A brit hódítás nem egyetlen hadjárat, hanem hat évtizedre elnyúló, egymásba fonódó katonai, diplomáciai és gazdasági folyamat volt, amely a Brit Kelet-indiai Társaság, majd a brit-indiai kormányzat bengáli terjeszkedéséből és a Konbaung-dinasztia területi, kereskedelmi és vallási tekintélyének feszültségeiből nőtt ki. Az előző alfejezetben tárgyalt Buddhizmus, társadalom és a gyarmati kor előtti gazdaság azt mutatta, hogy a Konbaung-állam hatalmi rendje a király védelmező szerepére, a helyi elitek függőségi hálóira és a rizs-, fa- és ásványkincsekre épült. A brit hódítás ezt a rendet számolta fel, és alapozta meg a későbbi gyarmati államot, amelyet a A gyarmati állam és közigazgatás mutat be. Az alábbi alfejezet a három angol–burmai háborút, az 1885–1886-os annexiót és az azt követő fegyveres ellenállást tárgyalja, hangsúlyosan megkülönböztetve a dokumentált tényeket, a becsléseket és a vitatott értelmezéseket.
A 18. század végén és a 19. század elején a Konbaung-dinasztia katonai terjeszkedése nyugat felé ütközött a Brit Kelet-indiai Társaság bengáli érdekszférájával. A burmai udvar 1784-ben elfoglalta a Bengáli-öböl partvidékén fekvő Arakant (a mai Rakhine állam területét), majd a 19. század elején Assam és Manipur felé is katonai befolyást próbált szerezni. A brit-indiai kormányzat számára ez határvitát, menekültáramlást és állandó katonai kockázatot jelentett; az Arakan felől érkező, brit területre menekült csoportok és az ellenük indított burmai rajtaütések ügye többször diplomáciai feszültséghez vezetett. A dokumentált tény az, hogy a burmai hadsereg 1823-ban elfoglalt egy brit védett területet, a Shahpuri-szigetet a Naaf-folyó torkolatánál, ami a közvetlen casus bellit adta. A tudományos konszenzus szerint azonban a háború okai ennél mélyebbek voltak: a britek biztonsági ütközőzónát akartak India keleti határán, a burmai udvar pedig saját szuverenitását és hatalmi kiterjedését védte. A korszak forrásaiban a burmai királyi udvar a briteket betolakodónak, a Brit Kelet-indiai Társaság vezetői a burmai államot megbízhatatlan, terjeszkedő szomszédnak írták le; ezek a megnevezések politikai nyelvek, nem ténymegállapítások.
A brit hadüzenetre 1824. március elején került sor. A háború két hadszíntéren zajlott: Bengália és Assam felől, valamint a tenger felől, Rangun (a mai Yangon) irányában. A brit-indiai haderő 1824 májusában partra szállt Rangunnál, és elfoglalta a várost. A hadjáratot a brit tervezők rövidnek remélték, de a burmai erők, élükön Maha Bandula tábornokkal, a folyami erődökben és a dzsungelben jelentős ellenállást fejtettek ki. A brit-indiai csapatok létszáma a hadjárat során több tízezer főre nőtt, ám a harcképes állomány a malária, a kolera és a vérhas miatt gyakran jóval kisebb volt; a brit oldalon a halottak túlnyomó részét nem csata, hanem betegség okozta. A számok becslések: egyes hadtörténeti munkák a brit-indiai erők összes halálos veszteségét mintegy 15 000 főre teszik, de a besorozott indiai katonák és a helyi teherhordók körében a halandóság ennél magasabb is lehetett. A burmai oldal veszteségeiről megbízható, összefüggő kimutatás nem maradt fenn; a korabeli brit jelentések a burmai erők vereségeit hangsúlyozták, a burmai udvari krónikák pedig a védők bátorságát emelték ki.
A katonai döntés 1825 tavaszán következett be: a brit erők az Iravádi folyó mentén észak felé nyomultak, és 1825 márciusában Danubyu erődjénél elesett Maha Bandula. A háború ezután lassú, kimerítő felvonulássá vált, mert a burmai udvar nem kért békét, a brit csapatok pedig a monszun és a betegségek miatt nem tudtak gyors előrenyomulást végrehajtani. A béketárgyalások csak 1826 elején vezettek eredményre.
A yandabói békeszerződést 1826. február 24-én írták alá a Mandalaytől délre fekvő Yandabóban. A szerződés dokumentált tényei szerint a burmai király lemondott Assamról, Manipurról, Arakánról és Tenasserimről (a mai Tanintharyi régióról); elismerte Manipur önállóságát; beleegyezett, hogy brit politikai ügynököt fogadjon az avai udvarban; és egymillió font sterling hadisarc fizetését vállalta. A szerződés aláírása a Konbaung-dinasztia első területi visszaszorulása volt, de nem jelentette a királyság végét. A hadisarc összegét a burmai állam több részletben fizette; ennek pontos teljesítése a későbbi tárgyalásokon is vitatott maradt. A kortárs és a modern történetírás egyaránt vitatja, mennyire volt a yandabói béke tartós rendezés: a burmai udvar részben kényszer alatt, részben a területi veszteségek minimalizálása érdekében írta alá; a brit fél számára pedig a területi nyereség fontosabb volt a hadisarcnál.
Az 1826 utáni évtizedekben a britek és a burmai királyság viszonya feszült maradt. A brit Rangun kikötőjéből és Tenasserimből a Brit Kelet-indiai Társaság fa- és rizskereskedelmet épített ki, a burmai udvar pedig az Iravádi-delta gazdasági erőforrásaira igyekezett monopóliumot fenntartani. A második háború közvetlen kiváltó okaként a brit fél két brit alattvaló – hajóskapitányok – Rangunban történt megbüntetését és a burmai hatóságok kereskedelmi korlátozásait jelölte meg. A brit-indiai főkormányzó, Lord Dalhousie annexiós politikája szerint a katonai beavatkozás nem csupán megtorlás, hanem területi terjeszkedés is volt; ezt a célt a kortárs brit kormányzati levelezés részben nyíltan megfogalmazta.
A hadműveletek 1852. április elején kezdődtek a brit flotta Rajna–kikötői fellépésével. A brit tengerészeti fölény gyors sikereket hozott: Martaban, Rangun, Bassein és Prome (a mai Bago) kikötőjét és városát elfoglalták, a burmai erők pedig visszavonultak észak felé. A háború ezúttal rövidebb volt, mint az első, és a brit fél hivatalos békeszerződést sem kötött: 1852 decemberében a brit-indiai kormányzat egyoldalúan annektálta Pegu tartományt, vagyis Alsó-Burmát, és beolvasztotta azt a brit-indiai igazgatásba. Az annexió jogalapját a kortárs nemzetközi jog és a burmai udvar egyaránt vitatta; a burmai kormányzat nem ismerte el a terület elvesztését, de katonai erővel nem tudta visszafordítani.
A második háború után a Konbaung-dinasztia trónján Pagan királyt 1853-ban féltestvére, Mindon váltotta fel. Mindon király (uralk. 1853–1878) a megmaradt Felső-Burma uralkodójaként egyfelől fenntartotta a burmai szuverenitás igényét, másfelől modernizációs lépésekkel próbálta megerősíteni az államot: az adóigazgatás, a pénzverés, a hadsereg felszerelése és a diplomácia terén is reformokat kezdeményezett. 1857-ben új fővárost, Mandalayt alapította, 1871-ben pedig buddhista zsinatot hívott össze, ami a király védelmező szerepét erősítette. A tudományos konszenzus szerint Mindon reformjai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy Felső-Burma felvegye a versenyt a brit katonai és gazdasági nyomással, de azt is mutatják, hogy a burmai elit nem passzívan viselte a brit terjeszkedést. Az 1860-as és 1870-es években a britek és a burmai udvar között időnkénti tárgyalások folytak, ám az annektált területek kérdése miatt a viszony törékeny maradt.
Mindon halála után, 1878-ban Thibaw király lépett a trónra. Uralkodásának kezdetén az udvarban véres tisztogatás zajlott: a potenciális trónkövetelő rokonokat elfogták és kivégezték. A brit sajtó és a diplomáciai jelentések ezt a burmai udvar kegyetlenségének bizonyítékaként tárgyalták; a burmai udvari források a belső rend védelmeként értékelték. Az ítélet ezekben az értelmezésekben erősen politikai színezetű, ezért a mai történetírás a tisztogatás tényét dokumentálja, az okok és a felelősség megítélését pedig vitatottnak tekinti.
A harmadik háború közvetlen okaiban két vitatott ügy fonódott össze. Az egyik a francia befolyás növekedése volt: 1885 januárjában a burmai udvar kereskedelmi és diplomáciai megállapodást írt alá Franciaországgal. A brit-indiai kormányzat ezt a dél-kínai és indokínai befolyási övezeteket fenyegető lépésként értékelte; a londoni kormányban felerősödött az az álláspont, hogy Felső-Burmát annektálni kell, nehogy francia védnökség alá kerüljön. A másik ügy egy brit faipari cég, a Bombay Burmah Trading Corporation vitája volt: a burmai hatóságok a céget szerződésszegéssel és csalással vádolták, és nagy összegű bírságot szabtak ki rá. A brit kormány ultimátumot intézett a burmai udvarhoz, amelyben a vitás ügyek elfogadását és a cég védelmét követelte; a burmai udvar ezt részben visszautasította.
A felelősség megoszlását a modern történetírás eltérően ítéli meg: egyes munkák a brit terjeszkedési szándékot, a franciaellenes geopolitikát és a kereskedelmi érdekeket emelik ki; mások a burmai udvar zárkózottságát, belső erőszakát és a modern diplomáciai játékszabályokkal való szembefordulását is mérlegre teszik. A vitatott értelmezés miatt az alábbiakat dokumentált tényként kezeljük: létezett francia–burmai megállapodás, létezett a teakvitára kirótt bírság, és a brit kormány 1885 őszén katonai hadjárat mellett döntött.
A brit hadművelet 1885. november 14-én indult meg az észak-indiai határ felől. A brit-indiai erők hajókon és szárazföldön nyomultak az Iravádi mentén, és november 28-án elérték Mandalayt. A burmai királyi hadsereg nem tudott összefüggő ellenállást kifejteni; Thibaw király néhány napon belül megadta magát, és lemondott a trónról. A királyt, feleségét, Szupajalat királynét és a királyi család tagjait a britek Indiába, Ratnagiriba szállították; Thibaw ott halt meg 1916-ban. A Mandalay-i királyi palota brit megszállása és a királyi család elszállítása dokumentált esemény.
A brit annexió hivatalos formáját 1886. január 1-jén Viktória királynő proklamációja adta: Felső-Burmát a Brit-Indiához csatolták, és ezzel a burmai királyság mint független politikai egység megszűnt. A proklamáció a rend helyreállítását, a kereskedelem védelmét és a helyi lakosság jólétének előmozdítását ígérte; ezek az indoklások a brit gyarmati diskurzus részei, nem semleges megállapítások. A korszak nemzetközi jogában az annexió jogszerűsége vita tárgya volt, s a burmai udvar soha nem ismerte el.
Az annexiót követően a brit kormányzat hatalmas haderőt állomásoztatott a megszállt területeken. A brit jelentések szerint 1886 folyamán a Felső-Burmában állomásozó brit-indiai erők létszáma mintegy 32 000 főre nőtt; ez a szám becslés, de jól jelzi, hogy a győzelem után nem következett béke. A felső-burmai vidéki területeken szerzetesek, volt királyi tisztségviselők, helyi vezetők és fegyveres csoportok szerveztek ellenállást. A brit katonai és rendőri jelentések ezeket a szereplőket gyakran „dacoitokként”, azaz útonállókként emlegették; ez a megnevezés a brit hivatalos nyelv része, és a későbbi történetírás szerint elfedte, hogy az ellenállók egy része a régi királyság helyreállításáért vagy a helyi autonómiáért küzdött.
A brit hadsereg és a katonai igazgatás az 1886 utáni éveket „pacifikációnak” nevezte; ezt a kifejezést a mai kritikai történetírás idézőjelesen használja, mert a műveletek valójában hadjáratok voltak, amelyek során a brit-indiai erők falvakat égettek fel, letartóztatásokat és deportálásokat hajtottak végre, és a helyi lakosságot kollektív megtorlásokkal sújtották. A burmai oldal veszteségeiről nincs megbízható összefoglaló adat: a becslések több tízezer halottról szólnak, de ezek forrása gyakran brit katonai jelentés vagy későbbi nacionalista emlékezet, ezért a pontos szám nem dokumentálható. Annyi tény, hogy a pacifikáció évekig tartott, és a fegyveres ellenállás csak az 1890-es évek közepére szorult vissza.
A pacifikáció során a buddhista egyház (szangha) szerepe is átalakult. A kolostorok korábban az oktatás, a helyi igazságszolgáltatás és a közösségi élet központjai voltak, a királyi hatalom pedig a szangha védelmezőjeként lépett fel. A brit hódítással ez a királyi védnökség megszűnt, és a gyarmati hatóságok a kolostorokat gyakran az ellenállás bázisainak tekintették. A britek nem hirdettek hivatalos vallásellenes politikát, később pedig a vallási ügyekben való semlegesség elvét hirdették, de a háborús kontextusban a kolostorok elleni katonai fellépés a buddhista intézményrendszer meggyengítéséhez vezetett. Ez a folyamat a későbbi A gyarmati állam és közigazgatás egyik alapkérdése lesz.
A hódítás következményeit nem lehet kizárólag katonai eseményként leírni. A Konbaung monarchia bukása megszüntette a politikai központot, amely köré a hagyományos alattvalói lojalitások szerveződtek. A helyi elitek egy része a brit adminisztrációba igyekezett beépülni, mások fegyveres ellenállásba vonultak, megint mások a hagyományos mezőgazdasági és kereskedelmi hálózatokban próbáltak boldogulni. A hódítás nem egyetlen társadalmi csoport bűne vagy áldozata volt: a britek közül a politikai döntéshozók, a katonai parancsnokok és a kereskedelmi érdekcsoportok felelőssége eltérő volt, a burmai oldalon pedig az udvar, a hadsereg, a szerzetesi hálózatok és a helyi lakosság tapasztalatai különböztek. A kollektív bűnösség tételezése sem a britekre, sem a burmaiakra nézve nem tartható.
A brit hódítás rekonstrukciója viszonylag jó elsődleges forrásbázison nyugszik: fennmaradtak a Brit Kelet-indiai Társaság és a brit-indiai kormányzat iratai, parlamenti jelentések, a yandabói szerződés szövege, Lord Dalhousie levelezése, az 1885–1886-os annexiós proklamáció és a korabeli hadijelentések. A burmai oldalról a Konbaung-kori királyi krónikák, például a Hmannan Yazawin és a későbbi udvari feljegyzések, valamint buddhista egyházi iratok adnak betekintést az udvar önértelmezésébe. A korszakról európai utazók, misszionáriusok és kereskedők beszámolói is fennmaradtak, de ezek a szövegek gyakran az európai civilizációs diskurzus fogalmait vetítik a térségre, ezért forráskritikával kezelendők.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a háborúk emberi költsége: sem a burmai katonai és civil áldozatok száma, sem a pacifikáció során elpusztult falvak és közösségek mérete nem ismert megbízhatóan. A brit oldali veszteségadatok részletesebbek, de a halálozási számok a betegségek miatt sokszor alulregisztráltak. Vitatott továbbá a háborúk okainak értelmezése: a brit imperialista terjeszkedés, a burmai udvar területi ambíciói, a francia–brit nagyhatalmi vetélkedés és a kereskedelmi érdekek súlya a szakirodalomban eltérően jelenik meg. Az 1885-ös annexió jogi és erkölcsi megítélése ugyancsak vitatott; a brit hivatalos álláspont a rend helyreállítását hangsúlyozta, a későbbi burmai nacionalista emlékezet a nemzeti függetlenség elvesztéseként beszélte el, a mai kritikai történetírás pedig a gyarmati hódítás erőszakos jellegét és a helyi társadalom dezintegrációját emeli ki.