítése mind a mai napig vitatott fogalom. A bangladesi hivatalos álláspont, a bengáli nemzeti emlékezet és a nemzetközi történészi irodalom jelentős része a pakisztáni hadsereg által végrehajtott gyilkosságokat, a nőkkel szembeni szisztematikus nemi erőszakot és a bengáli értelmiség megsemmisítését népirtásként írja le. Ezt a minősítést a pakisztáni hivatalos álláspont elutasítja, és a konfliktust „kelet-pakisztáni válságként” vagy „polgárháborúként” ábrázolja, hangsúlyozva az indiai katonai beavatkozást. A történészek egy része a „tömeges atrocitások” és a „népirtás” kategóriái között húz határt, mert a jogi értelemben vett genocídium bizonyítása nemzetközi bírósági eljárás híján nem fejeződött be. A tények – a civilek tömeges legyilkolása, a nemi erőszak mint fegyver, az értelmiség célzott megsemmisítése – azonban dokumentáltak, és a bangladesi áldozatközösség számára a „népirtás” kifejezés a traumát és az állami felelősséget fejezi ki.
Különleges helyet foglal el az áldozatok között a nőkkel szembeni erőszak. A bangladesi kormány és a nemzetközi emberi jogi dokumentáció szerint a pakisztáni hadsereg és a milíciák szisztematikusan alkalmazták a nemi erőszakot a bengáli lakosság megalázására és megtörésére. A női áldozatok számát a bangladesi hivatalos becslések 200 ezer, más források 400 ezer körül adják meg, de a stigma, az illegális abortuszok és a pontos nyilvántartás hiánya miatt a valós szám megbecsülhetetlen. A háború után a bangladesi állam a túlélőket birangona (bátor hősnő) megnevezéssel próbálta integrálni, azonban a társadalmi stigmatizáció, a kiközösítés és a szegénység továbbra is meghatározó maradt. Ez a mozzanat jól mutatja, hogy a nemzeti emlékezet miként kezelte – és miként hallgatta el – a nők elleni erőszak áldozati tapasztalatát.
A háború nemzetközi kontextusát a hidegháborús szembenállás formálta. India, amely 1971 augusztusában barátsági és együttműködési szerződést írt alá a Szovjetunióval, a menekültek millióinak terhe és a kelet-pakisztáni válság miatt egyre inkább a beavatkozás mellett döntött. Az Egyesült Államok és Kína alapvetően Pakisztánt támogatta, bár a Nixon-kormányzat nyilvános álláspontja az emberi jogi visszásságokat is elismerte. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában az 1971-es válság idején a nagyhatalmak közötti megosztottság miatt nem született hatékony kötelező fellépés; a szovjet vétó és a nyugati-kínai álláspontok a nemzetközi közösség tehetetlenségét mutatták. A bengáli függetlenség ügye így a hidegháború globális erőterében is megmérettetett.
Mudzsibur Rahmán 1972. január 10-én térhetett vissza Pakisztánból Dakkába, miután a pakisztáni hatóságok a katonai vereség után szabadon engedték. Visszatérését követően alakult meg az új bangladesi kormány, amely a háború alatt működő ideiglenes kormány örökségére épült. Az 1972. december 16-án hatályba lépett bangladesi alkotmány az államot demokratikus, szocialista, szekuláris és nacionalista köztársaságként határozta meg, tükrözve a bengáli mozgalomnak a nyelvi és nemzeti identitás iránti elkötelezettségét. A háború után az állam politikai berendezkedése azonban már az 1970-es évek közepén súlyos terhekkel szembesült, amint azt a következő alfejezet tárgyalja: Mudzsib kormánya és a katonai rezsimek.
Banglades nemzetközi elismerése fokozatosan ment végbe. Indiát követően a szovjet blokk és a fejlődő országok többsége már 1971 végén és 1972 elején elismerte az új államot, míg Pakisztán hivatalosan csak 1974-ben, a lahori csúcstalálkozón ismerte el Banglades függetlenségét. Banglades ugyanebben az évben, 1974. szeptember 17-én lett az ENSZ tagja. A nemzetközi elismerés folyamatában a háborús bűnök kérdése háttérbe szorult: a háború alatt elkövetett atrocitások büntetőjogi felelősségre vonása a hidegháborús realitások közepette sokáig megoldatlan maradt.
A háború emlékezetében az 1971-es események központi helyet foglalnak el. Banglades állami ünnepként tartja számon március 26-át (a függetlenség napja) és december 16-át (a győzelem napja), február 21-ét pedig a nyelvi mozgalom nemzetközi emléknapjává tették. A dakai Shaheed Minar (mártírok emlékműve) a nyelvi mozgalom, a Nemzeti Emlékmű Szávarban a felszabadító háború áldozatainak állít emléket. A bangladesi tankönyvek, múzeumok és közbeszéd a függetlenségi háborút nemzeti felszabadító küzdelemként, a pakisztáni hadsereg és kollaboránsai által elkövetett erőszakot pedig bengáli népirtásként ábrázolják. A legfontosabb áldozati csoportok – a diákok, a hinduk, az értelmiségiek, a nők – emlékezete azonban eltérő hangsúlyokat kapott: a nők elleni erőszak emlékezete sokáig tabu maradt, és a birangonák hivatalos elismerése sem oldotta fel a társadalmi megbélyegzést.
A 2010-es években a bangladesi kormány Nemzetközi Bűntörvényszék (International Crimes Tribunal) felállításával kísérelte meg az 1971-es háborús bűnök számonkérését. A törvényszék több, a háborúban kollaborációval vádolt személyt ítélt el, köztük az al-Badr milícia vezetőit. Az eljárásokat azonban emberi jogi szervezetek és jogvédők bírálták, mert a vádak egy részét politikai eszközként használták, a bírói függetlenség kérdéses volt, és több halálos ítéletet hoztak. A folyamat mégis felhívta a figyelmet arra, hogy az 1971-es erőszak felelősségének kérdése nem lezárt, és hogy az áldozatok igazságtétele a bangladesi társadalomban továbbra is politikai és jogi konfliktus.
Az 1952-es nyelvi mozgalom eseményei viszonylag jól dokumentáltak: korabeli rendőrségi és kormányzati iratok, újságtudósítások, egyetemi jegyzőkönyvek és a résztvevők visszaemlékezései egyaránt alátámasztják a sortűz tényét, bár a halálos áldozatok pontos számában és a rendőrségi fellépés előzményeiben a források eltérnek. Az 1970-es választás eredményei a pakisztáni választási bizottság nyilvántartásából ismertek, de a választást megelőző ciklon halálos áldozatainak becslése erősen bizonytalan, mert a korabeli népszámlálási adatok hiányosak voltak.
Az 1971-es háború és a tömeges erőszak dokumentálása összetett forráshelyzetet mutat. A legsúlyosabb atrocitásokra vonatkozó bizonyítékok közé tartoznak a menekülttáborokban rögzített interjúk, a nemzetközi segélyszervezetek és újságírók jelentései, az indiai katonai és polgári hatóságok feljegyzései, valamint a bangladesi ellenállás és a Mudzsibnagar-kormány dokumentumai. A pakisztáni kormányzati és katonai irattárakban azonban a háborúval kapcsolatos anyagok nem teljesek, részben hozzáférhetetlenek, és a felelősség hivatalos elismerése máig várat magára. A bengáli áldozatok számát illetően a leggyakrabban hivatkozott becslések 300 ezer és 3 millió között mozognak. Ez a rendkívüli szórás annak következménye, hogy a háború alatt nem készült megbízható halotti nyilvántartás, a menekültek mozgása és a későbbi politikai hasznosítás is torzíthatta a számokat. A nőkkel szembeni erőszak áldozatainak számát szintén csak tág határok között lehet becsülni, és a stigmatizáció miatt a hivatalos számok alulmérik a valóságot.
A háborús felelősség megítélése mindmáig nem egységes. A bangladesi hivatalos és akadémiai irodalom a pakisztáni hadsereget és annak kollaboránsait tekinti a fő felelősnek; a pakisztáni állam hivatalos történetírása ezzel szemben a válságot elsősorban az indiai intervenció következményeként ábrázolja, és a bengáli ellenállás erőszakcselekményeit is hangsúlyozza. A nemzetközi történészi konszenzus annyiban szilárd, hogy a civil lakosság elleni szisztematikus erőszak tényét, a menekültválság méreteit és a bengáli hinduk aránytalan szenvedését egyetértés övezi; a „népirtás” jogi minősítése és az áldozati számok azonban nyitott kérdések maradnak.