Az előző alfejezetben tárgyalt nacionalizmus és a Thakin mozgalom fordulópontot ért el a második világháború kitörésével. A japán hódítás és az azt követő megszállás nemcsak a brit gyarmati uralom végét hozta közelebb, hanem új törésvonalakat is nyitott a burmai nacionalisták, a hegyvidéki etnikai közösségek és a leendő államhatalom között. Ebben az alfejezetben a japán előrenyomulástól az 1948-as függetlenségig vezető utat tekintjük át, különös figyelmet szentelve Aung Szan politikai pályájának és a későbbi polgárháború előzményeinek. A japán megszállás és a dekolonizáció tapasztalata döntően befolyásolta a független Mianmar politikai intézményeit, etnikai konfliktusait és a hadsereg későbbi szerepét.
Japán 1941. decemberi csapásai után, amelyek Pearl Harbort és a délkelet-ázsiai brit–amerikai pozíciókat érték, a japán hadsereg gyors ütemben nyomult előre a Maláj-félszigetről és Thaiföldről. Burmát kezdetben nem a legfontosabb célpontnak szánták, de a maláj hadjárat sikere és a thai kormány engedékenysége lehetővé tette a nyugat felé fordulást. 1942. január közepén japán és thai csapatok hatoltak be a déli Tenasserim régióba. A brit védelmi erők – amelyek túlnyomórészt indiai, gurkha és brit zászlóaljakból álltak – létszámban, felszerelésben és légierőben egyaránt alulmaradtak. A civil lakosság, különösen Rangoonban és a városokban, pánikszerű menekülésbe kezdett, ami tovább nehezítette a hadműveleteket.
Rangoon 1942. március 8-án esett el. A brit és a kínai erők észak felé vonultak vissza, hogy megkíséreljenek kapcsolatot tartani a Kína felé irányuló utánpótlási útvonallal. A japán előrenyomulás azonban rendkívül gyors volt, és a szövetségesek 1942 tavaszán kénytelenek voltak feladni Mandalayt is (május 1.). A visszavonulás során több tízezer civil és katona halt meg a monszun, a járványok, az élelmiszerhiány és a japán légitámadások következtében. A brit hatóságok „amputálták” a civil közigazgatást; a hivatalnokok egy részét Indiába evakuálták, miközben a lakosság hatalmas része magára maradt. Ezt a visszavonulást a későbbi brit emlékezetben hősies, ugyanakkor mélyen traumatikus eseményként őrizték meg; a burmai lakosság szemszögéből a brit gyarmati állam összeomlása felemás tapasztalat volt, mert a rend fenntartása megszűnt, és a japán megszállás új megszállókat hozott.
A japán hadsereg Burmában is a „Nagy Kelet-Ázsiai Közös Jóléti Övezet” retorikájával lépett fel, vagyis azt állította, hogy felszabadítja Ázsiát a nyugati gyarmatosítók alól. A burmai nacionalisták egy része – köztük a Thakin mozgalom, a Dobama Asiayone („Mi Burmák Szövetsége”) tagjai – ezt a lehetőséget a brit uralom lerázására használta fel. Mások azonban kezdettől fogva gyanakvással figyelték a japánokat, és a britekkel való együttműködés mellett döntöttek. Az első hónapokban a japánok valóban igyekeztek kiaknázni a helyi elégedetlenséget: büntetlenséget ígértek a brit-ellenes tevékenységért, és fegyveres burmai csapatokat kezdtek szervezni.
A japán megszállás intézményrendszere kezdetben katonai igazgatás volt. A japán hadsereg parancsnoksága, valamint a katonai rendőrség, a Kempeitai gyakorolta a tényleges hatalmat. A polgári ügyek intézésére 1942 augusztusában japán irányítás mellett létrehoztak egy ideiglenes burmai adminisztrációt, amelynek élére a nacionalista veterán Ba Maw került. Ba Maw korábban már Burma miniszterelnöke volt a brit gyarmati időszakban, és ügyes politikai szereplőként igyekezett egyensúlyozni a japán követelések és a burmai lakosság érdekei között. A valódi döntéshozatal azonban mindvégig a japán főhadiszállás kezében maradt.
A Thakin mozgalom fiatalabb generációjából került ki a japánokkal együttműködő fegyveres erő vezetője, Aung Szan (Aung San) is. A harminc, Japánban kiképzett burmai fiatal – akiket Harminc Bajtárs (Thirty Comrades) néven ismertek – 1942 tavaszán a japán csapatokkal együtt érkezett vissza Burmába. Aung Szan a Burmai Függetlenségi Hadsereg (Burma Independence Army, BIA) parancsnoka lett. Ez a szervezet gyorsan megnőtt, és sok olyan elemet is magába olvasztott, amelyek a brit gyarmati rendszer elleni felkelésre készültek. A BIA tevékenysége azonban hamarosan súlyos feszültségeket okozott: a bamar többségű szervezet egyes egységei a hegyvidéki kisebbségek – különösen a karenok, kacsinok, csinok és naga közösségek – ellen követtek el erőszakos cselekményeket, mivel ezeket a közösségeket a brit gyarmati rendszer híveinek tekintették. A japán hadsereg maga is szított ilyen feszültségeket, részben azért, hogy a helyi ellenállást megossza. A későbbi történészi értékelések vitatják, mennyire volt ez a BIA szándékos politikája, illetve mennyire spontán vagy a japán hadsereg manipulációjának következménye. Az azonban jól dokumentált, hogy a megszállás idején számos etnikai alapú támadás történt, és ezek hosszú távú bizalmatlanságot ültettek el a bamar többség és a hegyvidéki kisebbségek között.
A BIA-t a japánok 1942 nyarán átszervezték, mert túl nagy, nehezen ellenőrizhető és politikailag megbízhatatlan tömegszervezetnek bizonyult. Helyét a Burmai Védelmi Hadsereg (Burma Defence Army, BDA), majd 1943-tól a Burmai Nemzeti Hadsereg (Burma National Army, BNA) vette át, amely szűkebb, fegyelmezettebb és japán katonai tanácsadók alá rendelt erő volt. Aung Szan formálisan a védelmi miniszteri posztot kapta a Ba Maw-kormányban, és a BNA parancsnokaként is elismerték. Rangja azonban kettős volt: a japánok elvárták tőle a katonai együttműködést, miközben a burmai nacionalisták egy része tőle remélte a függetlenség valódi kivívását.
Aung Szan a japán időszakban fokozatosan kiábrándult a japán szövetségből. A hadsereg vezetőivel együtt tapasztalta, hogy a japán tisztek lekezelően bánnak a burmai katonákkal, és hogy a formális függetlenség gyakorlatilag üres ígéret. A japánok minden fontos döntésbe beleszóltak, és a burmai bábkormány tehetetlen volt a hadigazdaság igazságtalanságaival szemben. Aung Szan és köre 1943 végétől titokban kapcsolatot keresett a szövetségesekkel, főként a brit hírszerzéssel és a kínai erőkkel. Ez a kapcsolatfelvétel rendkívül kockázatos volt, mert a japán katonai rendőrség brutálisan leszámolt a gyanúsítottakkal. A Thakin mozgalom több vezetőjét letartóztatták és kivégezték, mások bujkálni kényszerültek.
A BNA szerepét a japán megszállás alatt a későbbi történetírás is vitatja. Egyes értelmezések szerint a burmai hadsereg a japánok eszköze volt, és részt vett a megszállás erőszakos intézkedéseiben, köztük a kényszermunkások toborzásában és az etnikai kisebbségek elleni akciókban. Más történészek hangsúlyozzák, hogy Aung Szan és tisztjei már 1944-től aktívan készültek a japánok elleni fordulatra, és a hadsereg egységeit igyekeztek a lehető legkevésbé engedelmes eszközként alkalmazni. A források hiányossága miatt a BNA egyes egységeinek felelőssége nem mindig állapítható meg pontosan; a rendelkezésre álló japán katonai iratok, brit hírszerzési jelentések és későbbi visszaemlékezések gyakran ellentmondanak egymásnak.
A japán megszállás Burmában rendkívül súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel járt. A gyarmati gazdaságot, amely a rizsexportra, az olaj- és fémkitermelésre, valamint a brit tőke érdekeltségeire épült, a háborús hadigazdaság szolgálatába állították. A japán hadsereg rekvirálta az élelmiszert, a járműveket, az igásállatokat és a munkaerőt. A rizstermelés visszaesett, mert a munkások egy részét elhurcolták, a földeket hanyagolták, és a szállítás is összeomlott. A városokban, különösen Rangoonban, élelmiszerhiány, infláció és járványok pusztítottak. A civil lakosságot tömegesen kényszerítették munkaszolgálatra; sokan a thai–burmai vasút (Thai-Burma Railway, „Halálvasút”) építésén haltak meg.
A thai–burmai vasút építése 1942–1943-ban zajlott, és célja az volt, hogy a japán hadsereg szárazföldi utánpótlási útvonalat építsen ki Thaiföldről Burmába, elkerülve a tengeri szállítás veszélyeit. Az építkezésen hadifoglyok és helyi, illetve más délkelet-ázsiai országokból toborzott vagy kényszerített munkások dolgoztak. A munkakörülmények rendkívül mostohák voltak: trópusi betegségek, alultápláltság, brutális bánásmód és kimerültség jellemezte a mindennapokat. A szövetséges hadifoglyok közül körülbelül 12 000–15 000 fő vesztette életét, míg az ázsiai kényszermunkások – akiket a japán terminológia romusha néven említett – halálos áldozatainak számát 50 000 és 100 000 közé becsülik. A pontos adatok nem ismertek, mert a japán nyilvántartások hiányosak, és a helyi áldozatok jelentős részét nem dokumentálták. Az emlékezetpolitika és a hivatalos megemlékezések körül ma is vita folyik arról, hogyan kell a különböző áldozati csoportokat megjeleníteni.
A japán hadsereg a megszállás alatt súlyos emberi jogi jogsértéseket követett el. A Kempeitai a civileket tömegesen kínozta, túszejtéseket hajtott végre, és kivégzéseket rendelt el. A nőket szexuális rabszolgaságba kényszerítették; ezt a gyakorlatot a későbbi nemzetközi jogi és történészi szakirodalom „komfortállomások” (comfort stations) rendszereként tárgyalja, és széles körben elítéli. A buddhista szerzetesrendet, a szanghát is érték támadások: templomokat foglaltak le, szerzeteseket bántalmaztak, egyes kolostorokat katonai célokra használtak. A lakosság egy része a hegyekbe menekült, ahol gerillaellenállást szervezett; mások a brit katonai erőkhöz csatlakoztak, vagy a vadonban próbáltak túlélni.
A japán megszállás utolsó szakaszában a szövetségesek visszaszorították a japán erőket a térségben. A burmai fronton 1944 tavaszán indult meg az ellentámadás: a brit–indiai erők és a kínai expedíciós csapatok benyomultak Északkelet-Burmába. A japán hadsereg 1944-ben még egyszer nagy offenzívát indított az indiai Manipur és Assam ellen, de ez kudarcba fulladt a monszun, a logisztikai nehézségek és a szövetségesek ellenállása miatt. Ezzel a japán kezdeményezés kifulladt, és a burmai fronton a hadiszerencse végleg a szövetségesek oldalára billent.
A burmai nacionalisták egy része már ekkor a japánok ellen fordult. 1944 augusztusában titokban megalakult az Anti-Fascist Organisation (AFO), amely később Anti-Fascist People’s Freedom League (AFPFL) néven vált széles politikai mozgalommá. Vezetője Aung Szan lett, helyettese pedig U Nu, a későbbi miniszterelnök. Az AFPFL a japán megszállás elleni fegyveres ellenállást és a brit gyarmati uralom visszaállítása elleni politikai küzdelmet egyaránt célul tűzte ki. A mozgalom programja hangsúlyozta a burmai függetlenséget, és megpróbálta a hegyvidéki etnikai csoportokat is bevonni, bár a háború alatt keletkezett bizalmatlanság ezt erősen korlátozta.
A japán megszállás alatti együttműködés és az átállás megítélése a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya. A burmai hivatalos emlékezet – különösen a katonai rezsimek alatt – Aung Szant és a BNA-t a függetlenség előkészítőjeként és a japán fasizmus elleni küzdelem hőseként ünnepelte, miközben a japánokkal való együttműködés kínosabb részleteit gyakran elhallgatta vagy bagatellizálta. Ugyanakkor a hegyvidéki etnikai közösségek emlékezete a japán megszállást és a bamar nacionalista egységek tevékenységét elsősorban az ellenük elkövetett erőszak időszakaként őrizte meg. A kritikai történetírás mindkét narratívát igyekszik a források alapján árnyalni, és hangsúlyozza, hogy a háború alatti döntések gyakran kényszerhelyzetben, korlátozott információk birtokában születtek.
A második világháború végét követően a brit gyarmati hatalom megpróbálta visszaállítani uralmát Burmában. A területet 1945 végéig katonai közigazgatás alá helyezték, majd megkezdődött a polgári átmenet. A helyi politikai erők azonban már nem voltak hajlandók egyszerűen visszatérni a háború előtti állapothoz: az AFPFL Aung Szan vezetésével a teljes függetlenséget követelte, és sztrájkokkal, tüntetésekkel, valamint fegyveres erőivel is nyomást gyakorolt a brit hatóságokra. A háború alatt a gyarmati intézményekbe vetett bizalom súlyosan megrendült; a burmai lakosság széles körben a japán megszállás és a brit visszavonulás tapasztalatai alapján elutasította a régi rend visszaállítását.
A brit munkáspárti kormány 1945 után elfogadta, hogy a gyarmatbirodalom fenntartása indokolatlanul költséges és politikailag tarthatatlan. Ugyanakkor a brit tárgyalási pozíciót nehezítette, hogy Burmában nem alakult ki egységes, minden etnikai csoportot reprezentáló politikai testület. A hegyvidéki kisebbségek – a karenok, kacsinok, csinok, sanok és más csoportok – egy része a háború alatt a britekkel harcolt, és attól tartott, hogy egy bamar dominanciájú független államban elveszíti biztonságát és politikai befolyását. A brit hatóságok időnként kihasználták ezt a megosztottságot, ami tovább növelte a bamar nacionalisták bizalmatlanságát.
A döntő tárgyalásokra 1947. januárjában került sor Londonban: az Aung Szan–Attlee-egyezmény (Aung San–Attlee Agreement) elismerte Burma jogát a függetlenségre, és meghatározta az átmenet menetét. A megállapodás értelmében választásokat tartottak az alkotmányozó gyűlésbe, és a brit kormány elkötelezte magát a hatalom átadása mellett. Aung Szan diplomáciai sikert aratott, mert a brit miniszterelnök, Clement Attlee hajlandó volt a függetlenséget napirendre tűzni, és nem ragaszkodott a nemzetközösségi tagsághoz sem. A gyakorlati kérdések – így a határok, a hadsereg, a gazdasági kártalanítás és a kisebbségi jogok – azonban továbbra is vitatottak maradtak.
A függetlenség előkészítésének legnehezebb kérdése a hegyvidéki etnikai kisebbségek és a bamar többség közötti viszony rendezése volt. A britek korábban a hegyvidéki területek jelentős részét külön igazgatás alá helyezték, és a kisebbségek politikai vezetői közül sokan ragaszkodtak volna egy föderális államhoz vagy legalábbis erős autonómiához. A burmai nacionalista vezetők közül Aung Szan viszonylag nyitott volt a kompromisszumra, mert felismerte, hogy a kisebbségek támogatása nélkül a független Burma nem marad fenn.
A történelmi fontosságú Panglong-egyezményt (Panglong Agreement) 1947. február 12-én írták alá a san hegyvidéki Panglongban. A megállapodást Aung Szan aláírása mellett a san, a kacsin és a csin képviselői is ellátták, és abban a felek elvileg elismerték a független Burma egységét, miközben a hegyvidéki területek számára széles körű autonómiát és beleszólást ígértek. A karen vezetők egy része nem írta alá a panglongi egyezményt, mert nem bízott a bamar dominanciájú államban; a karen politikai mozgalom külön úton, a brit kormánnyal külön tárgyalva igyekezett garanciákat szerezni. A panglongi egyezmény intézményesítette az „etnikai autonómia” ígéretét, de a megfogalmazása homályos volt, és a későbbi kormányok ezt az ígéretet nem teljes mértékben váltották valóra.
A reményteli tárgyalások azonban tragikus fordulatot vettek. 1947. július 19-én Rangoonban fegyveresek rohanták meg a végrehajtó tanács ülését, és meggyilkolták Aung Szant, valamint hat másik vezető politikust. A merényletet a politikai ellenfél, a volt miniszterelnök U Saw által szervezett összeesküvés részeként hajtották végre; U Saw-t később elítélték és kivégezték. A gyilkosság pontos háttere és esetleges külső szereplők bevonása a mai napig vitatott: egyes történészek szerint a brit hatóságok egy része vagy a belső politikai riválisok hallgatólagosan támogatták az akciót, mások ezt a feltételezést megalapozatlannak tartják. A dokumentált tény az, hogy Aung Szan meggyilkolása súlyos csapást mért az átmenetre, és vezető nélkül hagyta az AFPFL-t.
Aung Szan halála után a párt vezetését U Nu vette át, aki a függetlenség folyamatát igyekezett a korábbi tervek szerint végigvinni. A gyilkosság azonban már előrevetítette a burmai politika későbbi erőszakhullámait, és megerősítette a hadsereg szerepét, amely Aung Szan halála után egyre inkább önálló politikai tényezővé vált. A hadsereg vezetője, Ne Win később, az 1960-as évektől tartós katonai uralmat épített ki, amit a polgárháború és a Ne Win-rezsim alfejezet tárgyal.
Burma formálisan 1948. január 4-én vált függetlenné Burmai Unió (Union of Burma) néven. Az új állam a brit Nemzetközösségen kívül maradt, és köztársasági alkotmányt fogadott el, amely kimondta a föderális elveket és a kisebbségi jogok védelmét. Az alkotmány rendelkezései azonban nem oldották meg a gyarmati korszakból örökölt strukturális feszültségeket: a bamar többség és a hegyvidéki kisebbségek közötti bizalmatlanságot, a hadsereg politikai súlyát, a gyenge gazdasági alapokat és a hidegháborús nyomást.
A függetlenség pillanatában a Burmai Unió területén több fegyveres csoport is működött, amelyek közül sokan a háború alatt szerveződtek meg. A karen, kacsin, csin és más közösségek fegyveres szervezetei nem fogadták el automatikusan a rangooni kormány fennhatóságát. A kommunista pártok is fegyveres ellenállásba kezdtek, és a kormányerők alig pár hónappal a függetlenség kikiáltása után polgárháborús helyzetben találták magukat. A japán megszállás, a háborús erőszak és a panglongi ígéretek későbbi megszegése mind hozzájárultak ahhoz, hogy Mianmar a következő évtizedekben a polgárháború tapasztalatát örökölje. Az 1948-as függetlenség tehát nem egy lezárult folyamat, hanem egy új, erőszakkal terhelt időszak kezdete volt, amelynek előzményeit ebben az alfejezetben tárgyaltuk.
A japán megszállás és a függetlenség történetének vizsgálata során többféle forrástípusra támaszkodhat a kutató. Az elsődleges források közé tartoznak a japán katonai iratok és hadinaplók, a brit kormányzati és hírszerzési jelentések, a burmai politikai vezetők – így Aung Szan, Ba Maw és U Nu – beszédei, visszaemlékezései és levelei, valamint a korabeli sajtóanyagok. A háború alatti erőszak és a civil áldozatok dokumentálása azonban rendkívül hiányos: a japán hatóságok sok iratot megsemmisítettek, a helyi közösségek emlékezete pedig elsősorban szóbeli hagyományokban maradt fenn. Az áldozatszámok – például a thai–burmai vasút munkásainak halálozási adatai – becsléseken alapulnak, és a különböző történészi értelmezések között jelentős eltérések vannak.
Vitatott kérdés marad a japán–burmai együttműködés megítélése. Aung Szan és a Harminc Bajtárs döntése, hogy Japánhoz forduljanak, a kortársak és a későbbi történészek szemében egyaránt ellentmondásos. A brit gyarmati hatalom elleni harc szempontjából érthető lépés volt, ugyanakkor a japán megszállás brutalitása miatt etikailag terhes örökséget hagyott maga után. A BNA és a japán hadsereg közötti kapcsolat részletei sem egyértelműek: egyes források szerint a burmai egységek igyekeztek visszafogni a japán túlkapásokat, mások szerint aktívan részt vettek a kényszermunka toborzásában és az etnikai kisebbségek elleni akciókban. A panglongi egyezmény későbbi értelmezése szintén vita tárgya: a bamar központi kormányok következetesen megszegték-e az ígéreteket, vagy a homályos megfogalmazás eleve lehetővé tette azok eltérő értelmezését? A kritikai történetírás azt hangsúlyozza, hogy az 1947-es megállapodás nem volt lezárt szerződés, és a függetlenség utáni konfliktusok nem vezethetők le egyetlen okból, hanem a gyarmati örökség, a hidegháború és a helyi elitek döntései együttesen alakították őket.
A témával foglalkozó másodlagos szakirodalom jelentős része angol nyelvű, és maga is eltérő hangsúlyokat követ: a brit imperialis történetírás hosszú ideig a háborús hősiesség és a rendezett hatalomátadás narratíváját részesítette előnyben, míg a posztkoloniális és a burmai nemzeti történetírás a függetlenségi küzdelem és a gyarmatosítás bírálatát állította középpontba. Az etnikai kisebbségek történetírása ezzel szemben a japán megszállás alatti bamar erőszakot és a panglongi ígéretek be nem tartását hangsúlyozza. A mai kutatásban ezeket a nézőpontokat igyekeznek egymásra vonatkoztatni, és a forráskritikát kiterjeszteni a nem hivatalos emlékezetre is.