Az 1971-es függetlenségi háborút követően Banglades állami és politikai rendjét az Avami Liga dominanciája, majd az 1975-ös katonai fordulat alakította át. A korszak nem csupán kormányváltások sorozata volt: a függetlenségi narratíva kulcsfigurájának, Mudzsibur Rahmánnak (Sheikh Mujibur Rahman, közismert nevén Mudzsib) a meggyilkolása, a parlamentáris és szekuláris alapelvek fokozatos átírása, valamint két katonai hátterű rezsim kiépülése új politikai korszakot nyitott. Ez az alfejezet az 1972-es alkotmány, az 1975-ös puccs, Ziaur Rahman és Husszein Muhammad Ersad (H. M. Ershad) kormányzata, valamint az iszlamizáció és a politikai erőszak összefüggéseit tárgyalja.
A függetlenségi háborút lezáró pakisztáni kapituláció után Mudzsibur Rahman, akit a háború alatt Nyugat-Pakisztánban tartottak fogva, 1972. január 10-én tért vissza Dakkába. Az 1971-ben megalakult ideiglenes kormány és az alkotmányozó nemzetgyűlés mandátuma alapján az ország új alkotmányos keretet hozott létre. A nemzetgyűlés 1972. november 4-én fogadta el a bangladesi alkotmányt, amely 1972. december 16-án lépett hatályba. Az időpont szimbolikusan is fontos volt: egy évvel azután, hogy a pakisztáni hadsereg Dakkában kapitulált.
Az 1972-es alkotmány négy állami alapelvet rögzített: a nacionalizmust, a szocializmust, a demokráciát és a szekularizmust. A nacionalizmus ebben az értelmezésben elsősorban bengáli nacionalizmust jelentett, vagyis az 1971-es felszabadító háború nyelvi-kulturális örökségét emelte állami szintre. A szocializmus az államosítás és a tervgazdaság irányába mutatott, a szekularizmus pedig nem vallásellenességet, hanem az állam és a vallási intézmények intézményes elválasztását, illetve a vallásszabadság alkotmányos garanciáját jelentette. Az államforma parlamentáris köztársaság lett: a végrehajtó hatalom centruma a miniszterelnök, az államfő szerepe pedig jórészt ceremoniális volt.
Az 1973. március 7-én tartott első általános választások a hivatalos eredmény szerint az Avami Liga elsöprő győzelmét hozták; a parlament 300 közvetlenül választott mandátumából 293-at szerzett meg. A nagyarányú többség stabil kormányzást ígért, ám egyúttal rendkívül gyenge parlamenti ellenzéket is eredményezett. A kormányzás első éveiben három feladat ütközött össze: a háborús károk újjáépítése, a menekültek hazatelepítése és a központi államhatalom megszervezése.
A gazdaságpolitika erősen államosító és redisztributív jellegű volt. A kormányzat a bankokat, a biztosítókat, a malomipart és a dzsútipar jelentős részét állami ellenőrzés alá vonta. A háború utáni gabonahiány, az infláció, a segélyektől való függés és a világpiaci áremelkedések azonban folyamatosan szűkítették a kormány mozgásterét. 1974-ben súlyos áradások és egy éhínség pattant ki. Az éhínség halálos áldozatainak számát a bangladesi kormány hivatalos becslése alacsony szinten adta meg, míg független kutatók és nemzetközi megfigyelők ennél jóval magasabb, több százezres vagy akár milliós nagyságrendű becsléseket is közöltek. A különbség oka egyaránt politikai és módszertani: a hivatalos adatgyűjtés hiányos volt, az elhalálozásokat gyakran nem regisztrálták, és a kormányzatnak érdeke fűződött a válság enyhébb keretezéséhez.
A gazdasági és szociális feszültségekkel párhuzamosan a fegyveres ellenállás sem szűnt meg teljesen. A bengáli baloldal egyes csoportjai, amelyek az 1971-es partizánharcot a függetlenség után is tovább vitték volna, a Mudzsib-kormányzatot burzsoá vagy félgyarmati jellegűnek minősítették, és helyi szinten fegyveres akciókat indítottak. A kormányzat a „Rakkhi Bahini” nevű, részben megbízhatósági alapon szervezett milíciát is felhasználta a rend fenntartására; ennek túlkapásait a kortárs ellenzék élesen bírálta.
A belpolitikai nyomásra és a parlamentáris működés elégtelenségére hivatkozva Mudzsib 1975. január 25-én elfogadtatta az alkotmány negyedik módosítását. Ez elnöki rendszert vezetett be, és egyetlen állampártot hozott létre Bangladesh Paraszt-Munkás Avami Liga (Bangladesh Krishak Sramik Awami League, BAKSAL) néven. A kormányzat a döntést a sürgősséggel, a korrupció letörésével és a háború utáni újjáépítés fegyelmével indokolta. A kritikusok ezzel szemben a demokratikus intézmények felszámolását, a sajtó és az ellenzéki szerveződés korlátozását látták benne.
Az augusztusi puccs nem stabilizálta a hadseregen belüli viszonyokat. 1975. november 3-án egy újabb katonai akció során meggyilkolták az Avami Liga négy bebörtönzött vezetőjét: Syed Nazrul Islamot, Tajuddin Ahmedet, M. Mansur Alit és A. H. M. Qamaruzzamant. A fogságban lévő vezetők halála a függetlenségi államalapítás elitjének további felszámolását jelentette. November 7-én egy dakkai katonai lázadás nyomán Ziaur Rahman lépett elő a hadsereg meghatározó alakjaként; ezzel a katonai hatalomgyakorlás nem egyszeri beavatkozássá, hanem tartós politikai berendezkedéssé vált.
Az 1975-ös puccs okai és esetleges külső támogatása vitatott a történeti irodalomban. Egyes elemzések a hadseregen belüli presztízsharcot és a Mudzsib-kormányzat militarizálódását hangsúlyozzák, mások a pakisztáni titkosszolgálatok, a radikális iszlamista csoportok vagy éppen a nyugati hírszerzés közvetett szerepét vetik fel. A dokumentumok egyelőre nem teszik lehetővé teljes körű bizonyítást; a különböző narratívák sokszor a későbbi bangladesi pártpolitikai viták leképeződései is.
Ziaur Rahman előbb a katonai igazgatás vezetőjeként, majd 1977-től formálisan is elnökként irányította az országot. Kormányzásának egyik célja az volt, hogy a katonai hatalmat alkotmányos és választási úton legitimálja. 1977-ben népszavazáson, 1978-ban elnökválasztáson szerzett a hivatalos eredmény szerint nagy többséget; a választások tisztaságát azonban az ellenzék és több megfigyelő vitatta. 1978-ban megalapította a Banglades Nacionalista Pártot (Bangladesh Nationalist Party, BNP), és az 1979. februári parlamenti választásokon a hivatalos eredmény szerint a BNP a mandátumok több mint kétharmadát szerezte meg.
A BNP ideológiai magja a bangladesi nacionalizmus volt, amelyet Ziaur Rahman tudatosan állított szembe az Avami Liga bengáli nacionalizmusával. A kormányzati retorika szerint a bangladesi identitás az ország határain belül élő valamennyi nyelvi, vallási és etnikai közösséget magában foglalja, nem csupán a bengáli nyelvű többséget. A kritikusok ezzel szemben úgy értelmezték, hogy a bangladesi nacionalizmus a hadsereg és a jobboldali erők politikai nyelve volt, amelynek célja az 1971-es felszabadító háború bengáli kulturális örökségének háttérbe szorítása és az iszlám alapú identitás megerősítése volt.
Ziaur Rahman kormányzata több területen is szakított a Mudzsib-korszak politikájával. Gazdaságpolitikájában a piac és a magánberuházás kapott nagyobb teret, a mezőgazdaságban pedig az öntözés, a nagy hozamú fajták és a műtrágya terjesztése állt a középpontban. A készruhaipar későbbi felfutásának gyökereit egyes szerzők már az 1980-as évek exportorientált gazdaságpolitikájához kötik. Külpolitikailag Ziaur Rahman normalizálta Banglades viszonyát Pakisztánnal, Szaúd-Arábiával és az Egyesült Államokkal, miközben az iszlám világ felé is nyitott. A regionális együttműködés terén Banglades a későbbi Dél-ázsiai Regionális Együttműködési Szervezet (SAARC) létrehozásának egyik kezdeményezője lett.
Az állami valláspolitika is megváltozott. Az 1977 utáni alkotmánymódosítások eltávolították a szekularizmus alapelvét a szövegből, és helyébe az „abszolút hit és bizalom a mindenható Allahban” formulát, illetve iszlám jelképeket illesztettek. A preambulumba bekerült a „Bismillah ar-Rahman ar-Rahim” formula. A katonai törvénykezést később alkotmányos szinten is legalizálták. A lépések mögött a szakirodalom egy része legitimációs szükségletet lát: a hadsereg egy olyan országban igyekezett elfogadtatni magát, ahol az iszlám a többségi társadalom meghatározó vallási kerete volt, a szekuláris állam pedig az 1971-es háború utáni politikai vitákban meggyengült.
Ziaur Rahmán 1981. május 30-án Chittagongban katonatisztek csoportja meggyilkolta. A merénylet háttere és értelmi szerzői máig vitatottak; a vizsgálatok és perek több személyt elítéltek, de a teljes körű elszámolás elmaradt. A merénylet a katonai rezsimek erőszakos természetét is megmutatta: a hadsereg nemcsak hatalomra segítette vezetőit, hanem belső frakcióharcain keresztül ki is vetette őket. Ziaur Rahman halála után Abdus Sattar alelnök vette át ideiglenesen az elnöki feladatokat, majd 1981 novemberében elnökválasztást tartottak.
A politikai legitimáció érdekében Ersad 1986-ban létrehozta a Nemzeti Pártot (Jatiya Party), és parlamenti választásokat tartott. Az ellenzék jelentős része, köztük az Avami Liga és a BNP, bojkottálta vagy korlátozott versenyűnek minősítette a választásokat. 1988-ban újabb parlamenti választásokat tartottak, amelyek legitimitását a fő ellenzéki szereplők és több nemzetközi megfigyelő vitatta. Ersad a hivatalos eredmények szerint stabil többséget élvezett, de a rendszer a nyílt elnyomás és a választási legalizmus sajátos keverékére épült.
A kormányzat gazdaságpolitikája a privatizáció, a katonai vállalatok és az adókedvezmények kombinációjára épült. A készruhaipar és a vendégmunka-kivitel, elsősorban az Öböl-menti országokba, fokozatosan a bangladesi gazdaság két fontos pillérévé vált. Az Ershad-korszak adminisztratív újítása volt az upazila szintű közigazgatás megerősítése, amely a helyi fejlesztési források elosztásában a központi kormányzat és a katonai elit hálózatainak is új lehetőségeket nyitott.
Az ellenzéki mozgalom fokozatosan megerősödött. Haszina Vazed 1981-es hazatérése után az Avami Liga újraszerveződött, a BNP-t pedig Ziaur Rahman özvegye, Khaleda Zia vezette. A két párt időszakosan közös mozgalmakat hirdetett Ersad ellen; a politikai küzdelem jellegzetes eszköze az általános sztrájk (hartal), a tömegdemonstráció és a parlament bojkottja volt. A hadsereg és a rendőrség több tömegmegmozdulást erőszakkal oszlatott fel; emberi jogi szervezetek törvényen kívüli letartóztatásokat, kínzást és haláleseteket dokumentáltak.
A Chittagong Hill Tracts hegyvidéki körzeteiben az 1970-es évek végétől fokozódó konfliktus is a katonai korszakhoz kötődik. A hegyi közösségek egy része a folyamatos bengáli betelepítést, a földek kisajátítását és a kulturális asszimilációt látta fenyegetésként. Egyes csoportjaik fegyveres lázadást indítottak, a kormányzat pedig katonai műveletekkel válaszolt. A konfliktus áldozatainak és a kitelepítéseknek a száma vitatott; a bangladesi kormány és a fegyveres csoportok, illetve a nemzetközi szervezetek adatai jelentősen eltérnek.
Az 1990-es évben az ellenzéki pártok, a diákszervezetek, az értelmiség és a civil társadalom összehangolt mozgalmat indított. A tömegtüntetések hatására Ersad 1990. december 6-án lemondott; a hatalmat átmeneti kormány vette át, amely az 1991-es választások előkészítését végezte. A katonai korszak lezárult, de a hadsereg politikai szerepe, az alkotmányos viták és az iszlamizáció kérdései tovább éltek a bangladesi közéletben.
A katonai korszak valláspolitikáját a szakirodalom egy része iszlamizációként írja le, bár a fogalom használata vitatott. Egyes szerzők szerint a folyamat az állami jelképekben, az alkotmányos szövegben és az oktatásban növelte az iszlám súlyát; mások szerint elsősorban a katonai rezsim legitimációhiányát ellensúlyozó, felülről irányított vallási retorikáról volt szó. A kettő nem zárja ki egymást: a Ziaur Rahman-kormányzat 1977-től alkotmányosan is az iszlám felé mozdult, Ersad kormánya pedig 1988-ban elfogadta a nyolcadik alkotmánymódosítást, amely az iszlámot a köztársaság államvallásává nyilvánította. A módosítás ugyanakkor rögzítette más vallások gyakorlásának jogát is.
A bangladesi jogrendben az iszlamizáció nem jelentette a saría teljes körű kodifikálását. A személyi jog, például a házasság és az öröklés területe vallási közösségenként eltérő maradt; a muszlimokra a muszlim személyi jog, a hindukra a hindu személyi jog, a keresztényekre és buddhistákra saját jogrendjük vonatkozott. A katonai korszakban megnőtt a madraszák állami támogatása, megjelentek az iszlám bankok, és a központi kormányzat az iszlám ünnepkörre nagyobb közéleti hangsúlyt helyezett. Mindez nem homogenizálta a bangladesi iszlámot: a szúfi rendek, a deobandi és a modernista irányzatok eltérő társadalmi beágyazottsággal rendelkeztek.
A politikai erőszak ebben az időszakban több szinten is jelen volt. A puccsok, ellenpuccsok és katonai lázadások közvetlenül az államfőkre és a vezető politikusokra irányultak; 1975-ben és 1981-ben sikeres merényletek történtek. A hadseregen belüli frakcióharcok nem egyszerűen személyi konfliktusok voltak, hanem a függetlenségi háború, a Mudzsib-korszak alatti katonai szerepek és a különböző politikai csoportokhoz való kötődések feszültségeit is kifejezték. A civil lakosság elleni erőszakot a kormányzati adatok gyakran alábecsülték; a halálos áldozatok valós száma, különösen a tömegmegmozdulások leverésénél és a Chittagong Hill Tracts konfliktusban, nem állapítható meg pontosan.
Az 1975-ös puccs emlékezete a mai bangladesi közbeszédben is él. Az Avami Liga és a Mudzsib-család támogatói a puccsot a nemzet árulásaként, az elkövetőket és azok utóéletét a függetlenségi projekt megszakításaként értelmezik. A BNP és a katonai korszak más örökösei ezzel szemben a hadsereg szerepét gyakran a stabilitás helyreállításaként vagy a Mudzsib-kormányzat autoriter fordulatára adott válaszként keretezik. A vetélkedő emlékezetpolitikai állítások tehát nem a történeti tényekben, hanem azok jelentésében és felhasználásában térnek el.
A korszak legfontosabb elsődleges forrásai a bangladesi alkotmány szövege és módosításai, az elnöki rendeletek és proklamációk, a választási bizottság jegyzőkönyvei, a kormányzati statisztikák, valamint a korabeli bengáli és angol nyelvű sajtó. A nemzetközi szervezetek, például az ENSZ élelmezési szervezetei és az emberi jogi szervezetek jelentései a humanitárius válságok és az erőszak dokumentálásában fontos kiegészítő források. A fejezet ezekre másodlagosan támaszkodik; a pontos levéltári hivatkozások és oldalszerű idézetek ellenőrzést igényelnek.
A másodlagos szakirodalomból a bangladesi politikatörténeti munkák, például Willem van Schendel A History of Bangladesh (2009) és Ali Riaz Bangladesh: A Political History since Independence (2016) jellegű áttekintései segíthetnek a részletes kép kialakításában; ezeket itt jelzett, nem közvetlenül idézett forrásként kell kezelni. A bangladesi történetírás sem egységes: az Avami Liga-közeli szerzők a Mudzsib-korszakot az államalapítás, a BNP-közeli szerzők a Ziaur Rahman-korszakot a stabilizáció időszakaként mutatják be.
A fő bizonytalanságok az alábbi területeken jelentkeznek. Az 1974-es éhínség halálos áldozatainak száma a hivatalos és a független becslések között nagyságrendi eltérést mutat. Az 1975-ös puccs és az 1981-es merénylet értelmi szerzőire vonatkozó bizonyítékok hiányosak, ezért a külső támogatásról szóló állításokat vitákként kell kezelni. A választási eredmények hivatalos számait a korabeli ellenzék és több nemzetközi megfigyelő is vitatta. A politikai erőszak áldozatainak teljes köre nem ismert, a Chittagong Hill Tracts konfliktusban pedig a kormányzati és a közösségi adatok módszertani okokból is eltérnek. Az iszlamizáció társadalmi hatása ugyancsak nehezen mérhető: a jogi és szimbolikus változások dokumentáltak, de hogy ezek mennyire változtatták meg a vallásgyakorlatot vagy a politikai kultúrát, vita tárgya.