A brit hódítás három szakaszban – az első (1824–1826), a második (1852) és a harmadik angol–burmai háború (1885) során – bekebelezte a történeti Burma területét, és a londoni kormányzat, illetve a Brit India kormánya fokozatosan építette ki azt a gyarmati államot, amelynek intézményei, jogrendszere és etnikai kategóriái a későbbi Mianmar alapjait is meghatározták. A gyarmati állam és közigazgatás megértése azért kulcsfontosságú, mert a brit uralom alatt létrejött intézményi keretek – a centralizált bürokrácia, a földtulajdon reformja, a határvidékek elkülönítése és a választójog korlátozott bevezetése – nem tűntek el a függetlenséggel, hanem hosszú távon befolyásolták Mianmar politikai fejlődését, etnikai konfliktusait és államfelfogását. Ez az alfejezet a A brit hódítás fejezetben bemutatott területi annexió nyomán kialakult igazgatási rendszert elemzi, kitérve a helyi elitek szerepére és az 1937-es, Indiától való elválasztásra.
A három háború után a britek által ellenőrzött terület nem alkotott egységes közigazgatási egységet, hanem több lépcsőben integrálódott a Brit India rendszerébe. Az első háború után megszerzett Arakan (mai Rakhine állam) és Tenasserim (mai Tanintharyi régió) tartományokat a Brit India részeként, de viszonylag elkülönült egységként igazgatták. A második háború után annektált Alsó-Burma (Pegu, Irrawaddy-delta) 1852-től külön tartományi igazgatást kapott, amelyet egy főbiztos (Chief Commissioner) irányított. Felső-Burma 1886-os annexiója után a területet kezdetben katonai igazgatás alá helyezték, mivel a királyi hadsereg maradványai és a helyi lakosság fegyveres ellenállást folytatott. A „pacifikáció” – amely a brit jelentések szerint a rend helyreállítását célozta, a helyi lakosság szempontjából azonban gyakran erőszakos megtorlást jelentett – több évig tartott, és csak az 1890-es évekre alakult ki a polgári közigazgatás Felső-Burmában is.
A szervezeti integráció 1897-ben lépett előre, amikor Burmát főkormányzóság (Lieutenant-Governorship) rangra emelték, és ezzel a Brit India egyik tartományává vált. A tartományi főváros Rangoon (ma Yangon) lett. A területi beosztás alapvetően a britek által létrehozott kerületekre (district) és alkerületekre (subdivision) épült, és a régi burmai területi egységeket nagyrészt felszámolta. A síkvidéki, bamar többségű területeket a „Burma Proper” (lényegében a központi és alsó-burmai területek) kategóriába sorolták, míg a hegyvidéki, nem bamar közösségek által lakott területeket külön kezelték. Ezt a megkülönböztetést a brit igazgatás a nyelvi, vallási és etnikai besorolások alapján tette, amelyeket a gyarmati népszámlálások és jelentések intézményesítettek.
A területi szervezet tehát nem egyszerűen a prekoloniális térképet vitte tovább; a britek a saját igazgatási logikájuk szerint rajzolták újra a határokat. A régi burmai királyság központi tartományait (a Mandalay környéki magterület) beolvasztották a tartományi rendszerbe, a Shan-felföld, a Kachin- és Chin-hegyvidék viszont kívül maradt a rendes kerületi igazgatáson. Ez a területi kettősség később a Frontier Areas (határvidéki területek) jogi elkülönülésében csúcsosodott ki, és a függetlenség utáni konfliktusok egyik előzményévé vált.
A gyarmati állam kiépítése a 19. század második felében és a 20. század elején a brit indiai gyarmati modell adaptációját jelentette, de Burma sajátos körülményeihez igazítva. A tartományi kormányzó alatt a kerületi szinten a kerületi biztos (Deputy Commissioner) állt, aki egyszerre volt közigazgatási vezető, bíró és adószedő. Ez a hivatal a brit „district officer” hagyományt követte, és jelentős hatalmat összpontosított egyetlen személy kezében. A kerületeken belül alkerületek, azokon belül falvak alkották a hierarchiát; a falvak élén a britek által kinevezett vagy megerősített falusi fejősök (headmen) álltak, akik az adóbeszedésért, a rend fenntartásáért és a helyi nyilvántartások vezetéséért feleltek.
A közigazgatás egyik legfontosabb pillére a földadó-rendszer volt. Alsó-Burmában a britek a régi adóbérleti és járadékrendszert felváltva bevezették a magántulajdon alapú földnyilvántartást, és a földadót közvetlenül az egyéni földtulajdonosokra vetették ki. Ez a földtelek-rendszer (land revenue settlement) a rizstermelő delta vidéken a földek gyors magántulajdonba vételét és a földpiac kialakulását eredményezte, ami sok kisbirtokos eladósodásához és a föld koncentrációjához vezetett. Felső-Burmában a britek kezdetben a régi királyi földtulajdonjogot próbálták alkalmazni, de fokozatosan ott is a magántulajdon elvét érvényesítették. A földadó mellett a kormányzat jövedéki adókat (pl. jövedéki adó a sóra, ópiumra) és vámokat vezetett be.
A bírósági rendszer szintén a brit indiai mintát követte. A kerületi bíróságok mellett felsőbb bíróságot hoztak létre Rangoonban, és a brit jog (common law) mellett bizonyos személyi jogi ügyekben a helyi szokásjogot és a buddhista, illetve iszlám jogot is alkalmazták. A prekoloniális burmai joggyakorlatot – amelyet a dhammathat (jogi értekezések) és a királyi bírák esetjoga határozott meg – a britek fokozatosan háttérbe szorították, noha helyi szinten egyes eljárásokban továbbra is hivatkoztak rá. A rendőrséget a brit indiai rendszer mintájára szervezték meg, és különösen a vidéki területeken a rend fenntartásának és az adóbehajtásnak is eszköze volt.
Az oktatási és egészségügyi intézmények kiépítése szintén a gyarmati állam részét képezte, de ezek elsősorban a városi központokra és a brit igazgatás személyzetének képzésére összpontosultak. A misszionáriusi iskolák mellett a kormányzat angol nyelvű elitiskolákat hozott létre, amelyekből a későbbi nacionalista vezetők egy része kikerült. A vidéki lakosság túlnyomó többsége azonban nem férhetett hozzá ezekhez az intézményekhez, és a gyarmati oktatás inkább a hivatalnokréteg újratermelését szolgálta, mint a széles körű írástudás fejlesztését.
A gyarmati állam erőszak-monopóliumát a rendőrség és a katonaság biztosította. A brit indiai hadsereg burmai egységei mellett a katonai jelenlét a határvidékeken volt a legerősebb, ahol az ellenállás leverése és a helyi felkelések megfékezése katonai erőt igényelt. A gyarmati állam tehát nem csupán adminisztratív, hanem kényszerítő apparátus is volt, amelynek működése az adófizetés, a munkaszolgáltatás és a rend fenntartása terén gyakran feszültséget keltett a helyi lakossággal.
A brit hódítás előtt a burmai társadalomban a királyi udvar, a hlutdaw (királyi tanács), a tartományi kormányzók, a myo-ok (városi elöljárók) és a thugyi (körzeti vezetők) alkották az igazgatási elitet. A királyi központ megszűnésével a britek egyrészt felszámolták a régi igazgatási hierarchiát, másrészt szükségük volt helyi közvetítőkre, akik ismerik a nyelvet, a szokásokat és a helyi viszonyokat. Ezért a gyarmati állam kezdetben számos régi hivatalnokot és helyi tekintélyt alkalmazott alacsonyabb szintű pozíciókban, de a fő hatalmi pozíciókat brit tisztviselők töltötték be.
A helyi együttműködés jellege és megítélése a történetírásban vitatott. Egyes értelmezések szerint a britekkel együttműködő helyi elit „kollaboráns” volt, aki a gyarmati kizsákmányolást segítette; mások szerint az együttműködés pragmatikus túlélési stratégia volt, amely a közösség érdekeit próbálta védeni. A helyi elit tagjai nem alkottak egységes csoportot: voltak, akik a gyarmati adminisztrációban kaptak fizetett hivatalt, mások földbirtokosként vagy kereskedőként illeszkedtek be az új gazdasági rendbe, megint mások a buddhista egyház (szangha) keretein belül őriztek meg társadalmi befolyást.
A brit közigazgatás kiépítése során a régi burmai igazgatási címek egy részét megszüntették, másokat új tartalommal töltöttek meg. A falusi fejősök szerepe például formálisan hasonlított a korábbi thugyiéhoz, de ahelyett, hogy a királyi udvarhoz kötődő hűségi hálózat része lett volna, a fejős a gyarmati állam alsó szintű végrehajtója lett. A helyi elit ezzel elvesztette korábbi autonómiáját, és a gyarmati bürokrácia függvényévé vált. A gyarmati állam ugyanakkor új lehetőségeket is teremtett: az angol nyelvű oktatásban részesült burmaiak egy része hivatalnokként, ügyvédként vagy tanítóként szerzett jövedelmet és társadalmi státuszt, és később a nacionalista mozgalom vezető rétegévé vált.
A helyi elitek szerepe nem korlátozódott a síkvidéki, bamar többségű területekre. A hegyvidéki területeken a britek a helyi főnökökön keresztül gyakorolták a hatalmat, és ezzel megerősítették a hagyományos főnöki pozíciókat. A Shan államokban a sawbwa (fejedelem) cím alatt álló helyi uralkodók viszonylag széles autonómiát kaptak, amennyiben elismerték a brit fennhatóságot, adót fizettek és elfogadták a brit rezidens ellenőrzését. A Kachin és Chin hegyvidékeken a helyi törzsfőnökök hatalmát a britek részben elismerték, részben átalakították. Ez a közvetett uralom eltért a síkvidéki közvetlen igazgatástól, és hosszú távon intézményesítette a hegyvidéki és síkvidéki területek közötti politikai különbséget.
A brit közigazgatás egyik legmaradandóbb öröksége a síkvidéki Burmától elkülönülő Frontier Areas kialakítása volt. A 19. század végére a Shan-felföld, a Kachin- és Chin-hegyvidék, valamint más peremterületek jogilag különböztek a „Burma Proper”-től: a kormányzó közvetlen irányítása alá tartoztak, és nem a tartományi törvényhozó tanács hatáskörébe. A britek ezt a kettősséget részben adminisztratív célszerűséggel indokolták – a hegyvidékek nehezen járhatóak, és a közvetlen adóztatás ott kevésbé volt kivitelezhető –, részben a helyi főnöki rendszerek fenntartásának szándékával.
A Frontier Areas területén a britek a közvetett uralom elvét alkalmazták: a helyi főnökök megtarthatták hivatalukat és szokásjogi hatalmukat, de a brit rezidens felügyelete alatt, éves adófizetés és a rend fenntartása fejében. A területeket nem osztották be rendes kerületi igazgatás alá, hanem különleges körzetekbe szervezték. A gyarmati állam a hegyvidéki területeken a keresztény missziók tevékenységét is engedte, ami a síkvidéki, buddhista Burmához képest eltérő vallási dinamikát hozott létre. Ez a politika hozzájárult ahhoz, hogy a hegyvidéki közösségek egy része a britek szövetségesének tekintette magát, míg a bamar többségű síkvidéken a gyarmati uralom elleni érzület erősödött.
A Frontier Areas jogi elkülönítése a 20. század elején szilárdult meg, és a függetlenség előtti alkotmányos vitákban kulcskérdéssé vált. A hegyvidéki területek lakói később attól tartottak, hogy a bamar többségű önálló Burma bekebelezi őket; a bamar nacionalisták viszont a területi integritást hangsúlyozták. A brit adminisztráció által létrehozott kategóriák – „Burma Proper”, „Frontier Areas”, „Scheduled Areas” – nem csupán igazgatási eszközök voltak, hanem etnikai és politikai identitásokat is formáltak. A történetírás egy része szerint a britek tudatosan erősítették az etnikai különbségeket, hogy gyengítsék az egységes nacionalizmust; más értelmezések szerint a hegyvidéki elkülönítés elsősorban a gyarmati igazgatás gyakorlati nehézségeire adott válasz volt. A kérdés a mai napig vitatott.
A 20. század elején Burma a Brit India tartománya volt, de a helyi nacionalista mozgalom egyre erőteljesebben követelte a különválást Indiától. Ennek okai összetettek voltak: a burmai nacionalisták nehezményezték, hogy a gyarmati gazdaságban az indiai bevándorló munkások, kereskedők és hivatalnokok jelentős szerepet játszottak, és hogy a politikai döntéseket a távoli Delhiben hozták. Az 1930-as években a Thakin mozgalom (a „thakin” szó burmaiul „úr”, a fiatal nacionalisták ezzel a gyarmatosítókon kívüli önérzetet fejezték ki) radikálisan követelte a függetlenséget, és a brit hatóságok egyre inkább úgy látták, hogy a burmai igényeket különálló kormányzással lehet csillapítani.
Az 1935-ös Government of India Act (India kormányzásáról szóló törvény) lehetővé tette Burma különválasztását Indiától. Ennek alapján Burma 1937. április 1-jével különálló brit gyarmat lett, saját kormányzóval, törvényhozó gyűléssel és felelős miniszterelnökkel. A választójog azonban erősen korlátozott volt: a lakosságnak csak viszonylag kis hányada – becslések szerint nagyjából a felnőtt férfiak egy része, a nők még kisebb arányban – rendelkezett szavazati joggal, mivel a választójogot vagyoni, írni-olvasni tudási és egyéb feltételekhez kötötték. A pontos választójogi adatokat a korabeli népszámlálások és választói névjegyzékek alapján lehet rekonstruálni, de a becslések eltérnek attól függően, hogy a lakosság mekkora hányadát vették figyelembe.
Az új rendszerben a miniszterelnök és a kabinet a törvényhozó gyűlésnek volt felelős, de a kormányzó fenntartotta a legfontosabb területek – a védelem, a külügy, a határvidékek és a pénzügy egyes részei – ellenőrzését. Az első miniszterelnök Ba Mo (Ba Maw) lett, aki korábban a nacionalista mozgalom mérsékeltebb szárnyához tartozott. Az 1937-es alkotmányos reform tehát korlátozott önkormányzatot hozott, nem pedig teljes függetlenséget; a brit kormányzó vétójoga és a fenntartott hatáskörök miatt a miniszterelnök tényleges hatalma korlátozott volt. Ráadásul a Frontier Areas továbbra is a kormányzó közvetlen irányítása alatt maradt, így a választott kormány nem gyakorolt joghatóságot a hegyvidéki területek felett.
Az 1937-es elválasztást a történetírás sorsfordítóként tartja számon, mert ezzel Burma jogilag is elkülönült az indiai gyarmati kerettől, és megnyílt az út az önálló nemzetállami fejlődés előtt. Ugyanakkor az elválasztás nem szüntette meg a belső feszültségeket: az indiai kisebbség helyzete, a hegyvidéki területek kérdése és a választójog korlátozottsága mind olyan problémák voltak, amelyeket a második világháború és a japán megszállás tovább súlyosbított. A gyarmati állam tehát nem csupán passzív keretet adott, hanem aktívan alakította a politikai közösség határait és a hatalomgyakorlás intézményeit.
A brit gyarmati állam 1942 elejéig működött a korábbi formájában, amikor a japán invázió és a háború szétzilálta a közigazgatást. A gyarmati korszak intézményei azonban nem tűntek el nyomtalanul. A függetlenség után Mianmar (akkor Burma) örökölte a centralizált bürokráciát, a földtulajdon magánjogi rendszerét, a bírósági szervezetet, a rendőrséget és a határvidékek jogi elkülönítését. A gyarmati állam által létrehozott etnikai kategóriák – bamar, shan, kachin, chin, karen és mások – beépültek az alkotmányos és politikai vitákba, és a későbbi konfliktusokban is szerepet játszottak.
A történetírásban a gyarmati állam értékelése éles vitákat vált ki. Az egyik álláspont szerint a brit adminisztráció modernizáló hatást gyakorolt: jogbiztonságot, infrastruktúrát, nyilvántartásokat és közoktatási intézményeket hozott létre, amelyek a prekoloniális, személyes függőségen alapuló államnál hatékonyabbak voltak. A másik álláspont szerint a brit uralom elsősorban kizsákmányoló és romboló volt: felszámolta a helyi politikai intézményeket, kiszolgáltatta a parasztokat a világpiaci rizstermelés ingadozásainak, és intézményesítette az etnikai különbségeket, ami hosszú távon polgárháborúkhoz vezetett. A két értelmezés nem zárja ki egymást, és a legtöbb mai történeti munka a gyarmati modernizáció szelektív és ellentmondásos jellegét hangsúlyozza.
A helyi elitek megítélése szintén vitatott. A nacionalista történetírás gyakran elítélte a britekkel együttműködőket, míg más megközelítések azt vizsgálják, milyen mozgástere maradt a helyi közvetítőknek a gyarmati keretek között. A források hiánya miatt nehéz megítélni, hogy a falusi fejősök és a körzeti hivatalnokok döntései mögött milyen egyéni motivációk húzódtak; a gyarmati iratok gyakran csupán a végrehajtott utasításokat rögzítik. A gyarmati állam működésének megértéséhez tehát nem elegendő a brit perspektíva ismerete, hanem a helyi lakosság tapasztalatainak rekonstruálására is szükség van, ami – mivel a gyarmati alárendeltek hangját kevéssé dokumentálták – továbbra is kutatási kihívást jelent.
A gyarmati állam és közigazgatás történetének elsődleges forrásai elsősorban brit levéltári iratok: tartományi jelentések, kerületi gazetteer-ek, népszámlálási kötetek (a Census of India sorozat burmai kötetei), adóösszeírások, bírósági jegyzőkönyvek és kormányzói levelezések. Ezek a források részletes képet adnak a közigazgatási struktúráról és a brit döntéshozatalról, de erősen a gyarmati hivatalnokok szemszögét tükrözik. A helyi lakosság tapasztalatai ezekben az iratokban gyakran torzítva, a „rend”, „pacifikáció” és „adófizetés” kategóriáin keresztül jelennek meg.
A burmai nyelvű források – krónikák, jogi értekezések, a szangha iratai, valamint a korabeli sajtó – fontos ellensúlyt jelentenek, de ezek is elsősorban a művelt elit szempontjából íródtak. A parasztok, munkások, nők és hegyvidéki közösségek közvetlen hangja ritkán dokumentált. A gyarmati korszakra vonatkozó statisztikai adatok – például a népszámlálási lélekszám, a földadó-bevételek, a választói névjegyzék adatai – becslések, és pontosságuk változó: a hegyvidéki területeken és a vándorló lakosság esetében a nyilvántartás hiányos lehetett. A mai történészek ezért az adatokat kritikusan, a gyarmati kategorizálás torzító hatását figyelembe véve kezelik.
A vitatott kérdések közé tartozik a „pacifikáció” áldozatainak száma és jellege, a helyi elitek együttműködésének erkölcsi megítélése, a Frontier Areas létrehozásának motivációja és következményei, valamint a gyarmati állam modernizáló versus romboló hatásának értékelése. Az 1937-es elválasztás politikai okairól is eltérő értelmezések léteznek: egyesek szerint a brit kormányzat a burmai nacionalizmusnak tett engedményként, mások szerint az indiai politikai fejleményektől való elhatárolódás eszközeként döntött. A fennmaradt források alapján mindkét tényező szerepet játszhatott, de a döntéshozatal mögötti szándékok rekonstruálása további levéltári kutatást igényel.